Jóllehet, a középkort felváltó reneszánsz hosszú idő után ismét felszabadítja az egyén frenetikus vágyát a vigadozás, az életkedvet reprezentáló tánc iránt, s ennek az új életszemléletnek és életmódtrendnek következményeként a társadalomban eluralkodó vigassági kedv miatt a művelődéstörténet joggal és okkal tekinti már a 16–17. századot a „tánc és a vígan lakás virágszakának”,1 a 18. század az, amelyben – az első, Párizsban megrendezett operabált követően – szinte egész Európa táncra perdül.

A bécsi udvar szintén a 18. században vezeti be a nyilvános farsangi bálozást. Kezdetben ezek kifejezetten zárt körű rendezvények, az egyes társadalmi kategóriák, egyesületek, mesterségek és magánemberek saját báljaikra csak a „magukfajtát” hívják meg. Tájainkon bál megnevezésű mulatságok ugyancsak Mária Terézia korában jelennek meg, és válnak népszerűvé. 1744-ben a szebeni országgyűlésről a háromszéki követek számolnak be Apor Péter bárónak arról, hogy ott „olyan bál nevezet alatt folyó sollenis pompák mennek végben, éjjeli sollenis illuminációval condecoralt szánkázásokkal egyött, melynek az olyan színű legények, mint mi vagyunk, még eddig hírit nem hallottuk...”2

1763-ban Rettegi György számol be méltatlankodva néhány főúr által „egymás között” tartott „bál nevű vendégségről”, amelyben álorcásan, jelmezben (parasztköntösökben) mulattak, és paraszt módra vendégelték meg egymást.3 E két „báli esemény” azonban még nem a későbbiek során kialakult szabályoknak megfelelően lezajlott társas vigadalom, amely a 19. század végére válik azzá a szervezettebb, zártabb, teremhez kötött társadalmi eseménnyé, amely az egész 20. század folyamán kimeríti a bál fogalmát. A szebeni bál esetében az ünnepélyes kivilágítás, szánkázás még mindig az utcai zajos farsangolást idézi, akárcsak a duhajkodásokra emlékeztető, jelmezes, említett erdélyi főúri mulatozás.

A 18. század végén Kolozsváron is megjelennek az előbbi két vigasság esetében említett elemek, ugyanakkor maga a bál megnevezés is feltűnik. 1771-ben a kötélen táncoló komédiásoknak, 1778-ban pedig már nemcsak a táncos mulatságok, bálok szervezőinek, de a zenekaroknak és kötéltáncosoknak is meg kell fizetniük a kincstári taksát.4 1780-ban már nevesített a városban működő táncmester, akinek nagy szerepe van az új, bálokon lejtett táncok és társasági viselkedés betanításában,5 1786-ban pedig szintén nevesített személy – Bertalan János – fizet taksát bálok tartása címén.

 

A bécsi kongresszust követő első években, a levendulaillatú, zenélőórás biedermeier korban – mely időszakban de Ligny herceg közszájon forgó mondása szerint Magyarországon az idő táncol, de nem halad – már azzal a báltípussal szembesülünk Erdélyben is, amely az időknek és a változó divatnak függvényében a következő két évszázadban megfelel a bál fogalmának. Ekkor már a bálok olyan társadalmi események, amelyek megrendezése – az ünnepélyes nyitótáncot megelőző hetekben, hónapokban – számos érdek, követelmény, igény összehangolását feltételezi.

Ennek a többnyire farsang idején zajló társadalmi eseménynek az „érdekeltjei” a hatalom, a communitas, azaz a város, a bált szervező, illetve rendező vállalkozó és nem utolsósorban a bálozó – szűkebb vagy tágabb – mikroközösség. Ugyancsak jelentős tényezői e báloknak a megfelelő helyszín és a zenekar. És természetszerűen e faktorok „összhangba hozatala” majd minden alkalommal igen gondos előkészítést igényel.

A hatalmat a tárgyalt időszakban I. Ferenc zsarnoki uralma testesíti meg. Uralkodásának éveit a történetírás a ferenci reakció vagy a kabineti abszolutizmus korának nevezi. A bécsi kongresszuson összekovácsolódott Szent Szövetség megszilárdítja ugyan I. Ferenc uralmát, ám a mindenféle-fajta változástól, modernizációs kísérlettől, szabadságeszmétől – különösen a gondolatszabadságtól – rettegő udvar szemlélete szerint ezt a hatalmat csak a zsarnokság módszereivel és Joseph Sedlnitzky rendőrminiszternek az egész társadalmat átható rendőrügynöki spiclihálózatával lehet fenntartani.

A hatalom két irányban érdekelt a bálozások tekintetében. Az állandó pénzhiányban sínylődő kincstárnak egyfelől szüksége van a társas mulatságokért – esetünkben a bálokért – behajtott taksákból származó jövedelmekre. Másfelől viszont tisztában van azzal, hogy a mulatságok betiltása csupán azt eredményezhetné, hogy ezeket titokban, ellenőrizetlenül, a taksák befizetése nélkül tartják meg. Ezért – a szabadság látszatát keltve – az ellenőrzött mulatságok, bálok engedélyezése mellett dönt. Ügynökhálózata révén ellenőrizheti, kézben tarthatja ezeket – és nem mellékes az a szempont sem, hogy e kevésbé feszélyezett, informális rendezvényeken a besúgók számos értékes információt szerezhetnek a társadalmon belüli történésekről.6 A hatalom érdekeltségének ez utóbb említett aspektusa a bálozások vonatkozásában azonban a helyi forrásokból nem tapintható ki. Jól követhetőek azonban a helyi kormányzati szerv, a Főkormányszék (Gubernium) intézkedései.

A farsangi időszak báljai Erdélyben – így Kolozsváron is – kizárólag a Főkormányszék engedélyével kezdődhetnek. A Gubernium még idejében, a farsangi báli szezon beköszöntése előtt – rendszerint az azt megelőző év végén – közli a törvényhatóságokkal a következő esztendő bálozásaira vonatkozó tennivalókat. Ennek megfelelően Kolozsvár város tanácsa is többnyire már az új esztendő első tanácsülésén – de mindenképpen január elején – megtárgyalja a főkormányszéki utasításokat, és ezeknek megfelelően foganatosítja intézkedéseit. Ebben az évenként megismétlődő guberniumi leiratban mindenekelőtt a főkormányszéki, illetve a városi báli biztosok (bálcommissariusok) kijelölése szerepel. A Gubernium a maga báli biztosait titkárai közül jelöli ki. A város a maga commissariusait a tanácstagok közül küldi ki, ezek létszámát a főjegyző, néha több jegyző egészíti ki. 1818-ban a tanácsosok közül kijelölt három biztoson kívül még három szolgabírót is commissariussá neveznek ki. Mind a guberniumi, mind a tanácsi biztosok száma legkevesebb három-három fő, ám ez a szám a körülmények függvényében változhat. A báli biztosok kompetenciájába tartozik annak felügyelete, hogy e rendezvények rendben, incidensek nélkül, az engedélyeztetés, illetve az utasítások szerint tartassanak meg. A biztosoknak rendelkezésére áll a városi rendőrfőnök (politiae director), aki minden bálra egy-egy közrendőrt, azaz „politiae szolgát” köteles kirendelni. (A 19. században a politiae director tisztét a királybíró tölti be.) Jóllehet közvetlen adatok nem támasztják alá a feltételezést, miszerint a biztosok bármelyike kapcsolatban állt volna a rendőrminiszter ügynökhálózatával, a kor viszonyainak ismeretében ez valószínűnek látszik.

Bizonyos feladatok ellátására – amint az alábbiakból kiderül – báli commissariusain kívül a város esetenként más személyeket is delegál a bálokra. Említett – 1818-as – leiratában a Gubernium közli azokat a követendő szempontokat, amelyeket a bálok rendezését illetően szem előtt kell tartani, és azokat a magatartási normákat, amelyeknek a követésére az urbanitásnak, illetve a biztosoknak felügyelniük kell.7 Így 1815-ben arra utasítja a várost, hirdettesse ki, hogy „az redoutti maszkarás bálban senkinek is semmi nemű fegyverrel és sarkantyúval bémenni szabad nem lészen, s ezen tilalomnak cédulák nyomtattatván, minden házba küldessék ki”. A bálokon fegyveresen csak a katonacommissarius jelenhet meg. A tanács a cédulákat haladéktalanul ki is küldi, a tilalom pedig a következő években is megismétlődik, olykor pedig a nyomtatott szövegeket dobszó közzétételével is nyomatékosítják.8 A fegyverviselés mellett a sarkantyús megjelenést nem a sarkantyúpengetéses mulatérozás korlátozásáért tiltják, hanem mert a korabeli források tanúsága szerint a sarkantyú nem ritkán használt, igen veszélyes fegyver. Ezért más összejövetelekre, például céhgyűlésekre sem engedik be a legényeket fegyverrel, csákánnyal vagy – sarkantyúval.9

A bálok tekintetében a hatalom más vonatkozásban is intézkedik. Ezt teszi az 1817-ben pusztító éhínség idején is, amikor a társadalmi feszültség enyhítésére és szociális indíttatásból azt sugallja a mulatozóknak, hogy „báli alamizsnát” adjanak az éhezőknek. A Főkormányszék január 9-én kelt rendeletével a következőket közli a városi tanáccsal: „...a több esztendőktől fogva való terméketlenség mián a drágaság napról napra nevekedvén, a szükséggel éhezők száma szaporodván, az emberi és polgári kötelességgel megegyezőnek tanálta, hogy akik jövedelmeknek egy részét farsangolás és bálokra költik, azok valamit az ilyetén jövedelmekből a szűkölködő szegények számára szakasszanak”. Ezért elrendeli, hogy „minden helyekbe, ahol maskara vagy bármely közönséges bálak tartatnak”, ha más módot nem találnak rá, nevezzenek ki egy személyt, aki ötven forint felett beszedett segélyért 6 százalékos jutalék mellett „ottan, ahol a bálba való bémenetel ára fizettetik, egy arra készített záros, kis ládácska vagy pörsely-lyel megjelenvén, a gyülekező vigadókat hathatósan, de szelíden kérjék, hogy a bémenetel árán kívül adakozzanak a szűkölködő szegények számára”. Egyúttal intézkedik arról, hogy a begyűlt pénz átadassék a rendőrfőnöknek, megszámoltassék, és a farsang végén elküldessék a Főkormányszéknek. Külön kitételben történik intézkedés arról, hogy „a fizetés melletti piqnuiqui [piknik] nevezet alatt bárhol tartandó bálok bémeneteli árának egyharmad része az éhező földnép számára inkasszáltassék”. Mindezeket a város a guberniumi rendelkezések értelmében „ajánló levélkén” fertályonként kihirdeti. Február 25-én a tanács Pataki Mihály főnótárius jelentését tárgyalja, amely szerint a farsangi bálokon a szegények segélyezésére 1148 Ft 44 krajcár gyűlt össze, egyúttal felküldi az adományok beszedésére delegált esküdt és határinspektor, Ferentzi György jelentését, és kérelmezi a Főkormányszéktől, hogy intézkedjék az adományok kollektálásáért megígért 6 százalékos jutalék felől. Ezt annál inkább indokoltnak és megérdemeltnek tartja, mert nevezett „szolgálattyába sok méltatlanságokkal illettetett”. (E vonatkozásban nem elszigetelt jelenséggel állunk szemben, hiszen a bálozók jó része – a nem bálozókhoz hasonlóan – ellenszenvet tanúsít, ha önkéntes, haszon reménye nélküli adakozás érdekében apellálnak zsebéhez. Ugyanez a magatartás nyilvánul meg az éhínség évében, amikor is a zsarnok I. Ferenc magára öltve a „jó király” palástját, meglátogatja kolozsvári „hű alattvalóit”. A történeti koroktól független, örök érvényű opportunitás ekkor arra késztet néhány kolozsvári polgárt – jól felfogott magánérdekből, az érvényesülés reményében –, hogy kezdeményezze: közadakozásból állítsanak emlékművet a látogatás megörökítésére. A város polgárainak lelkesedése és adakozó lendülete azonban oly csekély, hogy a ma már az egykori óvári kispiacon, a Karolina téren álló státuát végül magánvállalkozók anyagi támogatásával állítják fel.10) Ám ahogyan igaz az, hogy a pénztárca említésével többnyire egyenes arányú csökkenő tendenciát mutat az emberi „határtalan lelkesedés”, ugyanolyan hagyományos igazság az is, hogy a Kincstártól szinte lehetetlenség visszaszerezni valamilyen összeget, vagy rábírni ezt valamilyen kifizetésre. Ez történik a Ferentzi Györgynek járó 6 százalékos jutalék esetében is. A Gubernium vonatkozó válaszában ugyanis „azt nem reméli, hogy Ferentzi György azon pénznek összeszedésébe tett fáradozásaiért fizetést kérne, viszont arról se kételkedik a Gubernium, hogy a tanács nékie ezen szolgálattyát valamely, magát eléadandó alkalmatossággal megjutalmazza”. A város pedig – a guberniumi óhajnak eleget téve – ezt követően Ferentzi Györgyöt határviceinspektorrá nevezi ki.

A begyűjtött pénz rendeltetését illetően a Gubernium közli, hogy a bálokban begyűjtött alamizsnapénzt a „szegényeknek Rumfort-levessel léjendő táplálására” kell fordítani – az instrukciónak megfelelően a beszedett összeget a tanács a „Rumfort Leves Insti-tutuma” direktorához juttatja el (Gróf Rumfort Thomson Benjamin karitatív tevékenységéről is közismert természettudós; a nevét viselő, nagy tápértékű levessel az ínség sújtotta területek legyengült lakosait táplálják).11

A communitasnak, azaz a városnak a farsangi bálok zavartalan lebonyolításában való érdekeltsége a korabeli autonómiaelvből fakad, mely értelmében a hatalom a belső kormányzatra ruházza bizonyos jogköreit, és így – ha más szempontból is, mint az állam – az urbanitás a maga feladatának tekinti a rend fenntartását, illetve – esetünkben – a tömegmulatozások kézben tartását. Ám a várost más érdekek is fűzik a jól szervezett bálokhoz. Az például, hogy e társas vigasságok a tárgyalt ínséges időkben nagymértékben hozzájárultak a polgárok közössége jó közérzetének fenntartásához. És nem elvetendő szempont az sem, hogy az akkor születő vállalkozóréteg, illetve a városi pénztár jó jövedelmi forrásra talál e bálokban. A város számára az elsődleges bevételi forrás a többi bálszála működtetése mellett elsősorban a Bel-Monostor utcai régi fogadóhoz a 19. században hozzáépült „táncszála”, a Redut árendába adása. Természetesen a befolyt összegek nagysága az adakozók tehetősségének és polgári kultúrájának függvényében is változik, ám nagyságrenddel nagyobb bevételeket biztosít, mint a többi bálszála.

A helyszínek: termek, szálák, paloták. Amint az előbbiekben szó volt erről, az újkori, báloknak nevezett táncmulatságok megrendezhetőségének egyik előfeltétele a megfelelő méretű terem biztosítása, ahol nem kocsmai módon „tombolnak” a résztvevők, hanem zenekíséret mellett, szigorú viselkedési szabályok betartásával lejtik a kor éppen divatos táncait. Az effajta terem – szála – nem jelent gondot a főúri palotákban, ahonnan eredetileg a farsangi jelmezbálok kigyűrűznek a társadalom más rétegeibe is. Ilyen, méreteik tekintetében bálok megtartására alkalmas szálák a 18. század végén, 19. század elején Erdélyben vagy a főurak kastélyaiban, vagy az akkoriban a fogadókba már beépített bálszálák.12 Kolozsvárt is hasonló a helyzet. A 18. század második felében és a 19. században épült paloták rendelkeznek ugyan megfelelő szálákkal, ezeket azonban csak egy szűk társadalmi réteg veszi igénybe zárt körű báljaira. Jellemző Kolozsvárnak a 18. század végi teremhiányára, hogy amikor végre megalakulhat az első kolozsvári színjátszó társulat, első előadásainak színhelye egy főúri palota bálszálája. A színielőadások megkezdését 1792-ben ugyanis az teszi lehetővé, hogy gróf Rhédey Mihályné Bánffy Terézia egy évre felajánlja főtéri házának táncszáláját az előadások megtartására.13 Tágabb közönség számára rendezett táncmulatságok, bálok szempontjából azonban a teremhiány orvoslására csak akkor nyílik lehetőség, amikor 1794-ben a város visszakapja Bel-Monostor utcai, Fehér Ló nevet viselő, régi, jó nevű, jövedelmező fogadóját (jelenleg a Néprajzi Múzeum épülete). Ezt ugyanis II. József uralkodása idején egy átgondolatlan intézkedés következtében a hatalom katonai nevelőintézet céljaira vette igénybe. E lépés nemcsak jövedelmétől fosztotta meg a városi communitast, de egyúttal meghiúsította a fogadó tervezett kibővítését is. Erre csak később kerülhetett sor, 1798-ban azonban már állt a kétemeletes épület, benne az ezer személy befogadására alkalmas, karzatos bálterem. Korabeli források ezt nevezik bálháznak, Redutnak.14

A Redut a 19. században a kolozsvári társadalom jelentősebb rendezvényeinek – így a városi polgárság igényes táncmulatságainak, báljainak is – központjává válik. Bár a Fehér Ló fogadó újjáépítése során helyet kap itt a rendezvények színhelyéül szolgáló nagyterem, ennek valójában külön élete van. A városnak nem elhanyagolható jövedelmet biztosító Redut árendába adásakor a haszonbérleti szerződés tartalmazza működésének feltételeit, a város és az árendátor közti viszonyt, utóbbi előjogait a más táncmulatságokat rendezőkkel szemben. A Redutnak a fogadótól való elkülönített említését az indokolja, hogy árendába adását – mint jelentős városi jövedelemforrást – külön entitásként kezeli a közösség. Ennek megfelelően 1816. szeptember 18-án a „Redoutte szála és Fejér Ló vendégfogadó reparációjára” fordított költségekről történik elszámolás, november 26-án pedig a Gubernium jóváhagyja a „Fejér Ló nevezet alatt levő Redoutte szálának árendájáról szóló contractust”, illetve az allodiális perceptor 5 öl fát ad „a Redoutte árendátora, Bogdánfi Antalnak”. December 9-én pedig „a város a Fejér Ló nevezetű vendégfogadója és Redoutte szálája javításának számláját” kapja kézhez a város.15 A szerződések és városi jegyzőkönyvek a Redut vonatkozásában „szála” mellett „bálházat”, „szobát” és akkoriban még díszes termet is jelentő „palotát” egyaránt emlegetnek, ilyen megfogalmazásban: „a Redoutte szála palotájára a víz bécsepeg.”16 Idővel „Reduttá” válik a kétemeletes épület a maga egészében, a későbbiekben ezt váltja fel a „Vigadó” elnevezés.17

A Redutnak a bálok rendezését illető haszonbérletét az árendátornak szerződésileg biztosított kizárólagos jogok teszik elsősorban vonzóvá a vizsgált években megjelenő vállalkozók körében.18 Akkortájt ugyanis, amikor a korszerű táncmulatságok, a bálok Erdélybe is begyűrűznek, Kolozsvár a gazdasági életben is a változások éveit éli. Az egykori – magyar és szász – árus emberek mellett, illetve helyében megjelenik a modernizációs törekvéseket képviselő vállalkozó réteg, melynek tagjai többnyire nem tősgyökeres kolozsváriak, hanem örmények és az osztrák tartományokból származó németek, olaszok, akik zökkenőmentesen – vagy kisebb-nagyobb zökkenőkkel – illeszkednek be a helyi társadalomba, és rövid időn belül pozicionálják magukat a város gazdasági életében. Közülük többen fogadósokként vagy árendátorként is gyarapítják vagyonukat és tekintélyüket a kolozsvári társadalomban. Ők azok, akik meghonosítják a szórakoztatóipart a városban. Bogdánffi Antal például, aki 1816-tól 1818-ig évi 3512 rénes forintért veszi árendába a Redutot, jó üzleti lehetőséget fedez fel ebben az iparágban. A Redut bérlése előtt elődje, az 1815. évi árendátor kárára már rendez bálokat, bérlőként pedig – kizárólagos bálrendezési jogainak megsértésére hivatkozva – nem fizeti rendesen a haszonbérleti összeget, fizetési engedményekre tart igényt, míg végül a város végrehajtás útján kívánja érvényesíteni vele szembeni követeléseit. Bogdánffi Antal ellen végül csődeljárás indul, de amint ez a vállalkozói életben nem ritka, a csőd nem teszi tönkre, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az 1820-as években a városfal menti kőkertek áruba bocsátását követően, az általa megvásárolt, később a nevét viselő vargák bástyájában táncmulatságokat rendez. Bogdánffi azonban nem egyedi eset, hozzá hasonlóan járt el Topler, Tauffer és Biasini is.19

A tehetős városi polgárság körében a Redutot a táncmulatságok legvonzóbb színhelyévé nemcsak szép bálszálája, jó muzsikusai, a választékos rendezés teszik, hanem az, hogy itt nyílik alkalom a színvonalas társadalmi érintkezésre, az eladósorba került lányok rangos felvonultatására. Ezért a város gondot fordít arra is, hogy a Redut belépti díjas – entrés – báljai idején más helyen az „urak és polgárok” számára ne tartsanak konkurens bált. Ez egyébként a jövedelemgyarapítás szándékával is történik. A közgyűlés e határozatot a város bálháza, azaz a Redut árendátorának a következő évi árendátor, Bogdánffi Antal elleni panaszára 1815. szeptember 11-én hozza. Előzőleg ugyanis – szintén az árendátor panaszára – a főbíró elrendeli, hogy „rendre, alterim” tarsanak bálokat, ennek ellenére azonban Bogdánffi egy reduti bálnapon rendezett ingyenes „ellen bált”, minek következtében „a Redutban senki sem volt”, a bérlő pedig „újba készületivel kárba maradott”. Miután az ügy közgyűlés elé kerül, ez azzal az indoklással, hogy „városé lévén a bálok tartása jussa”, helybenhagyja a főbíró említett rendelését, „oly hozzáadással [...], hogy amikor a város árendátora tart bált, akkor senki más ne tarthasson”. 1815. december 19-én a közgyűlés a „közelebb jövő”, 1816. évi farsangra vonatkozóan ekképpen erősíti meg fentebbi határozatát: „A bálok, nevezetesen a maskorás bálok tartása egyedül a közösséget illetvén, ezen végre nevezetes költségű épület találtatván [a Redut], ennek jövedelme csonkítása eltávoztatása tekintetéből is azon napokon, amelyeken a maskurás bálok tartatnak, a bálok tartása a felséges királyi Főigazgatótanács rendelése szerint is senkinek nem engedtetik.”20

Az árendátorral kötött szerződés viszont nemcsak az álarcosbálokkal egyidejű báltartást tiltja, de – a jegyzőkönyv megfogalmazása szerint – leszögezi: „vasárnapokon, kedden és csütörtökön, seholt is a városban urak és polgárok számokra entrés bálok ne tartassanak”. Ám a konkurens bálházak – a tilalmat kijátszva vagy „másként értelmezve” – bizony e napokon is megszervezik a maguk táncmulatságait. Bogdánffi Antal is, aki ekkor még „privátusként” a református eklézsia főtéri lábasházában tart bálokat, 1616. január 16-án még azt kéri a várostól, hogy vonja vissza a vasárnapi báltilalmat, „minthogy a serfőző fogadójában, a porcelánfabrikában is vasárnaponként bálok tarttattanak”. A város azonban e kérelemnek nem ad helyt. 1817-ben Bogdánffi Antal már a Redut haszonbérlője, és ilyen státusból jelenti a városnak, hogy „a volt serfőző bálházában vasárnapokra is muzsikusok fogadtattak. Mivel pedig ez a Redoutte szála jövedelmének nagy csorbítására vagyon, kéri az azokon a napokon, melyeken a Redoutban tartatnak, mások által báltartást megtiltani és árendátori jövedelmét kéri pártfogolni.” A város válasza a következő: „A polgárok számokra készíttetvén a város Redoutte szálája, és azzal a beneficiummal adattatván árendába is, hogy a meghatározott három napokon más helyeken entrés és a polgárok számokra rendezendő bálok ne tarthassanak” – ezért a bejelentett bálházban és más helyeken „a Redoutban lévő bálnapokon” megtiltja a bálozást az alábbiak hozzáadásával: „Ide nem értetnek mindazonáltal az olyatén táncolóházak, ahol a libériás cselédek és más, kisebb sorsú személyek szoktak mulatni.”21

Az üzleti verseny azonban arra készteti a bálszálákat működtetőket, hogy igyekezzenek a Redut árendátorának kizárólagos jogait korlátozni. Mártonffi Antal e jogok biztosítása érdekében arra kéri a várost, hogy a következő báli szezonra is adjon ki rendeletet a Redutban tartott bálok elsőbbségét illetően, kérésére pedig a tanács megismétli, miszerint „a Redutban tartani szokott báloknak praejudiciálásával [...] vasárnap, kedden és csütörtökön entrés bálok ne tartassanak”. Az árendátor azonban – a konkurencia inkorrektségére hivatkozva – folyamatosan ismételgeti fizetéselengedési ké-relmeit, sőt egyik beadványában azt sérelmezi, hogy „különböző tentával” a „contractus projectumának” néhány szavát az ő kárára változtatták. E konkurenciaharccal a város évente szembesül, sőt a Gubernium is felméri, hogy állásfoglalása az ügyben elkerülhetetlen. Ezért 1818. április 18-án közli a várossal, hogy a „serfőző fogadójában megtilttatott vasárnapi, keddi és csütörtöki bálozásokra nézve tett határozása a tanácsnak annyival is inkább helyt nem találhatónak ítéltetik, hogy más városokon minden birtokos polgároknak, akik királyi adókat fizetnek és közterheket hordozók, a politika vigyázattya alatt nem maskarás bálokat, hanem táncoló mulatságokat tartani, azáltal magok házoknak jövedelmét szaporítani nem ellenzi”. Úgy tűnik tehát, ezzel kialakul a báltartásoknak az addigiaknál pontosabban meghatározott rendje. Az 1819. szeptember 3-ai árlejtésen már ennek a rendnek megfelelően veszi árendába a Redutot az év október 1-jétől 1822. szeptember 30-áig évi 2590 rénes forintért az előző évek hídvámárendátora, Diószegi Vas Sámuel. A bérleti díjat azonban Diószegi sem fizeti pontosan, ezért a város – guberniumi utasításra – felmondja a haszonbérletet, és a tartozások behajtására végrehajtási eljárást indít. Új árendátorként a város nótáriusai jelentkeznek, a Gubernium azonban nem hagyja jóvá a szerződés megkötését, arra a felsőbb rendeletre hivatkozva, amely megtiltja a városi tisztségviselőknek, hogy a helyi „realitásokat” árendába vegyék.22

A Redut tehát a kolozsvári „úri és polgári” közönség legrangosabb bálterme, az úgynevezett „elitbálok” színhelye, s mint ilyen kizárólagos rendezési joggal bír jelmez-, álarcos-, álorcás-, maskurás-, maszkorás-, maszkura-, lárvásbálok vonatkozásában. És mivel báljai entrésok vagy antrésok, azaz belépti díjasok – indokolja ezt egyebek között a minőségi, tizenkét tagú zenekarnak a szerződtetése is –, a díjat is a tehetősebb közönség zsebéhez szabják. (Ennek összege 1818-ban 1 rénes forint.) A belépti díjak esetében – az 1817-es alamizsnadíjhoz hasonlóan – megjelenik a bálozóktól beszedett szociális jellegű befizetés, így 1818-ban ez az összeg egyforintos belépti díj után 6 krajcár, ami a betegek ispotálya megsegélyezésére használtatik. A következő, 1819. évre a haszonbérleti szerződésben ezt a hozzájárulást úgy állapítják meg, hogy „a bemenetel minden 10 krajcárja után még 1 krajcár a betegek ispotálya számára rovattatik ki”, az 1820-as megfogalmazás szerint pedig „a betegek háza és a szegények cassája számára 10 krajcár bemeneteli taxa után” egy krajcárt kell szedni.23   

A serfőzőné bálháza. A sörfőzde, azaz serfőzde, serfőző, sörház az északi városfal belső oldalán, a malomárokra nyíló óvári kapu – vagy másképp: óvári kiskapu – előtt állt.24 A vizsgált években már bálházát is említik, ekképpen: „az Óvár-kapu előtt volt serfőző bálházában...” Eszerint az épületben ekkor már nem működik a sörfőzde, fogadóként, valamint bálházként – mint serfőzőné szálája, háza – funkcionál.25 A városi jegyzőkönyvek többnyire „serfőzőné bálházáról” tesznek említést, minek utána ezt az egykori sörfőző, Rödel/Redel András özvegye működteti. E bálház gyakori hivatkozása a Redut árendátorainak többszöri, károkozás miatti panasza kapcsán történik. Valójában az özvegy ekkor már bálházát árendába adja Pizzala Hyeronimus „jövevény” kolozsvári lakosnak. Amikor 1817-ben Bogdánffi Antal panasszal fordul a városhoz, felhánytorgatva, hogy a szerződésben megjelölt tiltott napokon a serfőzőné szálájában entrés bálokat tartanak, és kérelmezi a vasárnapi báloknak „más bálházakbani” betiltását, a város a következőket jelenti a Főkormányszéknek: a vasárnapi báltartási tilalmat egyetlen bálház sértette meg – „egyedül Pizzala Hyero-nimus, az a most nemrég ideszármazott háládatlan polgár, ki maga nyeresége tekintetéből város jövedelme ellen kívánja a polgári jussal való élést magára alkalmaztatni”. Pizzala Hyeronimus azonban, úgy tűnik, jó üzleti érzékkel és összeköttetésekkel rendelkezik, így eléri, hogy a Gubernium mégis engedélyezze számára a vasárnapi bál tartását, „mivel azon árendátor ezen rendelés nem tudása miatt előre készületeket tévén, abban kárt ne valljon”.26 Kérdéses azonban, hogy a serfőzőné báljai valóban oly nagy károkat okoztak-e az árendátoroknak, mint amilyeneket ők a konkurenciaharc szellemében emlegetnek. Az bizonyos, hogy alkalmilag elvonják a Reduttól a bálozók egy részét. A Redut bérlője ugyanis egy beadványában nehezményezi, hogy „a serfőzőné szálájában entrés burger bálok tartattanak, melyek az ő jövedelmét felettébb megcsonkítják”. E burgerbálok azonban valószínűleg csak a polgárság kevéssé tehetős, közrendű rétegét tartják távol a reduti elitbáloktól. Erre utal a Főkormányszék leirata, amely végül is engedélyezi a vasárnapi bálozást a serfőzőné bálházában: mivel „azon bálba csak a mesterlegények és mesteremberek” szoktak járni. Ekkoriban ugyanis például Désen is külön rendezik a „burgerbálokat” és „nobelbálokat”. A kolozsvári farsangi szezon eseményszámba menő, reduti jelmezbáljaira – „urak és polgárok számára entrés bálok” – elvileg bejuthatnak ugyan a kevésbé tehetős polgárok is, kétségtelen azonban, hogy a törzsközönséget nem ők alkotják. Ezért feltételezhető, hogy a Redut árendátorának a konkurencia „károkozására” való hivatkozása valójában a bérfizetési engedmények elérését célozza.27

A Református Eklézsia bálháza az eklézsiának az egykori Nagypiac/Főtér északi során állt, árkádos, úgynevezett lábasház első emeletén található (a jelenlegi 23. szám alatti épület helyén).28 Ezt a termet adja haszonbérbe az egyházközség bálok tartására – például Bogdánffi Antalnak is.29 Bogdánffi gyakorlott üzletemberként és vállalkozóként bizonyos kiskapukat kihasználva – vagy egyszerűen a szabályok mellőzésével – igyekszik bálházába vonzani a közönséget. 1815 szeptemberében – tehát nem a farsangi bálok idején – ingyenbált rendez, talán hogy elkerülje az entrés bálok megszabott rendtartását. A következő évben pedig „a nemes város constitutiója ellenére [...] maskurás bált” tart, újfent megsértve a Redut eme kizárólagos jogát. Ezért a város 1816. február 9-én „kolozsvári polgár és kereskedő” Bogdánffi Antalt, mivel „számos maszkarásokat bálos házába befogadni és ennél fogva a város jussaiba, annak nagy sérelmével involálni bátorkodott, őkegyelmét három contumatiae büntetéssel 60 rénes forintokba léjendő megfizetésre” kötelezi. Anélkül, hogy sikerült volna összefüggést találnunk Bogdánffi Antal bálrendezései és Bogdánffi Gábor postamester muzsikuszenekar-szerződtetése között, megemlítjük, hogy egy hónappal a fenti büntetés kiszabása előtt a kolozsvári „második chorus musicus” bepanaszolja a városnál Bogdánffi Gábort, amiért jóllehet a zenekarral az egész farsangi szezonra szerződést kötött, mégis csak három este muzsikáltat velük, az elmaradt napok megfizetését pedig megtagadja. Nem világos, hogy Bogdánffi Gábor valamiféle üzleti megfontolásból a muzsikusokat Bogdánffi Antal számára szerződteti-e, vagy ő maga is bálházat működtet. A következő évben – ekkor már Bogdánffi Antal a Redut árendátora – nem merül fel panasz a főtéri bálház ellen. Elképzelhető azonban, hogy ekkor már Bogdánffi Gábor nevében kötik meg a szerződést az egyházközséggel. Az említett bálházról a következő évek jegyzőkönyvei nem tesznek említést.30

A Méhkosár fogadó táncházát Jánosi György városi tanácsos tartja fenn a Redut közelében. Ez a bálház azért érdemel figyelmet, mert azokra a társadalmi elkülönülésekre vet fényt, amelyek megszabják a különböző státusú bálházak látogatottságát, és amelyek bizonyos mértékben a serfőzőné szálája esetében is megnyilvánulnak. Amennyiben a korabeli városi szemlélet szerint a Redut bizonyos fokig a polgári, úri rétegek „elitista”, zárt körű bálháza, a Méhkosár fogadó kifejezetten a „kisebb sorsú” személyek mulatságainak a színhelye. Annak a beadványnak a válaszában, amellyel a város a Redut árendátora, Bogdánffi Antal fordul a városhoz a vasárnapi bálok ügyében, a Méhkosár fogadó közönségének minősítése: „Mert hogy a Méhkosárba kisebb sorsú személyek és libériás cselédek, szolgák és szolgálók mulatása megengedtetik, ez ezen kiadott pátens ellenére nincsen, de magok a Redout-árendátorok is azt nem hogy ellenezték, hanem akarták és akarják, azért, hogy az ilyetén kisebb sorsú személyek tomolygása méltóságos uraság előbb kellő polgárokat mulatságokban ne akadályozzák, s a cselédek is urok szolgálatjára kézügyben lehessenek [a Méhkosár közel lévén a Reduthoz – K. K. Gy.].” Következésképpen a városi tanácsos által fenntartott bálszála nemhogy kárára lenne a Redutnak – véli a város –, hanem egyenesen szolgálja az ott mulatozó elitbálozók kényelmét, azáltal, hogy a közelben mulattatja a „libériás”, főurakat szolgáló cselédséget. Feltételezhető az is, hogy az előkelő Redut közelében, uraik szolgálatára annak báltermébe is be-bejáró libériásoknak esetleg szerepe van az újmódi bálozás „manírjainak” lefelé, a köznép soraiban való terjesztésében is.31

A városban más bálházakat, táncházakat is látogatnak a mulatni, táncolni vágyók, ám ezekre – a megnevezésükön kívül – nem sok utalás történik a városi jegyzőkönyvekben és iratokban. Feltehetően azért sem, mert jelentéktelenségük miatt a nagyobb bálházak árendátorai nem emelnek panaszt működésük ellen. Ilyen bálházak a porcelánfabrika bálháza és a Topler fogadó, alkalmilag azonban fel-feltűnik a Ferdinánd bálja vagy a német burgerek bálja – utóbbi esetében a bálhelyszín megjelölése nélkül. A bálházak és közönségük közti társadalmi színvonalkülönbséget jól illusztrálja az 1817. évi éhínség idején beszedett bálalamizsna összegének farsang végi elszámolása: „Főnótárius Pataki Mihály jelenti, hogy a közelebbről elmúlt fársángon tarttatott bálokból, és pedig a Redoute szálából rénes forint 1060, krajcár 13 – Ferdinánd báljából rénes forint 37, krajcár 58 – Serfőzőné báljából rénes forint 32, krajcár 11 – Német burgerek báljából rénes forint 15, krajcár 32 – Topler fogadó báljából rénes forint 2 = rénes forint 1148, krajcár 44 gyűjttetett össze.”32

A muzsikusok elengedhetetlen „kellékei” a báloknak, hiába ugyanis a hatósági feltételek teljesítése, a megfelelő bálszála biztosítása, a jó bálrendező árendátor, muzsika nélkül nem áll a bál. A kolozsvári bálokon annak a négy sátoralja cigánynak az utódai muzsikálnak, akiket a 15. század elején II. Ulászló király rendelt a város szolgálatára. Évszázadokon keresztül szolgálják a várost, és sikerül maradéktalanul beilleszkedniük a communitas életébe. Közösségük hierarchiájában rangos helyet foglalnak el a cigányzenészek, akik a tárgyalt években már jól szervezett zenekarokban szolgáltatják a muzsikát. Egy-egy ilyen zenekart chorus musicus, chorusbeli muzsikusok, újparaszt muzsikusok, néha banda néven emlegetnek forrásaink.33 E kolozsvári cigányzenekarokat – az egymástól való megkülönböztetés megkönnyítése végett – számokkal jelölték (például 1. chorusbeli muzsikusok, a kolozsváriak második chorus musicusai stb.), ami adataink szerint rangsort is jelentett. Farsang idejére a bálrendezők igyekeznek idejekorán leszerződtetni egy-egy – igényeiknek megfelelő vagy még szerződésben nem álló – zenekart, és a megállapodást a város főbírója által megerősített írásos szerződésben rögzítik. Esetenként előfordul viszont – mint ahogyan az 1818. április 13-án történik –, hogy a Gubernium a muzsikusokat szabálytalanságaikért megbünteti, és elrendeli a városi tanácsnak, „hogy a múlt farsangba a bálbeli muzsikusoktól az ők elkövetett hibájok büntetéséül elvétetett 30 rénes forintok a szegények cassájába tétessenek, és azoknak táplálásokra fordíttassanak”.34 A zenészek bére feltehetőleg besorolásuk, „rangjuk” és keresettségük függvényében változik. 1816 farsangjára az említett Bogdánffi Gábor postamester egy estére 30 rénes forintban alkudott meg a második chorus musicus zenészeivel, 1818 decemberében Mártonffi Antal már a következő év báli szezonjára alkuszik a zenészekkel, de – mert véleménye szerint az első chorusbeli muzsikusok „szerfeletti fizetést kívánnak” – azt kérelmezi a tanácstól, hogy a muzsikusok taxája limitáltassék. Végül a tárgyalással megbízott rendőrigazgató azt az utasítást kapja, hogy egy-egy estére személyenként legfennebb 6 rénes forintot ajánljon, tehát a tizenkét tagú zenekarnak legtöbb 72 rénes forintot. Adataink arra utalnak, hogy a kolozsvári cigánymuzsikusoknak keresettek a zenekaraik, 1819 szeptemberében például – amikor a tanács létrehozandó társaságuk ügyében kíván tárgyalni velük – meg kell várni hazajövetelüket „Borvízről”, ahol feltehetően az ásványvízfürdő vendégeit szórakoztatták. Érthető e felkapottság, hiszen az ő feladatuk a kor igényei által a bálokon megkívánt táncmuzsikát szolgáltatni, és jelentős szerepük van ennek terjesztésében is. Az új, divatos zeneszámok megtanulásában született hajlamuk nagymértékben segíti őket. Amikor 1820-ban a megalakulás előtt álló céhük szabályainak kidolgozására a Gubernium megküldi nekik a debreceni muzsikusok cehalis articulusait, amelyek leszögezik, hogy a társaság tagjainak ismerniük kell a kottát, a kolozsváriak ezt nem fogadják el, mert állításuk szerint e kitételnek legfennebb az első chorus muzsikusai tehetnének eleget. De ha nem is ismerik a hangjegyeket, kiváló hallásuk átsegíti őket e hiányosságon.35

Eleget téve a hatalom és a communitas kívánalmainak, üzleti konkurenciák közepette, a bálrendezők – többnyire az árendátorok – megfelelően előkészített szálákat kínálnak a harmadik tényező, a farsangolni kívánó közönségnek. A feldíszített, fényárban úszó báltermekben pedig a különböző rangsorú chorus muzsikusai elfoglalják helyeiket, a Redutban az első számú chorus musicus tagjai felmennek a „chorusba” – a karzatra –, és rázendítenek a nyitótáncra invitáló mu-zsikára.36 Kezdődhet a bál: maskarás, entrés, burgerbál vagy egyéb, az „alacsonyabb sorsúak” számára szervezett táncestély.

 

Írásunkban a vonatkozó évek korszerű báljai kialakulásának feltételeit vizsgáltuk; ahhoz, hogy e bálok tényleges lefolyásáról, eseményeiről, közönségéről – egyszóval magukról a bálokról – nyerhessünk releváns képet, más levéltári forráscsoportok – a családi levéltárak levelezései, a korabeli naplók – információinak értékesítése szükséges. Ezek alaposabb megismeréséhez azonban nagymértékben hozzájárul a korabeli bálok rendezési feltételeinek, a hatalom és communitas viszonyának, a résztvevőknek a bemutatása, amit fentebb kívántunk vázolni.