Az 1989 decemberi fordulat után az egykori román kommunista párt főemberei nem játszottak többé fontos szerepet az ország politikai életében. Nem számítom közéjük Ion Iliescut, aki ígéretes indulását követően már a hetvenes években a nomenklatúra második vonalába szorult vissza. Az előző rendszer neves figurái közül mindössze ketten élték túl politikusként a rendszerváltást: Alexandru BârlÄ�deanu, aki 1990 és 1992 között az új parlament felsőházának volt az elnöke, és Ilie Verdeţ, aki a baloldali alternatívát ígérő Szocialista Párt vezéreként nem bizonyult igazán sikeresnek. Annál aktívabbak voltak viszont Nicolae Ceauşescu egykori munkatársai az írott és az elektronikus sajtóban, valamint a könyvkiadásban. Több-kevesebb rendszerességgel népszerű tévébeszélgetések vendége volt Ştefan Andrei, Paul Niculescu-Mizil, Cornel BurticÄ�. Volt, aki könyvben is közzétette az elmúlt rendszerrel kapcsolatos emlékeit. Külön említést érdemel Dumitru Popescu. A Ceauşescu-rendszer ideológiai korifeusa, aki korábban is tanújelét adta annak, hogy írói babérokra pályázik – esszékötetek mellett szépprózai mű (Pumnul şi palma / Ököl és tenyér) – publikálása is fűződik a nevéhez – visszaemlékezések egész sorozatát tette közzé 1990 után: előbb egy önálló kötetben (Am fost cioplitor de himere / Ábrándokat faragtam) foglalta össze a kommunizmussal kapcsolatos élményeit, majd kronologikusan haladó emlékiratokban1 (a Curtea Veche kiadó gondozásában megjelenő sorozat túl van a hatodik köteten) osztja meg az olvasóval politikusi pályájának emlékeit és tanulságait. Az alábbiakban Dumitru Popescu emlékiratainak ötödik kötetéhez fűzök néhány megjegyzést, továbbá ahhoz az interjú-kötethez, amelyben Lavinia Betea az előző rendszer három neves személyiségével (Ion Gheorghe Maurer, Alexandru BârlÄ�deanu, Corneliu MÄ�nescu) folytatott beszélgetéseit adta közre.2

A kommunizmus évtizedeire emlékező egykori pártembertől három dolgot várhatunk. Az első: avasson be a rendszer működésének azokba a titkaiba, amelyek rejtve maradtak előttünk, vagyis segítsen jobban megérteni saját közelmúltunkat. A második: miután a rendszer megbukott, és felváltotta valami más, nyilvánítson véleményt arról, hogy mi is volt igazából, mit tart róla most, amikor tapasztalata és ítélőereje függvényében szabadon elmondhatja róla az igazat. Végül a harmadik: mondja el, hogyan ítéli meg az 1989 decemberében történt fordulatot, milyen képe van az ország jelenéről.

A szövegekből kibontakozó kép változatos és ellentmondásos. Lavinia Betea beszélgetőtársai – egyik sincs már közülük az élők sorában – nagyobbrészt a Dej-korszak főemberei voltak, ellentétben Dumitru Popescuval, aki karrierje java részét Ceauşescu környezetében töltötte. A visszaemlékezések ennek megfelelően két korszak és két generáció ellentétét is tükrözik. Az első nemzedék tagjai egykori „illegalisták”, „alapító atyák”, akik személyesen is hátrányt szenvedtek Ceauşescu hatalomátvételével, többnyire leplezetlen ellenszenvvel beszélnek a „Kárpátok géniuszáról”, eltérően azoktól, akik az ő nevével fémjelzett évtizedekben szolgálták a rendszert. Ez a perspektíva természetesen hamis, ha azt a látszatot próbálja kelteni, hogy az egyik korszak jó volt, a másik pedig rossz, hiszen egyazon diktatúra két szakaszáról van szó, és a kettő közül az első volt a véresebb és kegyetlenebb. Tanulságos viszont ez a beállítás abból a szempontból, hogy fölveti a kérdést: miként rajzolódnak ki egymás tükrében a két történelmi szakasz lényeges vonásai?

Kezdjük néhány sommás életrajzi adattal a négy emlékező személyéről.

Ion Gheorghe Maurer (1902–2000) polgári családból származott, apja szász, anyja francia. Jogot tanult, a harmincas években más, a baloldallal szimpatizáló ügyvédekhez hasonlóan perbe fogott kommunisták védelmét látta el. Így ismerte meg Gheorghiu-Dejt is, és a párt megbízásából ő szervezte meg 1944-ben szökését a Târgu Jiu-i internálótáborból. Amikor a háború utáni kormányban Dej miniszteri tárcát kapott (közmunkaügyi, majd közlekedési miniszter lett), maga mellé vette. Rövidesen azonban vizsgálat indult ellene, és következtek a „sivatagi évek”. Az ötvenes évek második felében karrierje felível: külügyminiszter (1957–1958), a Nagy Nemzetgyűlés elnöke (1958–1961), majd 1961 és 1974 között a minisztertanács elnöke, vagyis kormányfő. Gheorghiu-Dejről úgy beszél, mint aki a barátja volt (az egyedüli!), akivel kölcsönösen tisztelték egymást, és megbíztak egymásban. Elmondása szerint már 1944-ben előadta a jövendő első titkárnak, hogy szerinte Sztálin rossz úton jár, és valójában maga Marx is súlyos elméleti tévedéseket követett el (nem határozta meg például pontosan, hogy mi a proletárdiktatúra). Fiatalkorában azt tervezte, hogy könyvet ír „Marx és korunk" címmel, amelyben feltárja ezeket a tévedéseket, és úgy véli – ezt többször is hangsúlyozza – , hogy életének az lett volna igazi hivatása, nem pedig a később rá bízott politikai funkciók betöltése.

A kötetben megszólaló három politikus közül kétségtelenül Maurer a legnagyobb formátumú személyiség. Szellemi önállóság jellemzi, mondatai keményen, határozottan, olykor cinikusan csengenek, nem szépít, és nem köntörfalaz. Az persze más kérdés, hogy mi az, amit elhallgat vagy átszínez, azért, hogy saját szerepéről kedvezőbb – némelykor: kevésbé kedvezőtlen – képet nyújtson. Szavait olvasva az embernek olyan érzése támad, mintha faragatlan pártfunkcionáriusok közé tévedt arisztokratát látna, és ő rá is játszik erre a szerepre, sokukról nyilatkozik lenézően és lekicsinylően, ami nem azért különös, mert nem szolgálnak rá hasonló minősítésre, hanem azért, mert egyazon vezető garnitúra tagjaként közöttük élte le az életét évtizedeken át. Azokat az éveket tekinti a hazai kommunizmus legsikeresebb korszakának, amikor ő állott a román kormány élén. Dejnek tulajdonítja mind az új külpolitikai irányvonal, mind az elkezdett, ám később abbamaradt gazdasági reform megtervezésének érdemét, de nem hallgatja el saját hozzájárulását sem az új koncepció kidolgozásához és végrehajtásához. Kendőzetlenül ismerteti saját szerepét a Dej halálát követő hatalomváltásban – azzal, hogy magának tulajdonítja Ceauşescu trónra emelésének kétes dicsőségét, inkább azt érzékelteti, hogy az adott pillanatban „királycsináló” helyzetben volt, mintsem vállalja is az ebből fakadó történelmi felelősséget. Jóllehet kormányfői működésének nagyobb hányada esik a Ceauşescu-érára, ezeket az éveket kevésbé sikereseknek tartja amiatt, hogy az első két-három évet követően az új pártvezérrel nem tudott együttműködni, ennek következtében arra a belátásra jutott, hogy meg kell válnia tisztségétől. Meggyőződése, hogy az 1972-ben, egy vadászat alkalmával a Székelyföldön történt autóbeleset, amely szinte az életébe került, fentről elrendelt gyilkossági kísérlet volt. Ennek az epizódnak is tulajdonítható, hogy Ceauşescuról leplezetlen megvetéssel beszél („Idióta volt!”). Nyugdíjba vonulása után még huszonhat évet élt kilencvennyolc éves korában bekövetkezett haláláig.

Alexandru BârlÄ�deanu (1911–1997) Besszarábiában született. Apja tanító volt. Jogi tanulmányokat folytatott Iaşi-ban. Amikor Besszarábia 1940-ben a Szovjetunió része lett, családjával együtt szülőföldjén maradt. A háború első éveit Kazahsztánban töltötte, ahol szénbányában dolgozott, majd középiskolai tanár lett. Végül egy tudományos intézetbe került, onnan Moszkvába küldték aspirantúrára. Nem szerezte ugyan meg a doktori fokozatot, de az ott töltött éveknek köszönhetően indulhatott el közgazdászi pályája, amikor 1946-ban visszatelepült Romániába. A háború előtt szimpatizált ugyan a kommunista mozgalommal, de nem volt párttag, és nem lett az a Szovjetunóban sem.

Jellegzetesen szakemberkarriert futott be. Felemelkedését Dejnek és Maurernek köszönhette. Tagja volt a párizsi békekonferencia munkálatain részt vevő román delegációnak. 1946–1948 között a nemzetgazdasági, 1948–között a külkereskedelmi minisztérium főtitkára. Igazán fontos pozícióba akkor került, amikor 1953-ban előbb az Állami Tervhivatal alelnöke, majd pedig a Minisztertanács alelnöke lett (1953–1968). Ő képviselte Romániát a Kölcsönös Gazdasági Segélynyújtási Tanács (KGST) vezető testületében. Neki is azért kellett tisztségéből távoznia, mert nem értett egyet Ceauşescu politikájával. Érdekesen, szemléletesen beszél, a tények hitelességét tekintve feltehetően az ő visszaemlékezése a legmegbízhatóbb.

Corneliu MÄ�nescu (1916–2000) már bukaresti egyetemi hallgatóként bekapcsolódott a kommunista mozgalomba. A háború évei alatt a Statisztikai Hivatal munkatársa volt, részt vett egy besszarábiai népszámlálási akcióban, amiből később baja származott. A fronton is megfordult. A háború után tisztiiskolát végzett, és a hadsereg propagandaosztályán dolgozott. Az „ellenőrzések” során 1952-ben kizárták a pártból, ekkor került a Hadsereg Központi Háza (a fegyveres erők minisztériumának művelődési intézménye) élére. 1953-ban egy sikeres kínai turnét követően előléptették tábornokká, majd kinevezték az Állami Tervbizottság alelnökévé, a fegyvergyártásra vonatkozó feladatkörrel. Az évtized végén a külügyminisztérium munkatársa, 1960-ban néhány hónapig budapesti nagykövet, majd 1961-ben ő lett a Maurer vezette kormány külügyminisztere. Tizenegy évig töltötte be ezt funkciót, egy olyan évtizedben, amikor a román külpolitika látványos lépésekkel hívta fel magára a nagyvilág figyelmét. Személyes sikerének is tekinti, hogy 1968-ban megválasztották az ENSZ-közgyűlés elnökévé. A jelek szerint esélyesen indulhatott volna az ENSZ főtitkári posztjának elnyeréséért is, ezt azonban a hazai vezetés megakadályozta (nem egyértelmű, hogy Ceauşescu vagy Maurer, netán épp mindkettő ludas a dologban). 1972-ben Ceauşescu minden előzmény nélkül közölte vele, hogy felmenti tisztségéből. Jelentéktelen „kirakat-funkciók” után 1978 és 1983 között az ország párizsi nagykövetségét vezette, majd nyugdíjazták. Karrierje alakulásában fontos szeret játszott Emil BodnÄ�raş támogatása, kettejük csillaga feltehetően egyszerre hanyatlott le. A három visszaemlékezés közül az övé a legszíntelenebb, diplomataként annyira elsajátította az általánosságokat hangoztató, az egyenes fogalmazást kerülő beszédet, hogy az gondolkodásmódjává vált, ezért szövege gyakran történelmi vagy politikai közhelyek gyűjteménye. Igazán érdekeset fiatalkoráról mond, az akkor megismert személyekről és a velük történtekről. Hármójuk közül a két utóbbi a „Hatok levele” néven ismert Ceauşescu-ellenes, külföldre juttatott tiltakozás (1989. március) aláírói közé tartozott, ezért mindkettejüket azonnal kizárták a pártból, otthonaikból erőszakkal kilakoltatták, és kényszerlakhelyre költöztették, heteken-hónapokon át tartó Szekuritáté-vizsgálatnak vetették alá őket. Ennek a disszidens gesztusnak köszönhetően mindketten visszatértek 1989 decembere után a politikai életbe: BârlÄ�deanu előbb az alkotmányozó gyűlés, majd a Szenátus elnöke lett, MÄ�nescu pedig szenátori tisztséget töltött be.

Fentebb megfogalmazott elvárásainkat tekintve a három kommunista főtisztviselő visszaemlékezéséből a legtöbbet a román párttörténetről lehet megtudni, persze azt is a szóban forgó személyek tájékozottsága arányában, az ő perspektívájukból szemlélve, az általuk nyújtott beállításban. Az így nyert kép paradox módon egyszerre kelti a hiteles adatközlés és a tájékozatlanság érzetét: a párt- és állami vezetés főemberei – ha őszinték, ha emlékezetük jól működik – fontos támpontokat nyújtanak a közelmúlt történelmének ismeretéhez, miközben lépten-nyomon azt is elárulják, hogy nemcsak a körülöttük zajló események, de olykor a saját sorsukat érintő fejlemények tekintetében is teljesen tájékozatlanok voltak, amint az a levéltárakban dokumentálódott kérdezőnek adott válaszaikból kiderül. Ez természetesen nem az ő mulasztásuk, hanem a rendszernek arra a lényeges sajátosságára vet fényt, hogy a politikai döntések meghozatala és kivitelezése annyira szűk körben történt, felelős beosztású tisztségviselőknek is annyira csupán megbízatásuk keretei között volt az eseményekre rálátásuk, hogy a kommunista hatalom működése a maga egészében még közvetlen szereplői számára is átláthatatlan volt. Ezt csak fokozza az a tény, hogy bizonyos időszakokban a rendszer döntéshozatali szerveinek tanácskozása alkalmával – amilyen például a legfelső pártvezetés intézménye, a Politbüró volt – nem is készültek írásos feljegyzések, az utasítások és intézkedések szóbeli közlése és továbbítása pedig mindvégig a rendszer fontos tulajdonsága maradt. Éppen ezért, függetlenül attól, hogy egyik vagy másik magas rangú funkcionárius mennyire volt személy szerint tisztességes, és mennyire őszintén hitt a kommunista társadalom eszméjében, valamennyiükre nézve érvényes az a megállapítás, hogy – akár az illegalitás évei alatt, akár a Dej-korszak-ban szocializálódtak – eleve elfogadták ennek a titkos, átláthatatlan társadalomnak a tényét, azt a fajta „munkamegosztást”, amely a párt és az állam vezető szerveiben sem tűrte az egyenes beszédet, a tájékozottságot és a vitát, s ezzel a csúcsvezetőt leszámítva mindenkit arra ítélt, hogy kiszolgáltatottja legyen mások akaratának és döntéseinek. Igaznak kell elfogadnunk azt a beállítást, hogy az első években – nagyjából Sztálin haláláig –, amikor a vezető intézmények apparátusának munkáját szovjet tanácsadók felvigyázták és ellenőrizték, s amikor minden nagy horderejű döntés Moszkvában született meg, a helyi vezetők mozgástere igen csekély volt, és megalapozottan féltek attól, hogy a Kreml parancsára bárki leváltható. Ezek az állapotok azonban nem sokáig élték túl Sztálin halálát – az új lengyel pártvezér, Gomulka megválasztása már 1956-ban érzékeltette, hogy egy szolidárisan működő pártvezetés sikerrel szállhat szembe a szovjetek akaratával –, a román vezetésben azonban semmi nem változott. Valószínűleg helytálló a „régi gárda” tagjainak véleménye, hogy tudniillik „Dejzsel lehetett beszélni”, és az ő idejében a fontos témákat a pártvezetés megvitatta, ennek az állításnak azonban csak a Ceauşescu-korabeli visszafejlődéssel szemben van tényleges – nem is csekély – súlya.

A három visszaemlékező előadásában Románia második világháború utáni története úgy írható le mint a kommunizmus szovjet modelljének az országra kényszerítése az 1944. augusztus 23-i fordulat után, az ezzel az állapottal való szembefordulás előbb félénkebb, majd egyre határozottabb érvényesülése Sztálin halálát követően, a Moszkvától való eltávolodás politikájával párhuzamosan pedig a gazdasági fejlődés hazai elképzelésének kidolgozása és tervezett alkalmazása. Ezt az egészében véve pozitív kibontakozást állította le és térítette el Ceauşescu hatalomátvétele 1965-ben, ő ugyanis rövid ideig változatlanul folytatta a Dej kezdeményezte irányvonalat – és ezzel 1965–1970 között olyan külpolitikai sikereket ért el, amelyek megalapozták nemzetközi ismertségét, és népszerűséget szerzett honfitársai körében is – , a hetvenes évek elejétől kezdődően azonban oly módon sajátította ki magának a hatalmat és kényszerítette az országra a politikai vezetés neosztálinista módszereit, hogy a hátralevő közel két évtized, ahelyett hogy jól kamatoztatta volna az előző években megnyílt lehetőségeket, katasztrofális visszafejlődést hozott.

Ez a képlet természetesen logikusan összerakható és levezethető. Mozzanatait a visszaemlékezők – különösen a két koronatanú, Maurer és BârlÄ�deanu – egybehangzóan, belső ellentmondások nélkül adják elő. Elsőként el kellett érni, hogy a „moszkoviták” – Pauker, Luka, Teohari Georgescu – ellenében Gheorghiu-Dej szerezze meg a kommunista párt vezető funkcióját. Sikerült, jóllehet Románia volt az egyedüli ország, ahol nem Moszkvából jött vezető került a párt élére. (Maurernek zamatos története van arról, hogyan kellett Sztálin színe előtt megindokolnia, miért nem támogatja Ana Pauker jelölését3.) Következett a szovjet vezetés iránt továbbra is feltétlen lojalitást tanúsító „keményvonalasok” – újból a Pauker–Luka–Teohari Georgescu hármas – eltávolítása a vezetésből 1952-ben. Sztálin halálát követően a román vezetés már 1955-ben, nem sokkal az osztrák békeszerződés aláírása után felvetette a Romániában állomásozó szovjet csapatok kivonásának gondolatát. Hruscsov akkor nemet mondott, de az 56-os magyarországi forradalom után előállott új nemzetközi helyzetben a Kreml 1958-ban teljesítette a román pártvezetés kérését: Romániából távoztak a megszálló szovjet csapatok, és a továbbiakban a románok azt is elutasították, hogy az országban a Varsói Szerződés csapatai közös hadműveleteket tartsanak. Amikor pedig Gheorghiu-Dej 1957-ben leszámolt a felső vezetés két utolsó Moszkva-barátként számon tartott tagjával – az egyik az a Miron Constantinescu volt, aki megpróbálta számon kérni rajta az elmaradt „desztalinizációt”, és talán a helyére tört, a másik Iosif Chişinevschi –, gyakorlatilag minden akadály elhárult a „nemzeti vonal” érvényesülésének útjából. Fontos megjegyezni, hogy a román pártvezetés korán felismerte a szovjet–kínai ellentétnek a szovjet hegemóniát aláásó hatását, és ezt azonnal ki is aknázta a maga javára azzal, hogy szorosabbra fűzte viszonyát Pekinggel, és ezáltal mintegy a pártfogásuk alá helyezte magát. Ez az irányulás érvényesült abban is, ahogyan Bukarest lazította kapcsolatait a szocialista országok szovjet ellenőrzés alatt működő intézményeivel – a Varsói Szerződéssel és a KGST-vel –, és közeledett az „el nem kötelezett országok” Tito által is támogatott, de döntően a „harmadik világra” kiterjedő mozgalmához. Tekintettel arra, hogy az 1964-ben elfogadott párthatározattal a román vezetés nyíltan meghirdette a szovjetekkel szembeni önállóság politikáját, mind Maurer, mind BârlÄ�deanu értelmezése szerint a hatvanas évek közepére megteremtődtek a feltételek a nemzeti érdekek szolgálatában álló gazdaságirányítás és a korábbinál liberálisabb társadalompolitika számára.

Maurer így összegez:

„Dej politikáját az óvatosság jellemezte, valamint annak tisztázása, hogy egy politikai akciónak lehetnek-e vagy sem következményei. Különösen a hosszú távú következményeket tartotta szem előtt, és azokat, amelyeket nem lehet azonnal látni. Nekünk elsőként a szovjet hegemónia alól kellett kibújnunk ahhoz, hogy bizonyos fajta belpolitikát műveljünk. De ezalatt az országban sem vesztegették az időt. Nagy változásokat nemigen hajthattunk végre, éppen amiatt, hogy ne szolgáltassunk alkalmat invázióra azon a címen, hogy Romániában ellenforradalom zajlik, amely az egész szocialista rendszert aláássa. Így történt Magyarországon, így történt Csehszlovákiában. Ha Dej akkor nem hal meg, a belpolitikában is elkezdődött volna a változás. […] Sor került volna a társadalmi és politikai élet demokratizálására, a gazdasági életben is nőtt volna a liberalizmus. A kisvállalkozók („mandatari”), az iparosok megjelenése annak bizonysága, hogy valami már elkezdődött. A piacgazdaság rendszerét céloztuk volna meg.” (L.B. 330.)

BârlÄ�deanu nézőpontja igen közel áll ehhez:

„A hatvanas évektől kezdtek javulni az emberek életkörülményei. Amikor Dej meghalt, adósságok helyett irigylésre méltó helyzetben voltunk. Irigykedtek is ránk a szocialista táborban. Jól kiépített iparunk volt. mindenből a legjobbat szereztük be magunknak Amerikából vagy Nyugatról. Igaz ugyan, hogy ők nem a holnapi technológiát adták el nekünk, hanem az aznapit, de azért az jó technológia volt. […] Sztálin halála után Dej nem mondott le a vezetésről, de ezzel a politikával mélyebb desztálinizálást hajtott végre, mint mások a szocialista táborban. Vegye még hozzá ehhez a politikai foglyok szabadon bocsátását 1964-ben. […] Mindenesetre a kommunista párt történetében – legalábbis ’46 óta, amikortól én ismerem – két áramlat volt: a kominternista és a nemzeti. Dej a nemzeti áramlatot képviselte. Ő azonban nagyon árnyalt politikát folytatott. A diplomácia mindenkor a politika eszköze. Dejben pedig teljes mértékben megvoltak a politikusi képességek. Diplomáciai manővereinek köszönhetően 1963-ra lefektette a román külpolitika sarkpontjait.” (L. B. 131–134.)

A kép nem hamis, de erősen átrendezi – megszépíti – a valóságot. A két visszaemlékező úgy hangolja át a valóság tényeit, hogy azok közvetlenül a jövőbe – vagyis az 1989. decemberi bukást követő jelenbe – átvezető tendenciaként mutatkoznak meg. Mindamellett úgy gondolom, hiba volna nem érzékelni Maurer és BârlÄ�deanu szavaiban a román kommunista rendszernek azt a tényleges sajátosságát, hogy kezdettől fogva „nemzeti” kívánt lenni, hogy tehát bizonyos értelemben csak színlelte a szovjetek iránti barátságot, ha nem is magának a szovjet mintának a követését, vagyis titokban kezdettől fogva szovjetellenes volt, és ha ennek Sztálin haláláig nem tudott is érvényt szerezni politikájában, ’53 után elég volt neki egy évtized, hogy – az adott körülmények között lehetséges fokon – a nemzeti függetlenséget célzó aspirációit megvalósítsa. Másfelől azonban azt is látni kell, hogy a Ceauşescu-korszak katasztrofális visszaesése is elválaszthatatlan attól, hogy jóllehet Bukarest fő törekvése a Moszkvától való függetlenedés volt, Romániában ennek ellenére a kommunizmus sztálini modellje szervesült. Lehetett Gheorghiu-Dej kevésbé vérszomjas diktátor, mint Sztálin, lehetett az ország érdekeit szem előtt tartó, a világpolitika óceánján okosan lavírozó politikus, aki adott közvetlen munkatársai véleményére, és velük együtt irányította az ország ügyeit, mindez hiába szól érdemei mellett – különösen, ha azokat utódja személyével vetjük egybe –, az a két évtized ugyanis másról is szólt – méghozzá keményen! – , mint amit ezek az összegzések felmutatnak. De különösen azt a kérdést nem lehet megkerülni, hogy a Dej halálát követő hatalomátvétel leírása nem merülhet ki abban, hogy milyen intrikák, színfalak mögötti húzások vezettek ahhoz, hogy az eleinte esélyesebb Apostol helyett Ceauşescu legyen a megválasztott utód. Ez utóbbi sikeres előretörésében ugyanis épp az mutatkozott meg, milyen „káderei” vannak a „nemzeti vonalnak” a legfelső vezetésben, és mi történik akkor, hogyha a párt első emberének kiválasztása azon múlik, hogyan bánik el környezetével a már ugrásra készen várakozó, gátlástalan akarnok – aki mellesleg az ő neveltjük. Maga az a tény, hogy Maurer nyomatékosan hangsúlyozza: nem ismerte – mármint a szó valódi értelmében nem ismerte – Ceauşescut, arra vall, hogy a román pártvezetés akkor – 1965-ben – úgy élte át a szovjet alávetettség korszakának meghaladását, mint olyan realitást, amelynek fényében nagyjából mindegy, kire osztják „a jó hazafiak” közül a főszerepet. Annak az eshetőségnek a figyelembe nem vétele, hogy a „nemzeti vonal” színeiben visszalopózhat a legvadabb sztálinizmus, mindent elárul arról, hogy a fatális döntés szereplői nem voltak képesek felmérni, a Sztálin halála óta eltelt évtized a rendszer története szempontjából nemcsak a Moszkvának való alávetettség megkérdőjelezéséről, a nemzeti érdekre alapozó politikai kísérletekről szólt – mert valóban erről szólt Varsóban és Budapesten is, nemcsak Bukarestben –, hanem a tényleges desztalinizációról. Ez pedig az adott körülmények között – jóllehet koherensen kidolgozott programja sehol sem volt – nagyjából ugyanazokat a törekvéseket jelentette: az egyszemélyű hatalom végét, az életminőség javítását célzó nagyobb fokú gazdasági racionalitást, a rendszer elnyomó apparátusának féken tartását. A Sztálin halálától a kommunizmus bukásáig terjedő évtizedek bebizonyították ugyan, hogy ezekben a törekvésekben egyetlen ország sem mehet túl messzire, de arra Európában egyedül Románia (és mellette Albánia) nyújtott példát, hogy továbbra is nyitva áll a visszaút lehetősége: a teljes resztalinizáció. (Más kérdés – és nem is mellékes kérdés – hogy a nemzetközi kommunista mozgalom világméretű térképén a hatvanas-hetvenes években Kína néhány éven át a győzelmesen előretörő „permanens” forradalmat jelképezte.) Amit ki kell még egészíteni azzal: ha netán komolyan vesszük, hogy Ceauşescu hatalomra jutása sajnálatos véletlen volt, s kellő magyarázatot ad rá az intrikákban mindig bővelkedő pártapparátus természetrajza, még mindig válaszra vár az a kérdés: hol voltak, miért hallgattak közvetlen munkatársai, a hatalomban vele nemcsak formálisan osztozó főemberek akkor, amikor a rajta elhatalmasodó uralmi téboly jelei nyilvánvalóvá lettek? Az összefüggés evidens: akik hatalomátvételét támogatták – vagy nem akadályozták meg – azért bizonyultak a későbbiekben képtelennek szembeszállni vele, mert a párt vezető szerveinek gyakorlatából hiányoztak azok az eszközök – köztük a két legfontosabb: a vita és a szavazás –, amelyek használata elejét vehette volna a diktatórikus hajlamok elszabadulásának és a nyomukban járó ideológiai regressziónak. Ezek a pártélet Lenintől származó normái voltak, ilyenformán természetes lett volna (újbóli?) alkalmazásuk, a román pártvezetők azonban ezek helyett visszasüllyedtek a bizánci teokrácia hagyományába, Ceauşescu pedig – miután rendre megszabadult a „régi gárda” képviselőitől – „nemzeti hősként” úgy tudta maga mellé felzárkóztatni új munkatársait – saját kreatúráit – , hogy azok nemcsak sztálini típusú egyeduralmát, hanem fasisztoid nacionalizmusát is fenntartás nélkül támogatták. Más pártokénál mélyebb desztalinizációról beszélni Romániában – ahogyan BârlÄ�deanu teszi – mérhetetlen naivitás vagy tudatlanság. Jellemző arra, hogyan gondolkodtak akkor a román pártemberek, és mennyire tartósan rabjai mindmáig – ők, és velük még sokan mások – saját illúzióiknak. Beérem két utalással az elmondottak alátámasztására. Az egyik Maurer kommentárja Ceauşescu 1968. augusztusi nevezetes beszédéhez. Maurer helyesli, hogy Románia nem vett részt Csehszlovákia megszállásában, és azzal is egyetért, hogy a főtitkár egy nagygyűlésen ad hangot a román pártvezetés álláspontjának. Valódi reálpolitikusként elítéli azonban azt a dagályos felelőtlenséget, ahogyan Ceauşescu kilátásba helyezi, hogy szovjet katonai beavatkozás esetén az ország népe egy emberként száll szembe a betolakodókkal. („Erre a heves kifakadásra nem volt szükség, az egyszerűen provokációként hatott. Többek között megfenyegette az oroszokat, hogy amennyiben bejönnek, az egész nép szembeszáll velük. Ez egész egyszerűen felhívás volt az invázióra, mert sikeres szembeszállásról nem lehett szó." L. B. 332.)

Második példánk: a politikai végrehajtó bizottság 1989. december 17-i ülése, amelyre még visszatérek. A kibontakozó krízis pillanatában, amikor valójában eldőlt a rendszer bukásának forgatókönyve, a szűkebb román pártvezetés tagjai saját, kommunista normáik szerint is oly mértékben bizonyultak tehetetlenül szolgalelkűnek és vétkesen felelőtlennek, hogy az visszamenőleg is minősíti ezt az egész garnitúrát.

Dumitru Popescu emlékiratát mind nézőpontja, mind írásmódja megkülönbözteti az eddigiekben kommentált visszaemlékezésektől. Irodalmi igényű szöveg, érdekes, olykor lebilincselő olvasmány, függetlenül attól, hogy olvasója elfogadja-e a szerző látásmódját és ítéleteit. D. P. hozzáértően kezeli az intellektuális próza eszköztárát: tömören jellemez helyzeteket és embereket, jó hangulatfestő, elemzései logikusak, érvei megalapozottak. Emlékiratai ötödik kötetében egy művelt, sokat tapasztalt pártfunkcionárius próbálja meg értelmezni az 1989 decemberében történteket és azok következményeit.

Ami pedig a nézőpontot illeti: Dumitru Popescu két és fél évtizeden át közvetlen munkatársa volt Nicolae Ceauşescunak. Neki köszönhette felemelkedését, a főtitkár bukásával pedig az ő karrierjének is vége szakadt. Ez egyben azt is jelenti, hogy politikusként szembe kellett néznie azzal, mit vállal vagy tagad meg a Ceauşescu-korszak történelméből és ezen keresztül magából ifjúkori eszményéből, a kommunista társadalomból. Máris elárulom: noha sok mindent megtagad, sokat – túlságosan is sokat! – vállal és megőriz: utolsó évekbeli hanyatlása ellenére a rendszert egészében véve pozitívan ítéli meg.

A könyvben rövid fejezetekre tagolva filmszerű jelenetek peregnek. A párt XIV. kongresszusa. „Hieroglifák” – a változás jelei a szocialista tábor országaiban. Titkársági ülés az „események” előtti héten. A Politikai Végrehajtó Bizottság sokat emlegetett december 17-i ülése. A „Nagyhét”, vagyis a december 22-i meneküléssel végződő napok. Ceauşescu pere és halála. Látogatás a születő hatalom főhadiszállásán, a televízió épületében. Mindezekhez egy-egy utólagos fejezetben a szerző külön kommentárokat fűz.

Ezek a történések azonban a könyvnek csupán az első, kisebb hányadát teszik ki. Mert az emlékirat azzal folytatódik, hogyan tartóztatták le, fogták perbe és ítélték letöltendő börtönbüntetésre a Végrehajtó Bizottság tagjait. A könyvnek ezek a fejezetei nemcsak meggondolkodtatóak, de egyenesen megrázóak. Függetlenül ugyanis attól, hogy mennyire voltak azok a személyek gyűlöletesek, mekkora felelősség terhelte őket a rendszer bűneiért, nem lehet szó nélkül napirendre térni afölött, milyen körülmények között nyilvánult meg velük szemben az új hatalom igazságszolgáltatása. Ez a tapasztalat természetesen szintén befolyásolja D. P. véleményét a Ceauşescu-rendszer megdöntéséről.

A december 22-vel záruló eseménysor előadása rávilágít arra, hogy a román pártvezetés főemberei – köztük maga D. P. – ebben a struktúrában egyszerű bábfigurák voltak még akkor is, ha a maguk feladatkörében szinte korlátlan hatalommal rendelkeztek. D. P. beszámol arról, hogy a XIV. kongresszust megelőzően a főtitkár munkaközösséget hozott létre a kongresszuson előterjesztendő jelentés téziseinek kidolgozására. Ez a munkaközösség el is készült időre a szövegével, éppen csak nem volt rá szükség, mert Ceauşescu olyan szöveget terjesztett a kongresszus elé, amelyet egymaga szerkesztett meg „közhelyekből és jelszavakból”. D. P. fel sem teszi a kérdést, miként lehetséges, hogy a pártkongresszus elé nem olyan szöveg került, amelyből előzetes vita és testületi jóváhagyás után lett a legmagasabb pártfórum dokumentuma.

Tájékozatlanság, fejetlenség, döntésképtelenség: ezek a szavak jellemzik a legpontosabban a vezető testület magatartását a december második felében zajló események idején. Nézzük röviden a Politikai Végrehajtó Bizottság december 17-i ülését!

D. P. beszámolója szerint Ceauşescu felháborodottan tájékoztatta a testületet, hogy elégedetlen a rendfenntartással megbízott minisztériumok – fegyveres erők, belügy, Szekuritáté – reakciójával a temesvári zavargások kapcsán. Felelősségre vonta a három vezetőt (akikről itt szó van: Vasile Milea, Tudor Postelnicu, valamint Iulian Vlad), és súlyos intézkedéseket helyezett kilátásba velük szemben. A drámai pillanatot D. P. így kommentálja:

„Csupán két lehetőség volt: ezek hárman vagy ütődöttek [tembeli], képtelenek a legegyszerűbb helyzetben is feltalálni magukat (maréknyi rendbontó [infractori] szembefordult a törvénnyel és annak őreivel), vagy pedig a miniszterek embereikkel együtt eladták magukat, árulók lettek, átálltak a szocializmus ellenségeinek oldalára, s ezzel tűrhetetlen helyzetet teremettek az országban, védelem nélkül hagyván a munkásosztály államát [regimul muncitoresc]. N. C. azért hívta össze a PVB ülését, hogy rájöjjön, mi az igazság, s hogy egyúttal minket is e drámai dilemma elé állítson. El volt szánva, hogy húsba vágjon, hogy gyökerestül eltávolítsa a bajt. Soha ez idáig nem vádolt és nem fenyegetett ennyire éles hangon. Az is igaz, hogy a kérdésekkel bombázottak sem igyekeztek vagy nem tudtak kielégítően válaszolni, tisztázni, meggyőzni, különösképpen magyarázattal szolgálni az előző éjszakai kapkodásra nézve [szó szerint: hebegésre, bâlbâialÄ�]. Ellenkezőleg, most is hebegtek, mintha nem mérnék föl, hogy elbuktak a vizsgán, mintha fel sem fognák tulajdon vétküket, ami még jobban kiemelte N. C. gyanakvását és ingerültségét. A főtitkár nem ódzkodott kimondani a végzetes szót: árulás. Látván, hogy a leváltásuk kilátásba helyezése nem jár a várt hatással az érintettekre, emelte a tétet, mondván: a kivégző osztag elé fogja őket állítani. Lehetett volna tovább fokozni? Fejükre olvasta, hogy eladták az országot. Egyedül Postelnicu reagált »proletár módra« [muncitoreşte]: lőjék főbe, haljon meg, ő akkor is habozás nélkül szolgálja a pártot, őt, mármint a főparancsnokot, magát a munkásosztályt. A többiek a főnökre bízták, döntsön saját belátása szerint.” (D. P. 24–25.)

Tragikomikus helyzetnek ez sem kevés, de a java még hátravan! A testület tagjai nehezen tesznek eleget a felszólításnak, hogy nyilvánítsanak véleményt, foglaljanak állást ebben a kiélezett helyzetben. Elhangzik néhány langyos, tétova, bizonytalan vélemény. A sok évtizedes kommunista pártrutinnak megfelelően a bizottság tagjai elítélik mulasztásaikért a vétkeseket, de úgy vélik, miután belátták tévedéseiket, és fogadalmat tettek, bízni lehet abban, hogy ezentúl teljesítik kötelességüket.

Ekkor drámai fordulat következett: N. C. öklével az asztalra csapott, és azt kiáltotta: „Én ezzel a politikai bizottsággal többé nem tudok együtt dolgozni!” Ezt követően felállt, és úgy tett, mint aki elhagyja a termet. Az ajtóhoz közeledve lelassította lépteit, közben ketten-hárman a nyomába eredtek, és kérlelni kezdték, hogy térjen vissza.

D. P. jó érzékkel mutat rá a főtitkár gesztusának képtelenségére. Jelenthette volna az a mondat akár azt is, hogy lemond, magára hagyja a testületet, ha már nem tud tagjaival együtt dolgozni – ám a jelen lévők pontosan tudták, hogy nem így értendő. Akkor viszont az ellentétét jelenti, vagyis azt, hogy leváltja a testületet. Ez azonban lehetetlen, mert vagy azonnal le is tartóztat mindenkit, vagy vállalja azt, hogy betartja az ilyenkor szokásos eljárást, összehívja a Központi Bizottságot, és „pártszerűen” megindokolja, miért kerül erre sor, ami szintén elképzelhetetlen. Az ülés folytatódott, és bármiféle érdemi határozat elfogadása nélkül ért véget.

Az öt nap múlva kicsúcsosodó eseménysor felől szemlélve ez a december 17-i politikai végrehajtó bizottsági ülés a román kommunista párt történetének (egyik) sorsdöntő epizódja. Nem abban az értelemben, hogy „megmenthette” volna a rendszert, miután annak bukását túl sok külső és belső tényező elkerülhetetlenné tette. Sorsdöntő pillanatnak tekinthető mégis azért, mert ettől kezdve az események végzetesen sodródtak az ismert mederben a december 22-i végkifejlet – a diktátor házaspár menekülése, a kivívott szabadság televíziós színjátéka, a „terroristák" gyilkos akciói, N. C. és felesége kivégzése – irányába.

Ami másként alakulhatott volna, az nem feltétlenül a rendszerváltó garnitúra személyi összetétele; Ion Iliescu és emberei minden jel szerint készenlétben álltak, lévén hogy – fogalmazzunk tartózkodóan – közöttük már megtörtént a hatalomátvétel feltételeinek egyeztetése. Ám épp az lett volna talán elkerülhető, hogy a hatalomátvétel ama kaotikus felfordulás körülményei között menjen végbe, amely a sok száz ember halálát okozó erőszakhullám tombolásával fedte el a háttérben zajló politikai alkut a „régiek” és az „újak” között.

Annál érdekesebb, hogy D. P. még csak fel sem teszi a kérdést: mi történt volna akkor, ha azon az ülésen a bizottság tagjai kijelentik: lemondásként értelmezik N. C. idézett mondatát, és saját hatáskörükben intézkednek az azonnali tennivalókról. Amilyen érthetetlen, ugyanolyan természetes is, hogy ez D. P. számára nem kérdés, ugyanis politikusi tudata nem ismeri és nem számol vele. Ez nem tájékozatlanság és nem gyávaság, vagy csak másodsorban az – egész egyszerűen ilyen a politikusi „szocializációja”, és vele együtt a teremben tartózkodó elhelyezkedő többieké is. Egy vezetési gyakorlat botránya lepleződik le azon az ülésen, egy olyan gyakorlaté, amely lehetővé teszi, hogy az ország legfelső vezető testületének tagjai úgy vegyenek részt egy értekezleten, hogy a szóban forgó tárgyban – „rendbontás Temesváron” – tájékozatlanok, de a bevett szokásoknak megfelelően nem kérdeznek, és nem vitáznak, akik hozzászoktak, hogy a döntések a főtitkár szájából hangzanak el, ők pedig csak helyeselnek, és így tovább. Milliók élete van letéve szolgalelkű, sunyi udvaroncok vagy öncsaló pártfunkcionáriusok kezébe!

Ami magát a rendszerváltást illeti, D. P. világosan fogalmaz, de ellentmondásosan gondolkodik. Maga is belátta, írja, hogy N. C.-nek távoznia kell, de nem volt számára közömbös, hogy ez hogyan történik és kinek a javára: „Én is hangot adtam azon óhajomnak, hogy hozzájáruljak N. C. félreállításához, de egy természetes folyamat keretében, amikor a hatalommal való összeférhetetlensége magától felszínre kerül, amikor erről mindenki meggyőződik, és ez arra is késztet mindenkit, hogy nyíltan távolodjék el a vezértől [de conducÄ�tor]. Nem mocskos összeesküvésben ellenségekkel – az ő és a szuverén állam ellenségeivel.” (D. P. 26.)

Az összeesküvésről később. Szóljunk előbb arról, mennyire naiv és történelmietlen a marxista szemléletben fölöttébb járatos D. P. elképzelése a forradalomról és a hatalomváltásról. N. C. bukását valahogy úgy képzeli el, mint amikor egy túlérett, már rothadó gyümölcs magától lehull a fáról, nem kell semmit tenni, csak kivárni a kívánt eseményt. Képzelni sem lehet jobb összegzését annak a politikai tehetetlenségnek, amely azt a testületet – a szűkebb román pártvezetés tagjait – átjárta: ezek a pártemberek ugyanazt szerették volna jól működtetni, ami az ő részvételükkel bizonyította be működésképtelenségét. Ez a szemléleti korlát akadályozza meg D. P.-t abban, hogy belássa: az adott helyzetben mindössze két lehetőség kínálkozott: az egyik a palotaforradalom vagy államcsíny, a másik az utca forradalma. Sem egyiknek, sem másiknak nem lehet erkölcsi ismérve, mivel lényege szerint rendkívüli helyzetben, módosult erőviszonyok körülményei közepette végbemenő, erőszakos hatalomváltás.

Ami mármost azt a kérdést illeti, hogy mi is történt Romániában 1989 decemberében, arra nézve a történészek és elemzők véleménye megoszlik, és nem itt a helye annak, hogy tisztázzuk. Nagy valószínűséggel két külön eseménysorral kell számolnunk, amelyek előbb egymástól függetlenül haladtak, majd találkoztak, és átfedték egymást. Az első a hatalom belső köreiben – belügy, Szekuritáté, hadsereg – indult, és ha nem volt is a szó szoros értelmében vett összeesküvés, olyan szervezkedésként írható le, amely Ceauşescu diktatúrája ellen irányult, és a gorbacsovi típusú megreformált kommunizmust célozta meg. Ez a szervezkedés kezdetben nem a rendszer megdöntésére törekedett, de a nemzetközi élet fejleményei menet közben ennek vállalásába is belesodorták. A Temesvárott kezdődő tiltakozó mozgalom eleinte ugyanúgy (csupán) Ceauşescu-ellenes volt, és az elégedetlenség lassan tömegmozgalommá váló hulláma szintén sokáig megőrizte ezt a jellegét – elvégre december 22. első szónokai a televízióban a diktatúra bukását ünnepelték –, mindössze néhány óra leforgása alatt azonban a jelszavakban és a tézisekben a „megtisztított” szocializmus ígéretét felváltotta a kommunizmusellenesség és – a többpártrendszer visszaállításának bejelentésével – a restauráció programja. Ez azonban nem az utca követelése volt, hanem „fentről” érkezett politikai választás.

Amikor tehát D. P. „árulást” emleget, a maga nézőpontjából igaza van. Igaza van abban az értelemben, hogy a rendszer megbuktatását azok segítették elő vagy hajtották végre, akik kezükben tartották a hatalmat, épp csak azt nem tudjuk, hogy személy szerint ki mennyi részt vállalt ebben a műveletben (az érintettek mindenekelőtt a honvédelmi miniszter, Milea és utóda, StÄ�nculescu, valamint a Szekuritáté főnöke, Iulian Vlad). Szövegében az „árulás” szónak kettős jelentése van: nemcsak a Ceauşescutól való elpártolást jelenti, hanem a szocializmus elárulását is. D. P. ugyanis úgy véli, hogy ami decemberben történt, azt Moszkvából is, Washingtonból is irányították, ennélfogva szereplői „kettős ügynökök” voltak. Ismét azt kell mondanom, talán nem jár messze az igazságtól, épp csak abban téved, hogy egy világtörténelmi folyamatot túlságosan szűk nézőpontból értelmez. Ez a nézőpont az 1944 után az új rendszer elkötelezett híveként szocializálódott értelmiségié, aki a rendszert minden hibájával vagy bűnével együtt történelmi szükségszerűségként szemléli, bukásába pedig nem tud beletörődni. Ennek ellenére rövid jellemzése a rendszerváltás romániai elitjéről nemcsak részrehajló, hanem találóan ironikus is:

„...a nemzetközi paktumok égisze alatt egymás mellett találták magukat, szinte egyazon harcias partitúra előadóiként, a lelkes újítóknak álcázott dogmatikus sztálinisták és a kommunizmus születésüknél fogva hajthatatlan ellenségei, a jobboldal (vagy akár a szélsőjobb) élharcosai [...]. A két tábor tagjai, akiket a háttérből »irányítók« tereltek össze, a következő évek során hol közelebb kerültek egymáshoz, hol eltávolodtak, aszerint, hogy mit kívántak az erőviszonyok változásai mentén hullámzó, ingatag külső érdekek, görcsös kapkodást okozva a politikai élet felszínén, s létrehozva ama bizonyos posztkommunista román demokráciát, beleértve a politikai váltógazdálkodást is, a meggazdagodás forrásaihoz való hozzáférés utódlását." (D. P. 69–70.)

Emlékeztetek arra, hogy Dumitru Popescu elítéli a Ceauşescu-rendszer utolsó éveinek esztelen megszorításait, az életszínvonal csökkenését, felrója Ceauşescunak, hogy nem ismerte fel: a XIV. kongresszustól az emberek változást, nyitást vártak, és ehhez meg is voltak a feltételek. Ennek ellenére távol áll attól, hogy reálisan lássa a rendszer válságát, a nélkülözések okozta tömegméretű elégedetlenséget, a személyi kultusz kiváltotta undort, egyszóval azt, hogy az országban tarthatatlanná vált a helyzet, amit csak fokozott annak érzékelése, hogy a többi szocialista államban a rendszer inogni kezdett, kisebb-nagyobb engedményekre kényszerült. Ezért van az, hogy D. P. szerint a decemberi fordulat okai között első helyen nem a belső elégedetlenség áll, hanem az „árulás” és a nagyhatalmak beavatkozása. És végül ezért marad ő maga hűséges Ceauşescuhoz. Nemcsak amikor elítéli az új hatalom által megrendezett koncepciós pert és a diktátor házaspár kivégzését, hanem akkor is, amikor mérlegre teszi Nicolae Ceauşescu történelmi személyiségét:

„Három és fél évtizede, ’56 nyara óta ismertem N. C.-t, amikor magához kéretett, hogy rám bízza a Scânteia Tineretului vezetését4. Rengeteg alakváltozatban láttam, és azt tartottam, hogy megközelítőleg fel tudom mérni a jó és a rossz tulajdonságok arányát személyiségében. Sok olyan jellemvonása, a hiányos iskolázottságra valló tulajdonsága volt, amelyet nem kedveltem, ingerelt féket nem ismerő impulzivitása, az utolsó évtizedben pedig demoralizált és felháborított tekintélyuralomra, parancsolásra való hajlama, mások, de különösen munkatársai véleményének arrogáns lenézése. Ám senki nem tudott volna meggyőzni arról, hogy ez az ember nem szerette hazáját, hogy nem arra fordította utolsó csepp energiáját is, amit méltóságot és jólétet ígérő jövőjének vélt.

Megszállottja volt (a fost un fanatic) Románia szuverenitásának – mert ez volt az a legmagasabb rendű tudnivaló, amit a nemzeti történelem viszontagságaiból, a fejedelmek tragikus sorsából és bölcsességéből leszűrt.” (D. P. 104–105.) És hozzáteszi: ugyanazt mondaná róla, mint amit egy kínai vezető Mao Ce-Tungról mondott: fele-fele arányban oszlott meg személyiségében a jó és a rossz.

Fogadjuk el: ez is egy lehetséges ítélet. Van ennél súlyosabb, elmarasztalóbb, mint ahogy van kedvezőbb is.

Emlékiratai ötödik kötetének nagyobb hányada, mint mondottam, a fordulat utáni hónapok-évek történéseinek leírása. Röviden arról szól, hogyan tartóztatták le, zárták börtönbe, fogták perbe és ítélték el a Politikai Végrehajtó Bizottság tagjait az új hatalom vezetői. Nem könnyű erről a beszámolóról tárgyilagosan, igazságosságra törekedve véleményt mondani. Annyi honfitársamhoz hasonlóan akkor, 1990-ben én sem láttam abban semmi elítélendőt, hogy a megbukott pártvezetés főembereit felelősségre vonják, vagyis számot kell adniuk tetteikről, és ha kell, bűnhődniük kell miattuk. D. P. azonban alantas bosszúról, kegyetlen meghurcoltatásról beszél, és az általa átéltek alátámasztják állítását. Hónapokon át tartó őrizetbe vétel embertelen körülmények között, vádemelés nélkül, majd pedig erősen politikai befolyás alatt megrendezett per – mindez nem vet jó fényt a december utáni román demokráciára. Egy dolog ugyanis a Ceauşescu-garnitúra tagjainak politikai bűnössége – amelyhez nem fér kétség – , és más dolog a személyes felelősség bűntetőjogi mérlegelése és annak következményei. Mint ahogy az sem mindegy, hogy – akár forradalmi rendszerváltást követően is – mennyire indokolt a „régi rend” felelőseinek szándékos megalázása és megkínzása. (D. P. beszámolója szerint nők és férfiak ugyanabban az embertelen bánásmódban részesültek. Egyesek közülük belehaltak a börtönben kiállott megpróbáltatásokba.)

A fordulat utáni első éveknek ez az epizódja alighanem az új rendszer egyik szégyenfoltja marad.

Miért volt ez a két könyv számomra nemcsak tanulságos olvasmány, de izgalmas is? Például azért, mert kiderült belőlük, hogy jóllehet nem a kommunista rendszer főembereitől tudjuk meg, milyen is volt az a világ, amelyben éltünk, azért az ő tanúvallomásuk is nélkülözhetetlen az összképhez.

Megkockáztatom azt a hipotézist, hogy ami a román valóságot illeti, az első generáció tagjai (Maurer, Bârladeanu, MÄ�nescu) mindvégig józanabbak maradtak a rendszer megítélésében, és saját szerepüket is felelősebben szemlélték. Ők a hibásak azonban azért, hogy a romániai kommunisták oly mértékben a szovjet irányítás-ellenőrzés megszűntetésében látták a fő célt, hogy ez végül beleterelte őket a neosztálinizmus zsákutcájába. Ennek következtében a hatvanas évek végétől kezdve a román politikai szükségszerűen eltorzult, és az ország sajátos nemzeti-szocialista állammá lett.

E torzulás valódi, mélyebben rejlő okaira a történelmi elemzésnek még ezután kell fényt derítenie.

Valójában nem meglepő, hogy az „alapító atyák” politikai realizmus tekintetében magasabb helyezést érdemelnek, mint saját neveltjeik és utódaik. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ők hozták létre azt a rendszert, amely minden külső kényszer nélkül vált olyanná, amilyenné a második generáció politikusai tették.

 

JEGYZETEK

1. Dumitru Popescu: Cronos autodevorându-se... Memorii. Curtea Veche, Buc. (A kommentált ötödik kötet megjelenésének éve 2007.)

2. Lavinia Betea: Partea lor de adevÄ�r. Compania Kiadó, Buc., 2008.

3. Lényegében azt mondta Sztálinnak, hogy a román közvélemény nem nézné jó szemmel, ha a román kommunista párt élén egy nő állna. L. B. 288.

4. A Kommunista Ifjúsági Szövetség napilapja. Magyar megfelelője az Ifjúmunkás.