Ismeretlen tömegsírt tárnak fel egy román kisváros közelében. A város hivatalos szervei, kivezényelt katonai ügyészek, bűnügyi szakértők és egy egész archeológuscsoport kezd lázas kutatásba. A tömegsírt egyesek a múlt rendszerbeli pártvezetők parancsára elkövetett tömegmészárlás nyomának vélik, míg mások egy 19. század eleji pestisjárvány áldozatait látják benne – mindenki a maga személyes, illetve politikai érdekei szerint. Ám független szakértőcsoport érkezik az ügy vizsgálatára Argentínából. A nyomozást mégis furcsa rejtély hátráltatja: a helyreállított csontvázak mindegyikének hiányoznak a kisujjcsontjai...

Ez a rövid „filmösszefoglaló” lehetne a regény alaptörténetének váza. Az olvasó rögtön a kutatómunka közepébe csöppen, addig azonban sokat kell még várnia, míg a tulajdonképpeni detektívtörténet elkezdődik. Ez alatt az idő alatt pedig egy posztkommunista ország párás, ködös („az ősz itt az egyetlen évszak”) kisvárosának lakóit ismeri meg. Egész élettörténetek bontakoznak ki sorban, egymás után, amelyek végül a jelenben találkoznak az olvasó számára. Megismerjük például Eugenia nénit, akit kollégiumi szobájából szöktetett meg a nála jóval idősebb angol olajmágnás, Dumitru M.-et, a város legöregebb emberét, aki a király alattvalójaként téglagyár-tulajdonos volt, s immár hat éve nem beszél feleségével, Paraschiva asszonnyal, a megrögzött istenhívő gyógyszerésznővel. Körvonalazódik Aladin, a dromedár sorsa, aki Jordániából került a város fotográfusához, Saşához. A régészeti kutatással kapcsolatba kerülő minden szereplőről előkerül egy történet. (Van, aki maga mondja el, van, akiről az elbeszélőtől vagy a város többi lakójától tudunk meg egy-egy anekdotikus történetet.) Ezek közé ékelődnek Onufrie atya csodákkal átszőtt életének részletei, amelyek végül egy egész fejezetnyi helyet kapnak a hatból. A nyomozástörténet, a különböző anekdoták és érdekfeszítő életmesék mellett az elmúlt rendszer idejéből természetesen megcsillan egy szerelmi szál is, hiszen a kutatásban részt vevő elbeszélő az ott töltött idő alatt olyannyira része lesz a városnak, hogy ez a mozzanat „elkerülhetetlen”. Mindezek mellett kis argentin politikatörténettel gazdagodik az olvasó, s kézbe adott derékszögű vonalzó helyett a „junta” szóval vonhat párhuzamot a romániai diktatúra emlékeivel – „idegen nyelven szitkozódni kevésbé tűnik bántónak” alapon.

Ez a regény kétszázharminc oldalon át folyamatosan kezdődik. Mintha minden oldal egy nagyobb cselekmény fontos bevezetőjének részlete lenne – egy kirakós játék, amelynek darabjai mind hozzájárulnak a továbbiak megértéséhez. Egy idő után azonban kiderül, hogy fordított (illetve fordítottan is érvényes) a logika: az utóbb olvasottak sokkal inkább segítenek a könyv első passzusainak megértésében. És mire az ember kezd belejönni ebbe a kétirányú logikába, kezdi megszokni a túlzárójelezett mondatokat, kezdi ismerősnek érezni a hagymaszagú rendőrt, eperfenekű Jojót, mire kezdi gyanítani, hogy ki is (lehet) itt a főszereplő – addigra a könyv egy melankolikus sóhajjal zárófejezetéhez érkezik: „Az emberek gyorsan felejtettek mindkét féltekén, az együttérzés és harag a dércsípte őszi virágok sorsára jutott, elsápadt, elhervadt, aztán elszáradt a bérleti díjak, az árak, az infláció, a szappanoperák, a talk-show-k, a családi élet, a stadionokban elért győzelmek és vereségek súlya alatt. A ma és a holnap többet ért, mint a tegnap és a tegnapelőtt, a politikusok pedig a rókák és a dingók ügyességével jobbára csak a holnaputáról beszéltek.”

A regény talán mégsem a fülszövegben hirdetett „briliáns történetbonyolításának” köszönhetően válik letehetetlenné (bár kétségtelenül jól stratégiázik a szerző), sokkal inkább a narratív alakzatok változatossága, váltogatása az, ami élénken tartja az olvasó figyelmét. Gyakran használ filmszerű perspektívákat, képvágást, de filmes szakkifejezéseket is beiktat. („Nincs szükség nagytotálra, mert a 211-es szobában, egy egészen apró pók kivételével, semmi se mozdul. ”) Egyik legizgalmasabb epizódba csalja bele az olvasót, aki egy kamera óvatos mozgásának ritmusában válik voyeurré az alvó Spiru vezérezredes tablóvá merevített alakját figyelve. A detektívtörténet logikája szerint az egyik legtitokzatosabb, legfélelmetesebb alakot láthatjuk így, ártalmatlanul, álmában. Ekkor „lepi meg” az elbeszélő, s mondja el annak titkát, a végső megoldást adva ezzel az olvasó kezébe már a regény elején. Világháborúk utáni drámába illő monológ lehetne a sorokból, amelyekkel felcédulázza a vezérezredes a tömegsírból ellopott kisujjcsontokat: „mi az, hogy börtön? mi az, hogy kényszermunka? ki kell végezni mindet! mind egy szálig! a rohadtakat! fáj a fejem! szörnyen fáj a fejem!... jön egy fegyenc, és magyarázni kezdi, mit is csináljak én... és mi van, te patkány, mi van akkor, ha homlokon lőttelek!... játszottad az ájultat a verés után, vagy nem?, megharaptál és elloptad az ujjamat... én is ellopom ezekét, te patkány!, az élet egy rakás szar! fáj a fejem!”

A város legöregebb emberének életelbeszélése egy forgatókönyv vázlatmondatai közé ékelődik, jelenetekre vágva, mint egy riportfilmbeli beszélgetés – s közben az öreg Dumitru M. saját élete filmjének visszatekintő narrátorává válik. Portréját először egy ekphrasztikus leírásban látjuk. („Klasszikus stílusban ilyen a portréja.”)

Onufrie szerzetes történetét egy mindentudó elbeszélőtől ismerjük meg olyanformán, hogy mesei elemekkel átszőtt szentlegenda kerekedik ki belőle – de olyan szintű elbeszélői rálátással és tudatossággal, ami lehetővé teszi, hogy lássuk, miként lesz a szerzetes mitikus alakká kiskorától fogva minden faluban, amerre csak vetődik életében, s végül hogyan csinál ebből a mágikus realizmus ihlette figurából hőst és turistalátványosságot a média. Onufrie, más nevein Gherghe vagy Tarajos életéről szól egyéb, beékelt részek mellett a teljes harmadik fejezet. Konkrét időrendi eligazítás nélkül, csupán néhány kulturális utalással mesél („Abban az időben szállt le a Holdon egy amerikai”, „négy futball-világbajnokság múlva”), ráadásul keveri az események sorrendjét is – s végül egy tízsoros zárójelben foglalja össze azt, amit ötven oldalon keresztül tárgyalt: „megütötték egy kolostor oldalában, feltuszkolták egy kamionra, és kényszermunkára ítélték, tizenhat éven át keresték a nyomát, és nem tudták elkapni, hogy később megmártsák mindenféle mocsokságban, és most néhány perc alatt részesei lehettek annak hogy misézik, tömjénfüsttel hinti meg a csontokat és az ő lehajtott vagy le se hajtott fedetlen fejüket.” A hírszerű, történelemlecke-szerű passzusok folyamatosan felbukkannak, ellentétezve a személyes narratívák árnyaltságát, súlypontjait.

Az egyébként is sokféle perspektívák számát növeli egy beillesztett újságcikk is. A történet hitelességével folyton incselkedő, önreflektív elbeszélő az említett újságcikk pontos adatait X Y, Z, W betűkkel helyettesíti – ám a szövegrész végén megjegyzést fűz ehhez a gesztushoz: „Magyarázó jegyzet: ha fölfedezték a szövegben az X Y, Z és W betűket, jó tudni, hogy nem egy függvényrendszer ismeretlenjeiről van szó (vagyis valami algebrai dologról), hanem szelíd szimbólumokról, melyek elárulják az identitástól, a kronológiától és a pontos helymeghatározástól való idegenkedést.” Ilyen jellegű megszólalások figyelmeztetik az olvasót, hogy a narrátor figyel rá, mindig ott van a háta mögött, és segít neki tájékozódni – még akkor is, ha ez nem mindig érezhető a szétszaladó mondatok dzsungelében.

Az olvasó maga is kénytelen detektívvé válni, hogy szétszórt részletekből, szereplői életrajzokból, elejtett (zárójelbe tett) megjegyzésekből próbálja felépíteni a történetet vagy akár a román kisváros lakóinak viszonyhálóját. Ahogy Spiru vezérezredes titokban félrevezeti a tömegsír eredete után kutatókat, úgy bizonytalanítja el az olvasót az elbeszélő első személyről harmadikra váltása vagy a hirtelen igeidőváltozás. A összefüggések megértéséhez lényeges információról legtöbbször áttételesen, úgymond másodkézből értesül az olvasó. A vezérezredes, a százados, a főhadnagy egy kulcsbeszélgetését az első fejezetben a Matilda Panzió pincérlányának perspektívájából (annak is csak a felszolgálás közbeni gondolataiból) ismerjük meg. Ehhez pedig, egyéb „ízes” részletek mellett, hozzátartozik a résztvevők által rendelt fogások leírása is. Spiru lopásának indítéka pedig az apró, elrejtett csontocskákra illesztett címkék felirataiból derül ki.

A szöveg végig visszafogott hangon szól (egy gyomorfekélytől szenvedő elbeszélő időszakos felkiáltásaival), higgadtan, türelmesen mesél, ahogy csak egy az események mögött csendesen meghúzódó megfigyelő tudhat mesélni. Épp annyira van tisztában a szereplők gondolataival és tetteivel, amennyire egy valamirevaló besúgó tájékozott lehetett annak idején – és ennek megfelelően távolságtartó is a történetekkel szemben.

A narrátor azonban a gyomorfekély mellett zárójeltúltengésben is szenved. Ezek a hosszabb-rövidebb megjegyzések, kitérők, kommentárok legtöbb esetben frappáns poénok, jelentős, jelentéses közbeszólások, de erősen megnehezítik a folyamatos olvasást. Külön technikát kell kifejleszteni arra, hogy zárójelek nélkül és azokkal együtt is elolvassunk egy-egy mondatot.

A regény végén azonban minden elem szépen összeáll egy élvezhető, technikás posztmodern alkotássá, a narrátor külön fel is hívja a figyelmet a beálló rendre („Legvégül az igeidők is közös hangra leltek...”), és az olvasó azon veszi észre magát, hogy végigjárta több mint fél évszázad történetét, látta, hogy „fentről az emberek rovaroknak tűntek”, érezte a könyvtárosnő „nedves ujjait a lába között”,megtapasztalta, hogy „háromszor ereszkedett le Szűz Mária az égből, hogy Onufrie lássa az ő támaszát és bizalmát”. És akkor még nem is említettük a regény Kusturica filmjeibe illő indító képeinek egyikét, amely talán e könyvismertetés lezárására is alkalmas: „A sugárút alsó végén szokatlan menet bukkant fel: egy fénylő, fehér Mercedes halottaskocsit húztak maguk után [...] miközben a fúvósok és a dobosok tiszta szívből játszottak [...] A Mer-

cedes sofőrje (papucsot viselt, szűk nadrágot, és egy, a hasánál kidomborodó, Chicago Bulls feliratú trikót)...”