Melegh Attila magyarországi szociológus a leginkább csattanósan talán a 2003-as magyar EU-csatlakozási szavazás kapcsán fejtette ki, akkor még inkább kiáltványként, a Kelet–Nyugat lejtő fogalmát (Melegh 2003). A jelenséget tudományos igénnyel elemző, hasonló című könyve 2006-ban jelent meg angolul, a Közép-Európai Egyetem kiadásában. Sem a könyv, sem a más cikkekben kifejtett lejtő-gondolat nem vált közéleti viták tárgyává a benne szereplő állítások igényének megfelelő mértékben. Legújabban a 2008. december 11-én bemutatott AnBlokk folyóirat foglalkozott a könyvvel, egy a rendszerváltás és a Kelet–Nyugat szimbolikus földrajz viszonyát tárgyaló dupla számban. A továbbiakban a lejtő-gondolat alapvető heurisztikus értékét kívánom továbbadni, a Melegh-féle levezetést ért, gyakran jól indokolható szakmai ellenvetéseket (pl. Dupcsik 2000, még egy 1999-es cikkre válaszul) kevésbé részletezve, magát az ötlet bemutatását viszont megtoldva a folyóiratban Halmai Gábor által összefoglalt posztszocializmus-kritikával.

A Kelet–Nyugat lejtő egy olyan kognitív formációra utal, amely a Kelet-Európa országainak/polgárainak Európa szimbolikus térképén elfoglalt helyéről szóló viták minden pontját áthatja, tekintet nélkül arra, hogy a vitatkozó felek éppen egyetértenek, vagy ellentmondanak egymásnak. A közös képzelet ilyenfajta alapstruktúráit, amelyek az egyáltalán megvitatható dolgok mibenlétét is meghatározzák, ők maguk azonban nem válnak vita tárgyává, mert láthatatlanok, Foucault nyomán (bár az intenzív használatban kissé szétkuszálódott fogalommal) diszkurzív formációknak szoktuk nevezni. A hasonló formációkról való beszédnek egy régebbi hagyománya ugyanakkor az ideológia szót kínálná fel hasonló esetekre, s Melegh tárgyalásában a Kelet–Nyugat lejtő inkább ideológiaként kerül felboncolásra: feltételezi, hogy létezik külső pozíció, ahonnan a lejtő-beszéd kritizálható, és feltételezi, hogy ezzel a lejtő-beszédbe kódolt hatalmi viszonyokban is változást lehet előidézni.

Melyek tehát ezek a hatalmi viszonyok? Melegh ÉS-cikke a magyar politikai paletta pozícióin zongorázza le az általa azonosított alapstruktúrát, a Kelet–Nyugat könyv ehhez hozzáteszi még a demográfiai átmenettel kapcsolatos magyarországi diskurzus megváltozásának, illetve a Kelet–Nyugat közti mozgás egy sor egyéni narratívájának elemzését. Bármely más példát is vehetünk azonban, a Kelet–Nyugat lejtő ugyanis egy globális minta neve – emiatt meg is van az a hátránya, hogy könnyű példázni, de nehéz empirikusan igazolni, hiszen a fogalom feltételezi, hogy a minta mindenben ott van. Ez a minta a Kelet-Európa elhelyezésével kapcsolatos (mind nyugati, mind keleti) képzelet globális mintája, ami a világot az orientalizmus fogalmával leírt módon racionális, civilizált, cselekvő Nyugatra, és irracionális, barbár és passzív Keletre osztja, a Nyugat hatalmi terjeszkedését ideológiailag igazolva. Kikerülve az orientalizmus és a mai globális hatalmi viszonyok közti kapcsolat további finomítását, ami Melegh könyvében is többé-kevésbé megtörténik, maradjunk egyelőre annál, hogy a Nyugat-Európa és Kelet-Európa szembenállásban Kelet-Európa pozíciója egy fenti értelemben vett Kelet–Nyugat ellentét átmeneti pozíciója lesz, s a legtömörebben összefoglalva Melegh állítása az, hogy a kelet-európai öndefiníció és a rá való külső reflexiók egyaránt ennek az ellentétnek a logikájába vannak zárva.

A lejtő-metafora implicit módon egymás alá rendelt kategóriákat helyez el, és térben nyugattól kelet felé haladva lokalizálja őket. Egy-egy népesség ilyen kategóriákba történő fixálását más viszonylatokban rasszizmusnak szokták nevezni. A kelet-európai köztes pozíció sajátossága ebben a viszonyban az, hogy az „én” a lejtő közepén helyezkedik el. Ez a köztes pozíció egyaránt tartalmazza a fenti kategóriákhoz való közeledés, illetve a lentiektől való távolodás igyekezetét, tehát az ilyen köztes pozíciókban elhelyezkedő aktorok közötti versengést és a lentiek még alsóbb pozíciókba taszítását is.

Melegh könyvének állítása szerint a Kelet–Nyugat lejtőnek ez a mintázata a hidegháborús modernizációs verseny diskurzusát leváltva tért csak újra vissza térségünkbe. A hetvenes évek végére teszi azt az időszakot, amikor az egymással konkrét, kvantitatív gazdasági és hatalmi mutatókban versengő felek képe helyére visszatért a klasszikus, gyarmatosító kapitalista modernizáció csökkenő civilizatorikus skálája. Ezt a váltást természetesen a keleti blokk összeomlásával és a kapitalista világgazdaságba való újraintegrálásával hozza összefüggésbe. A könyv záró fejezetében, bár a korábbi fejezetekből sajnos nem következően, úgy értékeli, hogy a civilizatorikus diskurzus visszatérése nagyban hozzájárult ennek a gazdasági átmenetnek a kritikátlan elfogadásához és a szocializmus feltűnően gyors eltemetéséhez a térségben. Ez az újraaktualizált közös képzeleti minta megkönnyítette és legitimálta annak az (elsősorban liberális és volt kommunista) elitnek a dolgát, amely nyugati befektetőkkel és politikusokkal együtt végrehajtotta az újraintegrációt, és a civilizációs diskurzus segítségével sikeresen elhallgattatta a késő modern kapitalizmus bizonytalanságába kikerült kelet-európai társadalmakat (Melegh 2006. 192–194.). A helyi elitek belső harcában a civilizációs lejtő a belső hatalmi konfliktusokat segített átfogalmazni a lejtőn való önpozicionálás vitájává. A Közép-Európa gondolatot a lejtőn való versengés tipikus megnyilatkozásának látja, amely egyszerre szorgalmazza egy fentebbi pozíció megszerzését és mások kizárását (Oroszország, Balkán).

A lejtő-minta ilyen belső működésére példaként Melegh a 2003-as csatlakozási szavazással kapcsolatos magyarországi párt-állásfoglalásokat bontja ki. A liberális és szocialista technika a saját társadalom túlságosan keletiként való megbélyegzése és egy ezzel kapcsolatos civili-zatorikus misszió felvállalása, amelyben a még keletibbnek ítélt versenytársak leértékelése is benne van (pl. az olcsó román munkaerő érve). A jobboldal, Melegh meglátása szerint, a lejtőnek egyszerre mind a két frontján harcol, a térség európaizálásának kiemelkedő hídfőállásaként határozva meg a magyar társadalmat (ezt nevezi „petit imperializmusnak”, Melegh 2006. 122.). A radikális jobboldal nyíltan elítéli a kisebbrendűség gondolatát, ezt a csavart úgy hajtva végre, hogy mind a keleti, mind a nyugati uralmat a zsidó összeesküvésnek tulajdonítja, és ezáltal érvényteleníti, Magyarországot pedig, mint a valódi európaiság letéteményesét, a centrumban helyezi el. A Munkáspárt elvileg baloldali kritikája elutasítja a nyugati kizsákmányolást, ugyanakkor, a lejtő-logikán belül maradva, panaszként rója fel, hogy ebből csak morzsák jutnak Magyarországnak.

Abból, hogy a Kelet–Nyugat lejtő ugyanazon a mintán belül hogyan kínál egymással konfliktusban álló pozíciókat a különböző helyi eliteknek, Melegh egyetlen fő tanulságot von le. Azt, hogy a ’89 utáni liberális paradoxon, miszerint az addig a Kelet fogságában sínylődő társadalmak a Nyugathoz csatlakozva meglepő módon nemcsak töretlen fejlődést mutatnak, hanem az elítélendő „keleti” jegyek, a rasszizmus, a nacionalizmus stb. is felütik bennük a fejüket, nem paradoxon: a nyugatosítás ellenére kiütköző „keleti” jellegek nem ellentmondó, hanem pozitív összefüggésben állnak a Kelet–Nyugat lejtőre való rácsatlakozással. A nyugatosítás és keleti regresszió a Kelet–Nyugat lejtőn elfoglalt köztes pozíció képzetének két arca. A Szovjetunióban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában kitört nemzeti ellentmondásokat Melegh annak az utánzási versenynek a számlájára is írja, amely a nem nyugati versenytársak legyőzésének parancsát is rója a Nyugathoz felemelkedni kívánókra.

Hogy mindennek mi köze lehet a posztszocializmus mint értelmezési keret kritikájához, az Melegh érvelésének tágabb környezetéből derül ki. A Kelet– Nyugat civilizációs csúszóskálának gondolati háttereként Mannheim liberális humanista utópiáját nevezi meg. Mint olyan konstrukció, amely az elérendő állapotot a meghatározatlan jövőbe vetített ideálként rögzíti, ami mértékként szolgál a valós történések értékelésére, ez az utópia egy olyan viszonyt rögzít, ahol lefelé tekintve nincsen lehetőség a kölcsönös elismerésre: a másik jogos pozíciója egyszerűen nem létezik. Mint a Melegh által idézett Wallerstein megállapítja: „Az univerzalizmus az erős »ajándéka« a gyengébbnek, amely jellegzetes csapdába kényszeríti az utóbbit: ha visszautasítja az ajándékot, veszít; ha elfogadja, veszít” (Wallerstein 1991. 217, idézi Melegh 2006. 28.)

Ezt a civilizációs skálát Melegh olyan szimbolikus képződményként kezeli, amely valós hatalmi viszonyokhoz és igényekhez kapcsolódik, nem mint reprezentáció, hanem mint a hatalomérvényesítés egyik módja. Az euro-centrizmus nem egy paradigma, nem etnocen-trizmus, nem egy elmélet, hanem „a kapitalizmus ideológiai rendszere”, mondja Samir Amin Eurocen-trizmus-könyvére utalva (Amin 1989; Melegh 2006. 24.) Ezt a civilizációs skálának megfelelő hatalmi struktúrát egy kitágított értelemben gyarmati struktúrának nevezi. A „gyarmati” fogalomkör heurisztikus hozadéka itt az, hogy a dominancia komplex rendszerének elemeként láttatja a világ népeinek hierarchikus osztályozását. Ehhez a hierarchikus rendhez a különbségek értékkülönbségként való értelmezése és „a tudat gyarmatosítása” (Melegh 2006. 29.) is hozzátartozik, amely nyomán a nem nyugati vagy nem centrális társadalmaknak és kultúráknak maguknak is alárendeltként kell látniuk önmagukat. A Kelet-Európára is jellemző gyakorlat, hogy a saját környezetre vagy társadalomra mint eltorzultra, nem elég fejlettre, mi több, érvénytelenre vagy valótlanra tekintünk, Melegh szerint ennek a struktúrának a része: az alávetett a helyi tapasztalatot értéktelenként, nem elég valóságosként tételezi, azaz a domináns szempontjából tekint magára. Melegh nem mulasztja el megjegyezni, hogy ezt a pillantást előnyösen alkalmazzák azok a helyi elitek, amelyek a helyi társadalom becsatornázását végzik ebbe a globális hatalmi struktúrába. Kelet-Európa szempontjából a Kelet–Nyugat lejtő szerepét úgy foglalja össze, mint olyan kognitív térképét, amely megállapítja a globális és lokális pozícionálás szabályait, és elhelyezi a saját társadalmakat a késő modern kapitalista világrendszerben, normalizálva az abban elfoglalt pozíciót.

Halmai Gábor hasonló perspektívából vezeti fel a posztszocializmus mint a Nyugathoz felzárkózni kívánó Kelet-Európa makacs „lemaradottságát” magyarázó értelmező keret kritikáját. A kelet-európai rendszerváltás nehézségei egy a Melegh által idézett szerzőkéhez hasonló globális kritikai perspektívából nemcsak a „fejlettebb” nyugati államok és a saját szocialista múlt viszonyában magyarázhatóak, hanem párhuzamot mutatnak bármely más térség problémáival a globális kapitalizmus felé való – többé-kevésbé erőltetett – nyitás kapcsán. „Amennyiben a létező szocializmust mint szovjet imperializmust és annak modernizációs kísérletét, a rendszerváltást pedig mint a neoliberális kapitalizmus globális térnyerésének egy epizódját értelmezzük, az évtizedek óta tartó »átalakulás« máris könnyen összevethető a gyarmati rendszer összeomlása óta is legfeljebb félperifériás térségek »felzárkózásával«” – írja Halmai, Kelet-Európa felfelé kapaszkodását a Kelet– Nyugat lejtőn a globális egyenlőtlenségek újratermelésével foglalkozó irodalom által már a nyolcvanas évek óta keményen kritizált globális „fejlesztés”-diskurzus keretébe illesztve.

Nem marad hely itt a Melegh által javasolt perspektívaváltás finomítására. Természetes, hogy egyik makrokeretből a másikba való átmenet javaslata nem jelentheti egyszerűen csak azt, hogy az újabb keret alapállításaiból közvetlenül levezethetőnek tekintjük a helyi sajátosságok összességét. Arra azonban igényt formálhat egy ilyen javaslat, hogy az azok értelmezésében működő, csendes hierarchikus viszonyok fölött ne lehessen többé ártatlanul elsiklani.