A mindenkori haderőkben, így a volt magyar királyi honvédségben is, azoknak hierarchikus felépítéséből adódóan – hasonlóan más társadalmi csoportokhoz és rétegekhez – kialakult/kialakul egy szűk vezetői réteg, amelyet felső vezetésnek vagy elitnek nevezhetünk. Ez a felső vezetés, az elit döntő módon befolyásolhatja – és befolyásolja is – a mindenkori haderő arculatának a kialakítását, meghatározhatja annak szerepét és tevékenységét, az adott ország politikai életére gyakorolt hatását (is).

Így volt ez az ún. „ellenforradalmi Magyarországon” is, amelynek huszonöt esztendős (1919–1945) fennállása alatt a katonai elitbe mintegy 1200–1300 személyt lehetett besorolni. E besorolás alapvetően két szempont alapján készíthető el: az egyik a katonai beosztás, a másik a katonai rendfokozat. Ezen két szempont a legtöbb esetben fedi egymást, de – ha nem is nagy számban – akadnak/akadhatnak eltérések is.

Morris Janowitz amerikai történész-szociológus egy 1964-ben megjelent munkájában – The Professional Soldier – ezzel kapcsolatban a következőket írta: „A katonai intézmény formális struktúrája miatt a katonai elit a legmagasabb rangú tisztekből áll. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a legtöbb magas rangú tiszt alacsonyabb rangú tanácsosokra és specialistákra támaszkodik, akik befolyásolják a katonai döntések meghozatalában.”

Hogy kik voltak az 1919 és 1945 közötti időszak legmagasabb rangú, illetve alacsonyabb rangú, de a katonai döntéshozatal szempontjait tekintve jelentős beosztásokat betöltő tábornokok és tisztek, ahhoz meg kell határozni az ún. „rendfokozati küszöböt”, illetve azon beosztások körét, amelyek betöltői a fentiek jegyében az elit tagjaivá válhatnak.

Ehhez felhasználva a már említett Morris Janowitz mellett, az ugyancsak amerikai Mills Wrightnak az elitre vonatkozó kutatási eredményeit, azt kell mondani, hogy a vizsgált időszakban a magyar katonai felső vezetés, a magyar katonai elit tagjai közé tartozik minden olyan személy, aki a tényleges állományban – állománycsoportra való tekintet nélkül – elérte a tábornoki (vezérőrnagyi, illetve annál magasabb) rendfokozatot, és abban hosszabb vagy rövidebb ideig ténylegesen szolgált.

Ugyancsak a katonai elit tagjai közé sorolandók mindazon személyek, akik a teljesség igénye nélkül itt felsorolt beosztások betöltői voltak, azaz: a honvédelmi miniszter, a Honvéd Vezérkar főnöke és a Honvédség Főparancsnoka szárnysegédei, a hadseregek, hadtestek (korábban vegyesdandárok) vezérkari főnökei, a Folyami Erők (korábban Folyamőrség), a Honvéd Légierő (korábban Légügyi Hivatal) vezérkari főnökei, a katonai attasék, a testőrség, a koronaőrség parancsnokai, a különböző tisztképző intézmények parancsnokai, a Honvéd Vezérkar főnöke osztályainak vezetői, a Honvédelmi Minisztérium jelentősebb osztályainak vezetői, a csendőrkerületek, a csendőrség központi nyomozó osztályának parancsnokai, a Belügyminisztérium csendőrségi osztályának a vezetői. (A csendőrség vezetői a sajátos kettős – honvédelmi miniszter, belügyminiszter – alárendeltségből adódóan, illetve „katona mivoltuk” okán kerültek be a katonai elit tagjai közé.)

Ezen besorolási szempontokat alapul véve és alkalmazva alakult ki az a fentebb már jelzett 1200–1300 fős csoport, amely az adott időszakban a magyar katonai elitet vagy másként fogalmazva: a magyar katonai felső vezetést jelentette. A rendfokozati és beosztási kritériumokat tekintve egy-egy esztendőben ez a létszám maximum 200–300 főt jelentett, azaz ennyi „elit pozícióról” beszélhetünk. (Egyébként egy-egy személy a fentebb jelzett kritériumok alapján általában, lezárt életút esetében öt-tizenöt évet is eltölthetett olyan beosztásban és rendfokozatban, amely az elitbe sorolta őt.)

Az elit összetételének vizsgálata során különböző szempontok kaptak, kaphatnak nagyobb hangsúlyt. A magyar katonai elit esetében a különböző szempontok alapján a származás, az iskolai végzettség, a katonai szolgálat jelenti a legfontosabb vizsgálandó kérdéskört.

A származás kérdésének vizsgálata során egyértelművé vált, hogy az 1919 és 1945 közötti időszak magyar katonai elitjének a tagjai kivétel nélkül az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának időszakában születtek, döntően az 1870 és 1910 közötti években. A családi hátteret tekintve az adott korszak kispolgári, középrétegek alsó régióiba besorolható családokban, melyek jelentős része értelmiséginek tekinthető.

A családok között magas százalékos részesedést képviseltek az állami tisztviselői családok (17 %), a kisiparos, kiskereskedői családok (12 %), de a megyei tisztviselői, magánhivatalnoki és különböző állami alkalmazotti családok tagjai – itt főleg a Magyar Államvasutak, valamint a postai és távirdai alkalmazottakat emelhetjük ki (11 %).

Rendkívül alacsony volt az ún. „uralkodó osztályokhoz” tartozó családokból – arisztokrácia, földbirtokosok, pénz- és iparmágnás – származó katonai vezetők aránya – 5 %. Hasonló a helyzet a paraszti rétegekből – 4% – és a munkásság köréből kikerült – 3 % – katonai vezetőkkel is. Katona-, illetve csendőrtiszti, altiszti családokból került ki a katonai felső vezetők mintegy 5 százaléka, míg ügyvéd, gyógyszerész, tanár, orvos szülőkkel rendelkezett 15 százaléka.

A származás kérdésénél vizsgálható, vizsgálandó az adott családok anyagi helyzete is, hiszen az nem egy esetben jelentősen meghatározta a pályaválasztás lehetőségét, illetve annak az „irányát”.

A rendelkezésre álló adatok – itt és a korábbiakban, illetve a későbbiek során is általában a 75 és 90 százalékos teljességről van szó – azt bizonyítják, hogy a katonatiszti hivatást választók, illetve a szülők által e hivatásra „kijelöltek” családjai mintegy kétharmada vagyontalan volt.

A katonaitiszti hivatást választó és később a katonai elit tagjai közé bekerültek családjának közel 20 százaléka rendelkezett 5 és 50 ezer korona közötti értékű ingatlannal, illetve ingósággal, míg alig 5 százalékot tett ki azoknak a száma, akiknek a családja 500 és 2000 hold nagyságrendű földbirtok tulajdonosa lett volna.

A későbbi „elittagok”családjai többségében 3–6 gyermeket neveltek, de nem volt ritka a 7–11 gyermekes család sem. E nagy létszámú családok, amelyek alapvetően egy fizetésre támaszkodtak, a tanulásban, taníttatásban látták a társadalmi hierarchiában történő előrelépés lehetőségét, illetve a szinten tartást.

Ehhez természetesen megfelelő anyagi háttérre volt/lett volna szükség. Ezt az évi 1500–4500 korona között mozgó fizetések – 1890 és 1914 közötti évekre vonatkozó adatok – nem biztosították. Maradt tehát az ingyenes taníttatás lehetőségét biztosító katonatiszti, esetleg papi hivatás választása.

A különböző katonai tanintézetekben az állami és a magánalapítványi helyek tették lehetővé az ingyenes taníttatást, de a megfelelő anyagi háttérrel rendelkező növendékek/hallgatók családjainak tandíjat kellett fizetniük, amely lehetett fél tandíj, avagy teljes tandíj.

A 20. század elején a soproni magyar királyi honvéd főreáliskolában az éves tandíj összege 400 korona volt. Összehasonlításul megemlíthető, hogy a később honvédelmi miniszterré lett lófő nagybaconi Nagy Vilmos özvegy édesanyjának az éves nyugdíja 680 korona volt, melyhez a gyermekei után néhány tíz koronás éves nevelési hozzájárulást élvezett.

Az ingyenes vagy részben ingyenes taníttatást a katonai tanintézetek egymásra épülése már 10 éves életkortól lehetővé tette. Ennek köszönhetően volt olyan hivatásos tisztté vált személy, aki tízesztendei katonai tanintézetben tandíjmentesen eltöltött idő – katonai alreáliskola 4 év, katonai főreáliskola 3 év, katonai akadémia 3 év – után kapta meg a tiszti kardbojtot.

Az 1919 és 1945 közötti időszak magyar katonai elitjének a tagjai közül mintegy 60 százalék tanult már 10 és 18 éves kora között katonai tanintézetben, és ők, illetve a 18 éves koruk után a katonai akadémiákon tovább tanuló fiatalok több mint 70 százaléka tanult teljesen díjmentes államköltséges vagy magánalapítványi helyen. 20 százalékuk után fizettek kedvezményes, azaz „fél tandíjat”, míg 10 százalékuk tanult ún. „egész fizetéses” helyen.

Az ingyenes tanulás, taníttatás lehetősége mellett komoly szerepet játszott az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának évtizedei alatt a katonatiszti hivatás választásában a hivatás presztízse is.

A hivatásos tisztté vált személy, aki elnyerte a tiszti kardbojtot, minden társadalmi csoport számára elfogadott egyénné vált. Szülői, családi hátterének ezt követően kevésbé volt meghatározó szerepe életútja, katonai karrierje alakulásában.

Az ún. származáskategória csoportba sorolható még a születés helye és ideje, valamint az egyes személyek felekezeti hovatartozása is. Utóbbinak az egyébként jelentős és erős katolikus hagyományú Osztrák–Magyar Monarchiában nem volt igazán jelentősége, ahogy az 1919 utáni Magyarországon sem. A felekezeti egyenlőség alapján bárkiből lehetett katonatiszt és katonai vezető. A katonai elit tagjai körében a különböző felekezetek aránya gyakorlatilag megfelel az országos arányoknak, valós eltérés csak az izraelita hitfelekezethez tartozóknál tapasztalható.

Az izraelita hitfelekezethez tartozó személyek esetében kevésbé volt jellemző a hivatásos katonatiszti pálya választása, illetve az azt választók többsége az ún. nem „katonaállományú állománycsoportokban” –hadbírák, orvosok, állatorvosok, gazdászati tisztek, katonai tisztviselők – szolgált. Természetesen voltak olyanok is, akik felekezetüket megváltoztatva – amely egyébként nem volt sem előírás, sem kötelező – szolgáltak a Monarchia haderejében. Közülük számosan az (első) világháborúban kitűnő katonai teljesítményt nyújtva a legmagasabb rendfokozatokba kerültek, illetve kaptak rendkívül magas kitüntetéseket, gondoljunk csak báró Hazai Samura, göllei Inselt Istvánra, sióagárdi Zöld Mártonra, doberdói Bánlaky Józsefre és a sort hosszasan lehetne még folytatni. (Közülük izraelita vallását sióagárdi Zöld Márton élete végéig megtartotta.)

Az 1938 után elfogadott ún. „zsidótörvények” a magyar katonai elit, illetve a honvédség tisztjei között számos személyt „érintettek”. Többségük 1941 után kikerült a honvédség hivatásos tábornoki és tiszti állományából, de a törvények egyéb korlátozó előírásai sem rájuk, sem családtagjaikra a későbbiek során sem vonatkoztak. Ugyanez volt elmondható a már korábban nyugállományba került katonai vezetők esetében is.

A születési idő és a hely kérdésének vizsgálata kapcsán megállapítható, hogy a születési éveknél általában nincsenek olyan kiemelkedő esztendők, amelyek a katonai elitben valamely évfolyam számára felülreprezentáltságot jeleznének. A kiegyensúlyozottság a rendszer hierarchikus voltából (is) adódik, hiszen rendszeresen évfolyamok léptek elő magasabb rendfokozatba, és az egyes évfolyamokból is hasonló arányban kerültek be személyek az elitbe.

Az 1918 utáni 20. századi Magyarország történetének alakulását alapvetően meghatározó trianoni békediktátum után előállt helyzet – születési helyekre vonatkozó – vizsgálata sokkal érdekesebb.

Az 1920. június 4-én aláírt békediktátum következtében Magyarország területének – Horvátországot nem számítva – mintegy kétharmadát, magyar nemzetiségű lakosságának több mint egyharmadát veszítette el. Ezen a kétharmadnyi elveszített területen született az 1919 és 1945 közötti magyar katonai felső vezetés tagjainak több mint ötven százaléka és a maradék egyharmadon – az ún. „trianoni Magyarországon” – kevesebb mint ötven százaléka!

Ha a magyar nemzetiségű népesség kétharmad–egyharmad arányát nézzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy az elcsatolt egyharmad magyarság több mint ötven százalékát, míg a maradék kétharmad kevesebb mint ötven százalékát adta a magyar katonai felső vezetőknek.

Az elcsatolt területeken született katonai elit tagok esetében az ún. utódállamokat tekintve a sorrend a következő: a Romániának juttatott területeken született a katonai felső vezetők 23 százaléka, a csehszlovák államnak juttatott területeken a 18 százaléka, míg a Szerb–Horvát–Szlovén (később Jugoszláv) Királysághoz csatolt területeken 13 százaléka, végül az Ausztriának juttatott területeken 1 százaléka. (Az Olaszországhoz, illetve Lengyelországhoz csatolt területeken születettek százalékos aránya elenyésző.)

Úgy vélem, ezek az adatok segíthetik megérteni a volt magyar királyi honvédség vezetőinek, de a tisztikar egészének a viszonyát a revízió kérdéséhez, azt a tényt, hogy a haderő nemcsak támogatója, de részben hangoztatója, illetve sürgetője is volt a revíziós politikának, az elcsatolt területek visszaszerzésének.

A származás kérdéskörnél nem kerülhető meg az a még napjainkban is – főleg a publicisztikában, de néha a történetírásban is – felvetődő vélemény, amely az egyes katonai felső vezetők nemzetiségi hovatartozását – alapvetően a németet – meghatározónak tekinti Magyarország második világháborús szereplését illetően.

A rendelkezésre álló adatok alapján viszont azt kell mondani, hogy szinte kivétel nélkül magyarnak vallotta magát valamennyi katonai felső vezető már, illetve még az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának időszakában, jóllehet a születési hely, a név, a gyermekként már használt nyelv stb. elemzésének alapján számosakról lenne elmondható, hogy német, horvát, szerb stb. családban születettek.

Ennek a kérdésnek azért van jelentősége, mert – főleg az 1945 utáni évtizedekben – Magyarország második világháborús szereplésének, az ország háborúban való részvételének, a végsőkig való kitartásának indokát a tábornoki és tisztikar német származásában keresték.

A már a két világháború közötti időszakban is megfogalmazódott véleményt – Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre és mások nyomán – az 1940-es évek második felétől rendszeresen hangoztatták. Ehhez hivatkozási alapul használták Szentiványi Domokos egy 1945 utáni, névelemzés alapján készült összeállítását, melyben a szerző a családi nevek elemzése alapján „kimutatta”, hogy a honvédség felső vezetése „sváb” származású. Ezt erősítette meg a későbbiekben Nagy Vilmos emlékirata, majd Shvoy Kálmán, illetve Kádár Gyula emlékezése, továbbá Nemeskürty István irodalomtörténész számos írása is.

A kérdés csak az, hogy a „vizsgálódók” miért csak az apák nevére tértek ki? Továbbá olyan személyek esetében miért nem „vizsgálódtak”, akiknél két generációra visszanyúló névváltoztatás volt, illetve „kifelejtettek” olyan személyeket, akiknek a megítélése 1945 után „pozitív” volt.

Szombathelyi Ferenc, Jány Gusztáv, Beregfy Károly esetében szinte mindig elhangzott (elhangzik) a sváb származás „vádja”, de nem hallani ugyanezt az anyai ágon német származásúnak mondható Nagy Vilmosnál, de nem hangoztatják és Csatay Lajos, Révy Kálmán, Náday István és mások esetében sem.

Ugyanígy nem emlegetik fel a „német származás dolgát” az 1945 utáni új honvédségben szerepet vállalt – 1945 előtt a katonai elitbe egyébként nem tartozó – Görgényi (Neugeboren) Dániel, Variházy (Braun) Oszkár, Pálffy (Oesterreicher) György és mások esetében.

Mivel a nemzetiségi hovatartozást főleg a tábornoki és tisztikar második világháborús szerepével és ún. „németbarátságával” kapcsolják össze, ezek a vélemények tévútra vezethetnek. A magyar katonai elit ún. „németbarátságának” a gyökereit nem a származás kérdéskörénél kell keresni, hanem sokkal inkább a német Wehrmacht 1938 és 1941 közötti sikereiben, az első világháborút lezáró igazságtalan békediktátumokban, az egykori osztrák–magyar–német politika és katonai szövetségben, valamint a magyar revíziós igények német részről történő – egyáltalán nem teljes körű és egyértelmű – támogatásában.

A következőkben a már jelzett katonai iskolai végzettséghez (is) kapcsolható katonai pályafutásról, illetve annak néhány állomásáról ejtenék szót, különös tekintettel az ún. „hatalmi változásokra”, illetve a különböző emlékezésekben megfogalmazott ún. „honvéd–közös” ellentétekre.

A vizsgált időszakban (1919–1945) a magyar katonai felső vezetés tagjai közé tartozó személyek közül 1918 előtt, tehát az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának időszakában – 51 százalék végzett honvédségi tisztképző intézményekben és 38 százalék közös tisztképző intézményekben. 7 százalék tartalékos tisztből vált hivatásos tisztté, míg az 1919 és 1945 közötti évek magyar katonai felső vezetőinek 7 százaléka 1919 után szerezte meg a tiszti kardbojtját.

Ha figyelembe vesszük, hogy az egykori magyar királyi honvédségnek 1883-tól 1898-ig csak egy négy évfolyamos hadapródiskolaként működő tisztképző intézménye volt, a magyar királyi honvéd Ludovika Akadémia (amelyen 1872 és 1883 között tanfolyam rendszerű 10 hónapos tisztképzés folyt), és csak 1898-ban indult meg a pécsi és a nagyváradi honvéd hadapródiskolákban a tisztképzés – miközben ugyanezen időponttól vált akadémia rangúvá az ettől kezdődően katonai főreáliskolai végzettséget vagy érettségi vizsga meglétét előíró, hároméves képzéssel a Ludovika Akadémia –, akkor ez nem is rossz, sokkal inkább kiemelkedőnek tekinthető arány! Ha hozzátesszük még azt, hogy a volt magyar királyi honvédség számára bizonyos fegyvernemeknél (pl. tüzérség) csak a közös haderő tisztképző intézményeiben végzettek jöhettek szóba mint tiszti utánpótlás, akkor ez az arány még inkább jónak mondható.

Hasonló eredményeket kapunk akkor is, ha azt nézzük meg, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása előtt melyik haderőben szolgáltak az 1919 utáni magyar katonai elit tagjai. Ez azért is érdekes lehet, mert 1919 után a volt magyar királyi honvédségnél szolgáltak, a vezérkari képzettségűek, a magyarországi születésűek és a magyar honosok előnyt élveztek a hivatásos állományba történő átvételnél.

Az adatok azt mutatják, hogy az 1919 és 1945 közötti magyar katonai elit tagjainak 48 százaléka a volt magyar királyi honvédségnél, 41 százaléka a volt közös haderőnél (beleértve a haditengerészetet is!), míg 11 százaléka a közös haderőnél és a honvédségnél is szolgált.

(Utóbbinak az oka az, hogy lehetőség volt az egyik haderőből a másikba átlépni – számosan éltek is vele és léptek át a honvédséghez a közös haderőből – , illetve a vezérkari testületnél nem volt külön honvédségi, közös és Landwehr/osztrák „honvédség”).

Érdekes és tanulságos megvizsgálni a katonai elit tagjainak szerepvállalását, működését a forradalmak és az ellenforradalom időszakában.

A rendelkezésre álló adatok szerint 1918 novembere, illetve 1919 márciusa után a későbbi katonai elit tagjainak több mint 60 százaléka vállalt szolgálatot! A fennmaradó 40 százalék egy része (főleg olasz) hadifogságban volt, egy része nyugállományba került – mivel az 1918 utáni kormányok a tábornokokat és az ezredeseket szinte kivétel nélkül nyugállományba helyezték – , más része külföldre távozott, illetve a cseh, szerb, román megszállta területen maradt, és nem tudott az ország maradék, meg nem szállt részére átjutni.

A szolgálatot vállalók döntő többsége – mintegy 90 százalék! – 1919 márciusa után a Vörös Hadseregben teljesített szolgálatot. Hogy ennek mi lehet a magyarázata, arra négy válasz is adható:

1. A Magyarországi Tanácsköztársaság politikai és katonai vezetése egyaránt vállalta az ország, a haza védelmét, melyet a többségében fiatal (25–45 éves) tisztek is a magukénak éreztek. A harc számukra nem egy esetben nemcsak az ország integritásának a védelmét, de az elveszni látszó szülőföld védelmét is jelentette.

2. Komoly katonai karrier lehetősége csillant meg a főleg főhadnagyi-őrnagyi rendfokozatban szolgáló tisztek előtt, hiszen a nyugállományba helyezések okán olyan katonai beosztásokba kerültek/kerülhettek, melyek korábban ezredesi, vezérőrnagyi, altábornagyi beosztások voltak.

3. Egyéni egzisztenciális problémák, megélhetési gondok. A katonatiszti hivatáshoz értettek csak, a zavaros időkben új egzisztenciát teremteni szinte lehetetlennek látszott.

4. Stromfeld Aurél személyes példája, szolgálatvállalása, amely nem kevés fiatal tisztet ösztönzött. Tény az is, hogy a szolgálatot vállaltak között Stromfeldnek számos egykori tanítványa is akadt.

Hogy példákkal is illusztrálni lehessen az 1919-es szerepvállalást, felsorolás szintjén olyan 1919 utáni katonai felső vezetőket nevezhetünk meg, akik a Vörös Hadseregben fontos beosztásokat töltöttek be: Sztójay Döme (akkor még Stojakovics), a Vörös Hadsereg hírszerző és kémelhárító szolgálatának a vezetője; Werth Henrik, a 7. hadosztály parancsnoka; Sónyi (akkor még Solarcz) Hugó, a 29. gyalogdandár parancsnoka; Győrffy-Bengyel (akkor még Bengyel) Sándor a 6. hadosztály, majd az I. hadtest vezérkari főnöke; Nagy Vilmos, Lakatos Géza, Hennyey (akkor még Erb) Gusztáv, Andorka (akkor még Fleischhacker) Rezső (Rudolf) a Vörös Hadsereg Parancsnokságán beosztottak; Littay (akkor még Lichtneckert) András a Vörös Hadsereg Parancsnokságának szállásmestere, és a sort még hosszan lehetne folytatni Szombathelyi (akkor még Knausz) Ferenccel, Jány (akkor még Hautzinger) Gusztávval, Vörös Jánossal, Csatay Lajossal, Bangha Imrével és sokan másokkal.

A származás kérdésénél szó esett már a családok anyagi helyzetéről, azon családokéról, amelyekben a katonai elit későbbi tagjai születtek. Vessünk most egy rövid pillantást arra, hogy milyen anyagi körülmények közé kerültek a katonai felső vezetés tagjai!

Ellentétben a köztudatba bekerültekkel a két világháború közötti időszak magyar katonai elitjének a tagjai nem tartoztak a kiemelkedő jövedelmekkel rendelkező csoportok, rétegek tagjai közé. Természetesen a hivatásos tiszti fizetések meghaladták a kispolgárság, a munkásság és a mezőgazdaságban dolgozók jövedelmét, de a hivatással járó kötelezettségek – öltözködési előírások, a gyerekek megfelelő tanintézetekben történő iskoláztatása, állásszerű lakás, kötelező vizitek stb.– komoly terheket róttak a családokra.

Egy 1936-ban, a Honvédség Főparancsnoka által készíttetett felmérés szerint a honvédség hivatásos főtisztjei (hadnagy, főhadnagy, százados) közül a nősek 78 százaléka, míg a nőtlenek 59 százaléka volt eladósodva. Ugyanez az arány a törzstisztek (őrnagy, alezredes, ezredes) esetében a nősek körében 57 százalék, míg a nőtleneket tekintve 42 százalék. Az adósság mértéke 300-tól több mint 1000 pengő feletti összegekre rúgott. Ez az összeg általában egy-három havi illetménynek felelt meg.

Rontotta a tábornoki és a tisztikar anyagi helyzetét, hogy 1930. július 1-jétől – az állami alkalmazottak valamennyi csoportjához hasonlóan – csökkenő illetményt kapott kézhez, és a helyzet csak tíz esztendő után változott, amikor is 1941-re emelkedtek az illetmények az 1930. július 1-je előtti szintre. A honvédelmi minisztérium illetékesei az 1930-as, 1940-es években rendre szembesültek a tisztikar tagjai által benyújtott 400–800 pengős segélykérelmekkel, amelyek döntő többsége megalapozott volt.

Nem stabilizálta a tisztikar, így a későbbi elit tagjai jelentős részének az anyagi helyzetét a házasságuk sem. A legtöbben a hasonló társadalmi csoportokba tartozó családokból választottak maguknak feleséget, és többségüknek a kötelezően előírt kauciót, 10–60 ezer pengő sem mindig volt képes a család biztosítani.

A fentebb említett 1936-os felmérés egyébként az eladósodás egyik okának a kaució esetében tapasztalható „liberális” eljárást nevezte meg, mivel az államfő engedélyezhette – és többnyire engedélyezte is – a kaució nélküli házasságot, főleg az 1920-as, 1930-as években az ország, illetve annak polgárai anyagi helyzetét figyelembe véve.

Az 1940 novemberében az 1930. júliusi szinten beállt fizetések 1943 júliusáig 27 százalékos emelkedést mutattak, ami jónak tekinthető, bár ez szerény inflációval is párosult már akkor. A biztos megélhetést jelentő fizetések mellett a katonai elit tagjainak a döntő többsége „vagyonként” 3–6 szobás családi házzal, illetve öröklakással rendelkezett.

Az (első) világháborús katonai teljesítményük alapján vitézzé avatottak egy részének vitézi telke is volt – általában 25–70 kataszteri hold föld –, amely a legtöbb esetben megváltás útján került a birtokába, illetve voltak, akik néhány száz négyszögöles gyümölcsössel, nyaralóval bírtak. Ezek a jövedelmek és „vagyonok” azonban messze elmaradtak a kor kulturális elitje számos tagjának a jövedelmétől.

1942-ben egy vezérezredes havi 1568 pengő jövedelemmel rendelkezett, ami éves átlagban 18 816 pengőt jelentett. Ugyanezen évben ennek a jövedelemnek több mint másfélszeresével rendelkezett Szekfű Gyula, a kiváló történész. Kétszer annyi jövedelemre tett szert Eiben István filmoperatőr, Füst Milán író, és közel háromszorosát kereste annak Páger Antal színművész. A vezérezredesi éves jövedelem több mint háromszorosát „kereste meg” Herczeg Ferenc, Márai Sándor, illetve, Zilahy Lajos író.

1943-ban a Dunai Repülőgépgyárban (hadiüzem) dolgozó esztergályos – túlmunka nélkül – egy százados havi illetményének megfelelő összeget vihetett haza, míg a legalacsonyabb fizetéssel rendelkező szakmunkás egy hadnagyi fizetésnek megfelelő összeget keresett.

A vezérezredes jövedelme három és félszerese volt a Duna Repülőgépgyár esztergályosáénak.

Végezetül néhány adalék a katonai elit tagjai 1945 utáni sorsához.

A még életben lévők és Magyarországon maradtak – a katonai felső vezetés mintegy 70 százaléka – szinte kivétel nélkül igazoló bizottság elé kerültek. Több mint 80 százalékukat ezek a bizottságok nem igazolták, illetve különböző korlátozásokkal tették azt, pl. „vezető állásra nem alkalmas”, a „visszaténylegesítésből kizárva”, „megfeddés” stb.

Jelentős számban kerültek az egykori katonai felső vezetők, de a tisztek közül is sok százan – az 1945-ben életre hívott népbíróságok elé is, és hoztak velük szemben számos esetben erősen vitatható ítéleteket, így halálos ítéleteket, életfogytig tartó szabadságvesztést, hosszú időtartamú szabadságvesztést, vagyonelkobzást, állás- és hivatalvesztést, nyugdíjelvonást, politikai jogkorlátozást stb. Az „igazságszolgáltatás” igyekezett a személyükön keresztül is elítélni az 1945 előtti rendszert, amelyet 1945 után évtizedekig „Horthy-fasiszta rendszernek” neveztek.

A Szovjetunióba hadifogolyként elhurcoltak – közöttük számos már nyugállományú katonai vezető – egy része néhány éves hadifogság után hazatért, voltak, akik ott hunytak el, és voltak olyanok, akiket a szovjet katonai bíróságok ítélete alapján végeztek ki.

Azok a katonai vezetők, a magyar katonai elit tagjai, akik 1944. október 16-a után a szovjet csapatok oldalára álltak át, rövid ideig katonai, illetve politikai pozíciókat tölthettek be az újjászerveződő Magyarországon, de néhány esztendő eltelte után a többségük szintén bíróságok elé került különböző, többnyire koholt vádak – kémkedés, hazaárulás, összeesküvés stb. – alapján.

A volt magyar katonai elit tagjai közül az ún. rendszerváltoztatást már csak nagyon kevesen érték meg, s az 1945-ben, illetve az azt követő években elítéltek döntő többségét a Magyar Köztársaság, de a Szovjetunió, majd Oroszország különböző bíróságai is az 1989 után megindult felülvizsgálatok, perújrafelvételek, alkotmánybírósági döntéseket követően bűncselekmény hiányában felmentették.

Emberi és katonai becsületük, ha „post mortem” is, de helyreáll(hatot)t.