(Részlet Kós András és sas Péter beszélgetőkönyvéből)

 

Kós Károlyt a „legszebb öregember”-ként festették le a költői hasonlatokat kedvelő író-ecsetek. A 95. életévébe jutott Kós András szobrászművész portréja is bizonyára elkészíthető, lefesthető, kifaragható, bár úgy gondolom, hogy reá inkább Gárdonyi Gézának egyik regényhőse és -címe talál: láthatatlan. Ugyanis legtalálóbb jegyeit – mint a lélek embere – nem kívül, hanem belül viseli, akárcsak szobrai. Egyeseknek elnagyoltnak, befejezetlennek, kidolgozatlannak tűnhet egy-egy alkotása; azoknál, akiknél a külsőségek elvonják a figyelmet a lényegről, a legbelül elhelyezkedő és mindenen átsugárzó alapvetésről, a lélekről. Ezért is tekintem – teljesen önkényesen – önkifejeződése, „önalakja” legtalálóbb formájának a Nagyváradon át a történelmi Erdélybe tartóknak a püspöki palota szomszédságában utat mutató, általa megformázott Bethlen Gábor szobrát. Hiába burkolja, rejti alakját a testére boruló irdatlan, szinte földig érő palást, hatalmas, mindent kiegyensúlyozó lelkének nem szabhat gátat, nem takarhatja el a bármilyen terjedelmesre szabott vas-ruhája, azt bárki érzékelheti, vagy mondjam költőien, megérintheti, ha figyelmesen a szemébe néz. Ezt érezhették meg, vagy erre hibázhattak rá azok a még a negyvenes években Budapestről érkezett bíráló bizottsági tagok, akik az általuk ismertek közül a Nagy Fejedelem legjobb szobrának tartották Kós András alkotását.

Az író Kós András Élet és rajz című könyvének (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2004) elolvasása után ismerkedjünk meg a beszélgető Kós Andrással is, akinek földi lépteit – ha felhő takarná el az eget – a Farkas utcai templomsekrestyében otthonra lelt szobrai, „református szentjei” vigyázzák.

 

– Megvan a szép emlék, minden emlékem megvan Sztánáról. Nem is lehetne, hogy ne legyen meg.

A Varjúvárat előbb meg kellett építeni, hogy lakni lehessen benne. A tájhoz, az erdőhöz, a meredek hegyoldalhoz kellett igazítani megtervezőjének, építtetőjének. Nem a Nap állásához, nem mértani szögekhez, nyakatekert elméletekhez. Meg kellett őriznie az ősi, az eredeti állapotot, amely a sztánai völgy teremtéskori időszakára emlékeztetett. Nem egyedül születtem, cseperedtem és nőttem fel ott, hanem testvéreimmel együtt. Nekünk az érintetlen természet jelentette az otthont, amelyhez hozzátartozott minden som-, csipkebokor, galagonya, kökény és vackorfa, még az ott nyíló sok ezer virág illata is. A Varjúvár körüli fák némelyikének még saját nevet is adtunk: Villámhárító, Csigafa, az Ikrek. A kivágottak megüresedett helyét gyümölcsfák: dió-, alma-, szilva-, cseresznye-, eperfa foglalták el és nőttek termőre; és a nyitott ablakon át nyáréjszakai álmainkat a türei vagy kolozsvári kertből ideszármazott borostyán- és jázminbokrok illatosították… Bimbózó életünkben, életre nevelkedésünkben idő teltével jelenlétük egyre fontosabb lett. A mi kis zavartalan, „paradicsomi” világunkba legfeljebb a közelben futó vasvágányon az alagútba igyekvő vonat füstje és füttye formájában tudott csak betörni a civilizáció.

Tulajdonképpen egy rengeteg közepén éltünk, ahol mindenről magunknak, jobban mondva anyámnak kellett gondoskodnia és megoldania. Ezért is szoktam azt mondani, hogy elemista koromban magántanuló voltam a sztánai erdőben. Anyánk volt a tanító, akitől az írást, az olvasást, a számolást megtanultuk, anyánk volt az orvos, ha valamelyikünk megbetegedett, és ki tudtuk hívni Hunyadról, Bánffyhunyadról az igazit, Borsai doktor bácsit.

A legtöbb időt anyánk mellett töltöttük. Apám nagyon sokat dolgozott Kolozsváron. Hétfőtől csütörtökig volt a városban, a délutáni vonattal, a bumlival utazott haza. A bumli vegyesvonat volt, félig személy-, félig tehervonat. Amikor megérkezett, első dolga volt, hogy számba vegye, mit dolgoztunk, megcsináltuk-e a kiadott munkákat. Ezt a területet lekaszáltátok, azt a részt felszántottátok, ott elrendeztétek? Miután leellenőrizte a földek állapotát, bement a házba, leült az íróasztalához, és rögtön dolgozni kezdett. Soha nem láttam tétlenkedni apámat, mindig csinált valamit. Nem hiszem, hogy életében bármikor pihent volna.

– Gyermekkorában sokáig dédelgette azt a tervet, hogy asztalos lesz. A famegmunkálás iránti szenvedélyét a kiváló mesterembernek, Potyó bácsinak köszönhette. Megtanította arra is, hogyan készül a tengeri herkentyűnek a billegetője?

– Potyó bácsi, vagyis Gál Potyó István zsoboki asztalosmester az Incze András irányította sztánai régi vasútállomás pályafelvigyázóságának munkása volt. Mindig nagy álmélkodással néztem, milyen csodálatos dolgok kerülnek ki a keze alól. Kiváló szakmunkás volt, ösztönösen vonzódott a széphez, mint általában a kalotaszegi embereknek, nagyon fejlett volt a szépérzéke. Tízéves forma lehettem, amikor a közelébe kerülhettem. Apám nemcsak a Szentimrei-ház építészeti terveit készítette el – aminek kijelölésében én is részt vettem –, az építtető az ebédlő bútorzatát, szobaberendezését is vele terveztette meg. Ő meg a szép tervek megvalósítását Potyó bácsira bízta, akit kölcsönkért a pályafelvigyázótól, és a házunk melletti műhelyben biztosított számára lehetőséget a munkavégzésre. Jól emlékszem rá, ma is magam előtt látom. Középtermetű – mint általában a magyarok –, izmos ember volt, mindig jó kedélyű, tréfálkozásra kész.

Ne feledd, én az erdőben nőttem fel, ahol mindegyre a fák vettek körül. Az első, 18 hónapos koromból való emlékképeim között is egy fa jelenik meg. A házunk melletti meredek rész végénél kezdődött az úrbéres erdő, amit akkor még hatalmas, égbe nyúló bükkök kerteltek. Nem is tudtam sokáig a tetejébe nézni, mert az incselkedő napsugár mind szúrta a szemem. A magam módján barátkoztam vele, nyelvemmel megérintettem sima kérgét. Már akkor nagyon megszerettem ezt a nagy növényt. Először szépségéért, majd – ahogy egyre jobban feltárulkozott előttem – más tulajdonságaiért is. Szobrászpályámon is azért kerülhettem olyan közel hozzá, mert úgy érezhette, emberére talált, aki nem csak a nyersanyagot látja benne.

Ha nem voltunk is falusi gyermekek, mégiscsak falusi környezetben laktunk, ezért sok mindenhez értenünk kellett, így a fúráshoz-faragáshoz is. Amikor apám a házhoz hozta Potyó bácsit, mind gyakrabban beleskelődtem a műhelybe – főleg, mikor láttam, hogy nem bánja –, mit is csinálhat a számomra sokszor ismeretlen szerszámokkal. Persze előtte mindig el kellett végeznem a ház körüli munkáimat, és akkor sem mehettem, ha apám könyvnyomtatási tevékenységében segítenem kellett. Ahogy a bútorok részei készültek, mind kérdezgettem, mi is lesz abból, Potyó bácsi. Ilyenkor mindig elmosolyodott, s huncutul azt válaszolta, hogy „a tengeri herkentyűnek a billegetője”. Ezzel a válasszal mindketten beértük. Mindössze ennyi volt az elméleti tudásom, amit akkor az asztalosságból tőle megtanultam. A kicsi műhelyben éltem meg első csodámat, ahogyan a sok mindenféle izéből egyszerre bútor lett. Olyan, mint a tervrajzon, csak éppen kézzel fogható valóságban, ahogyan későbben megismertem őket. Ezek a gyermeki és Potyó bácsitól látott csodák határoztak el arra, hogy magam is asztalos legyek. Emellett nyolc évig meg is maradtam, a kolozsvári református kollégiumban is azt válaszoltam a feltett kérdésre, hogy asztalos akarok lenni. Csak az érettségi után tettem le róla, amikor apám más pályát javasolt a számomra. Így valahogy mégis akaratomon kívül mentem főiskolára.

– Igen, ez így van. Károly öcsém, dr. Kós Károly, a néprajzos, ilyen esetben egyszerűen becsukta a hívatlan vendég orra előtt az ajtót. Egyszer nálam is érdeklődött valaki az apám dolgai felől, azt mondtam, hogy csak névrokonság.

Mint már mondtam, mi egy erdőben éltünk, amely különleges körülményeket és feltételeket jelentett. Ilyen esetben főleg egy gyermek jobban kötődött szüleihez, kapcsolatuk erőteljesebben alakult. Munka volt bőven, amiből mindenkinek ki kellett vennie a részét. Szüleim azt tartották, hogy a dolgos ember a hasznos ember, ők maguk sem henyéltek soha, mindig kaptak maguknak munkát. Lelki-szellemi arculatom kialakulásában ezért meghatározó szerepük volt. A gyermeknek először minden csak játék, később jön rá a munka értelmére és ízére. Mi kicsiny gyermekkorunktól munkára voltunk nevelve, a kiadott feladatokat számon is kérték tőlünk. Az apám által kiszabott büntetés általában vacsoramegvonás volt, amit azért nem esett nehezére kijelenteni, mert tudta, hogy anyánk ezt úgysem tudja megtenni, és soha nem feküdtünk le üres gyomorral. Ahogyan Potyó bácsinál, másnál is megtanultam értékelni az elvégzett munkát. És később megértettem a talentumok példabeszédét, hogy a teremtő akarata szerinti mennyiségükkel az ember nemcsak saját maga számára sáfárkodhat.

Láttuk és tiszteltük apánk munkáját, de soha nem akartuk lemásolni. Mi, Kósok mindig el voltunk foglalva saját munkánkkal. Örvendtünk egymás sikereinek, de mindegyikünknek megvolt a maga hivatása, amelyikben magában dolgozott. Sem apám, sem a tevékenysége nem befolyásolta a pályaválasztásomat. Bár volt úgy, hogy adott pillanatban ő azt mondta, hogy jó lenne, hogy ő arra gondolt, hogy legyek én is építész. Nem, nem lettem. De ez hosszú mese, mert én eleve asztalos akartam lenni, ami mellett én kitartottam érettségiig. Viszont tizennégy éves koromban azt mondta apám, hogy jó, legyek asztalos, de ő be fog íratni a budapesti Iparművészeti Főiskolára, ahol megtanulom nemcsak az asztalosmesterséget, hanem a bútortervezést is. Ehhez viszont hat középiskolai osztályról kellett bizonyítani. Na, ebbe belementem. Mikor elvégeztem a hatodik gimnáziumot, a hatodik osztályt, akkor jelentkeztem apámnál. Na, akkor mondta, hogy jó, helyes, de nem kellene inkább én is építésznek menjek? Mondom: hogy menjek építésznek, mikor a matematikához semmi fogalmam nem volt, semmihez. Nem is féltem soha semmitől, csak a matematikától. Nem is érdekelt soha, és valószínű azért sem értettem meg. Nem beszélve arról, hogy román gimnáziumba jártam az első három gimnáziumot, akkor még a nyelv miatt se, pláne nem értettem. A matematika olyan tudomány, hogy a kétszer kettőtől kezdve mindent kell tudni. Nem lehet kihagyni semmit. Ezt elmondom apámnak. Azt mondja, nem nagy dolog, ahhoz nem kell sok matematika, az építészethez, középiskolában ő sem volt nagy matematikus, amit kellett, azt megtanulta ottan. Mondtam magamban, hogy az építészetet én szép mesterségnek tartottam. És akkor azt mondtam, hogy jó, legyek építész. Én nem szeretném sokat nyújtani, mert lehet, hogy ez nem is érdekes dolog. Minden, minden megvolt hozzá. Gondoltam magamban, jó né, megpróbálom, de ha nem fog tetszeni, akkor váltok. Végeredményben akkor már tudtam, hogy apám is váltott, mérnökire iratkozott be, és átment az építészetire. De, gondoltam, én is át fogok nyergelni, megyek az Iparművészetire. Akkor azzal jött apám: „Te, most hét osztályra csökkentették a középiskolai oktatást, érettségi hetedik után jön. Egy évet még adjál reá, mert megérné…” Én nem bánom azt az egy évet, mert nagyon jól éreztem magam a kollégiumban Kolozsváron. Az életem nagy-nagy periódusa volt. A hetedikben, érettségi előtt már maturisták voltunk, az osztályfőnököm sorra vette – évzárás előtt volt ez –, ki mire pályázik, hogy próbálja elrendezni az életét, ki mi akar lenni, magyarul. Mindenki jött mindennel, egyik pap, másik orvos, harmadik mezőgazda. Akkor volt, aki zenei pályára ment, satöbbi, satöbbi, satöbbi. „Na, Kós, mire akar menni?” Mondom, asztalos leszek. Még most is látom, leteszi a szemüvegét – „asz-ta-los” – szótagolja. Igen. Megvonta a vállát, és beírta: asztalos. Leérettségiztem, hazamentem az érettségi bizonyítványommal, akkor jött aztán az apám. Azt mondja: „Te, gondolkoztam rajta, mi lesz, ha beteg leszel ottan, ott határ van, útlevél kell, nehezen tud az ember kapcsolatot teremteni veled. Jó lenne, hogy – jó, építész-építész – de mennél Bukarestbe, a Mincura, jó iskola van ottan.” Nekem akkor szállott – talán először – a fejembe a vér. Még nem elég, hogy vállalom azt, de még most már románul tanuljam, amit magyarul sem tudok. Hát aztán az kétszeres nehézség. Mondom, oda nem megyek. Akkor azt mondja apám: „Akkor csinálj, amit akarsz.”

– Nem mondhatom. Nem tudhatom, hogy irigyeltek-e. Ha volt is valaki, aki irigyelte, de mondani nem mondták. Az más, hogy előfordult az, amikor kiderült, utólag kiderült, hogy valaki azért áll velem szívesen szóba, mert úgy gondolja, hogy Kós Károlynak a fiával jó szóba állani. Ilyen volt, ilyen esetem volt. És elintéztem rendesen.

– Hát, ez a kérdés lehet, hogy megfordul embereknek a fejében. Mi, az én családom olyan volt, hogy a család tagja soha nem csinált reklámot. Ez nem volt, sem otthon, sem máshol téma. Nem volt téma. Annyi mindennel lehetne jellemezni, s nem hiszem, hogy a család másik tagja kellene jellemezze. Mindig volt, aki jellemezze apámat.

– A Varjúvárban 1922 és 1924 között egy kis házinyomda, a sztánai officina működött. Az egyik kiadvány, a Kaláka kalendárium az 1925. esztendőre ügyében versíróként közreműködő Szentimrei Jenő újságolta 1923. december 2-án írt levelében Benedek Eleknek, hogy „Kós Balázs és Bandi urak már nagy gyakorlatra tettek szert a szedésben”. Gondolom, nemcsak az említett két fiú, az egész család kivette a részét ebből a munkából is.

– Apám biztos egzisztenciát hagyott maga mögött, amikor az első nagy háború után nem fogadta el a budapesti Iparművészeti Főiskolának a további oktatási tevékenységre való felkérését, és itthon maradt Erdélyben. Ezzel a bizonytalanságot választotta, de ott volt a kötelezettsége, el kellett tartania családját. A könyvkiadás ötlete egyszerre volt nem mindennapi álmai egyikének szerencsés megvalósítása – és kenyérkereseti lehetőség. Éjt nappallá tevő munkával, primitív nyomdai körülmények mellett, de sikerült három kis könyvet megjelentetnie. 1922-ben az Erdély köveit, 1923-ban az Atila királról éneket, majd 1924-ben a Kaláka kalendáriumot. Én az utóbbi kettő munkálatainál kapcsolódtam be a könyvnyomtatás szép erdélyi hagyományába. Éppen abban a korban voltam – tíz és fél évesen –, hogy az akkori rendelkezések értelmében még nem lehettem középiskolai tanuló, így anyám nem tudott beíratni a hunyadi gimnázium első osztályába. A családi hagyományok íratlan törvénye, a neveltetésem szerint nem lógathattam a lábam, a várakozási idő alatt nemcsak istállófiú lettem, a könyvnyomtatásba is besegítettem. Apám mindent előkészített, kiszedte a szöveget, beállította az illusztrációs dúcokat, és kikeverte a festéket a színes nyomtatáshoz. Azután következtem én, a nyomtatással. A Kolozsvári Református Kollégium első osztályát végző Balázs bátyámmal a szünidőben már együtt dolgoztunk, és a szedésből is kivettük a részünket. Anyám a könyvek bekötésében segédkezett. Annyit dolgoztunk a szövegekkel, hogy idővel kívülről fújtuk a hun fejedelem históriáját. 1924-ben a házinyomda befejezte működését, akkor már javában szerveződött az Erdélyi Szép-míves Céh könyvkiadó vállalat. Apám alkotómunkájában való közreműködésem – nemcsak kisiskolás korom miatt – rendhagyónak minősíthető, mert építészeti, szépírói tevékenységében egyébként semmilyen módon nem vehettem volna részt.

– Szentimrei – mi inkább családnevén, Kovácsnak neveztük – Jenő bácsira jól emlékszem. Sokszor járt nálunk, főleg a Kaláka kalendárium írása, szerkesztése idején. Apám rajzokat, linómetszeteket készített a kis nyomdagépén készült könyvhöz, a hozzájuk tartozó szövegek, kis versek megírása Szentimrei Jenő feladata lett. Apám eredetileg Benedek Eleket kérte fel a versek megírására, aki el is vállalta, de egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott eleget tenni. Ha Jenő bácsi és apám beszélgetése közben megemelkedett a hangnem, akkor tudtuk, hogy politikáról lehet szó. Jenő bácsi nagyon kedves ember volt, szívesen járt hozzánk flekkenezni, a mellé felszolgált bor beszerzése az én feladatom volt. Ilyenkor fogtam a biciklimet, és elkarikáztam Sztána faluba, ahol megkerestem azt az embert, akihez apám a borért küldött. A nagy diófa alatt égett a tűz, mindenki türelmesen várt a sorára, egymás után készültek a flekkenek. Jenő bácsi a hússzeletek sütése közben egy kétsorost rögtönzött: „A verseimnek nincsen szárnyuk, / De a flekkeneim repülnek.”

A sorompón túl vásárolt magának egy szép földterületet, és építtetett arra nyaralót Onisifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár. Támadta a magyar nyelvű oktatást és a történelmi egyházakat, főleg a katolikusokat. Sztánai lakosok lévén megismerkedtek, és sokat beszélgettek apámmal. Amikor a többedik alkalommal ismét politizálni kezdtek, apám határozottan kérdőre vonta a kormány kisebbségekkel szembeni magatartásáért. Azzal érvelt, hogy a magyar világban sokkal több lehetőségük volt a nemzetiségeknek – így a románoknak is –, mint az erdélyi magyaroknak új hazájukban. Ghibu sokáig hallgatott, majd vitapartnere szemébe nézve érthetően – társalgási nyelvük mindig a magyar volt – célzatosan és tömören csak annyit mondott: „Harcoljátok ki ti is!”

– A Varjúvárat 1944-ben kirabolták, a Dimbu Crucii – én szeretem ezt a nevet, nem értem, miért kellene lefordítani, mint ahogyan a Vlegyásza is Vlegyásza, és soha nem mondtunk Vigyázót helyette –, szóval, a Dimbu Crucii tetején álló Varjútanyát építőanyagnak teljesen elhordták, még az alapnak használt ki nem faragott köveket is. Apám elsőnek építtetett egy kulát. Ez a regáti románoknál egy-egy toronyhoz hasonlított, abban őrizték az állataikat, vetéseiket. Én 1948. május 21-én kerültem haza a hadifogságból. Kimentem a gyümölcsösbe, sehol semmi. Apám nem is kívánkozott később még látogatóba sem. Az nagy bánata volt neki. A sztánai alagútépítők beköltöztek a Varjúvárba, egy szobát hagytak meg az emeleten. Anyám még járt ki a gyerekekkel és a kicsikkel.

Ahogy a családi körülmények megváltoztak, a lakóház jelleg is megszűnt, ma inkább nyaralónak tekinthető, mint megépítése idején. Apám halála után a gyermekei mindegyike kapott egy-egy részt a házból, majd a testvéreim eltávozása után azok a helyiségek is öröklődtek az ő leszármazottaikra. Az időközben kiterjedt, nagy család tagjai sok-sok anyagi áldozattal, kétkezi munkával, beleérző lélekkel mindent megtettek az elmúlt évtizedek alatt, hogy ismét lakhatóvá tegyék a házat. Az épület karbantartása mellett kicseréltettük a zsindelyborítást a tetőkön. Sajnos egyesek azt gondolhatják, mi minden értéket őrizhetünk ott, mert az elmúlt időben többször is betörtek. Az elvitt használati tárgyak miatti bosszúság mellett az ajtókban, ablakokban okozott kárt is helyre kellett hoznunk. Én már nemigen tudok kijutni Sztánára, de a fiatalok közül sokan szeretnek ott lenni, biztosan megtartják, és gondoskodni fognak a jövőjéről ők is.

– Nem, nem. De igyuk meg a kávénkat. A feleségem már bekészítette, csak meg kell gyújtani a gázt alatta. Hamar elkészül, nem kell figyelni, a hangjából meg tudom állapítani, hol tart a folyamat, a kortyoló hang mikor lágyul meg, és akkor készen is van. Viszek be egy kis pálinkát, jó tiszta, most kaptam, igazi zsoboki pálinka, 60 fokos. Én csak egész kicsit ihatok, de te csak tölts magadnak nyugodtan.