Az erdélyi magyar irodalom mélyen átélt felelősségtudattal lépte át a háborút követő korszak küszöbét, és látott hozzá ahhoz, hogy a trianoni kényszerpályára került erdélyi szellemi élet a maga morális hagyományai nyomán a gyökeresen átalakult társadalmi és politikai környezetben is a magyar nemzeti kisebbség tapasztalatainak és törekvéseinek hiteles és hatékony szószólója legyen. Mindez azokra az írókra is érvényes, akik kezdetben vagy akár hosszú időn át bíztak a hatalom által meghirdetett méltányos politikában, magukévá tették az úgynevezett „szocialista társadalom vízióját, és úgy gondolták, hogy ez a vízió, minden általuk is megismert kedvezőtlen tapasztalattal ellentétben, egyszer valóban érvényesülni fog az erdélyi magyarság életében, a magyar–román kapcsolatok alakulásában is. A történelem nem ritkán állít csapdát az értelmiségnek, és végül is csak utólag dönthető el, hogy kik azok, akik ennek a történelmi csapdahelyzetnek az áldozatai vagy ellenkezőleg, a haszonélvezői voltak. Egy-egy írói megnyilatkozás megítélése ezért mindenképpen kritikai mérlegelést és méltányosságot kíván: az, hogy valaki (egy erdélyi magyar irodalomtudós, irodalomkritikus) a „szocializmus” eszméire és elveire hivatkozott, részben onnan eredt, hogy valóban őszinte ragaszkodás fűzte egy igazságos társadalom eszméjéhez, és hozzá szeretett volna járulni ezeknek az eszméknek az érvényesüléséhez. Eredhetett persze onnan is, hogy az 1989–1990-es évek előtti kelet-közép-európai társadalmakban (nem csak Romániában, Magyarországon is) a közélet nyelvezetének megkerülhetetlen fogalmai voltak, azok, amelyek aztán a történelmi változások következtében rendre hiteltelenné váltak, és más fogalmi rendszernek adtak át helyüket. (Például „szocializmusról” ma egészen más: konkrétabb és hitelesebb értelmezésben beszélünk, a „szocialista demokrácia”, a „szocialista irodalom” vagy éppen „pártirányítás” fogalma pedig teljes mértékben kiveszett a használatból.)

A romániai közéletben 1948-ban (az 1945-ös után) bekövetkezett újabb fordulat után radikálisan átalakultak az erdélyi magyar irodalom működésének feltételei: az ideológiai és politikai kényszerűségek diktatórikus módon szereztek maguknak érvényt, intézményeket és szervezeteket számolt fel a bukaresti hatalom, fanatikus és jobbára műveletlen párthivatalnokok szorították igen szigorú korlátok közé az irodalmi életet, az alkotó és kritikai folyamatokat. Számos író, közöttük Kós Károly, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Tompa László, Bartalis János, Olosz Lajos, Kemény János és mások hosszú időre kiszorultak az irodalmi életből, másokat méltatlan vádak érték, és ennek időnként tragikus következményei voltak. (Az előbbiekben szóltunk arról, hogy kiket hurcoltak börtönbe, akik azután csak 1953 után kapták vissza szabadságukat.)

Megestek egészen elképesztő fordulatok is. Gaál Gábor például hosszú évtizedeken át őszinte és áldozatos elkötelezettséggel szolgálta a kommunista párt politikáját, ennek ellenére Valóság és irodalom című tanulmánykötetének megjelenését 1950-ben kíméletlen kritikai hajsza követte, s a kiváló szerkesztőt és tudóst ennek a méltatlan eljárásnak a következtében terítette le egy szívroham. A kritikai támadást a Romániai Magyar Szó indította el, ugyanaz a lap, amely valamivel korábban még nagy elismeréssel méltatta Gaál művét, majd az Utunk szerkesztősége is csatlakozott az igen szigorú bírálathoz.1 „Ezek a bírálatok – jegyezte meg Gaál Gábor-monográfiájában Tóth Sándor – eltérő hangon bár, de azonos kifogásokat hangoztattak. Elmarasztalták a felszabadulás előtti írásokat a »dekadens, polgári formalizmusok« iránti rokonszenvükért, a nem elég harcos, leleplező állásfoglalásokért, a felszabadulás utániakban kifogásolták, hogy a szerző alábecsüli az új, szocialista irodalom elért eredményeit, nem foglalkozik kellően a szovjet irodalom példaadásával, az egész könyvet pedig a marxista–leninista alapvetés nem kielégítő voltáért, különcködésért, elvontságért stb. marasztalták el.”2

Számos írót, illetve irodalmi alkotást ért (nyilvánvalóan politikai szándékok nyomán megfogalmazott) súlyos bírálat, így Horváth István Törik a parlagot című regényét, amelynek megjelenését „központilag” szervezett, úgynevezett „irodalmi vita” követte, ebben a román irodalmi élet képviselői is szerepet vállaltak,3 vagy Szabó Gyula Gondos atyafiság című művét, ennek következtében az író a könyv átdolgozására kényszerült.4 Mindenképpen meg lehet állapítani, hogy az erdélyi magyar irodalomban igen nagy károkat okozott az az ideológiai és politikai indíttatású sematizmus, amely (annak ellenére, hogy szavakban többször is megrovást kapott) a gyakorlatban hosszú időn keresztül szabta meg az alkotó munka feltételeit és befogadását, tehetséges írók pályáját törte meg, és korábban elismert, nagy reményekkel indult írók tevékenységét terelte tévutakra. Olyan írókra, illetve könyvekre gondolok, mint Nagy István A legmagasabb hőfokon és A mi lányaink, Asztalos István Fiatal szívvel és Kovács György A bokréta című regényei – ezek a művek már teljességgel olvashatatlanok.

Természetesen a negyvenes évek végén kezdődő és nagyjából az ötvenes évek közepéig tartó mostoha időszakban is jelentek meg olyan művek, amelyek számot tarthatnak az irodalomtörténet-írás érdeklődésére. Az írók többnyire új műveken dolgoztak, a társadalmi átalakulás eseményeiről készültek számot adni, ennek a korszakos írói számadásnak az igénye hatotta át a negyvenes és ötvenes évek fordulóján megjelent versesköteteket és prózai írásokat. Szemlér Ferenc (Mind több a fény, Harcolni híven), Horváth Imre (Amit az idő parancsol), Szabédi László (Sokan szólunk), Kiss Jenő (Úti rapszódia), Horváth István (Árad a falu) és Létay Lajos (Új világ épül) verseskönyvei őszinte szenvedélytől fűtött költői riportokban kívánták bemutatni az országos változásokat, vagy talán csak ennek reménybeli eredményeit. Asztalos István Szél fúvatlan nem indul című regénye egy vegyes lakosságú falu életét ábrázolta a társadalmi változások forró napjaiban, Kurkó Gyárfás Nehéz kenyér című önéletrajzi regénye a székely falvak szegényeinek nehéz tapasztalataival vetett számot. Az erdélyi magyar társadalom szegényebb rétegeinek átalakuló életét mutatták be Kovács György Foggal és körömmel, Bonczos István Kubikusok és Tamás Gáspár Új csapáson című művei, továbbá Balla Károly, Kormos Gyula, Méhes György, Simon Magda és Szilágyi András írásai.

A nemzetiségi irodalom kibontakozásával együtt számos tehetséges író lépett fel, és egészítette ki az idősebb írástudók táborát. Ahogy a magyarországi kulturális életben, az erdélyi magyar irodalomban is a népi tehetségek indulása jelezte a kulturális élet megújulását, ennek a megújulásnak nem csak nemzedéki, hanem szociológiai jelentősége is volt. Először a Gaál Gábor ajánlásával megjelent Ötven vers (1951), majd a Hazánk magyar költői (1953) és a Hazánk magyar elbeszélői (1954) című antológiák mutatták be a fiatalabbakat. Ekkor indult Székely János, Kányádi Sándor, Tóth István, Majtényi Erik, Márki Zoltán, Bodor Pál és Szász János költői, illetve Sütő András, Szabó Gyula, Papp Ferenc, Beke György, Fodor Sándor, Forró László, Hornyák József, Bajor Andor, Deák Tamás, Panek Zoltán és Huszár Sándor prózaírói pályája. Az útjukra induló költők és írók értékes művekkel gyarapították az erdélyi magyar irodalmat. Kányádi Sándor Virágzik a cseresznyefa című verseskötete a népies hagyományok újjászületését tanúsította, Székely János Csillagfényben című kötete intellektuális érdeklődésével és formai igényességével hívta fel magára a figyelmet. Sütő András elbeszélései (Emberek indulnak, Egy pakli dohány) alapos ember- és valóságismeret birtokában, esetenként jóízű humorral adtak képet a paraszti élet korszakos változásairól.

Időközben az irodalmi élet intézményeinek rendszere is átalakult. A Romániai Magyar Írók Szövetsége, miként erről már szó esett, 1949-ben a Román Írók Szövetségéhez csatlakozott, a Romániai Magyar Szó 1951-ben az Előre című központi napilapnak adta át a helyét. Létrejöttek a kolozsvári Irodalmi Almanach s a temesvári Bánáti Írás című időszakos irodalmi kiadványok, majd 1953-ban Marosvásárhelyen megkezdte működését az Írószövetség Igaz Szó című folyóirata és irodalomszervező szerepet vállaltak az Ifjúmunkás és a Dolgozó Nő című hetilapok is. A könyvkiadást a bukaresti Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó (ESPLA) magyar tagozata vette át, amely egy időben Kolozsvárott és Marosvásárhelyen is tartott fenn szerkesztőséget. Az erdélyi magyar szellemi életnek korábban Kolozsvár volt a központja, ezt a szerepet most részben Bukaresttel, részben Marosvásárhellyel kellett megosztania, ezen kívül volt némi, nagyon esetleges magyar irodalmi élete Nagyváradnak és Temesvárnak is.

Az ötvenes évek elejére az erdélyi magyar irodalmi kultúra (ahogy maga az erdélyi magyarság is szomorú zsákutcába került: ha egyáltalán meg akart jelenni a nyilvánosság fórumain, alkalmazkodni kényszerült ahhoz a kettős követelményrendszerhez, amelyet egyfelől a sztálinista szektariánizmus, másfelől a nagyromán nacionalizmus támasztott. 1951–1953-ra szinte reménytelennek látszott az erdélyi magyar kultúra helyzete, a Sztálin halálát követő általános kelet-európai átalakulási folyamatok adtak lehetőséget arra, hogy a kisebbségi magyar kultúra keresni kezdje a túlélés lehetőségeit, ezek a lehetőségek azonban csak az ötvenhatos esztendő kora-őszére bontakoztak ki, és csupán néhány hónapon át érvényesültek. Mindenesetre 1956 szeptemberében (párhuzamosan a budapesti és a varsói szellemi élet erőfeszítéseivel) az erdélyi és (a román) kulturális életben is megindultak a reformokat előkészítő és sürgető folyamatok, erről tettek bizonyságot azok az eszmecserék, amelyeket például a (börtönből szabadult) Jordáky Lajos folytatott néhány román pártfunkcionáriussal. Ezeket a beszélgetéseket a tudós történész 1956 augusztus-októberi naplója rögzítette, e feljegyzések között olvasható a következő, szeptember 28-i naplójegyzet: „Ma este kétórás megbeszélést folytattam Miron Constantinescuval, Fazekas Jánossal és Vaida Vasiléval. Beszélgetésünk kiterjedt a nemzetiségi kérdésre, nemzetiségi sérelmekre és megoldásokra, egyetem, értelmiségi, diákság és munkásság kapcsolataira, Kolozsvár és az erdélyi városok magyar jellegének külsőségekben való megnyilvánulására, a Hunyadi-ünnepségekre és saját tudományos munkámra és terveimre [...] A beszélgetés termékeny volt, s ha részükről nemcsak taktikai eredmény, hanem őszinte és becsületes fordulat, akkor lesz eredménye. Az a benyomásom azonban, hogy egyelőre nem a belső meggyőződés, hanem a körülmények kényszerítő ereje késztette őket tájékozódó megbeszélésekre. Végül is kénytelenek voltak velünk is tárgyalni [...] egyelőre megoldanak majd egy csomó részkérdést a nemzetiségi sérelmekből, hogy ne kelljen a lényegre térni.”5

Az ötvenhatos esztendő késő nyarán már érezhetőek voltak az elégedetlenség jelei, ez az elégedetlenség robbant ki azon a kolozsvári értelmiségi találkozón, amelyet az ottani pártvezetés hívott össze. A tanácskozáson részt vettek a kommunista pár bukaresti kiküldöttei: Miron Constantinescu, a Politikai Bizottság tagja, Fazekas János és Iosif Ardelean, valamint Vasile Vaida, a kolozsvári tartomány pártbizottságának titkára is, akik korábban a város magyar értelmiségének képviselőivel, így Balogh Edgárral, Gáll Ernővel, Demeter Jánossal, Jordáky Lajossal, Szabédi Lászlóval és Tóth Sándorral folytattak tájékozódó jellegű megbeszéléseket, majd felkeresték a Bolyai Tudományegyetemet és az Állami Magyar színházat is. Ilyen előzmények után, a kolozsvári magyar értelmiség általános elégedetlenségének légkörében ült össze az az értekezlet, amely tulajdonképpen a háború vége óta első alkalommal tett kísérletet arra, hogy feltárja az erdélyi magyarság súlyos sérelmeit, és hangot adjon közösségi követeléseinek.

A tanácskozáson felszólaló magyar írók és egyetemi oktatók általában igen határozottan beszéltek ezekről a sérelmekről. Tulajdonképpen meglepő volt, hogy a megfélemlítettség hosszú évei után milyen bátran és nyíltan fejezték ki véleményüket. Az elsőnek felszólaló Szilágyi András erősen sérelmezte, hogy a tanulni kívánó magyar fiatalokat a román nyelvű oktatás keretei közé kényszerítik, továbbá hogy a kolozsvári orvosi egyetemen, valamint a mezőgazdasági főiskolán rendre állítják félre a magyar tanárokat és szüntetik meg a magyar nyelvű tagozatokat. Hasonló gondokról számoltak be Asztalos István, Csehi Gyula, Földes László, Horváth István, Kányádi Sándor, Herédi Gusztáv, Kacsó Sándor, Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Bodor Pál és mások, leginkább pedig Szabédi László, aki részletesen és megfontoltan bírálta a magyar nyelv használata, a kulturális szervezetek támogatása terén tapasztalt mostoha viszonyokat, illetve sérelmezte azokat a hatósági intézkedéseket, amelyek Kolozsvár magyar hagyományainak felszámolására irányultak.

Ennek során a következőket jelentette ki: „Tudom, hogy Kolozsvár román lakosai között sok az olyan Bukovinából, Moldvából, Munténiából, Olténiából stb. idetelepített román, aki egyrészt megszokta a színromán környezetet, s akinek másrészt soha senki nem magyarázta meg, hogy Erdélybe jőve ősi magyar lakosság közé, magyar történelmi környezetbe jön, olyan országrészbe, ahol a magyar nem vendég, hanem gazdatárs, ahol a múltban is volt és a jövőben is lesz magyar szív és szó. E magyarázat elmaradása súlyos mulasztás, melyet azonban én, magyar értelmiségi csak megállapítani tudok, orvosolni nem. Viszont a népem jogai mellett való kiállást nem halaszthatom arra az időre, amikor ez a mulasztás orvosolódni fog.”6

Hasonlóképpen erőteljes bírálatok hangzottak el mások részéről is, így Tamás Gáspár „megdöbbentőnek és szégyenletesnek” nevezte a román nyelvvizsga-kötelezettséget, Csehi Gyula tiltakozott a magyar feliratok eltávolítása ellen, és megállapította, hogy a magyarság egyenjogúsága a román néppel csak elméletben létezik, Földes László szót emelt a különböző vélemények szabad versenye mellett, Sütő András sürgette a cenzurális rendszer felszámolását, Bodor Pál pedig kifogásolta azt, hogy az irodalmi lapok szerkesztőségeibe rendre tudatlan pártaktivistákat helyeznek el. A tanácskozáson igen súlyos társadalompolitikai tapasztalatokat is szóba hoztak: Nagy Olga például beszámolt arról, hogy a parasztság mindinkább elégedetlen a súlyos adózási és beszolgáltatási terhek miatt, Kormos Gyula pedig arról beszélt, hogy a milicisták veréssel kényszerítették a parasztokat a kolhozba, és általánosságban jogtalan letartóztatásokkal törik meg az embereket. Ugyanakkor voltak írók, így Nagy István, Kovács György, Papp Ferenc és Hajdu Győző, akik azzal próbálkoztak, hogy védelmezzék a „pártvonalat”, igyekezetük általában ellenszenvet váltott ki az értekezlet résztvevői között.

A bekövetkezett nemzetiségpolitikai változásoknak kétségtelenül jótékony eredményei voltak az irodalmi életben. Újabb magyar lapok láttak munkához: 1957-ben Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztésében újraindult a Korunk, amely a nemzetiségi irodalom értékes törekvéseinek, ezen belül a fiatalabb írónemzedék fellépésének támogatása mellett teret adott a nemzetiségi közművelődésnek és tudományosságnak is. Ugyancsak 1957-ben indult meg Asztalos István, Fodor Sándor és Kányádi Sándor szerkesztésében a Napsugár című gyermeklap, amely Benedek Elek egykori Cimbora című újságjának hagyományát követve végzett igen fontos munkát az irodalmi és művészeti nevelésben. Földes László irányításával megújult az Utunk, Domokos Géza szerkesztésében az Ifjúmunkás a fiatal írónemzedék szervezője lett. A korábban kiszorított írók sorra térnek vissza az irodalmi életbe, megjelentek Tompa László (Régebbi és újabb versek), Bartalis János (Válogatott versek), Molter Károly (Harci mosolyok), Tabéry Géza (Medvetánc), Szentimrei Jenő (Vallomások), Kemény János (A havas dicsérete) és Gellért Sándor (Bodor Péter kútja) művei. Kós Károly a Budai Nagy Antal és a Varjú nemzetség, Kacsó Sándor a Vakvágányon új kiadásával tért vissza az irodalmi életbe. Kiszabadultak és vezető szerepet kaptak a hamis politikai perek áldozatai: Balogh Edgár Egyenes beszéd című publicisztikai válogatásával, Méliusz József Együtt a világgal című költői gyűjteményével jelent meg ismét a nyilvánosság előtt.

Teljesebben bontakozhatott ki az ötvenes évek elején indult írók tehetsége és munkássága. A sematizmus lassú felszámolása nagyrészt az ő feladatuk lett, nekik kellett a valóságábrázolás és a nemzetiségi felelősségtudat természetes normáit helyreállítaniuk. Kányádi Sándor, Székely János és Tóth István sokat fejlődő költészete mellett magukra találtak a költői „derékhad” más képviselői – Bodor Pál, Szász János – is. Sütő András Félrejáró Salamon című kisregénye, ha humoros történet keretében is, már a falusi társadalom valóságos konfliktusaira utalt. Szabó Gyula ekkor írta a Gondos atyafiság második-harmadik kötetét, de Fodor Sándor (Fújja a szél, fújja), Hornyák József (Nyárfa), Huszár Sándor (Valaki közbeszól) és Panek Zoltán (Minden külön értesítés helyett) prózájában, Bajor Andor szatirikus írásaiban (Kerek perec, Egy bátor egér viszontagságai), valamint Szabó Lajos történelmi drámájában (Mentség) is a valóságábrázolás igénye és a művészi eredetiség elve érvényesült. A valóságos élet iránt megmutatkozó érdeklődés hatotta át az irodalmi riport lassan kibontakozó műfaját (például Asztalos István, Simon Magda, Szabó Gyula, Domokos Géza, Beke György és mások riportkönyveiben).

A fiatalok jelentkezését és műveik egy részét türelmetlen bírálatok érték az idősebb és szektariánus írók, mindenekelőtt az irodalom (és az erdélyi magyarság) ügyének akkoriban sokat ártó Nagy István részéről. Így Fiatal íróink alkotásainak egyes eszmei kérdéseiről című bírálatában szinte elvakultan tiltakozott Kányádi Sándor, Katona-Szabó István, Fodor Sándor, Székely János és Huszár Sándor újabb írásai, ahogy ő fogalmazott, a bennük található „negativizmus” ellen.7 Földes László Fiatal íróinkról című írásában ezeket a szektariánus nézeteket utasította vissza: „Létezik tehát a negativizmus veszélye? Létezik. De nem abban rejlik ez a veszély, hogy vannak olyan írások is, amelyekben a tömegekből jött ember bírál és egyes vezető munkán levőket bírál. A negativizmus veszélye nem abban van, amit irodalmunkban megírtak, hanem abban, amit még nem írtak meg, amivel még adósak vagyunk. Új életünk perspektíváját azok az emberek hordozzák, akik az életet lenn és fenn, minden munkakörben építik. Rögtön megszűnik a negativizmus veszélye, mihelyst tömegméretekben áll elő irodalmunkban – fiatal íróink írásaiban is – a teljes értékű pozitív hős: a hibákat aktívan felszámoló, erőt, szocialista lendületet, lelki gazdagságot és emberi szépséget sugárzó ember, a nagy tettek embere.”8

Azok a változások, amelyeket az 1956 szeptemberében rendezett kolozsvári tanácskozás jelzett és elérni igyekezett, mindazonáltal igen gyorsan kifulladtak, pontosabban meg sem kezdődtek. Néhány héttel a nevezetes kolozsvári tanácskozás után Budapesten kitört a magyar forradalom, és a bukaresti kormányzat nyomban visszatért a „kemény kéz” politikájához. Miként erről már szó esett, az ötvenes évek második fele a kisebbségi magyar intézmények erőszakos felszámolásának és az erdélyi magyar értelmiség ellen elrendelt kemény megtorlásoknak az időszaka volt. Keleti Ferenc, bukaresti magyar nagykövetnek Sík Endre külügyminiszterhez intézett beszámolója már a Bolyai Tudományegyetem beolvasztásának várható következményeit foglalta össze a következőkben: „Az egyesítés kérdésében néhány elvtárs szerint messzemenő tervek megvalósításáról van szó. Bizonyos intézkedések történnek az újságok és folyóiratok, illetve ezek szerkesztése terén is. Több szakmai hetilapot készülnek megszüntetni, amelyeknek kiadását először 1949-ben engedélyezték, 1952-ben betiltották, 1955-ben ismét engedélyezték, 1956-ban betiltották, és 1957-ben újra engedélyezték. Állítólag tervek vannak bizonyos magyar lapok, mint például a Szakszervezeti Élet, Ifjúmunkás, Nők Lapja stb. további meghagyására, azonban a megfelelő román lapok szerkesztőségébe beolvasztva, román főszerkesztők felügyelete alatt. Az itteni magyar nyelvű Népsportot néhány héttel ezelőtt beszüntették. Szó van a Tanügyi Újság beszüntetéséről is. Magam hallottam az Előre egyik szerkesztőjétől, aki erősen bírálta A Marosvásárhelyen megjelenő Művészet c. folyóiratot: olyan rossz, hogy megért a felszá-molásra.”9 Igaz, ezek közül a szándékok közül nem mindegyik vált valóra, az azonban kétségtelen, hogy az erdélyi magyarságnak (az 1948–1949-es átalakítások óta) ekkor kellett elszenvednie azokat a csapásokat, amelyek a következő évtized kisebbségtörténetét meghatározták, és amelyek következményét valójában ma is érzékelni lehet.

Az ötvenes évek végén tapasztalt politikai „éghajlatváltozás” bénító hatásától csak lassan szabadult az erdélyi magyar irodalmi élet. Mindenesetre számos irodalompolitikai és -kritikai írás (a többi között Földes László, Gálfalvi Zsolt, Sőni Pál, Nagy Pál, Bajor Andor és a pályáját akkor kezdő Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Bodor Pál és mások írásai) mutatták, hogy történtek, akárha óvatos, kezdeményezések az 1956-ban megindított reformok továbbvitelére. Ezek a törekvések mutatkoztak meg a korszak irodalmi „kerekasztal-vitáiban” is, így az írószövetség 1960. március 30-án rendezett ülésén, amely a kisebbségi irodalmak kérdéskörével foglalkozott, az Utunk 1960. május 6-i számában Az új irodalom útján, az Igaz Szó 1965-ös évfolyamában Növekvő nemzedék, az Utunk 1968-as évfolyamában Közérthetően a közérthetőségről, valamint Elkö-telezettség – írói magatartás, az Igaz Szó 1969-es évfolyamában Huszonöt év irodalma címmel közölt ankétjain. Ezeken az írói tanácskozásokon rendre hangot kapott az a meggyőződés, miszerint az irodalomnak a valóságot kell bemutatnia, az erdélyi magyarság megmaradását és fejlődését kell szolgálnia, a művészi hitelesség és színvonal magasán kell megszólalnia.

Ezek közül az irodalmi ankétok közül az Elkötelezettség – írói magatartás lehet a leginkább emlékezetes, ez ugyanis a fiatal irodalom helyzetét és törekvéseit tekintette át. Az 1968. március 17-én az Igaz Szó szerkesztőségében rendezett ankéton Hajdu Győző főszerkesztő, valamint Balogh Edgár és Nagy István mellett Csiki László, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László, Magyari Lajos, Paizs Tibor, Szépréti Lilla, Szőcs Kálmán és Vári Attila vett részt. Az ankét anyagának közlése során az Elöljáróban című bevezetést jegyző Hajdu Győző a „pártosság” követelményére figyelmeztetett, mintegy erre válaszolva Fodor Sándor arról beszélt, hogy az írók egészen másként értelmezik ezt a fogalmat, mint az irodalompoliti-kusok,10 Farkas Árpád pedig egyenesen a következőket jelentette ki: „Ami pedig a pártosságot illeti, számomra minden fronton a legmesszebbmenő becsületességet jelenti.”11 Ez ugyebár egészen mást fejez ki, mint a hivatalos ideológia. Természetesen felvetődött az irodalom kritikai szerepe is, erről Vári Attila mondotta a következőt: „mi ebben a világban születtünk, s mindenkinek kötelessége rendet teremteni a háza táján. Ha bírálunk – féltésből tesszük, de az a nagy baj, hogy becsületes bírálataink nem juthatnak el az olvasóhoz, mert a szerkesztő (tisztelet a kivételnek) nem szívesen adja le, ő kétértelműséget gyanít ott, ahol mi – azok, akiket ez a szerkesztő nevelt – a magánnyal szemben a közösség zászlaját bontjuk ki.12

Többen bírálóan szóltak arról a teljesítményről, amelyet a kisebbségi magyar irodalom a korábbi évtizedekben felmutatott, Székely János a fiatal írók számára nélkülözhetetlen kritikai megítélésről a következőket jelentette ki: „ideje hozzálátni a komoly kritikai felméréshez, hogy melyikük az, aki valóban képes költői értékek létrehozására (vagy már hozott is létre ilyen értékeket), és kik azok, akiknek felkészültségét, íráskészségét más területen kellene hasznosítani. Rendkívül nehéz és felelősségteljes kritikai feladat ez, mégis el kell végezni valamikor, mert kegyetlenség fiatalemberek tízeiben fenntartani költő-voltuk illúzióját, ha egyszer már biztos, hogy lemaradtak fejlődé-sükben.”13 Bodor Pál ugyancsak az irodalombírálat fontosságára figyelmeztetett, ezzel együtt tartalmas irodalmi vitákat sürgetett: „Meggyőződésem, hogy csakis a sűrűbb és erősebb sodrású, a szervezetettebb irodalmi élet, a mélyenjáró és őszinte viták sora, az éberebb, számon kérőbb, a kritikai regisztráláson túl koncepciózusan szervező irodalombírálat egyesítheti a novella-szigeteket, emelheti át irodalmunkat a felelősebb, szókimondóbb, drámaibb, teljesebb életábrázolás szintjére. Csakis a tudományosnak megfelelő történelmi és irodalomtörténeti tudattal, sajátosság-tudattal – s egyben világtudattal, erős, modern filozófiai műveltséggel s az önmagunk iránti legnagyobb igény-nyel léphetünk ki teljesebben a kisszerűség irodalmából.”14

Máskülönben is Bodor Pál nevéhez fűződnek az eszmecsere leginkább fontos megállapításai. Az előadó az erdélyi magyar irodalom nemzeti jellegének és elkötelezettségének, egyszers-mind a román irodalommal vállalt szolidaritásának a fontossága mellett érvelt, kijelentései akkor szókimondó bátorságról tettek tanúságot. „A lehető legtermészetesebb módon lehet és kell szólani arról – jelentette ki –, hogy magyarok vagyunk, mert magyar a kultúránk, anyanyelvünk, s ezer szál révén – a kultúra megtartó hagyománya, a nyelv szokása, a népművészet sajátosságában is élő pszichológia stb. révén – magyarok vagyunk gondolkodásunk, észjárásunk nem egy fordulatáig, képéig, benső visszhangjáig. De a lehető legtermészetesebb módon kell szólani arról is, hogy sajátosan vagyunk magyarok. Úgy vagyunk azok, hogy bennünk már józan ész és érzelem, történelmi tudat és filozófiai meggyőződés, világ-képbeni tapasztalat és ténybeli empíria azonos módon diktálja: romániai magyarok vagyunk, s ez nem merőben passzív helyzetet jelent, hanem aktív viszonyulást, a fölismerését annak – eszünkkel és idegeinkkel –, hogy a földön számunkra nincsen más hely, mint az, amelyet csak a románsággal való erős egység biztosíthat, s hogy jelenünket és jövőnket csakis ennek a történelmi gyökerű testvériségnek a színei festhetik igazivá.”15

A hatvanas évek valójában az erdélyi magyar irodalom magára találásának és újólagos kibontakozásának sikeres évtizede lettek. Visszatért az alkotó munkához a két világháború közötti korszak legtöbb írója, rendre jelentek meg összegyűjtött vagy válogatott műveik, a többi között Bartalis János, Endre Károly, Gellért Sándor, Horváth Imre, Horváth István, Kiss Jenő, Olosz Lajos, Szabédi László, Szentimrei Jenő, Tompa László verseskönyvei, Asztalos István, Bözödi György, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Molter Károly, Olosz Lajos, Tabéry Géza prózai művei, közülük több az akkoriban indult Romániai Magyar Írók című könyvsorozatban, amely az erdélyi magyar irodalom örökségének egybegyűjtésére vállalkozott. Megújult Méliusz József, Nagy István és Szemlér Ferenc írói munkássága is. Színvonalas műveket adtak közre az írói „derékhad” képviselői, így Bajor Andor, Beke György, Bodor Pál, Deák Tamás, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Majtényi Erik, Sütő András, Szász János, Székely János, Kányádinak például ebben az évtizedben három jelentékeny verseskönyve is napvilágot látott (Harmat a csillagon, Kikapcsolódás, Függőleges lovak), Székely Jánosnak ugyancsak több kiemelkedő verseskönyve jelent meg (Dózsa, Virágok átka, Maradék). Az erdélyi magyarság hagyományainak gondozásában és nemzeti öntudatában erősítésében különös fontosságot kaptak az akkor közre adott irodalomtörténeti, illetve történeti esszé- és tanulmánygyűjtemények, így Balogh Edgár (Hét próba, Toll és emberség), Benkő Samu (Bolyai János vallomásai), Csehi Gyula (Klió és Kalliopé), Deák Tamás (Odysseus üzenete), Földes László (A lehetetlen ostroma), Gálfalvi Zsolt (Írók, könyvek, viták), Jancsó Elemér (A felvilágosodástól a romantikáig), Mikó Imre (Honpolgárok és világpolgárok) és Szabédi László (Kép és forma) könyvei, ekkor került az olvasó elé Gaál Gábor egybegyűjtött írásainak két terjedelmes kötete is.

Az évtized leginkább fontos irodalmi eseménye minden bizonnyal a fiatal költők, írók és esszéírók színrelépése volt, őket általában a Forrás című könyvsorozat mutatta be. Jobbára ebben a sorozatban kerültek az olvasó elé Csiki László (Esőt-kaszáló), Farkas Árpád (Másnapos ének), Hervay Gizella (Tőmondatok), Király László (Vadásztánc), Lászlóffy Aladár (Hangok a tereken), Lászlóffy Csaba (Aranyeső), Palocsay Zsigmond (Kórémuzsika), Páskándi Géza (Piros madár) és Szilágyi Domokos (Álom a repülőtéren) című verseskönyvei, Bálint Tibor (Angyaljárás a lépcsőházban), Kocsis István (Egyenletek), Köntös-Szabó Zoltán (Napos évszak), Pusztai János (Ösvény a világba), Sigmond István (Árnyékot eszik a víz), Szilágyi István (Sorskovács) és Veress Zoltán (Menetirány) című elbeszéléskötetei. A fiatal íróikat neves idősebb pályatársak mutatták be az olvasónak, ez a gesztus maga is azt jelezte, hogy az erdélyi magyar irodalom magára találásának erőfeszítéseit és folytonosságának helyreállítását az erőszakos hatalompolitikai beavatkozásokkal sem lehetett megakadályozni, és ennek az irodalomnak az elkötelezettsége a kisebbségi magyarság iránt az igen nehéz körülmények között is fennmaradt. Hasonló tanulságokkal járt az irodalomkritikusok munkássága is: a hatvanas években fellépő új kritikusnemzedék valósággal megújította az irodalombírálatot, az irodalomértelmezést, olyan ifjú kritikusokra és irodalomtörténet-írókra gondolok, mint Kántor Lajos, Láng Gusztáv, K. Jakab Antal, Szilágyi Júlia, Baróti Pál és Kozma Dezső. A következő évtizedek során az ő nevükhöz fűződik a hiteles irodalmi értékrend kidolgozása és az érvényes erdélyi irodalmi hagyományok gondozása.

Az erdélyi magyar irodalom ugyanakkor nemcsak a folytonosság tanúságtételét mutatta fel, hanem a megújulás biztató jeleit is. A hatvanas években több alkalommal is folytak viták arról, hogy miben kell követni a bevált hagyományokat, és miben lehet megtalálni azoknak az újításoknak a lehetőségét, amelyek által az új erdélyi irodalom „szinkronba” kerülhet az egyetemes magyar irodalom, mi több, az európai irodalom követeléseivel. A hagyományok követése szinte általános igényt és mentalitást jelentett, éppen ezért nem egyszer esett szó az újítás fontosságáról – tekintett nélkül arra, hogy mit követel meg a hagyomány. Földes László, aki mindig igen érzékenyen reagált a nemzetiségi irodalom törekvéseire, minderről a következő figyelemreméltó megállapítást tette: „az újról szólva az azonnali és szakadatlan hivatkozás a hagyományra eleve gyanús, azt a jogos gyanút ébreszti ugyanis, hogy a korszerűség ilyen híve igazi újítás helyett szívesebben venné régi konvenciók megfejelését. Csakhogy az olyanból sosem lesz korszerűség. A múltban sem abból lett, hisz nemcsak ma vagyunk azon, hogy modernek legyünk, a múlt is, amikor jelenvaló volt, korszerűségével igazolta létét. A valóban korszerű művészet valami eddig sohasem volt. A hagyományhoz annyi a köze, hogy nem állhatott elő a nihilből. Megjelenésében a lényeges mégsem az, amiből lett, hanem az, amivé lett.”16

Az a magyar irodalom, amely Erdélyben született a hatvanas években, mindenképpen új korszakot nyitott a nemzetiségi kultúrában: az önismeretben és az „önkeresésben”. Ezeknek a termékeny esztendőknek a szellemi, erkölcsi és művészi hozadékára épülhettek a soron következő évtizedek eredményei, mindenekelőtt a helytállásnak az a következetes lelkisége, amelyet a hatvanas évek végének és a rákövetkező évtizedeknek leginkább „emblematikus” műve: Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regénye (amely már a most tárgyalt korszakban is jóformán készen volt) képviselt.