Nemcsak a könyveknek, hanem a könyvtáraknak is megvan a „maguk sorsa”. Persze hivatásuk értelmében a könyvtárak sorsa elsősorban az, hogy mintegy megkönnyítsék a könyvek sorsát, illetve egyáltalán lehetővé tegyék, hogy a könyveknek az általuk valóban megérdemelt sorsa legyen. Még ha velük a divatok és az „aktualitások” éppen kényeztetve vagy ellenkezőleg, mostohán bánnának is.

Maga a könyvtár mindig „csak” egy intézmény ugyan, sorsa leginkább mégis a könyvtárosokhoz, a könyvtárosok sorsához kötődik. Távolról sem mindegy tehát, és nem csak a könyvtárnak nem mindegy, hogy éppen kicsodák abban a könyvtárosok. Márpedig a „könyvtárosságról” azt tudjuk többnyire, hogy egy szakma, amelyet a könyvtár nevezetű intézményekben, állományai és gyűjteményei megőrzése, gyarapítása, feldolgozása, valamint a manapság egyre inkább „felhasználóknak” nevezett olvasók rendelkezésére bocsátása érdekében alkalmazottakként gyakorolnak. A könyvtárosság olyan szakma tehát, melynek a „munkatárgyai” az információk valamilyen hordozói és az eredményei-termékei pontosan az információhordozókkal – azok mindenféle rendszerezésével, feldolgozásával stb. – kapcsolatos újabb és sajátos információk (pl. a sokféle katalógus és jegyzék), illetve szolgáltatások. Az effajta közhiedelem, amely a könyvtárosok szakmai öntudatába is gyakran begyűrűzik, tévesnek ugyan nem téves, csakhogy pontosan a dolgok lényegét kerüli el. Azaz a könyvtárak sorsát, tehát a könyvtárost magát.

Persze többféle könyvtáros, vagyis többféle szakmai feladatra szakosodott és alkalmas, azzal megbízott könyvtári alkalmazott van, akiknek a sorsa a könyvtárak – meg nyilván a könyvek – sorsával kapcsolatos. És megfordítva.

A könyvtárról meg a könyvtárosról is sok emelkedett és becsmérlő dolgot leírtak már. Ezeket sem gyarapítani, sem pedig firtatni nem akarom. Inkább arról lenne szó, hogy az itteni gondolatok egyfelől nagyon is meghatározott és személyes érintettség tapasztalataiból fakadnak, másfelől pedig egy olyan kötet megjelenéséhez kötődnek, amely a kolozsvári Egyetemi Könyvtár kiadványainak és könyvtárosainak az 1990–2007 közötti időszakra terjedő, kimondottan tekintélyes publikációs jegyzékét, bibliográfiáját tartalmazza. Márpedig az Egyetemi Könyvtár – impozáns, elegáns és valóságos történelmi felelősséggel gondozott épületén túl – voltaképpen Kolozsvár egyik reprezentatív intézménye, amelynek a sorsa lényegében és elejétől fogva az ott működő könyvtárosok sorsán és minőségén áll. Nem is volt ezért itt (sem) – és végső soron sohasem – mindegy, hogy kicsodák is ezek a könyvtárosok vagy hogy mit is értenek ők meg önmaguknak a könyvtárhoz kapcsolódó, valamint az abból kinövő értelmeiből.

A kolozsvári Egyetemi Könyvtár létrejötte természetesen a Kolozsvári Egyetem létrehozásával és koncepciójával kapcsolatos, amelyben a könyvtár, illetve annak személyzete is különös fontossággal bírt. Úgyhogy az egyetemmel együtt 1872-ben megalakult Könyvtár vezetésével nem másvalakit, hanem éppen a híres bibliográfust, tudóst és írót, Szabó Károlyt bízták meg. Utódai is először Ferenczi Zoltán irodalomtörténész, majd az ugyancsak jelentős irodalomtörténész, Erdélyi Pál lesznek. Aligazgatónak szintén olyan kaliberű tudós könyvtáros kerül, mint Gyalui Farkas. Az ő vezetésük alatt a könyvtár alkalmazottai többnyire olyan emberek, akiknek könyvtárosi, valamint tudományos munkássága még ma is egyértelműen értékesnek számít: Valentiny Antal (1907), Monoki István (1907) vagy a történész Kelemen Lajos (1902). Ők tagadhatatlan tudományos és szakmai-emberi érdemeik elismerése okán 1918 után is mérvadó munkatársai maradtak a könyvtárnak.1 1920-ban pedig az irodalomtudományok és a filozófia doktorát, Eugen Barbult nevezik ki ide igazgatónak, aki azelőtt a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársaként már számos tudományos dolgozatot publikált. Az ő vezetése alatt egyfelől a könyvtár alkalmazásában maradnak annak legérdemesebb magyar tudósai, másfelől pedig számos új, tudományosan is kiválóan képzett és tehetséges – többnyire doktorátussal és publikációkkal rendelkező – értelmiségit vesznek fel. Ilyen például a jelentős néprajzkutató és a későbbi igazgató, Ion Muşlea, a jogász Sabin Mureşan, a későbbi akadémikus, művészettörténész Virgil VÄ�tÄ�şianu vagy a fizikus Vasile Lupan. A két világháború közötti romániai könyvtárügyi törvénykezés ezeket a könyvtárosokat egyébként a könyvtár „tudományos személyzeteként” tisztelte, és 1935-ben írott kismonográfiájában Barbul igazgató leplezetlen büszkeséggel számol be a könyvtár ezen „tudományos személyzetének” nem csak könyvtártudományi felkészültségéről és publikációiról.2 Mindenesetre a kolozsvári Egyetemi Könyvtár kezdettől fogva egészen 1948–49-ig minden tekintetben európai könyvtár, amely legalábbis közép-európai vonatkozásban és persze elsősorban a könyvtárosai révén az élvonalhoz tartozik.

Rendkívül ellentmondásos és „sajátos” módon ugyan, de a tudós, a kutató s a nemcsak szakmai, hanem tudományos-művelődési téren és közegben is publikáló könyvtárosok alkalmazásának tendenciája a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban 1948–49 után, tehát a kommunista hatalom éveiben az általános kontraszelekció ellenére is folytatódik. Annál is inkább, mert a könyvtár ekkor és itt is az egyetem, a tudományos és művelődési élet egyfajta „elefánttemetőjévé” válik. Így kerül a könyvtár épületébe a költő-filozófus Lucian Blaga, az irodalomtörténész és műfordító Balla Ernő (1950), és így marad meg a könyvtár kötelékeiben a kitűnő bibliográfus Váczy Leona (1941), Vita Zsigmond (1961), Horváth Tibor (1961) és Gábor Dénes (1958), majd a fiatalabb történészek közül mondjuk az egyetem jövendőbeli rektora, Nicolae Bocşan, Stelian Mândruţ, Adrian Rusu vagy a filozófusok közül Virgil Ciomoş, Vasile FrÄ�teanu és jómagam. Akik tehát 1989 után kutatóintézetekben vagy az egyetemek oktatóiként (is) folytatták, folytathatták munkájukat.

1990-től természetesen egészen új helyzet, illetve számos, addig nem létező lehetőség körvonalazódik. A kutatás és a publikálás új és szélesebb esélyei mellett a könyvkiadás lehetőségei is megnőnek. Így indul 1994-ben újra az 1947-ben megszüntetett Bibliotheca bibliologica című sorozat, amelynek kiadását – a Presa UniversitarÄ� ClujeanÄ� kiadóval együtt – az Egyetemi Könyvtár biztosítja. 1997-ben angol nyelven megjelenik a könyvtár Philobiblon című folyóirata is, amely időközben nemzetközi tekintélyű kiadvánnyá nőtte ki magát, és a Bibliorev, a könyvtár elektronikus folyóirata. De az országos és nemzetközi tekintetben megnyílt és felfrissült kiadói élet is folyamatosan új lehetőségeket biztosít az Egyetemi Könyvtár kutató könyvtárosainak a publikáláshoz.

Persze nem pusztán lehetőségekről, hanem kihívásokról is szó van. Hiszen erre az időszakra esik a könyvtár informatizálása és az átfogóbb kolozsvári felsőfokú könyvtárosképzés körvonalazódása is. Mindez nyilván új kutatási, közlési és szakmai elvárásokat jelent, amelyeknek megpróbálnak és többnyire meg is tudnak felelni. A szóban forgó kötet ezt dokumentálja, mind a „régebbi” – már ’89 előttől a könyvtárban dolgozó –, mind az újabb könyvtárosi generációkra való tekintettel.

Az Opera Bibliothecariorum című kötet egyedülállósága pedig éppen abban áll, hogy ezeket a mindegyre régi-új dolgokat „tükrözi”, miközben maga is a régiekhez kapcsolódó, de egészen új valami. Hiszen a könyvtárosok közleményeit az egyetem évkönyveiben, általánosabb kitekintésű összefoglalókban, az egy-egy személyiségre összpontosító analitikus tanulmányokban vagy éppen az egyetem munkatársainak tudományos tevékenységével kapcsolatos repertóriumokban (kiegészítő függelékek, auxiliaria gyanánt) eddig is „nyilvántartották”. Külön bibliográfiai kutatást azonban, melynek alapjain az átfogóbb és elmélyültebb elemzések, betekintések és következtetések is lehetővé válnak, mindeddig nem folytattak erről. Ez a repertórium ellenben a már említett kiadványokon túl azokat a nagyon is jelentős bibliográfiákat, elektronikus adatbankokat is bemutatja, amelyek hagyományosan és újabban a könyvtár kötelékeiben készülnek: az egyetem oktatói és kutatói tudományos tevékenységét számba vevő jegyzékeket, az irodalomkritikai és irodalomelméleti referenciákat vagy a Meister Róbert által világszínvonalon összeállított romániai magyar társadalomtudományi irodalom bibliográfiáját. Sőt a könyvtárosok doktori téziseinek, mesteri disszertációinak és államvizsga-dolgozatainak a jegyzékét is itt találhatjuk az általuk írt könyvek, szaktanulmányok és irodalmi alkotások számbavétele mellett. Ez utóbbiak pedig tematikailag is meglehetősen széles skálán mozognak, hiszen találkozunk a könyvtárosok által írt történet-, irodalom-, információ- és könyvtártudományi, de biológiai, matematikai, geológiai, kémiai, filozófiai stb. tárgykörű tudományos dolgozatokkal, és irodalmi alkotásokat (pl. regényeket) is fellelhetünk.

Mindeközben persze jó néhány égető, a jövőre tekintő könyvtárpolitikai kérdés is megfogalmazódhat bennünk. Az például, hogy a jelenlegi romániai könyvtárügyi törvénykezés már nemigen teszi lehetővé olyan emberek alkalmazását az egyetemi könyvtárakban, akiknek a felsőfokú végzettsége más, mint a szűkebb értelemben vett „könyvtárosi” egyetem. Ezen is el lehetne-kellene gondolkodnunk, és az itt bemutatott kötet az ilyesmihez is nyújt támpontokat. Hiszen a könyvtárak sorsa – az tehát, hogy megérdemelt sorsot ígérjenek és biztosítsanak a „könyveknek”, tágabb értelemben a tudományos, irodalmi-művészeti, technikai-szakmai vagy művelődési alkotásoknak – valóban összefonódik a könyvtárosok sorsával, akiknek a munkájáról megint csak kiderül, hogy cseppet sem „láthatatlan” – és még kevésbé személytelen –, hanem éppen hogy publikus meg (legalábbis a csúcsain) nagyon is (a) személyiségekhez kötött.