A Gereben Ferenc 65. születésnapja alkalmából megjelent tanulmánykötet címe – Ami rejtve van s ami látható – a jeles olvasásszociológus személyére, munkásságára való vonatkoztathatóságán túl a kötet egyik központi fogalmának, az identitásnak a metaforájaként is értelmezhető. A kötet a Pázmány Társadalomtudomány-sorozat 10. kiadványaként jelent meg Császár Melinda és Rosta Gergely szerkesztésében, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológia Intézetének közreműködésével, a Loisir Könyvkiadónál. Kósa László Baráti laudációja vezeti be a tanulmányok sorát, amelyek – néhány kivételtől eltekintve – az identitás különböző aspektusainak eltérő szempontú értelmezéseit nyújtják. Bár a tanulmányok a szerzők neveinek ábécérendjében követik egymást, a kötet elolvasása után néhány főbb kérdéskör körvonalazódik, amelyeken belül az írások termékeny párbeszédben állnak egymással.

A szociológia legkülönbözőbb ágainak kérdésfelvetései által nyújtott tematikus gazdagság módszertani sokféleséggel párosul a kiadványban, ugyanakkor a vallás-, olvasás- és kisebbségszociológiai szempont nagyobb teret kap. E tematikus összetétel egyáltalán nem meglepő, hiszen Gereben Ferenc kutatásaihoz, szakmai teljesítményeihez kapcsolódnak kutatásaikkal a szerzők.

A vallás társadalmi szerepével több írás is foglalkozik, közös alapfeltevésük, hogy a vallásosság a posztkommunista időszakban funkcionális eltéréseket mutat a korábbi periódushoz képest, ezekben a szövegekben a fogalom új tartalmának a megragadására vállalkoznak. Földvári Mónika Körtánc és vallásosság című tanulmánya az intézményen kívüli vallásosság egyik megjelenési formáját, a Szakrális Körtánc Mozgalom kialakulásának társadalmi hátterét, illetve az itt megjelenő spiritualitást igyekszik megragadni. Rosta Gergely, Tomka Miklós és Rajki Zoltán a vallásosság regionális jellemzőit vizsgálja, Kamarás István esettanulmánya pedig a vallás irodalomértésre gyakorolt hatását veszi górcső alá. A tanulmányok a vallási individualizálódás folyamatára, a vallás megváltozott társadalmi szerepeire hívják fel a figyelmet.

A kötetben szereplő kisebbségszociológiai témájú írások a nemzetiségi létben kitermelődő nemzeti identitás komponenseinek több szempontú vizsgálatát nyújtják. A nemzeti identifikáció szempontjából regionálisan eltérő aspektusok mutatkoznak dominánsnak, ennek egyik oka, hogy a kisebbségi státus jellemzői és jelentései tekintetében a különböző régiók között eltérések fedezhetők fel. Bindorffer Györgyi tanulmányának következtetései alapján a leányvári németek és a piliscsévi szlovákok esetében az interetnikus kapcsolatokat a két etnikum egymásról kialakított sztereotípiaprofilja modellálja, és ez a profil nem csupán a másik közösségről alkotott képet befolyásolja, hiszen az egymásról forgalmazott sztereotípiák internalizálódnak, a másik csoport róluk kialakított véleményének egyes elemei az önidentifikációjukba épülnek. Ress Imre a vallás és a történelmi önismeret nemzeti identitásra gyakorolt formatív hatását vizsgálva a nyugat-magyarországi horvátok esetében a 18–20. században, arról beszél, hogy a magyarországi horvátok történelmi önértelmezésének egyik jelentős komponense az a tétel, miszerint a múltban a szétszóródott horvátok csupán a Magyar Királyság területén tudták megőrizni identitásukat, míg a német–osztrák tartományok beolvasztották őket. Ez identitásuk sajátos összetevőjévé vált, melynek egyik következménye, hogy az 1923-as határmódosításkor ezek a területek inkább a Magyarországhoz csatolást választották. A kisebbségi nemzeti identitást vizsgáló többi tanulmány a magyar kisebbségi közösségek esetében egy másik komponens, az anyanyelv fontos identitásmeghatározó szerepét emeli ki.

Az olvasásszociológiai perspektívát érvényesítő tanulmányok között is vannak olyanok, amelyek a határon túli és a magyarországi magyarok olvasási szokásainak komparatív elemzésekor a különbségek fő magyarázóelveként a kisebbségi létben kitermelődő nemzeti identitást tették meg. Ezek az olvasásszociológiai vizsgálatok a magyarországi és a határon túli magyar közösségek olvasási szokásainak változásában tetten érhető kommercializálódási folyamatról beszélnek, amely az amerikanizálódásnak, a szépirodalom pozícióvesztésének, a non-fiction térnyerésének a jelenségeivel kapcsolódik össze, ezek az elemzések minden esetben a határon túli régiók klasszikusabb ízlésorientációját emelik ki.

Az eddig említett vizsgálódásokon túl olyan tanulmányokat is tartalmaz a kötet, amelyek a 19. századi magyar társadalom különböző szempontú vizsgálatát nyújtják.

Nemzeti identitás és vallás 19. századi viszonyának problémakörét érinti Ábrahám Barna „Nemzeti vallások” Magyarországon a 19. században című tanulmányában, érvelése megbontja az ennek kapcsán kitermelődött hagyományos sztereotípiákat: a 19. századi magyarországi etnikumok nemzetté válási folyamatának nem csupán elősegítőjeként, kereteként lehet értelmezni a történelmi felekezetek és egyházak szerepét, hanem éppen a nemzetépítésben játszott hatalmas szerepük miatt: annak kerékkötőjévé is válhattak bizonyos esetekben, példaként az ún. „magyar vallások” (református, unitárius) hatását említi, melyek az etnikumok asszimilációjának elősegítői voltak. Ezek a felekezettörténeti megállapítások Gáspár Kinga és Mészáros Andor tanulmánya gondolatmenetének történelmi alapozásaként is tekinthetők.

Gáspár Kinga arról ír A népszokások dramatikus vonásainak vizsgálata a magyar néprajzban című tanulmányában, hogy a népi kultúra színjátékszerű szokásainak és színjátékainak vizsgálata a misztériumjátékok kutatásával kezdődött a 19. században. Már a kezdetek kezdetén vita alakult ki a néprajzkutatók között a misztériumjáték népi, illetve vallási gyökereit illetően. Mivel ezek a 19. századi kutatások a műfaji rendszer letisztulása előttiek, nem támaszkodhattak pontos terminológiára, vizsgálódási szaknyelvük épp ezért meglehetősen zavaros. Az előző tanulmány láthatóvá teszi, hogy miért lehetett oly fontos a néprajzkutatók számára annak kiderítése, hogy ezek a misztériumjátékok autentikus magyar népi vagy pedig keresztény vallási gyökerekkel rendelkeznek, hisz épp az volt ezeknek a korai néprajzkutatóknak a célja, hogy a valódi magyar lélek megnyilatkozásait, az ősi magyar szellemnek a népi kultúrában megmaradt nyomait kutassák fel. A tanulmány szerzője arra hívja fel a figyelmet, hogy a kérdés mai, szakszerű kutathatóságának érdekében szükség van a terminológia tisztázására. Azt állítja, hogy a magyar népi hagyományban csupán színjátékszerű szokások vannak, a szó szoros értelmében vett népi színjáték nincs, hisz ezeknek az átvétele felülről, az arisztokrácia színháza felől történt. A műfajok tisztázása érdekében több szempontú vizsgálódást javasol: a szövegfolklorisztikai és cselekvéscentrikus vizsgálódást, valamint az ünnep és a hétköznap szokásainak vizsgálatát egyaránt fontosnak tartja. A színjátékszerű szokások társadalmi beágyazottságának vizsgálatát pedig a szociálpszichológiai szerepelmélet alkalmazásával látja megvalósíthatónak. Ugyanígy a színjátékszerű szokások és szórakozás viszonyának a kutatását javasolja, valamint elengedhetetlennek tekinti a kérdés szemiotikai megközelítését. Problémafelvetésével oly módon fejti vissza egy műfajtörténeti fogalomcsoport jelentései alakulásának folyamatát, hogy egy olyan módszertani keretet hoz létre, amelyik elősegítheti a fogalmak újradefiniálását.

Mészáros Andor a 19. századi pesti cseh egyletek történetét művelődéstörténeti szempontrendszerben tárgyalja, ugyanakkor a tanulmányban kirajzolódik egy másik megközelítés lehetősége, az általa vázolt történetben az egyletnek mint intézménynek a 19. századi funkcióváltása érhető tetten. Az egyletek kezdetben meghatározott érdeklődésű emberek közös tevékenységének adtak otthont, ám a tárgyalt cseh egyleteknek az esetében a hangsúly fokozatosan áttevődött a nemzeti érzés ápolására. Ez a történet egy másik megközelítésben tulajdonképpen arról szól, hogy a nemzet fogalmának alakulása a 19. század közepén hogyan strukturálta át a nemzeti vonatkozású intézményeket, a „társas élet” színtereit.1 A budapesti cseh egyleteknek az 1870-es évekbeli funkcióváltásáról van szó, amikor a különböző tevékenységek közös végzéséről áttevődött a hangsúly a cseh nemzeti elkötelezettség kinyilvánítására. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a nemzetnek milyen fogalma az, amelyik ezeknek az egyleteknek az esetében demonstrálásra kerül, és hogy a szerző által vizsgált egyleti könyvtáraknak és kiadványoknak milyen szerepük van ennek a nemzetfogalomnak a megkonstruálásában, megmutatásában és alakításában.

Rébay Magdolna szintén intézménytörténeti kérdéssel, az 1891–92-es leánygimnázium-alapítási törekvésekkel fogalakozik, és a kezdeményezés kudarcának az okát kutatja tanulmányában. Felvázolja a Vikár Béla cikkei által kiváltott 1891-es nőnevelésügyi vita érveit és ellenérveit, a leánygimnázium megalapítása kudarcának fő okaiként pedig egyrészt a felkészületlenséget, másrészt a korabeli uralkodó nőképet nevezi meg. A vita anyagából kiindulva rekonstruálni lehetne még az egyes hozzászólók nőképét, a társadalmi nemi identitásról szóló gondolkodás korabeli jellegzetességeit és azt, hogy a női szerepekről alkotott korabeli elképzelések milyen viszonyban vannak a kor alkotáskoncepciójával. Ez azért is igen érdekes kérdés, mert az 1868-as Eötvös-féle népiskolai törvényt megelőző vitasorozat markáns megszólalásaiban sem szerepel a nőnevelés problémája,2 és az ezt követő évtizedek oktatáselméleti szövegeiben sem válik központi kérdéssé a nőnevelés ügye, így az a 19. század utolsó harmadának oktatáselméleti szövegei felől periferikus kérdésnek mutatkozott, ebben a vitában tehát tulajdonképpen az ehhez az intézménytörténeti kérdéshez kapcsolódó terminológia, szempontrendszer és érvelési logika megkonstruálódását vizsgálhatjuk. Az 1873-ban Közoktatásunk reformja címmel napvilágot látott, Salamon Ferenc tollából származó röpirat sem tér ki a nőnevelés vagy a leánygimnázium kérdésére, ennek okára viszont már a könyv előszavában fény derül: „A gymnasiumban van köznevelésünk politikai sulypontja is, – s vele a magyar nemzetiségé.”3 Ez annyiban egészíti ki Rébaynak azon megállapítását, miszerint a leánygimnázium alapítási kudarcának egyik fontos elvi oka, hogy „[l]eánygimnázium indítása az intézmény számára az érettségi tartásának jogát vindikálta volna, s ezzel az érettségi és az egyetemi felvételi általános engedélyezését eredményezhette volna” (404.), hogy nem csupán az egyetem, hanem már maga a gimnázium sem bizonyult olyan intézménynek, amelyben az uralkodó nemzetkoncepció felől nézve megengedhető lett volna a feminin jelleg megjelenése. A gimnáziumtól a nemzeti jellem kinevelését várták. A korabeli uralkodó nemzetkoncepció erős maszkulin jellege sokak számára elképzelhetetlenné tette azt, hogy az ennek őrzésére és ápolására szolgáló intézmény hölgyek képzésének adjon otthont.4 Ez a koncepció, mely szerint a nőképzés feladata nem elsődlegesen a nemzeti tudat kinevelése, hanem a sajátos nőszerepre való felkészítés, a magyarországi tantervekben egészen a 20. század közepéig felmenően jelen van.5 Ilyen értelemben a leánygimnázium alapításának kerékkötői nem csupán azért ellenezték ezt az iskolatípust, mert az érettségi vizsga és az egyetemi felvétel lehetőségét nyitotta volna meg a lányok előtt, hanem már magát a gimnáziumot is olyan intézménynek tekintették, amely speciális nemzeti és politikai feladatai okán is kizárólagosan fiúintézmény lehetett.

Amint említettem, a tanulmánykötet írásait az identitás problémája fogja egybe, így Keszei András Identitások és egyéb realitások című tanulmánya tulajdonképpen a kötet módszertani foglalatát képezi (ez a szerepe leginkább kötetnyitó pozícióban domborodhatott volna ki). Keszei alakulásukban igyekszik megragadni az identitás és a csoporttudat kategóriáit, történeti konstruktumokként kezeli őket, és csupán a társadalmi kontextusba való visszahelyezésükkel látja a tartalmukat felfejthetőnek, az identitás „változás közben mutatkozó állandósága” ebben a módszertani keretben válik értelmezhetővé (311.). Ily módon a kötet többi tanulmányának központi előfeltevését, az identitás társadalmilag determinált, konstruktum voltát problematizálja.

A kötet egyik legfontosabb jellemzője, ami elsikkadni látszik az ábécérendet követő kötetfelépítés miatt, a tanulmányoknak az a képessége, hogy a társadalomtudomány különböző területein belül párbeszédbe tudnak lépni egymással, kérdésfelvetéseik kiegészítik egymást, így a tárgyalt problémák több szempontú megvilágítását tudják nyújtani.