A Beszélő július–augusztusi száma színes, változatos világmozaik, olyan tükör, amely sok oldalról mutatja meg, hogy milyen a világ, amelyben élünk. Az egyik legérdekesebb írás Ambrus Judit Gyászszolgáltatás című rövid, frappáns cikke, amely ironikusan értekezik arról, hogy mindenkinek, státusától, rangjától, világától függetlenül kijár e szolgáltatás, ám a gyászszolgáltatók igazi üzletemberek, akik ajánlataikat testre szabva kínálják, akár a szabó az öltönyt. A cikk, amely mintha a gyászszolgáltatók különféle reklámszövegeiből állna össze, keserű szájízzel hagyja az olvasót, azt a gondolatot ébresztve benne, hogy milyen szomorú és embertelen dolog, ha már a halál is ennyire elpiacosodik. Ambrus Judit így fejezi be gondolatmenetét: „De, folytatja a Gyászszolgáltató, lehet, hogy ezek a feszültségek nem érdekelnek, folyvást ad astra szegezed boldog tekinteted, felvont zászló a nappalod, szemed előtt perceid dobogója. A Gyászszolgáltatás ebben az esetben is igénybe vehető, ott is van szolgáltatás, ahová te csillagport és ragyogást képzelsz, hatalmas munkát és erőbedobást az »én«-ek oldaláról, amiért cserében a segítők, mondjuk, fokozott védelmet és odafigyelést nyújtanának. Aztán egy nap ráébredhetsz, hogy itt is semmiért kérik az egészent, illetve hogy egyetlen szolgáltatás jár ingyenesen és alanyi jogon, s ez épp az, amiért bejöttél ebbe az élégant fogadószobába, ahol a nyájas úr mosolyogva kérdi, vajon ennyi jó elég-e, vagy ajánljon más területeket, ahol szintén szívesen segít.”

Következik egy másik, igencsak kritikus, égető problémát tárgyaló interjú (Nem fűlik a foguk a jogszerűséghez), amelyben Krémer Balázzsal Mink András és Neményi László beszélget. A terjedelmes beszélgetés témái a magyarországi tartós munkanélküliség és a szociális segélyek, valamint az a közvélemény, amelyet Krémer Balázs bűnbakképzésnek nevez olyan értelemben, hogy mindig megvannak a társadalomnak bizonyos képviselői, akiket bűnbakká neveznek ki a szegénység, de bármely más súlyos társadalmi probléma esetében is. Krémer véleménye szerint ez a fajta gondolkodás nem új és egész történelme van az európai országokban, mégsem szabadna engednünk, hogy a reális problémamegoldások helyébe lépjen. Azaz ha a társadalom legszegényebbjeit munkakerülőknek és lustáknak tituláljuk, ha tiltakozunk ellene, hogy szociális segélyt kapjanak, és folyton azon siránkozunk, hogy mennyibe kerülnek ők az államnak, azzal a munkanélküliség problémáját még nem is próbáltuk megoldani. Az interjú arról is világos képet próbál adni, hogy milyen a munkanélküli, valamint a szociális segélyek jogi szabályozása Magyarországon, milyen feltételek mellett, ki és meddig kaphatja meg ezeket. Krémer Balázs kiváló javaslatokat szolgáltat a tekintetben is, hogy miképpen lehetne a foglalkoztatási rátát növelni, a fekete munkapiacot szűkíteni és olyan munkaköröket is betöltésre érdemesnek láttatni, melyeket a mai körülmények között nem éri meg betölteni, mert csak félidős munkák, és kevesebb jövedelemmel járnak, mint a szociális segély. Az interjúnak kimondott érdeme, hogy nem érződik rajta valamilyen politikai párthoz való ragaszkodás, inkább a pártatlan realista elemző hangján szól, bírálatban részesítve mindkét (a jobb és a bal) politikai oldalt. Rendkívül érdekes és hasznos az M. Tóth Balázs tollából származó elemzés, amely a Mire való a demokráciánk? cím alatt arról értekezik, hogy a magyar állampolgárok nagy százaléka nem ismeri az alkotmányt és a demokratikus alapjogok értelmét. A szerző mindezt annak a ténynek tulajdonítja, hogy a rendszerváltás után nem képződött Magyarországon olyan nyilvános diskurzus, ahol megvitatták volna a demokrácia és a jogállam jelentését – nem tévedünk, ha azt mondjuk, ez nemcsak a magyarországi, de a romániai rendszerváltásnak is egyik legnagyobb hiányossága. E helyzet negatív következményei közé tartozik az a tény is, hogy a jogkövetés egyre nagyobb mértékben nem önkéntesen megy végbe, ezért állami intézmények által kell fenntartani, ez pedig anyagi erőforrásokat visz el az államkasszából. De akik kötelezőnek érzik a jogalkotók által előírt szabályokat, azok sem tudják, hogy mi az értelme és az indoka egyik vagy másik előírásnak. M. Tóth Balázs kiváló példákkal él a gyülekezési szabadságot garantáló jogok és szabályok területén, megmutatva, hogy milyen konfúziók születnek az említett hiányosságok miatt (tüntetések, gyülekezések engedélyezésének-feloszlatásának problémái), valamint arra is rámutat, hogy milyen hiányosságai vannak a gyülekezési törvénynek: „A törvény elsődleges mulasztása, hogy nem határozza meg a gyülekezés fogalmát olyan mélységig, hogy kizárható legyen a rendőrség önkényes joggyakorlása. Ugyanis nem tudjuk meg a törvényből, hogy hány személy összejövetele minősül gyülekezésnek, ezért valójában bármilyen utcai összejövetelt tekinthetnénk annak, amit fő szabály szerint bejelentési kötelezettség terhel. Továbbá: nem határolja el egyetlen jogszabály sem a gyülekezést a választási gyűlés fogalmától, amire pedig nem terjed ki a törvény hatálya, a választási eljárásról szóló törvény 43. §-a is hallgat erről. Ez tette lehetővé például, hogy a Kossuth téri tüntetők »átminősítsék« magukat választási gyűlésnek, majd a kampánycsend idejére (aminek létével egyébként messze nem értek egyet) kulturális rendezvénynek, melynek szintén nincs törvényi definíciója.” Az elemzés másik érdekes észrevétele: a magyar alkotmány szövegszerű értelmezéséből az következik, hogy a demokrácia és a jogállam nem jár szükségszerűen együtt. A szerző véleménye az, hogy a felsorolt körülmények között integrált közösségekről nem beszélhetünk, és a jogalkalmazás sem lesz képes megfelelni a koherencia, a következetesség követelményeinek, azaz lehetetlen azonos normáknak azonos értelmet tulajdonítva alkalmazni az egyes jogszabályokat, és ami még ennél is rosszabb, ez azt jelenti, hogy a címzett állampolgárokat nem kezelik egyenlőként.

A gazdasági, jogi és történelmi elemzések után egészen más kategóriába tartozó írásokat találunk a Búcsú című rovatban, ahol elhunyt közéleti személyekre emlékeznek a barátaik, ismerőseik. Egyik legszebb, ugyanakkor legmegbékéltebb hangvételű Rajk László Miért volt kíváncsi Fejtő Ferenc? című írása, de említésre méltó Gulyás Józsefnek Halda Alízról szóló visszaemlékezése is (Alíz), amely eszünkbe juttatja a baráti melegséget, a felebaráti tiszteletet, és szinte kötelezően mondja ki, hogy csakis az ilyenfajta mély emberi kapcsolatok szembesítik az embert a saját hibáival és gyengeségeivel, hogy az ilyen kiváló személyekkel való ismeretségnek talán ez az egyik legnagyobb áldása.

A Beszélő önmeghatározásához híven (Politikai és kulturális folyóirat) irodalmi és irodalomkritikai jellegű írásokat is olvashatunk a lapszámban. Szegő János és Molnár Cecília Sarolta hosszan elemzik Nádasdy Ádám egy-egy kötetét. Molnár egy nyelvi-ismeretterjesztő írásokat egybegyűjtő kötetről értekezik (Prédikál és szónokol), amelyet, amint már az elején ki is mondja, csak dicsérni hajlandó. Kiemeli a szerző mulatságos, még a fásult olvasó számára is csemegeként ható megfogalmazásainak szépségét, valamint a nyelvészetről, a nyelv változásairól, megromlásának lehetetlenségéről, a nyelvi rendszer és nyelvhasználat közti különbségről alkotott látásmódját. Szegő János elemzésében (Személy szerint) Nádasdy Az az íz című kötete kerül bemutatásra. Az írás inkább a költő Nádasdy világlátásával, metaforái, szimbólumai elemzésével foglalkozik, és sikerül egységes képet adnia a költő ironikus világfájdalmáról, időről alkotott felfogásáról, a szétesett világról, gyerekkori emlékekről, az emlékezésről általában. Szegő véleménye szerint: „Nádasdy az egyik leganalitikusabb ma élő magyar költő, ezt bizonyítja a kötet hátoldalán található, miniesszének beillő, apologetikus önelemzése is: »Sok minden történik a világban, és én mégis magamról írok. Elnézést, de nekem nem megy másképp. Alanyi költő vagyok. Ez a szó a latin »szubjektív« magyarítása, és annyiban valóban szubjektív vagyok, hogy magamról tudósítok; csakhogy én ezt igyekszem objektíven csinálni. Például hogy évekig jártam udvarolni a fogaskerekűvel, melyre sokat kellett várni, ezalatt jöttem rá, hogy nem szeretem. Ez közlekedés. Van másféle költő, aki mindig a világról ír, objektív akar lenni – persze nem sikerül neki, mert akkor nem volna költő. Azaz ő is szubjektív. Én viszont nem szubjektíven vagyok objektív, hanem objektíven szubjektív. Magamról, pontosat. Fogaskerekűt. Remélem, elég nagy felület vagyok, hogy sokminden tükröződjön bennem. Például a világ.” (Beszélő, 2008. 7–8.)