A politikai elit kutatása viszonylag nagy múltra tekint vissza. Irodalma olyan kiterjedt, hogy itt még szórványosan sem kísérelhetjük meg összefoglalni. A dualizmus korának Magyarországára nézve több alapvető munka született egyes elitcsoportokról (gazdasági elit, tudáselit, városi elitek stb.), a parlamenti képviselőket is többen vizsgálták, de a közigazgatási elitről egyelőre elég gyér tudásunk van. Itt főképpen Cieger András és Balázs Magdolna tanulmányaira hivatkozthatunk,¹ illetve néhány megyére nézve feldolgozták a virilis jegyzékeket. Kutatásomban² többek között a dualizmus kori erdélyi politikai-közigazgatási elitpozíciókat (főispán és alispán) vizsgáltam, ezen belül azt, hogy kikből rekrutálódott a főispáni kar, mennyire maradt meg ezen belül az arisztokrácia dominanciája, milyen volt egy tipikus főispáni karrier, és milyen szerepet játszott ebben a családi háttér, illetve hogy a főispánok mennyiben voltak helyi emberek, mennyire kötődtek az illető vármegyéhez.

A továbbiakban egyetlen időmetszetben, az 1890–91-es főispáni kar példáján vizsgálom a fenti kérdéseket. Mivel a főispánokat a kormány nevezte ki, ezért kötődtek az illető kormányokhoz; különösen igaz ez egy olyan kormányváltás esetében, mint amikor Tisza Kálmán másfél évtizedes kormányzása ért véget. Tisza amúgy is arról volt híres, hogy kemény kézzel irányította a közigazgatást.³ A közigazgatási-politikai elit egy nagyon fontos csoportját képezték a dualizmus korában a főispánok, hiszen a kormány elsősorban rajtuk keresztül tudta kezében tartani a megyéket. A közigazgatás centralizálásának következményeképpen ahogy a megyék autonómiája egyre jobban csorbult, úgy nőtt a főispánok hatalma. Jogkörüket már az 1870:XLII. törvény is bővítette,⁴ és később ez a tendencia tovább folytatódott. Tisza már belügyminiszteri kinevezése után fontosnak tartotta a főispánok befolyását tovább növelni megyéjükben. Ennek egyik útja volt, hogy növelték beleszólásukat az állami hivatalokba való kinevezéseknél. Szintén Tisza idejében szabályozták a főispánok nyugdíjjogosultságát; a miniszteri tanácsosok rangosztályába sorolták őket.⁵

Egy korábbi cikkemben elemeztem az erdélyi főispáni kart a kiegyezés környékén.⁶ Ebből az derült ki, hogy a 19. század közepének nagy változásai ellenére az 1848 előtti elitnek sikerült átmentenie magát. 1861-ben volt ugyan egy váltás, amennyiben a neoabszolutizmus korának kompromittálódott, gyakran idegen származású tisztikarát félreállították, és a régi közigazgatási beosztás visszaállításával együtt egy új garnitúra – a régebbi liberális ellenzék – került hatalomra. Ez az új garnitúra azonban az 1848 előtti politikai elitével azonos családi háttérrel rendelkezett, sokszor a személyi vagy családi folytonosság is kimutatható. Bár nem erdélyi sajátosság, de itt a főtiszteket jóval nagyobb arányban nevezték ki az arisztokrácia soraiból.

Adataimat részben a miniszterelnökség és a belügyminisztérium levéltárából gyűjtöttem, részben pedig a tiszti címtárakból, családtörténeti munkákból, adattárakból, lexikonokból, az országgyűlési almanachokból és más hasonló munkákból.⁷ Az ilyen jellegű kutatások nehézségeit jól összegezte Cieger András,⁸ ezért csak egyetlen kérdést érintek. A vagyonosságot igen nehéz meghatározni, hiszen megbízhatóbb és könnyen hozzáférhető adatok csak a földbirtokra léteznek. A családi levéltárakból – ha egyáltalán lehetséges volna – túlságosan bonyolult lenne kigyűjteni az adatokat, így az 1893-as gazdacímtárat használtam támpontul, tudatában annak, hogy ennek nyomán nem lehet pontos képet nyerni vagyonukról; ez inkább csak arra jó, hogy nagyságrendileg és elhelyezkedésükre tekintve megbecsülni tudjuk a főispánok birtokait. További feladat a virilis listák, compassok stb. átnézése.⁹

Az 1876:XXXIII. törvény, amely a törvényhatóságok területét szabályozta, különösen az erdélyi megyék esetében jelentett nagyobb változásokat. A vidékek és székek eltűntek, a történeti Erdély egykori területén 15 vármegye alakult. A változások ellenére a főispáni karon belül a századfordulóig igen erős volt a kontinuitás.

 

Tisza Kálmán – a dualizmus korának leghosszabb ideig hivatalban maradó miniszterelnöke – leköszönésével véget ért a dualizmus kori magyar belpolitika stabil időszaka is. Az 1891. év elején Erdély 15 megyéjében az 1879. évi főispánok közül négyet találunk a helyén: Pogány Györgyöt és Daniel Gábort, a két „veteránt” Hunyad és Udvarhely megyék élén, valamint Pótsa József Háromszék és Bethlen Gábor Nagy- és Kisküküllő megyék főispánját. Bánffy Dezső is a Tisza-érából maradt meg, de ő közben Szolnok-Doboka megyéből (1876–1890 között állt a megye élén) átkerült Beszterce-Naszód megyébe (1890-ig mindkét megye élén állt). Tizenkét év elteltével tehát a főispánok egyharmadának sikerült megőriznie pozícióját. A tíz új emberhez újabb hét csatlakozott az év folyamán, mert 1891-ben a megyék felében, 8 törvényhatóságban neveztek ki új főispánt (Szeben megyében előzőleg üresedésben volt az állás, Maros-Torda megyébe pedig az Alsófehér megyei főispán került ki). 1891-ben tehát összesen húszan töltötték be ezt a funkciót.¹⁰

Néhányan, bár új emberek voltak, mégis ismerős terepre érkeztek, apjuk ugyanis szintén főispán volt: Kemény Kálmán gróf Alsófehér megyei főispán apja, Kemény György a kiegyezés után Torda megye főtisztje, Bethlen Pál gróf azonos nevű apja Belső-Szolnok megye főispánja, Mikó Bálint apja, Mikó Antal ugyanakkor Csíkszék főkirálybírája, Béldi Ákos apja, Béldi Ferenc 1861–62-ben Kolozs megye, 1867 után Küküllő megye főispánja volt, és szintén főispán volt Bánffy Dezső apja, Bánffy Dániel is úgyszintén a kiegyezés után Doboka megyében. Ha ehhez még hozzávesszük Gustav Thälmannt, akinek apja szászsebesi királybíró, és Horváth Mihályt, akinek apja Háromszék alkirálybírája volt, akkor láthatjuk, hogy a főtisztek önrekrutációja sokszor szó szerint a családon belül történt.

A másik jellegzetesség, ami szembe ötlik, hogy az arisztokraták súlya még jobban érvényesült: a 20 személy közül tízen arisztokraták, másik három családja pedig szintén rokonságban állt arisztokrata családokkal. A szász Gustav Thälmann kivételével a többi is mind birtokos nemesi családból származott. 1890-ben különben még érdekesebb volt a helyzet. A 15 megyéből 5 élén a gróf Bethlen család tagjai álltak (Bethlen András Brassó és ideiglenesen Szeben, Bethlen Gábor Kis- és Nagyküküllő, Bethlen Géza pedig Torda-Aranyos megye élén), másik 3 megye élén pedig a Bánffyak (Bánffy Dezső Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód, Bánffy Zoltán pedig Maros-Torda megyében), tehát a törvényhatóságok több mint felét annak a két nagy arisztokrata családnak tagjai irányították, amely évszázadok óta Erdély politikai vezető rétegét adta.¹¹

Vallásilag elég vegyes a kép, de az újonnan kinevezettek között többségben voltak a katolikusok. Nemzetiségi szempontból nem sok változást hozott a Szapáry-kormány. Románok 1875 után többé nem töltöttek be főispáni széket Erdélyben, de a két német kinevezése a szászok felé gyakorolt gesztus volt. Tisza idejében ugyanis konfliktussal teli volt a szászok és a kormány viszonya. Tisza bukása nyomán 1890 nyarán kompromisszum született, aminek létrehozásában szász részről nagy szerepet játszott Karl Wolff, a szász politikai élet és egyesületi mozgalom legtevékenyebb személyisége. A nagyszebeni „Sachsentag” 1890. június 17-én jóváhagyta a politikai program módosítását.¹² A kompromisszum nyomán az új miniszterelnök, Szapáry Gyula felmentette a szászok által kifogásolt Bethlen Gábort, majd később Bánffy Dezsőt is, az erőszakos magyarosító politika képviselőit, és a hosszabb üresedés után Szeben megye élére, így egyben szász ispánná a szász jogvédő Gustav Thälmannt nevezte ki.

Ami a főispánok iskolázottságát illeti, bár időközben elfogadták a tisztviselők képesítéséről szóló 1883:I. törvénycikket, amelynek célja a „dilettáns igazgatás” felszámolása volt, ez egyelőre még csekély mértékben mutatkozott meg a főispánok képesítésében. A megyei hivatalnokok jó részére az volt érvényes, amit Concha Győző írt 1884-ben: Magyarországon „akik a törvényhatósági tiszteket viselik, csekély kivétellel életfenntartási célból teszik, s mivel az előkészültség a hivatalok legnagyobb részére nem törvényszerű kellék, a közigazgatási szolgálat sok esetben a társadalmi állásukból kiesett, közigazgatási előképzettséggel nem bíró elemek menedéke”.¹³ A főispánok más társadalmi rétegből kerültek ki, de hosszú ideig számukra nem írtak elő semmilyen képesítést.

Magyarországon különben először a neoabszolutizmus korában írtak elő képesítést a hivatalok betöltésénél. 1850-ben az uralkodó elrendelte, hogy bizonyos hivatalokhoz szükséges a jog- és államtudományok elvégzése, majd a próbaszolgálat után a hazai törvények ismeretéből államvizsgát kell tenni. Az 1855-ös osztrák egyetemi reform során meghatározták a tanulmányi időt, a vizsgák rendjét, és nem utolsósorban megteremtették az egységes jogi és államtudományi doktorátust. Ezt később Magyarországon, 1874-ben egy rendeletben szabályozták.¹⁴ A törvényhatósági és községi törvény már bizonyos állásokat képesítéshez kötött, de a közigazgatásban még mindig nem volt kötelező feltétel a jogi végzettség. A megyei orvoson, mérnökön kívül a főjegyzőnek, az árvaszéki elnöknek és a tiszti ügyésznek írták elő a végzettséget. A Tisza Kálmán által kezdeményezett 1880. évi közigazgatási ankét nyomán került sor a szabályozásra, és az 1883:I. tc. maradt az állami képesítési rendszer alapja a korszak végéig. A magasabb hivatalt betöltők számára (közigazgatási fogalmazói kar) kötelezővé tették a jogakadémiák négyéves tanfolyamának elvégzését és utána az államtudományi államvizsgát. A vezető pozíciókat betöltők számára még külön közigazgatási gyakorlati vizsgát is be akartak vezetni, de ezt sohasem szervezték meg. Emellett feltétel volt a magyar állampolgárság és az erkölcsi megbízhatóság. Majd csak a korszak legvégén, 1914-ben merült fel, hogy nem helyes kizárólag jogi képesítéshez kötni a közigazgatási hivatalok betöltését, és kezdeményezték a műegyetem keretében egy közgazdasági szakosztály felállítását.¹⁵

A főtisztek iskolázottságát illetően még mindig a régi modell dominált – azaz valamelyik nagy múltú egyházi középiskolát végezték, majd a Királyi Táblán folytatott joggyakorlat után vizsgát tettek –, de hatnak közülük egyetemi végzettsége volt, és ami még beszédesebb, egy kivételével mindnek az újonnan kinevezett főispánok közül. Apor Gábor, Sándor János és Török Albert Pesten végezték a jogot. Állítólag Török volt Erdélyben a második doctor iuris utriusque. Sándor azelőtt katonai pályára készült, így elvégezte a bécsi katonai műszaki akadémia első évfolyamát is. Bethlen Géza a bécsi és berlini egyetemen hallgatott technikai, természettudományi és közgazdasági előadásokat, Bornemisza Károly szintén Berlinben járt a bölcsészetre, Bethlen Pál pedig a zürichi egyetemen tanult. Török – akárcsak a két német, Bausznern és Thälmann, illetve Mikó Bálint és valószínűleg Szentkereszty György – korábban a nagyszebeni jogakadémiát is látogatta. A többiek valamelyik erdélyi felekezeti középiskolát végezték: Bánffy Zoltán a kolozsvári református kollégium diákja volt, Horváth Mihály a brassói evangélikus, majd a marosvásárhelyi református kollégiumba járt, utóbbiban tanult Kemény Kálmán is, Mikó Bálint (Brassó, Kolozsvár, majd Szeben után) szintén Marosvásárhelyen, Szentkereszty György pedig valószínűleg a kolozsvári piaristáknál. Az egyetem előtt a többiek is ezekbe az iskolákba jártak. Bethlen Géza, Bornemisza Károly a kolozsvári református kollégiumban volt diák, Bethlen Pál korábban a budapesti református főgimnáziumot látogatta, Sándor János Marosvásárhelyen, Török pedig a székelyudvarhelyi református gimnáziumba, Apor Gábor Kalksburgban, majd a kalocsai gimnáziumba járt a jogi tanulmányok előtt. Maurer Mihály volt az egyetlen, aki ugyan egyetemet nem végzett, de a Monarchia elitképző intézetének, a Theresianumnak volt a hallgatója. Bár a Lajtán túli közigazgatási elit elég nagy arányban a Theresianum hallgatói közül került ki,¹⁶ az erdélyi főispánok között ez a ritka kivételek közé tartozott.

Az iskolázás egyre nagyobb szerepét felismerte a dzsentri is. Beszédesek Horváth Mihály fogarasi főispán levelei fiához pár évvel korábbról, amelyben a Fiuméban tanuló fiút biztatta, hogy nyelveket, vívást stb. is tanuljon: „szegény anyáddal együtt mindent megteszünk, csak hogy előmeneteletek, nevelésetek és tudományotok legyen, mi a legfőbb kincs, s miután kell hogy az életben megéljetek, mert vagyonilag szegények vagyunk.”¹⁷

Az utazás szintén a nevelés kiegészítő részét képezte, bár ez inkább csak az arisztokraták kiváltsága volt. A külföldi egyetemet végzetteken kívül Bánffy Zoltánról és Kemény Kálmánról tudjuk, hogy az iskola után nagyobb külföldi utat tettek. Maurer is többéves tanulmányutat tett: keleti utazásán kívül bejárta Amerikát és Afrika egy részét is. Bethlen Pál az egyetem után Nyugat-Európa nagy részét utazta be.

Érdekes új jelenség, hogy a főtisztek jelentős része korábban katonai pályára készült, vagy éppenséggel tényleges tiszt volt. Apor Gábor 1873–1877 között tüzér hadnagyként szolgált Budapesten, Bécsben és Brünnben, Bausznern Guidó 1856-tól négy évig ulánus tiszt volt, és csak utána végezte el a szebeni jogakadémiát, de 1869-től reaktiváltatta magát, végül honvédtisztként a francia–porosz háború idején poroszbarátságáért kénytelen volt megválni a hadseregtől. Bethlen Pál ifjúkorában öt évig egy huszárezredben szolgált hadnagyként. Szentkereszty György 1857-ben mint kadét lépett be az I. dzsidás ezredbe, 1858-tól hadnagy, míg aztán 1861-ben kilépett a katonaságtól. A kiegyezés után a honvédségnél reaktiváltatta magát: 1870–1878 között a kolozsvári huszárszázadnál főhadnagy, majd százados volt. Sándor János, mint láttuk, szintén katonai pályára készült, és csak szülei kívánságára hagyta ott a bécsi katonai műszaki akadémiát és tanult jogot. Utána azonban leszolgálta az önkéntesi évet, és tiszti vizsgát tett; mint ilyen a 2. sz. huszárezred tartalékos hadnagya lett.

Voltak olyanok is, akik nem az osztrák, illetve az osztrák–magyar hadseregben teljesítettek szolgálatot. Horváth Mihály 1848-ban 18 évesen önkéntes volt a Mátyás-huszároknál, később főhadnaggyá léptették elő. Miután Zsibónál letették a fegyvert, az aradi várban volt fogoly. A kiegyezés után 1876-ig szabadságolt honvédhuszár kapitányként szerepelt. Bánffy Zoltán fiatalon kalandvágyból barátjával, Bethlen Gáborral 1859-ben Olaszországba ment, és az olaszországi magyar légióba jelentkezett. Bethlen Gábort 1859-ben állítólag – miután otthon is részt vett a titkos mozgalmakban – titkos megbízással Teleki Lászlóhoz küldték Genfbe, Telekit azonban időközben Drezdában elfogták. Genfben Klapka tábornok közvetítésével Aulitzky lengyel ezredes mellett katonai tanulmányokat folytatott. Ezután Olaszországba ment, és beállt a magyar légióba közlegényként. Több expedícióban részt vett, harcolt Garibaldi mellett Szicíliában, kitüntetést is kapott. Aspromontenál Garibaldi csapatával együtt őt is elfogták.

A kilenc újonnan kinevezett főispán közül ötnek tehát katonai rangja is volt, és korábban a hadseregben szolgált, amire se korábban, se később nem volt példa.

 

A főispánok átlagéletkora 1890-ben magas volt (55 év), egy évvel később a frissítések következtében 48 évre csökkent, de a frissen kinevezettek átlagéletkora is közel 47 év. A legidősebb a 76 éves Pogány György, a legfiatalabb a 31 éves Sándor János volt, de a legtöbb főtiszt életkora 50 év körül mozgott. Kinevezésükkor átlag 44 évesek, de az 1891-es garnitúra esetében ez már 45 és fél év, illetve ha csak az újonnan kinevezetteket számítjuk, akkor 46 és fél év.

Az 1890-es év nagy politikai változásokat hozott. Tisza Kálmán távozása nemcsak egy korszak végét jelentette, hanem az elit részleges cseréjét is. Néhányan karrierjük végéhez értek. A leghosszabb közigazgatási karrier után – 1861 óta főtiszt – Pogány György és Daniel Gábor nyugalomba vonult. De ugyanezt tette a közel egy évtizede Fogaras vármegye élén álló Horváth Mihály és a két fiatalkori jó barát, Bethlen Gábor és Bánffy Zoltán is – igaz, nem teljesen jószántukból. Bethlen és Bánffy egykor együtt csatlakoztak Olasz-országban a magyar légióhoz, később sógorok lettek, és most is egyszerre álltak fel a főispáni székből. Horváth amúgy rövid önéletrajzában meg is fogalmazta csalódottságát: „az akkori Szapáry-kormány kapkodási politikája és Bokros Elek képviselőházi alelnök mint kiküldött Erdély fejedelme gúnynevet nyert egyénnek zajos erőszakoskodásaik következtében nyugdíjazásomat elfogadtam, s így azolta újból az eke szarvát fogtam meg.”¹⁸

A hat leköszönt főtiszt közül kettő (Daniel Gábor udvarhelyi és Pogány György Hunyad megyei főispán) már közel három évtizede töltötte be ezt a tisztséget. Ez olyan teljesítmény, amire később nem találunk példát. Bánffy Dezső és Bethlen Gábor 16 évig, Bánffy Zoltán 8 évig, Horváth Mihály 9 évig volt főispán. Ez tehát egyben egy politikailag stabil korszak végét is mutatja, amikor a főispánok fluktuációja jóval csekélyebb volt, mint később. Négyük közül a két Bánffynak semmilyen, Bethlennek és Horváthnak pedig igen csekély közigazgatási tapasztalata volt. Mind a négyen egykor a balközép támogatói voltak, és feltehetőleg Tisza ezt a szerepvállalást honorálta a főispáni kinevezésekkel.

A főispánok hivatalban eltöltött átlagos idejének csökkenése is jól mutatja a politikailag stabil korszak végét. Ha az 1890-ben hivatalban levőket számítjuk, akkor az átlagosan főispánként eltöltött idő 18 év, egy évvel később már csak 13 és fél év. Az 1890–91-ben leköszönt főtisztek átlag 17 és fél évig töltötték be ezt a funkciót, a tovább szolgálók pedig 19 évig. Az újonnan kinevezettek ezzel szemben mindössze átlag 10 évig maradtak főispánok.

A következőkben nézzük meg röviden az egyéni karrierutakat. Daniel Gábor (Árkos, 1824. ápr. 21. – Budapest, 1903. febr. 6.) és Pogány György (1815 – Déva, 1900. márc. 24.) karrierjét már egy korábbi cikkemben vázoltam,¹⁹ így most ezt csak vázlatosan foglalom össze. Pogány még 1848 előtt kezdte karrierjét, 1846-ban már Alsófehér megye alispánja. A minden rendszert kiszolgáló hivatalnok típusához tartozott, a neoabszolutizmus idején úrbéri törvényszéki elnök volt. 1861-ben Alsófehér megye főispánjává választották, de a következő évben – ellentétben a főtisztek többségével – a helyén maradt, és 1875-ig állt a megye élén. Ekkor a kormány Hunyad megye élére nevezte ki, ahol családjának birtokai voltak, és itt újabb másfél évtizedig irányította a megyét. Hetvenöt évesen vonult nyugalomba. Daniel úgyszintén 1848 előtt kezdte karrierjét, rövid ideig az Udvari Kancelláriánál viselt hivatalt. 1848-ban az agyagfalvi székely nemzetgyűléskor segéd-kormánybiztos volt, majd visszavonult. 1861-ben Udvarhelyszék főkirálybírájává választották. 1862-ben lemondott, majd 1865-től ismét a szék élén állt, és a közigazgatási reform után is az újonnan szervezett Udvarhely megye élén maradt. Mint az unitárius egyház főgondnoka főrendiházi tag volt.

Tisza hűséges emberei közül Szapáry Bethlen Gábornak (Nagyszeben, 1836. vagy 1837. jún. 16. – Keresd, 1897. jún. 25.) állítólag Nagyküküllő megye helyett egy másik törvényhatóságot ajánlott fel, de ezt ő úgy tekintette, mint nemzetiségi politikája rosszallását, és tiltakozásul lemondott. Bethlen Gábor pályája szorosan kötődött Tisza Kálmánéhoz. Az ellenzék egyik oszlopos tagja volt Erdélyben 1867 után. Rövid ideig közigazgatási hivatalt is vállalt: 1869-ben Felsőfehér megye főbírája lett, de a botrányok által feldúlt vármegyében ő sem sokáig viselte a tisztséget, 1871-ben leköszönt. Nagy szerepe volt Erdélyben a fúzió elfogadtatásában. Tiszának állítólag egyik „első ténykedései közé tartozott” 1875-ben őt jutalmul Felsőfehér és Küküllő vármegyék élére kinevezni, majd a közigazgatási reform után Kis- és Nagyküküllő megyék főispánja lett. Bethlen a türelmetlen nemzetiségi politika egyik képviselője volt, különösen a szászokkal szemben. Lemondása után 1891-ben ugyan szabadelvű programmal jutott be a képviselőházba, de a közigazgatási reform kérdésében, azaz a megyék önkormányzatának szűkítését illetően nem értett egyet Szapáryval, ezért otthagyta a Szabadelvű Pártot, és Apponyi hívéül szegődött. 1891 őszén már ő szervezte a Nemzeti Pártot Erdélyben, és 1892-ben Marosvásárhelyen nemzeti párti programmal választották meg.²⁰ Ez volt tulajdonképpen politikai karrierjének vége is, 1896-ban már alulmaradt a képviselőválasztáson, és csak a főrendiháznak maradt tagja (1885 óta választott tag). Ezután főleg egyesületi téren vállalt szerepet. Bethlen volt ugyanis az EMKE alapító elnöke, aki igen aktívan igyekezett az egyesület céljait megvalósítani. Az Erdélyi Kárpát-Egylet alapításában szintén fontos szerepe volt. 1889 őszén az erdélyi református egyházkerület főgondnokává választották, és ő volt az enyedi Bethlen Kollégium főgondnoka is. Társadalmi, egyházi stb. szerepvállalása kiegészült a gazdasági életben betöltött szereppel is: 1889–1894 között a kolozsvári leszámítoló bank és takarékpénztár rt. elnöke, 1891-től pedig az akkor alakult Erdélyi Magyar Jelzálog-Hitelbank Rt.-nek elnöke volt.²¹

Ugyanekkor vonult vissza Bánffy Dezső (Kolozsvár, 1843. okt. 28. – Budapest, 1911. máj. 24.) is, aki viszont ezzel további fényes karrierjét készítette elő. Bánffy ifjúként Belső-Szolnok vármegyében a balközép vezére volt. Kétszer pályázott sikertelenül képviselői helyre, másodszor csak úgy tudták megbuktatni, hogy Torma Károly főispán lépett fel ellene. A fúzió után nevezték ki 1875-ben Belső-Szolnok megye főispánjává és Kővár-vidék főkapitányává. Hamarosan apja „öröksége” is rászállt, Belső-Szolnok megyét egyesítették ugyanis Doboka megyével, ahol korábban apja volt a főispán, és 1876-tól az újonnan szervezett Szolnok-Doboka megyét irányította. 1883. november 26-án kinevezték Beszterce-Naszód megye élére. Az erőskezű, hatékony főispán mintaképe lett, annak ellenére, hogy előtte nem viselt megyei funkciót. Különösen kíméletlen nemzetiségi politikája miatt lett ismert a neve. Bánffy először Szolnok-Doboka megyétől vált meg 1890-ben, majd következő évben Beszterce-Naszód éléről is leköszönt. Egyelőre ő is képviselővé választatta magát a szilágysomlyói kerületben (1892). Ettől kezdve három cikluson keresztül ezt a kerületet képviselte. Kezdetben az országgyűlés házelnöke volt, majd Wekerle távozása után, 1895. január 14. – 1899. február 26. között miniszterelnök. Az egyetlen erdélyi volt, aki ezt a legmagasabb funkciót betöltötte. 1898 őszén azonban kezdetét vette a képviselőházban az obstrukció, az év végén még nem volt költségvetés, így 1899 februárjában Bánffy kénytelen volt beadni lemondását. Egyben képviselői mandátumáról is lemondott. Az uralkodó főudvarmesterré nevezte ki. Mint országzászlós egy ideig tartózkodott a politikai küzdelmektől, 1904 márciusában azonban lemondott a főudvarmesteri méltóságról, és ismét politizálni kezdett, megalakította az Új Pártot. 1904-ben időközi választáson Szeged képviselője lett. 1904 őszén csatlakozott az egyesült ellenzékhez, de 1906-ban kilépett a koalícióból. 1906-ban is Szeged város részéről jutott be a parlamentbe, de már többé nem játszott jelentősebb szerepet a magyar belpolitikában.

Bánffy Zoltán (Beresztelke, 1841. szept. 15. – uo. 1892. jún. 7.) karrierjéről mondhatunk a legkevesebbet. Az olaszországi kaland után hazatérve gazdálkodott előbb szilágynagyfalusi, majd beresztelki (Maros-Torda megye) birtokán. Bár részt vett a megye közéletében, 1883-ban mégis gyakorlatilag mind közigazgatási, mind parlamenti tapasztalat nélkül nevezték ki Maros-Torda megye élére. Leköszönése után hamarosan meghalt.

Horváth Mihály (Telek, 1830–uo. 1898) a hivatalviselő székely nemesi rétegből származott. 1848–49-ben honvédként végigharcolta a szabadságharcot Gál Sándor ezredes mellett, majd hadnaggyá léptették elő. Mivel Zsibónál letették a fegyvert, a többi tiszttel együtt Aradra került fogságba, de hazaengedték. Miután bátyját, Horváth Károlyt a Makk-féle összeesküvésben való részvétele miatt kivégezték, ő gondoskodott kiskorú testvéreiről a háromszéki Teleken levő birtokukon. Mint volt honvédtiszt ő is rendőri felügyelet alatt állott. Később – miután testvéreivel megosztoztak a családi örökségen – a Torda megyei Vajdaszentiványba települt át. A kiegyezés után, 1868-ban Torda megye egyik alispánjává választották, de – valószínűleg ellenzéki szerepvállalása miatt – a következő választáson kiesett. Ezután ismét gazdálkodott. 1882-ben nevezték ki Fogaras megye élére, tulajdonképpen előzmények nélkül. Valószínűleg bátyja mártírhalálának nimbusza is besegíthetett, illetve képviselő öccse, Horváth Gyula egyengethette karrierjét. 1891-ben felmentették Fogaras megye éléről, és Kisküküllő megyében nevezték ki Bethlen Gábor utódjául, de csak nagyon rövid ideig töltötte be ezt a pozíciót, még ugyanabban az évben le is mondott. Horváth tehát visszavonult a nyilvánosságtól, és csak magánkörben dohogott egyre elégedetlenebbül a politikai helyzet alakulásán. Véleményét tükrözi az a pamflet is, amit abból az alkalomból írt, hogy Szapáry miniszterelnök nem jelent meg 1893. május 21-én a budavári Honvédemlék leleplezési ünnepségén. Szerinte azok taszítják a szocializmus felé a népet, akik kioltják szívükből a hazaszeretetet, és „az ezredéves nemzet dicsőségét” elsilányítják. Az alkotmány visszanyerése után sokan ezt az utat követték, „túl lojalitásból és hogy Bécsben a titkos köröknek tetszenek”.²² Az egykori ellenzéki retorika ekkorra már öncélúvá vált, hatása egyre negatívabban befolyásolta a politikai életet.

A folytonosságot mindössze öt főispán képviselte, tehát a megyék kétharmadának élén változás következett be. Az öt helyén maradt főtiszt közül Pótsa József (Marosvásárhely, 1836. máj. 24. – Sepsiszentgyörgy, 1903. júl. 9.) korábban is viselt vármegyei hivatalt. Apját korán elvesztette, így fiatalon a család háromszéki és Küküllő megyei birtokain gazdálkodott. Fiatal emberként 1861-ben Háromszéken tiszteletbeli jegyzőnek nevezték ki, majd székbíró lett. A provizórium idején birtokain gazdálkodott, a kiegyezés után vállalt újra hivatalt, de ekkor már Küküllő vármegyében találjuk, ahol főbíróvá, majd alispánná választották.²³ Negyvenegy évesen 1877-ben nevezték ki Háromszékbe, ahol több mint negyed évszázadig, 1903-ban bekövetkezett haláláig állt a megye élén. Nagy szerepe volt a Háromszék megyei takarékpénztár, a székely háziipari egyesület és az első székely szövőgyár létrehozásában. Támogatta a megyei oktatási és szociális intézményeket, a Székely Nemzeti Múzeumot, valamint a háromszéki fürdőhelyek kiépítését. Érdemei elismeréséül valóságos belső titkos tanácsosi és cs. kir. kamarási címet kapott.

Bethlen Géza gróf (Kolozsvár, 1838. máj. 1. – Mezőszakál, Torda-Aranyos vm., 1911. febr. 14.) 1887 óta állt Torda-Aranyos vármegye élén, összesen majdnem két évtizedig, majd csak 1905–1906 politikai viharai söpörték el. Miután bécsi és berlini egyetemi tanulmányai után hazaérkezett, átvette a mezőszakáli családi birtok kezelését, amely a Mezőség egyik legjobban rendezett és eredményes gazdasága volt. Hivatalt nem vállalt, de 1861-től részt vett a megyei életben. A kiegyezés után a törvényhatóság minden bizottságának tagja volt, a megyei szabadelvű pártnak elnöke, különböző társadalmi egyletek támogatója, a nagyenyedi református kollégium főgondnoka. Ő is közigazgatási gyakorlati tapasztalat nélkül, születése által predesztinálva lett főispán. Kinevezését közvetlenül megelőzően, 1891-ben a Torda-Aranyos megyei marosludasi kerületből bejutott a parlamentbe. Rövid képviselői mandátuma csak arra volt jó, hogy felhívja magára Pesten a figyelmet, mert következő évben, a főispáni kinevezését követően le is mondott mandátumáról. Főispánsága után többé nem vállalt politikai szerepet.

A másik három, helyén maradó főispán mindegyikének apja szintén főispán volt. A családi minta valószínűleg hozzájárulhatott nagyobb rugalmasságukhoz, a politikai viszonyokhoz való jobb alkalmazkodóképességükhöz. Mikó Bálint (1843 – Budapest, 1919) szinte szó szerint megörökölte apja székét: 1882-ben ugyanis Csík megye élére nevezték ki, ahol apja, Mikó Antal 1875-ig főkirálybíró volt. A Királyi Táblán folytatott joggyakorlatot követően 1861 után apja mellett részt vett Csíkszék politikai életében. Időközi választáson 1876-ban választották meg a csíksomlyói kerületben, majd 1878-ban és 1881-ben a csíkszeredai kerületből került be a képviselőházba. 1882 októberében, főispáni kinevezése után lemondott mandátumáról. Zsögödi kúriájából irányította a megyét, akárcsak apja. A főrendiház újjászervezése után ennek kinevezett tagja lett. Majdnem negyed évszázadig (1905-ig), a koalíciós idők viharáig állt a megye élén. Felmentése után többé nem vállalt hivatalt, de korábban is több társadalmi, egyházi funkciót töltött be, többek között az erdélyi római katolikus státus igazgatótanácsának világi tanácsnoka volt. Felmentése után valóságos belső titkos tanácsosi címmel is felruházták, ami viszonylag szerény származását tekintve nagy kitüntetésnek számított.