Csehy Zoltán: Hecatelegium

Ez egy rossz könyv. Azt hiszem, ez a néhány előrebocsátott szó elegendő ahhoz, hogy felkeltsem a figyelmet az iránt, amit erről a könyvről gondolok. Mindaz iránt, amire ez a könyv emlékeztet, vagy éppenséggel nem emlékeztet. Mnémoszünére utalok tehát, az emlékezés görög istennőjére, aki a kilenc múzsa (Zeusz általi) anyja. Aki többek közt úgy kapcsolódik Csehy száz verset tartalmazó kötetéhez, hogy tízből kilenc dekád címe egy-egy múzsa neve (ezzel utalva – emlékeztetve – az adott múzsa „szakterületére” is). Vádló, provokatív kérdésként az fogalmazható meg a Hecatelegiummal szemben, hogy ha (majd meglátjuk, mennyi) mindenre emlékeztet, akkor milyen racionális alapon nevezhető egyáltalán mai környezetben létjogosultságra igényt tartó kötetnek, nem pedig kompilációnak. Írásomban kulcsszavakat emelek folyamatosan ki, azok alapján szándékozom majd végkövetkeztetést levonni, egyben egy lehetséges választ megadni.

Ilyen is

A Hecatelegium kötetként több szempontból zárt egész. Nem lehetne belőle verset kiemelni, hiszen a cím százat ígér, a versek római számokkal számozottak. Ugyanígy beléilleszteni sem lehetne semmit, legfeljebb kicserélni két versét egymás között, vagy valahonnan vett „idegen verssel” kicserélni egy bennfoglalt darabot, de nem akármelyiket. Másfelől zárt struktúra abban az értelemben is, hogy önmaga keletkezésének elbeszélésével kezdődik, és önmaga elkészültével záródik a kötet, vagyis keretet ad önmagának, és kizárja a terén való túlcsordulást (a kereten kívüli verset). A kötet tere pedig tovább strukturálódik az egymással szimmetrikus versekben (I–C, II–III, a Calliope-ciklus darabjai), a több versben kibontott témákban: levél–válaszlevél, pl. LVII–LVIII, a sorszámozott darabok: LXXIV. (első enigma)–LXXVII. (negyedik enigma), lefelé egészen a következetesen használt vagy (részben) megszegett időmértékig (XLVI. Echó válaszaiban van „kilógó”).

Mivel matematikailag igen nehéz dolgom volna száz verset és azoknak összefüggéseit csak felszínesen is elemezni, egy összkép vázolására vállalkozom csupán, melyet kedvenc példáimból állítanék össze, egyéb lényeges részleteket esetleg teljesen mellőzve. (Itt szeretném visszairányítani a figyelmet első mondatomra. Hogyhogy rossz könyv, ha egyszer – elárulom: nem relatív értelemben vett – kedvenc példáim akadnak benne. Írásom végére kiderül majd.)

Elsősorban nehézségekbe ütközik az, aki a kötet szerzőjének kilétét szeretné meghatározni. Persze a fedőlap Csehy Zoltánja eligazít mindenféle maszkképzéses alkotói játék útvesztőjében (a deklarált szerző nem Csokonai Lili-típusú, hanem hús-vér, kortárs férfi). A játék tehát belül marad a borítókon. Hadd essem túlzásba: még fénykép és korábbi művek elsorolása is mutatja a szerző valós létét. Az elbizonytalanító játék fokozatosan épül fel, az 5. oldalon olvashatjuk, hogy 1429 és 2005 között költött versekről van szó, ráadásul egy olyan címszerkezetben, mely az 1400-as évek hosszan magyarázó címeit juttathatja eszünkbe. A szerzőség kérdése itt merül fel először: Pacificus Maximus, a méltán (majdnem) elfeledett, valóban létezett, rossz hírű költő szelleme által költött versekre készít fel a terjedelmes cím. Az emlékez(tet)és gesztusát vélem itt felfedezni, mégpedig abban a sajátos értelemben, amelyben itt és most érte(t)ni kívánom azt.

Az első vers lírai énje (talán Csehy Zoltán – a borító alapján; majdnem biztosan nem – értelmezői technikák alapján) Homerus lelkét kéri, hogy szálljon belé, azonban csak egy maszturbáló fűzfapoéta, Maximus lelkét kapja: „ekkora nagy lélek [ti. a Homéroszé] […] lakja pióca belét?” – szegezi neki az isten a kérdést. A megkapott poétai lélek nem alkalmas ugyan „bölcs-fennkölt”, „székrekedés-komoly” versek írására, tökéletes viszont „bővérű tréfa, humor, finom élc” megformálására. (Kérdésem: melyikre van ma inkább igény?) Ezeknek a verseknek pedig „szaporán szaporodniuk” kell.

A kötet II. és III. darabját már említettem a szimmetria jelensége kapcsán. Most azonban egy olyan kulcsszóhoz kötném ezt a két verset, amely az irodalomban talán szokatlan. Eredetit csak az ajánlás hagyományban feltételezve ezt a két verset egymás mutációjának tekintem. Strukturálisan ugyanis a két vers teljesen egyforma, az egyik ajánlás Korvin Mátyásnak szól, a másik a török szultánnak, mindkettő 16 disztichonban, nagyban hasonló szóképekkel. Célja, a megszólított kegyeinek elnyerése, mindkettőnek azonos, ehhez azonban a megfelelő kódot alkalmazza. Amennyiben szimmetria nélküli vers(ek)ről volna szó, talpnyaló versként könnyen elkönyvelném, így azonban egész mondandómhoz közelebb juttatnak ezek a sorok, vagyis ahhoz, hogy a kötetben hangsúlyosan tetten érhető az adott környezetben előnyös működési kód alkalmazására tett erőfeszítés. Egyazon algoritmus más-más változókat kap ahhoz, hogy célba juthasson. A cél pedig nem más, mint: „szaporán szaporodni” (I. vers). Nem kívánom tehát tetten érni az amúgy is nyilvánvalót, a lírai én lojalitásának feltételességét, hízelgését, bujaságát és egyéb (pikáns, szégyellni való stb.) tulajdonságait, hanem arra összpontosítok, hogy ezek a tulajdonságok (bármilyenek is legyenek azok) hogyan szándékoznak működni, illetve milyen céllal.

A VI. vers, dióhéjban, a keresztény ereklyéket gúnyolja ki (pl. így: „Szent Tekla aszott csiklóját őrzi e tégely”). Ugyan nem vagyok jártas a katolikus hagyományokban, az azonban nyilvánvaló számomra, hogy az ereklyék emlékeztető funkciókkal is bírnak, jelenlevővé teszik az adott testrész egykori testének-lelkének összes attribútumát (védőfunkciót, irgalmasságot stb.). Vagyis azt állítom, hogy a felszín mögött sejthető egy (feltételezhetően nem szándékosan beírt) olyan rétege is a versnek, mely az emlékezést vagy annak helytelen formáját gúnyolja. Onnan nézve érdekes ez, amit írásom elején megfogalmaztam a kötet emlékeztető jellegével kapcsolatban. Ennél még érdekesebb azonban a VII. vers, amely az androgün-mítoszt beszéli el újra és máshogy, azaz emlékeztet rá (a mítosz replikálta önmagát), de meg is változtatta azt (mutáció is végbement). Érdekes adalék, hogy a replikáció–mutáció kapcsolatra olyan vers esetén irányul figyelem, amely a nemi aktust kívánja mitologizálva magyarázni, vagyis többek között a (megénekelt) szaporodás az, amivel kapcsolatban a(z általam feltételezett, modellszerű) szaporodás megfigyelhető. Aminek magyarázatától most kacsintva eltekintek, az a VIII. vers, a költő abszolút előnytelen (valamivel szimmetrikus) megjelenítése.

A homoszexualitás kultúrtörténeti hagyományba ágyazódva tárul elő például két Janushoz írt versben (hogy ez a Janus Pannonius is lehetne, arra az évszámok megfelelése mellett a XLVIII. vers címe is utal: Egy Pón túli mandulafához), a görögökéire emlékeztető mester–tanítvány viszonyban (XVIII.), de a példákat sorolhatnám, említve például Szapphót. Kiemelném viszont a XIII. verset, ismét az emlékezés-elem miatt: a meztelenül fürdőző férfitestek látványa „[s]zép emlékkép lesz, hogyha az aggkor elér”. Ahogyan emlékkép a XII. vers császári fürdőhelye is.

A XIV. vers alapgondolata, hogy a nagy költő mindent csak versben tud, mert semmit sem tapasztalt meg igazán. Ezt a gondolatot a vércsere fogalmáig általánosítanám. Vagyis kellően kicsi és zárt génkészletet újra és újra kombinálni a hibák felhalmozódásával jár. A megénekelt költő „nem tudja, milyen illatot ontnak a rózsák”, mert ő „szöveget csókol, szöveget simogat szövegelve és szövegarcával néz szövegénje mögé”. A záró mondat felől közelítve a vershez: „Légy te is ő, szövegem”, azt a (fiktív?) szerzői szándékot vélem felfedezni, mely a rendelkezésére álló készlet elemeit a lehetőségek határáig kívánja kombinálni. Ebbe a műveletbe olykor óhatatlanul hiba csúszik: ezért szükségszerű, hogy néhány helyen túlbeszéltnek, erőltetettnek véljem Csehy kötetét.

Félbehagyásnak tűnhet, de úgy gondolom, ennyi elég az egyedi versek boncolgatásából (amelyet a köteten haladva folytathatnék) következtetések levonásához és saját értelmezői szándékaim explicitté tételéhez. Kiemelt kulcsszavaimmal azt kívántam sugalmazni, hogy az utalások rendszerét nem (kizárólag) irodalmi gesztusként kívánom tételezni, hanem túlélési stratégiaként (is), melyet a dawkinsi replikációs elméletekre, végül is Darwinra alapoznék (lásd Richard Dawkins: Az önző gén című nagy hatású könyvét). Főképp a genetika analógiájára képzett memetikára mint magyarázó modellre gondolok tehát.

Olyan is

E könyv kulcsaként jelöltem meg a mentális folyamatokat: az emlékez(tet)ést (replikáció), a felejtést (kihalás), utalást (mutáció). Keresve is nehezen lehetne olyan kötetet találni, amely ilyen, azaz memetikai irányú fejtegetéseknek adna teret. Mielőtt azonban ebbe belevágnék, meg kell jegyeznem, hogy tudomásom szerint a memetika egzakt tudomány kíván lenni, és mint ilyen nem lehet tudomány mindaddig, amíg tanulmányozandó egységét, a mémet fel nem mutatta (ahogyan a genetika felmutatta génjét). Ez nem történt meg (Dawkins meghatározásától eltekintve: „A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja.” – Az önző gén; Mérő László: „Jelen pillanatban [a mém] inkább egy absztrakció. Ha megtaláljuk azt, hogy mi a fizikai vagy kémiai reprezentációja az emberi agyban, akkor ugyanolyan anyagi dologgá válik, mint a gén, de egyelőre még nem tartunk ott.”1), tehát elgondolásaim spekulatívak, egyáltalán nem biztos, hogy jobb modellt használok, mint más. Meg kívánom viszont nézni, hogyan képes ez a modell Csehy Zoltán kötetét magyarázni, hatalmas tévedésekkel és szakmaiatlansággal kacérkodva.

Lehetséges keletkezéstörténet: kissé merészen, szelekción alapuló evolúciót feltételeznék az irodalomban, a könyvek világában is. Ilyen esetben a tudatos író egyben egy mémsebész is, aki például bestsellerré tervezheti könyvét, de legalábbis tisztában van környezetével. Ha nem így lenne, vaktában lövöldözne a siker reményében. Csehy Zoltán kötetének (memetikai) környezetét szemlélve megállapítható, hogy bizonyos értelemben hiánypótló ez a kötet: így senki sem írt még erről a témáról a kortársak között, hacsak nem ő maga, amire a kötet a Martialis-fordítások említésével utal. A könyvet viszont úgy kellett megterveznie (egy tudatos tervezőnek2), hogy a kortárs kórokozók (a kritikusok például) ne gátolhassák sikerében. Úgy gondolom, a kritikusokat megszólító versek és a számtalan bonyolult reflexió az, amely ezért felelős Csehy kötetében: bármely kritikusnak rengeteg energiájába telne például egy szándékolatlanul hibás rész azonosítása (majd felrovása), ugyanakkor a kötet (személyesítsük meg) hivatkozhatna arra, hogy ő megmondta, hogy nem kell komolyan venni, hogy ő egy játék, illetve hogy ő, a kötet nem veszi a kritikust komolyan.

Viszont a tervezésnek azt is tartalmaznia kell, ami miatt felfigyelnek majd rá, és nem válik teljesen értelmezhetetlenné, inkompatibilissé környezetével (például gágogással teleírt lapokat tekintenék ilyen könyvnek). Ezzel magyaráznám többek között a rengeteg hagyományra való hivatkozást. Kiaknázatlan erőforrás Homérosszal szemben Pacificus Maximus, tehát nem ártatlan játéknak, hanem memetikai tervezésnek tartom, tudatos választásnak (ahogyan egy eukaliptuszlevéllel táplálkozó állat a koala konkurenciájára számíthat, de nem számíthat konkurenciára egy üveggel táplálkozó baktérium). Felhívnám a figyelmet arra, hogy itt nem irodalmi mozgásokról beszélek, hanem kognitív folyamatokról, ahogyan egy reklám kiaknázatlan logót mutat fel termékéhez, hogy azt hirdethesse. Hadd magyarázzam meg itt első mondatomat: reklámfogás volt, mégpedig igen virulens, ha a negatív kritikát figyelemfelkeltőnek tételezem. Valójában véleményem pozitív.

Immunis

Végezetül a következőkben összegezném a fennebbieket. Csehy (poeta doctus) kötetét a lehető legtudatosabb memetikai tervezés eredményének tekintem, és mint ilyet sikeresnek tételezem. Hibáját abban látom, hogy „így önmagában sok”, egyes versek a köteten belül tűnnek erőltetettnek, redundánsnak, környezetéhez képest azonban így is ritkaság a Hecatelegium és tartalma. Érdemes azonban felhívnom a figyelmet arra is, hogy ez a redundancia, amely szűk környezetben zavaró, a replikátor-modellben létjogosultságot élvez, mint céltalanul is öröklődésre képes kód.

Ez a kötet immunis olyan kártékony jelzőkkel szemben, mint klisés („á, csak egy újabb verseskötet”) vagy szokványosan mai („egy kevéske maszkképzés, prosopopeia, semmi egyéb”). Nem tartom tehát hibátlannak (relatív értelemben sem) a Hecatelegiumot, itt-ott untam is, azt azonban állítom, hogy sikeres mentális kódokat tartalmaz: költői hiba lesz a tematikán belül teljesen megkerülni, hivatkozni fognak rá, ami egy mém(plex) esetében egyenértékű a túléléssel, vagyis a sikerrel.

JEGYZETEK

1. http://www.mindentudas.hu/magazin2/20051005amem.html, letöltve 2007. november 21-én.

2. Tudatos tervezőn mindössze annyit értek, hogy szimulációkat futtatva a csöppet sem bonyolult trial-and-error módszerrel is lehet tervezettnek látszó dolgot alkotni. Ilyen esetben a tudatos alkotó nem ír ezer rossz könyv után egy jót, hanem a rosszakat az elméleti szimulációk eredménye miatt már elméletben elveti.