Szathmári Pap Károly 1842-es erdélyi országgyűlési arcképcsarnoka az Erdélyi Nagyfejedelemség idejébe, a reformkorba visz bennünket. Az 1841–43-as kolozsvári diétára több mint 300 küldött gyűlt össze. Közülük sokakat lerajzolt, majd litográfiát, kőnyomatot készített, készíttetett róluk a kolozsvári születésű festő-rajzoló és fotográfus, Szathmári Pap Károly. Abban a reményben látott munkához, hogy arcképmegrögzítő vállalkozása művészeti és anyagi téren egyaránt sikeres lesz. Ám szorgalmas munkája nem hozta meg a remélt eredményt, s a festő több okból kifolyólag 1843-ban elhagyta szülővárosát. Bukarestben lett elismert és foglalkoztatott udvari festőművész és fotográfus. Szülővárosa valószínűleg mély keserűséget hagyhatott benne, mert 1843-ban ily kifakadásra is ragadtatta magát: „A cudar Kolozsvárt még soha látni sem kívánom, de hazámat mégis imádom.”

A reformkori diétán rajzolt, majd litografált, ma ismert arcképei száma közel hetven. Ezeket Murádin Jenő képantológiává formálta – bevezetővel s a küldötteknek a diétán elhangzott jellemző, fontos fölszólalásaiból vett idézetekkel látta el őket. Oldalpárba szerkesztette a követről megtudott adatokat, jellegzetes fölszólalása részletével a bal oldalon, és szemben, a jobb oldalon elhelyezve az arcképet. E kép-tárból elénk tárulnak az erdélyi arisztokrácia, a diétai követek arcképei, egyéni arcvonásai. Azt is hozzátehetem óvatosan, hogy a karakterükre, esetleg a jellemükre is engednek itt-ott következtetni az arcmások. Az arcok nem szépítettek, hanem tárgyszerűek, hűségre törekvőek, tárgyilagosan előadottak. Szépítésnek, idealizálásnak nyomát sem lehet föllelni rajtuk. Talán éppen ez, a hűségességre, a pontosságra, a megszépítetlen valóságosságra törekvés nem tetszhetett a megörökítetteknek, ezért nem honorálták kellő számú megrendeléssel, saját portréik terjesztésével Szathmári Pap erőfeszítéseit.

Szathmári Pap 1843-ban Bukarestben megtelepedve a festés, rajzolás, tájfelvételek mellett nagyszámú népviselet-képet is készített, valamint komoly jártasságra tett szert az új képíró-eljárásban, a fotográfiában, a fény-írásban. Portrék, műtermi felvételek mellett úttörője lett a harctereken, haditudósítóként való fotografálásnak, a krími (1853–1856) és az orosz–török háborúból (1877–1878) tudósított – korabeli lapokat is – fényképeivel. Az egyetemes fotótörténetbe főleg ezekkel a korai harctéri felvételeivel írta be a nevét. Murádin Jenő Szathmári Pap Károly című kismonográfiája minderről az életmű hiteles arányosságában számolt be (Kriterion Könyvkiadó, Kvár, 2003).

Szathmári Pap a korban igen jelentős műgyűjteményt is épített, Bukarestben nagy házat vitt, s többek között a nagy román költő, Mihail Eminescu is lakott nála. Sokat utazott, hiszen festői motívumait – ahogyan a korszak számos nagy festője Barabás Miklóstól William Turnerig, később Csontváry Koszka Tivadarig – utazásai során gyűjtötte, rögzítette.

Diétai arcképcsarnoka előzményeként tartjuk számon az 1825–1836 közötti pozsonyi országgyűlés követeiről készült 50 lito-gráfia-portrét, amely Magyar pantheon címmel jelent meg. De ismerjük Barabás Miklós hasonló diétai kísérleteit és Marastoni Jakabnak az új eljárással, a fotográfiával történő arcképrögzítési próbálkozását is.

Murádin Jenő szerint „a portrék a biedermeier képalkotás kánonja szerint szemlélődő, nyugodt, indulatoktól mentes képek”. Szathmári Pap Károly zömmel szembenézetben – kisebb számban háromnegyed profilban – rögzíti, rajzolja meg a kiválasztott követek arcmását – Teleki József gubernátorétól Topler Simon Marosvásárhely taxális város követéig. A bevezetőben a követek besorolását is megadja a szerző, ahogyan Szathmári Pap oeuvre-jébe is szervesen beilleszti az arcmáskollekciót. Az erdélyi országgyűlési arcképcsarnok az arcmások segítségével a diéta legfontosabb szereplőit állítja elénk. Ellenzékieket is természetesen, de zömében azokat, akik a legfontosabb társadalmi változásokért emeltek szót: a magyar nyelv hivatalossá tételéért, az úrbérrendezés kérdésében, a kolozsvári Nemzeti Színház fölsegélyezéséért és az Erdélyi Múzeum-Egyesület létrehozásáért. „A művelődés előmozdítása, a haza díszének emelése végett Kolozsvár szabad királyi városában országos múzeum felállíttatása határoztatik” – fogalmazták meg a múzeumalapítás hívei 1843-ban javaslatukat.

Ám az 1841–43-as diéta sem végezhetett el mindent. Az Erdélyi Múzeum csak jó másfél évtizeddel később, Erdély Széchenyije, Mikó Imre gróf kitartó munkája eredményeként jöhetett létre, 1859-ben.

2009-ben van 150 éve annak, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amely Erdély művelődéstörténetének meghatározó intézménye volt és maradt, létrejöhetett, megalakult. 150 év a magyar kultúra-művelődés és művészet szolgálatában, terjesztésében, megtartásában, megőrzésében és továbbadásában. Ennek csírái már az 1843-as diétán kifejlődtek. Javaslatba hozóit, ahogy a diéta érdemes, Szathmári Pap litográfiákban is rögzített alakjait mostantól ezen arcképtéka, erdélyi panteon is hitelesen őrzi történeti képforrás gyűjteményként, de történeti összefoglalókban is használható mint hiteles erdélyi reformkori portrékollekció.