Jelentős erőfeszítést kell tennie annak a kritikusnak vagy recenzió-írónak, aki Elek Tibor könyveit vizsgálja, és szövegeit olvasva nem konspektust, hanem ismertetést készít. Hetedik önálló kötetét kezében tartva sincs ez másképp. Sőt jelen esetben más szempont is indokolhatná a nehezen szólást, mégpedig, hogy az elmúlt hónapokban két fontos irodalmi díjat1 is átvehetett a szerző a szóban forgó munka megjelenése kapcsán. Szándékosan kerültem az „érte” kifejezést, hiszen aki munkásságát figyelemmel követte az elmúlt évtizedekben, annak világos, hogy mindkét kitüntetés már régóta váratott magára, és az életmű bármely részével összefüggésbe hozható lenne.

Első erdélyi kiadású kritikagyűjteménye ez Eleknek, s kétségkívül nem véletlenül. A válogatás elvéről ő maga ír a hátoldalon: „Az elmúlt évtizedek erdélyi magyar irodalmáról szóló, több mint húsz év alatt keletkezett, változatos műfajú írásaimat (kritikákat, tanulmányokat, esszéket, beszélgetéseket) gyűjtöttem össze ebbe a kötetbe.”Munkamódszere az elemzés, a lehető legobjektívebb összevetés, értékelés. Azzal a magabiztossággal lát neki azonban a véleményezésnek, hogy azelőtt áttanulmányozta a témához fűződő összes fellelhető primer és elméleti olvasmányt, így módjában áll összegezni, kiemelni, rendszerbe foglalni, majd levonni a saját következtetéseket. A végsőnek soha nem nevezett olvasat is alternatívaként jelentkezik a kritikákban, amely sosem bírál felül, értelmez át minden addigi elképzelést. Ha fontos helyesbítésre szánja rá magát Elek, akkor azt komoly érvekkel teszi, és az esetek nagy részében a befogadást könnyítő szándékkal. Ezért is merem nevezni a kötetet az utóbbi néhány évtized erdélyi magyar olvasó-kézikönyvének, mely a hetvenes évektől napjainkig reprezentatív keresztmetszetet nyújt a fontosabb irodalmi történésekből. Hitelessége, ereje minden bizonnyal abban (is) rejlik, hogy mindvégig indulatoktól mentesen tárgyalja témáit; objektivitásának egy másik mércéje pedig az, hogy személyes preferenciáit csak igen óvatosan lehetne megtippelni is. (Eltekintve a szelekció elvétől, amely már veszélyesen ingoványos talajra vezetné ezt az áttekintést.)

Két szempontból is figyelemre méltó a gesztus, amellyel Elek Tibor kötete elejére helyezi a Székely Jánosról szóló írásokat. Először is, mert a tárgyalandó irodalmi korszak alfájaként tételezi a szerzőt, másodszor, mert ezzel külön tiszteletet is kifejez eddigi kutatásai fontos szereplője felé. Székely János méltatlanul elfeledett életművéről ír, méghozzá szinte egyedül valóban jogosan, ugyanis ő maga készítette el az egyik róla szóló monográfiát (doktori disszertációként), s dolgozta fel az életművet szakszerűen és lelkiismeretes pontossággal. Az első szövegben egy Lászlóffy Aladár által készített versválogatás (A virágok átka) ürügyén beszél Székely költészetéről, egyúttal kritizálva a szelekció szempontjait is. Érvei az életmű meggyőző ismeretén alapulnak, s hiányérzetét nem pusztán elmarasztalással jelzi, hanem esetenként készséggel kiegészít, magyaráz – és bemutatja a kimaradt műveket. Igazságérzete viszont nem engedi, hogy ne ismerje el a könyv erősségeit.

Monográfiájából veszi át a Székely János hetvenes-nyolcvanas években írt drámáiról szóló (egyébként eredeti közegében is hangsúlyos) fejezetet. Elek nem elfogult vizsgálatának tárgyával: elemzéseit úgy végzi, hogy kijelentéseinek folyamatosan kontextust teremt, méghozzá tárgyilagosan. Hivatkozásai szerteágazó, körültekintő kutatói munkára utalnak, s különben hasonlóan Székely szellemiségéhez, mindvégig fenntartja a vitahelyzetet, ismerteti az érveket és ellenérveket, végül pedig – mintegy alternatívaként – saját állásfoglalását. A hetvenes-nyolcvanas évek különösen problematikus politikai időszakában Székelynek sikerül túllépni az egyszerű példázat műfaján – s drámai műveit, azok színpadi feldolgozottságával együtt, úgy értelmezi a kritikus, hogy egyúttal az irodalomtörténeti besorolást is elvégzi.

Ugyanezen fejezeten belül kerít alkalmat arra is, hogy bemutassa a Mórok című drámát, amely kötetben 1999-ig nem látott napvilágot.

Egy esszéregény (Székely János: A másik torony) és egy vallomásregény (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér) vizsgálata követi egymást. A két szerzőt kapcsolni kívánva (?) ez egymás mellé helyezettséggel, Elek éppen a különbségekre hívja fel a figyelmet: a nézőpontéra, a mélységek más-más jellegére és a jelentéstartalmak árnyaltságára. Épp a jelentés sokszínűségével hozza összefüggésbe azt a jelenséget is, hogy műfajilag mindkét regény nehezen besorolható, komplex értelmezést igénylő. (Noha a kritikus nem az összehasonlítás módszereivel vizsgálja a két művet. Sőt továbblép bármiféle versenyhelyzetet teremtő és azt bármely favorizált szerzővel megnyeretni vágyó elképzelésen, Margócsy Istvánnal értve egyet: ezek a történetek párhuzamosan futnak, „anélkül hogy egymást kioltani akarnák”. )

Jelzésértékű, amint Kocsis Istvánt nemcsak bemutatja, hanem tulajdonképpen kanonizálja, fortélyos módon méghozzá: nyíltan elmondja róla, hogy nem hiba nélkül valóak a művei.2 Csakhogy, tevődik fel a befogadó kérdése azonnal: kinek a művei nélkülöznek minden esetlenséget? És innen nyugodtan folytatja az elemzést, még csak azt említve meg, hogy a kort összegző, leíró irodalomtörténetek pusztán megemlítik a szerzőt. Ehhez képest nem lehet jelentéktelen, hogy Elek Tibor erdélyi kritikagyűjteményében tizenhárom oldalas fejezetet tudhat magáénak.

A Király Lászlóról szóló írás a 2003-ban megjelent gyűjteményes prózakötet ürügyén született. A retrospekció szükségképpen módosítja a látószöget is, például a Mózes Attila prózájáról írott majdhogynem „egyidejű” reflexiójához képest. Ennek az együttnézésnek viszont az a nyeresége, hogy – ha nem is előre megtervezetten, de – elmond érdemi, általános mondatokat Király prózáját illetően.

Mint már volt szó róla: aki nem jutott hozzá a Székely Jánosról szóló monográfiához, most kiadós ízelítőt kaphatott belőle, az első három fejezetet elolvasva. Ugyanígy, mivel Elek Tibor első kötete3 valósággal hozzáférhetetlen, öröm volt felfedezni ebben az új könyvben például a Mózes Attiláról írott két elemzést vagy a szintén vele készült tartalmas interjút. „Mózes prózája egyik alapvető jellemzőjének én épp azt látom, hogy címkézhetetlen. Nem jellemezhető csupán egyetlen alkotói módszerrel, stíluskategóriával, a mai irodalmi irányok közül egyikbe sem sorolható be egyértelműen.” És pontosan emiatt sürgeti Elek Tibor már 1986-ban az alapos, elemző kritikáját a mózesi prózának. Három szöveget szentel ő maga az addig megírt életműnek – mely sajnálatos módon azóta sem gazdagodott jelentős számú szépirodalmi munkával. Ezekből a közreadott anyagokból kettő elemző jellegű, egy pedig e próza alapvető kérdéseit feszegető beszélgetés. Folyamatosan hasonlítja kortársaihoz, de éppen a különbözőségek és egyezések esetlegessége miatt nem törekedik a továbbiakban párhuzamok, sémák erőltetésére. Kiemeli atmoszférateremtő erejét, és nem utolsósorban felismeri a kulcsfontosságú pilléreit ezeknek a műveknek: a magány- és idegenségélményt. A teljes könyvre jellemző fokozott igényességen túl és a Székely Jánosról írott szövegek mellett itt, a Mózest tárgyaló írásaiban éreztem talán leginkább a személyes érintettséget. Azt, hogy az elmélyült, részletekig menő értelmezés mögött/közben egy, a kritikust élményszerűen megszólító olvasat áll.

Elek kritikaírói rugalmasságát mutatja az a jelenség, hogy sikerül minden primer olvasmányhoz azon a módon fordulnia, ahogyan az illető szöveganyag megkívánja. Nem akar sablonokat alkalmazni, táblázatokba szorítani szerzőket vagy életműveket. Példának okáért, amikor Markó Béla költészetét méltatja, egyszerűen enged a kísértésnek, és láttat: idéz a költőtől saját ízlése és válogatása szerint. Mégsem válik szövege sem töredezetté, sem laza kapcsolásúvá; ellenkezőleg: azt az érzetet kelti a befogadóban, hogy egyszerre olvassa a verseket a műbírálóval. Következésképp társelemzővé, reális vitapartnerré válhat az olvasó. Egyébként épp Markó magatartásainak és formáinak vizsgálatára utal vissza szó szerint a könyv címe is (utólag kiderül: a többi kritikától kapott jelentésgazdagodással). Fontosnak érzem Markó hangsúlyos jelenlétét a kötetben, annál is inkább, mert a költő (remélhetőleg ideiglenes, átmeneti) visszavonulása az irodalmi életből mintha életművének feldolgozására is hatással lenne.

Amikor Vida Gáborral kapcsolatos „csalódásáról” ír, akkor is előzményekhez hasonlítja aktuális élményét, s nem általánosít, hanem konkrét problémákat fogalmaz meg. Sigmond István regényéről (amely mellesleg az Irodalmi Jelen folyóirat pályázatán első díjat nyert) úgy ír, hogy közben tudatosan megpróbál elvonatkoztatni a könyv szakmai sikerétől. (Mely szempont vállaltan sem semleges különben Elek számára – lásd az irodalmi siker természetrajzáról írott könyvét.4) Személyes felelősséget érez és vállal a feldolgozások, ismertetések megjelentetését, írását illetően. Ferenczes István költészetének értékelését magyarázva így fogalmaz: „saját eddigi mulasztásaimat csökkentendő.” És: korrigál, helyet teremt Ferenczesnek a kortárs recepcióban. A Szőcs Gézáról szóló két szöveg egyike egy laudáció, amely a költő Simonyi-díjátadóján el is hangzott (s természetszerűleg átfogó igényű, értékelő jellegű), a másik a Liberté 1956 eredeti megközelítésű, értő elemzése. Látszólag kilóg a sorból a Banner Zoltánról szóló fejezet, hiszen nem szokványos maga a recenzálandó szöveg. Hamar kiderül azonban, hogy irodalom- és művelődéstörténeti munkáról beszélve saját mondanivalójának is helyet keres fontos kérdésekben a kritikus. Ez a viszonylag rövid szöveg egyúttal a szerző széles látókörét is példázza, s hogy jelen gyűjteménybe beválogatta, még inkább megerősíti a lelkiismeretes irodalomtörténészről kialakult képünket.

Az elmúlt két évben (folyóiratközlései, saját szerkesztői munkája során) nyomatékosan odafordult Elek Bogdán László műveihez. És íme, jelen válogatás-kötetben is visszaköszönnek a róla megjelent reflexiói. Tizenhét oldalnyi kritikai szöveg és egy interjú biztosítja Bogdánnak a szilárd és egyáltalán nem véletlen jelenlétet. Érvei vannak erre a kritikusnak: az életmű nagyságán és műfajilag szerteágazó voltán kívül is. Elek Tibor olvasata, véleménye továbbra is konkrét, s ilyenformán munkára késztet: elolvasni a még nem ismert, újraolvasni a már látott műveit Bogdánnak. Talán épp a sajátos, váratlan kiemelések által éri ezt el.

Megmagyarázhatatlan – számomra legalábbis –, hogy egy olyan szintetizáló és irodalomtörténeti szempontból meghatározó tanulmány, mint Az önmetaforák születése és alkonya miképpen kerülhette el a szerkesztő figyelmét és sorolódott be egyként a többi elméleti írás közé. A kisebbségi irodalom (irodalmak?) történetét, alakulását hitelesen és részletező objektivitással vizsgáló dolgozat tulajdonképpen az összes többi írásnak tudományos igényű hátteret teremt. Az erdélyi irodalom így nem elszakítottan, a semmiből felmutatottan jelentkezik, hanem a lehető legtágabb összefüggésekbe helyezve, az összmagyar irodalom közegében. Hivatkozásokkal is bőségesen ellátott ez a tanulmány, így elolvasása utánra számtalan utat kijelöl a téma további megismer(te)tése érdekében. Az eredetileg a Tiszatájban, 1996-ban megjelent tanulmány5 zárórésze idézésre kínálja magát: „Az irodalom tehát különösebb ideológiák és programosság nélkül is betölti a T. S. Eliot által említett nagyon áttételes és nehezen ellenőrizhető társadalmi hivatását, hiszen az olyan nemzeti kultúrában, amelynek valamennyi része közt szüntelen kölcsönhatás érvényesül, az irodalom a nyelv működtetésével, tágításával és finomításával színvonalának és erejének mértékében – az egész nemzet beszédét és érzékenységét (és így önismeretét – E. T.) befolyásolja.”

Irodalomtörténeti pillanatképcsarnokában otthonosan van jelen az esszéirodalom, melyet úgy tár elénk, hogy egy összehasonlító elemzésre vállalkozik (Párhuzamok Cs. Gyímesi Éva és Grendel Lajos esszéírásában). Elek eltűnődik azon, hogy nem erőszakolt-e ez a fajta komparatisztikai vizsgálat a „kiváló erdélyi magyar irodalomtudós” és a „jeles felvidéki magyar prózaíró” műveiben. Elemzése egyértelmű választ ad a kérdésre: nem. Azért sem, mert a következtetések „tudatosítása talán a magyarországi olvasó számára is szolgálhat némi tanulsággal”.

Az összehasonlítás, egymás mellé állítás módszereinek nyereségét két másik tanulmányban is kamatoztatja. Az elsőben Kányádi Sándort, Sütő Andrást és Szilágyi Istvánt állítja egymás mellé (a recepció felől), a másikban a „legszebb” versek ürügyén beszél együtt Orbán János Dénesről, Parti Nagy Lajosról és Tőzsér Árpádról. Míg első esetben a (nagyjából egyidejű) irodalmi kanonizálásra futtathatók ki a párhuzamok, a második vizsgálat eredménye közel sem ennyire megnyugtató. Értelemszerűen nem azonos szempontokról van szó, s a második kritika vitaindító kérdései jellegükben is különböznek az előzőéitől. A szövegek, életművek egymás mellé helyezése azonban igen sikeresen, sőt újabb nézőpontokat eredményezően teljesül Eleknél – a továbbiakban is szívesen olvasnánk tőle hasonlóan izgalmas elemzéseket.

Az elméleti munkák sora ezzel a néhány párhuzammal le is zárul a könyvben, az utolsó negyedet ugyanis interjúk teszik ki. A szelekció elvei itt tetten érhetőbben szubjektívek, már a megszólítás gesztusát tekintve is. A kritikai részből többen új hangsúlyt, látószöget nyernek a személyesebb megszólalási lehetőség által. Ilyenek: Mózes Attila, Szilágyi István, Ferenczes István, Orbán János Dénes és Bogdán László. Kivételt képez Lászlóffy Aladár, akiről nem került be önálló értelmezés a gyűjteménybe. A másik meglepetése ennek a résznek az utolsó beszélgetés, amely (nem először ugyan Elek könyvei történetében) éppen vele, a szövegek szerzőjével, az interjúkérdések megalkotójával készült.

Ezek az irodalmi beszélgetések nemcsak kiválóan ellensúlyozzák az addig előforduló írások szükségszerűen monologikus voltát, hanem egyúttal életet (derűt, érzelmeket) csempésznek a könyvbe. A másik félnek átadott szó, még ha téma- vagy érdeklődés-orientáltan irányított beszélgetéseket emlegetünk is, biztosítja retrospektíve is az elhangzottak hitelét.

Jelentékenynek találom ezeknek a beszélgetéseknek a rögzítését, megjelentetését, ráadásul pontosan ebben a kontextusban. Viszont nem gondolom úgy, hogy bármilyen szinten ismertetni kellene tartalmukat, hiszen élőbeszédszerűségük, fordulataik, lappangó feszültségeik teszik élvezetessé őket – a nyilvánvaló információérték mellett. Aki nehezen szánja rá magát elméleti munkák böngészésére, annak viszont tökéletes kiindulási alapot nyújtanak ezek az interjúk. Az írói módszereikről, hovatartozásukról, életrajzi vonatkozásokról, az irodalmi élet belső viszonyairól, vívódásaikról szóló szerzők vallomásait összegyűjtve olvasni újabb távlatot teremt a kimondott szavaknak. A szövegkörnyezet tartalmas, újra- meg újraértelmező perspektíváját.

Az ilyen módon, rétegesen megépülő irodalomolvasat aztán újabb háttértörténettel gazdagodik a kötet végére. Máthé Éva interjújában, melyet Elek Tiborral készített (mintegy bemutatandó az irodalomtörténészt), megkapjuk annak a gondolkodásmódnak a körvonalait, amelynek mentén az olvasott szövegek létrejöttek, a kérdések megfogalmazódtak. A szerző részletesen kifejti alapelveit, így mozaikszerűen többféle képet is kirakhatunk, rekonstruálhatunk az utóbbi évek, évtizedek erdélyi magyar irodalomtörténetéről és az arról való gondolkodásról.

Kissé zavaró, bár nem egyedülálló gyűjteményes kritikakötetek esetében, hogy az egyes szövegek a megírásuk idején aktuális adatokat tartalmazzák, pl. „harmincnégy éves Mózes Attila”, „Sütő András legújabb drámája”, a „43 éves Elek Tibor”... Természetesen megváltoztatásuk sok és megannyi típusú problémát vetne fel, másfelől a kritikák végén megtalálható az évszám, megint másfelől érdemes tájékozódni annak, aki régebbi elméleti szövegek gyűjteményét olvassa – de talán egy lábjegyzetes figyelmeztető jól fogott volna, legalább a nagyon kirívó esetekben.

A recenziók, kritikák évszámait figyelembe véve az is elmondható, hogy szerzőjük figyelme nem esetleges, nem alkalomszerű volt az elmúlt évtizedek folyamán, hanem tudatos, következetes kutatómunkával társult őszinte érdekeltség. Az alapvető kérdés, amelyet valószínűleg a könyv minden olvasója fel fog tenni, a szelekcióra vonatkozik majd. Az erdélyi irodalom lelkiismeretes (s megkockáztatom: eléggé kevés) olvasói közül minden bizonnyal mindenki más-más szerzőket, műveket érdemesített volna értelmezésre vagy akár csak említésre is. Ezen írások nyilván egy „szakmai olvasó” személyes preferenciáit is érvényesítik, de ugyanakkor gazdag olvasmányélményt mozgósítanak folyamatosan. Az utalások, idézetek, hasonlítások rendkívül árnyalt és összetett virtuális összképbe épülnek bele, melyről Elek Tibor – meggyőzött – igen jelentékeny adalékokkal szolgálhatna még. Sürgető szükség lenne rá, hogy így tegyen.