A brazíliai magyarokról

Brazíliában jelenleg közel negyvenezer magyar él, jelentős részük São Paulóban. A városi értelmiségiek egy része a maguk által létrehozott intézményekben igyekszik kapcsolatot tartani nemcsak egymással, hanem az anyaországgal is: minden információt, ami az óhazából érkezik, megpróbálnak összegyűjteni, illetve különféle rendezvények révén ébren tartani a magyar kultúra iránti érdeklődést. A kisebb városokban, falvakban – és nem ritkán a környező országokban – élő magyarok egy-egy ilyen kulturális rendezvénysorozatra São Paulóba érkeznek, hogy ott egy sajátos, érzelmileg igen telített szférában erősítsék magyar identitástudatukat.

Ezek a nyilvános megjelenések mindenkihez szóltak, nemcsak a saját közösségnek, hanem – más funkcióval – a környezethez is. Jaraguá do Sulban ez hangsúlyosan a nagyon erős német jelenléttel szemben megfogalmazott üzenet. A német nyelvterületről (Németországból) érkezettek és a kisebbségi német, sváb (magyarországi) csoportok között ugyanis feszültségek voltak. Ennek egyértelműen egy alá-fölérendeltségi, kliens-patrónusi viszony kialakulása volt az oka. Az eredetileg is sokszor magasabb társadalmi osztályba tartozó németek, akik Brazíliában is jelentős gazdasági és közösségi tőkével rendelkeztek, egyértelműen alacsonyabb rendűként kezelték a magyarországi földműves svábokat. A németajkú környezethez való alkalmazkodásra egy apró példa a Vas-család névváltoztatása. Vas a német fonetika szerint „fász”, ami sértette a magyarul is értő füleket. Az iratok tanúsága szerint ezért lett a Vasból először Vasch, majd Wasch.

A helyi ünnepeket gyakorlatilag minden esetben a németek szervezték.1 Ehhez képest elenyésző volt a más etnikumok által rendezett ünnepségek száma. Nem lehet véletlen, hogy ebből a szorításból a magyarok ki akartak szakadni s a maguk szerény magyar ünnepeit kialakítani:2 „Errefelé egymást érik a németek ünnepei. Nem tudnak nem ünnepelni. Szinte már unja az ember, menekülne előle, annyit ünnepelnek. [...] Miért nem tudnak legalább egy kicsikét csendben maradni?”3

Ebben a viszonyrendszerben nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogyan jelent meg a magyarság nyílt demonstrálása a befogadó nemzet folyamatosan hangoztatott brazil nemzetfelfogása mellett. Ugyanis az egységes brazil nemzetben gondolkodó kulturális elitet a 19. század végétől az óhazától való elkülönülés, elszakadás, a szimbólumokban, nemzeti érzésben való eltérés demonstrálása motiválta. Saját kultúra, saját hagyományok kimunkálásán fáradozott. Ebben a „kulturális szabadságkereső”4 közegben jelentek meg a magyar nemzeti törekvések. Annak a fontos ténynek a folyamatos szem előtt tartásával indult meg ez a folyamat, hogy saját létének (identitásának) nyílt deklarálása közben semmiképpen ne álljon szemben a megszületendő brazil identitással, sőt, szerves része legyen a tudatosan építkező brazil kultúrafejlődésnek. Erről a nemzeti identitásról vallott elképzeléséről így nyilatkozott egy magyar gyökerekkel rendelkező jaraguái földműves: „Szívemben fele brazil, fele magyar vagyok, de honvágyam csak Magyarország után van. Én itt születtem, még sohasem jártam ott.”5

A kettős kötődés egyáltalán nem ritka sajátossága sem a vegyes etnikumú térségeknek, sem a kisebbségi létnek. Egyes nyugat-európai etnikumok hasonló kettős kötődést hoztak létre. Kétféle nemzetfogalommal rendelkeznek, például egyszerre tartják magukat franciának és korzikainak. Ugyanez a viszony figyelhető meg az általunk vizsgált magyarországi sváboknál is. Az óhazában egyszerre tartották, tartják magukat németnek és magyarnak. A „saját” csoport ilyen típusú nagyobb közösségbe illesztése egyben a csoporton kívüliek „idegen”-ként való azonosítását is lehetővé teszi. Számíthatók hol magyarnak, hol svábnak, hol sajátnak, hol idegennek. Németnek lenni a telepesek között rangot, elismerést jelentett, hiszen a hagyományos értelemben vett „telepes” meghatározás leginkább a német betelepülőkkel volt azonosítható.6 Több leírás is vonatkozik arra, hogyan kezdtek német nyelvűvé válni a letelepedett magyar svábok. A teljes nyelvváltás bekövetkezett ugyan, de csak az egyre erősebb hatású, brazil kultúrát védő törvények megjelenéseknek köszönhető, hogy nem németül, hanem „brazilul” beszélnek.7

A magyarság megtartását számos, első pillanatban jelentéktelennek tűnő mikrokulturális elem biztosította. Az 1920-as évek írott és élő szavas retorikájában például – akár egy mondaton belül is – ugyanúgy helyet kapott a befogadó nemzet iránti hála, mint a nemzeti alapon történő, nemzeti hagyományokba zárkózó elkülönülés. „...Mikor a magyar és brazil zászló árnyékában egy kis ország idegenbe szakadt fiainak a vendéglátó hatalmas nagy nemzet baráti rokonérzése módot ad arra, hogy faji képességeik támogatására és fejlesztésére megalkossák zárt közösségüket, mely naggyá hivatott tenni kolóniánkat, javunkat szolgálja és elismerést, megbecsülést fog szerezni nemcsak a magyar kolóniának, hanem a Magyar névnek is”8 – írta a korabeli sajtó.

„Mi csakis magyarok vagyunk. A magyar nép tagjai. Az, hogy sváb vagy nem sváb, az itt nem érdekes. Magyarok vagyunk és azok is maradunk.”9 A jaraguái közösség és Magyarország közötti hivatalos levelezés szófordulataiban, frazeológiájában tetten érhető egy erős nemzeti és keresztény alapokon nyugvó, deklaráltan magyar világkép.10 A megszólítás szinte kizárólagosan a „Tisztelt Honfitársaink!”, „Tisztelt Honfitársunk!” formula. A levélszövegekben nagyon gyakori a Szent Istvánra, a Szent István-i elképzelésekre való hivatkozás. A záró-elköszönő formula mindig a „hazafias” jelzővel indul (a teljes formula „hazafias tisztelettel” vagy „hazafias üdvözlettel”, „hazafias szeretettel”, esetleg „magyar szeretettel”). Maga a teátrális nyelvezet – ahogyan erre E. Hobsbawm is rámutat egy tanulmányában – az egyik legtartósabbnak bizonyuló szimbolikus forma.11

A magyarországi szervezetek és a jaraguái magyarok levelezésében rendszeresen előkerült problémaként az a tény, hogy a Jaraguába Magyarországról kivándorlók nem magyar nemzetiségűek, még csak nem is magyar nyelven beszélnek. A Fischer Ferenc által írt levelekben ez valamiféle rossz érzésként, míg a válaszlevelekben mellékes tényként merül fel. „Ha nem is magyar az anyanyelvük, őrizzék meg továbbra is ehhez az óhazához való ragaszkodásukat és [...] a magyar érzést...”12 „Ez az óhaza szeretettel ölelte és öleli keblére nem csak magyar anyanyelvű polgárait, de minden nyelvű polgárát...”13 A levelezés két nyelven zajlott, magyarul mentek a levelek Brazíliába, s németül érkeztek Magyarországra. „Tessék csak bátran németül írni nekünk, megjegyezvén, hogy minket minden olyan külföldön élő, volt magyarországinak a sorsa érdekel, aki, ha nem is nyelvében, de szívében magát magyarnak érzi” – bátorította Fischert német nyelvű írásra báró Perényi Zsigmond.14

A magyar tudat a látható szimbólumok terén is megjelenik. A magyar belügyminiszter 1927-ben egy reprezentatív, a magyarságot egyidejűleg többféleképpen is szimbolizáló zászlót adományozott a Brazíliai Magyarok Egyesületének. A zászlón – természetesen a nemzeti trikolóron túl – megjelenik Patrona Hungariae felhőben lebegő alakja, az angyalos magyar címer, illetve a koronáját felajánló Szent István király. A zászlót rögzítő, a földgömböt szimbolizáló díszszegeken a magyar korona fényében repülő turulmadár látható.15 Az óhazából Brazíliába irányuló nemzeti eszme tárgyiasult, illetve vizualizált megjelenései az évtizedek alatt gyakorlatilag változatlanok maradtak. Az 1927-ben, belügyminiszteri utasításra készített film16 szinte ugyanazokkal az elemekkel operál, mint az 1957-ben, a Magyarok Világszövetsége által Magyar Hírek címmel megjelentetett kiadvány. Ez utóbbi tudatosan arra épít, hogy a mindenki által jól ismert, évtizedek óta használatban lévő, mindenki számára egyértelműen dekódolhatóan a hazát jelentő jelképekkel befolyásolja a külföldön élő magyarokat. Nem használja az 1959-es évet jellemző, ideológiailag jócskán terhelt hazai frazeológiát, hanem visszatér a két világháború közötti szimbólumrendszer használatához. A Délamerikai Magyar Hírlap hosszas, gunyoros cikkben azonosítja és leplezi le ezeket az elemeket: „...a piros-fehér-zöldet, cigánymuzsikát, akácvirágot, tulipánt, békésen legelésző tehenet...”,17 a Mátyás-templomot, az orgonaillatú Tabánt.

Ugyanezek a szimbólumok mind a mai napig változatlan formában működnek ebben a közösségben. Mivel a magyarok – hasonlóan a többi bevándorló népességhez – egymás közelében laktak, „etnikus szomszédságokat”18 alakítottak ki. Az etnikai alapon szerveződött társadalmi szervezetek, amelyek a „magyarnak lenni” szimbolikáját hangsúlyozzák, eleinte erősek maradtak.19 Ez nehezítette az új kulturális minták felvételét. Ezért találkozhatunk az egy egész évszázadot túlélő elemekkel. A Jaraguá do Sulban és környékén előforduló szimbólumok, emlékek két legjellemzőbb vonása a sűrítés, vagyis az egyes, egymáshoz szervesen egyáltalán nem illeszkedő magyaros jelképek egymás mellé állítása – így egy olyan jelkép jön létre, amely a nemzeti eszmének egyidejűleg minden elemét magában foglalja. Ilyen a halmozás jelensége is, amikor ugyanazon nemzeti jelképek megsokszorozva bukkannak fel egy helyen. „Az, hogy nem egy zászló van és nem egy nemzetiszínű összeállítás, a magyarságunk mélységét bizonyítja. Mikor csak egyszer kiáltom, hogy magyar vagyok, lehet, hogy nem hallják meg. Ha sokszor egymás után, akkor már mindenki felkapja a fejét. Ilyen a sok-sok zászló is. Figyelmeztet mindenkit arra, nehogy elfelejtse, hogy magyarok között van.”20

Az 1970-es, 80-as évek a jaraguái közösségben a magyarság feledését, a nyelv teljes elvesztését hozták, sok esetben még az identitásuk is átalakult, megkérdőjeleződött. „A magyar közösség tagjai békeszeretők és rendezett viszonyok között élnek: többségük földműves, de van, aki fűrésztelepen vagy asztalosműhelyben dolgozik. Olyan is volt, aki magasabbra tudott törni, és ipari vállalkozásba fogott.”21 A földművelés ez idő tájt háttérbe szorult, megindult az iparosodás, a fiatalok inkább az iparban vagy a kereskedelemben helyezkedtek el. A megélhetési körülmények átalakulásával a nemzeti önazonosság-tudat jelentősége is módosult. A német és magyar kultúra „küzdelmében” egyértelműen a színesebb, gyakoribb kikapcsolódási lehetőségeket biztosító, erősebb gazdasági háttérrel rendelkező német kultúra került ki győztesen. Mindez olyan időszakban történt, amikor a befogadó brazil kultúra is roppant erőteljesen és tetszetős, népszerű formában tudott saját identitást kínáló propagandájával fellépni. A nemzetileg kevésbé elkötelezettek, a tétovák, az érdektelenek nagyon könnyen integrálódtak ebbe a felkínált, vonzó brazil kultúrába.

Ezt a folyamatot tovább erősítette az 1970-es, 80-as években globális méreteket öltő vallási szekularizáció is – ami ugyan az európai hasonló folyamatokhoz nem volt mérhető, de észrevehetően hatással volt a felnövekvő nemzedékek nemzeti identitásában bekövetkezett változásra. Mivel a magyarságtudat megtartása korábban a vallás köré szerveződött, az említett változás több szintű volt.

A magyarságtudat újbóli megtalálásáért indított mozgalom kezdeményezői, amikor belekezdtek a kutatásba, csupán annyit tudtak, hogy őseik Magyarországról származnak, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy az elsősorban németekkel, lengyelekkel, brazilokkal szembeni másságra épített identitáskeresésük magyar alapú legyen. Ennél mélyebb értelem az indíték mögött, hogy a magyar származásra kívántak építkezni a saját kultúrájuk kialakításánál, nem fedezhető fel. Az 1990-es évekre gyakorlatilag teljesen kikoptak a magyarországi életről, a magyarságról való emlékek a helyi kollektív emlékezetből. Magyarország földrajza, történelme, kultúrája ismeretlen volt a jaraguái sváb-magyar leszármazottak számára. Volt olyan nyolcvan év feletti beszélgetőtársunk, aki hungaréznek vallotta magát, de nem tudta, pontosan honnan származott, s az iránt érdeklődött, „...mi a neve annak az országnak, amely Ausztria és Magyarország között van, és ahol svábok laknak.”22

Jaraguá do Sulban és környékén, ahol nagyjából ezerötszázan23 vallják magukat magyar bevándorlók leszármazottainak, ma már senki sem beszél magyarul. Az 1940-es évek elején id. Boglár Lajos konzul még magyarul beszélt a magyarok lakta falvakban, megjegyzi azonban, hogy már inkább csak az asszonyokkal. Elsőszámú kapcsolatával, Fischer Ferenccel is német nyelvű levelezést folytatott.

A báró Perényi Zsigmond vezetése alatt álló Magyarok Világkongresszusa sok szállal erősítette a magyarságtudatot, s próbálta a sváb-magyarok magyar nyelvtudását megtartani. Előfizetett a jaraguái magyarok részére a Pester Lloydra24 és a Pesti Hírlapra,25 egy saját kiadványukat is terjesztették körükben, „...amely a külföldi magyar testvéreink magyar öntudatának emelése céljából készült”.26 Magyarország-térképeket,27 a Himnusz és a Szózat kottáit,28 a Világkongresszus naplóját,29 illetve számos esetben magyar nyelvű könyveket küldtek. Ugyancsak a nyelv megtartását szorgalmazta a földrajzilag sokkal közelebb lévő, azonban mégis nehezen elérhető são paulói Magyar Ház, amely 1927. június 18-án kezdte meg működését.30

A 20. század végére azonban már nyomokban sem maradt meg a magyar nyelv ismerete a helyi közösségekben. A bevándorlást követően, a magyar telepesek kezdeményezésére iskolát alapítottak, hogy gyermekeik mihamarabb megtanulják a befogadó ország nyelvét, a portugált. Az is nyilvánvaló, hogy a szóban forgó területen a német kolonizáció volt a legerősebb: ennek következményei manapság is megfigyelhetők, hiszen az ipar és kereskedelem jelentős része németajkúak kezében van. Mivel a német kolonizáció megelőzte a magyart, egészen természetes volt, hogy a Stengerek és Scheuerek német nyelvismeretük megőrzését életszükségletnek tartották. Említésre méltó nyelvi téveszme például, hogy egyes idősebb jaraguáiak szerint a magyar a németnek csak egy nyelvjá-rása.31 „Az ungharez, amit itt beszélünk, ausztriai nyelv. Egy Papp nevű pap járt Ausztriában [nemrég] és hallotta, hogy az emberek ott ezt a [sváb] dialektust beszélik, amit mi is. De ennek semmi köze a magyarhoz.”32 „Ez a nyelvjárás biztosan Németországból jött, ott igen sok dialektust ismernek.”33

Több tucatnyi emberrel beszéltünk, de csak hárman tudtak felidézni magyar szavakat. Az egyikük néhány számot ismert, a másik a kenyér, hús, kutya, macska, Isten áldjon szavakra emlékezett, a harmadik pedig csak annyira, hogy a „kutya fene egye”. Ebben az időszakban nem létezett észlelhető magyar hagyomány, nem létezett a kulturális javak múltból a jelen felé történő mozgása – tárgyak, szimbólumok, a folklór elemei stb. –, azaz megszűnt a már említett „elemi traditum”34 is. Pillerné T. Évától, a são paulói magyar közösség egyik vezetőjétől tudjuk, hogy meg kellett mutatnia a jaraguá do suli sváb-magyaroknak Európa térképén, hogy hol található Magyarország.35

A helyzet paradox voltát mutatja az is, hogy eközben a környéken több Magyarországra, a magyarságra utaló földrajzi név is található. A letelepedéskor, hasonlóan az összes többi, más nemzetiségű telepeshez, fontosnak tartották, hogy legalább nevükben magyar jellegű településeket, területeket hozzanak létre. Voltak olyanok, amit csupán egyszerű névadással magyarítottak, mint a Ribeirão dos Húngaros-t, a Magyarok patakját. De voltak olyan, tudatosan településekké szervezett lakóhelyek, amelyek magyarságukat a névadással is érzékeltetni kívánták. Az 1920-as években több nemzeti alapon létrehozott magyar kolónia, „falu” is csábította a letelepedni kívánókat (Rákóczi-falva, Boldogasszonyfalva, Szentistván-falva stb.). Maga a jelenség egész Dél-Amerikában felfedezhető volt. Buenos Aires magyarok-lakta nyomornegyedeinek egyikét Árpádfalvának, Uruguayban egy falut magyar lakói Új-Jászberénynek neveztek el.36 Brazíliában valóságos konkurenciaharc alakult ki az egyes telepek között az településnevek kapcsán. Élezte a harcot az is, hogy a Délamerikai Magyar Hírlap egyértelműen a lapban rendszeresen publikáló, dr. Cézárovits Balázs szaléziánus áldozópap által alapított Szent István-Királyfalva mellett korteskedett,37 miközben elmarasztaló cikket jelentetett meg a konkurensről.38 A magyaros nevek okán a Délamerikai Magyar Hírlap 1959-ben képriportban számolt be a magyar telepek életéről. Árpádfalvát, Bocskai-telepet és a coboleirói magyar közösséget mutatta be a lap.39 Ezeknek a magyaros neveknek a szimbolikus tartalma később azonban feledésbe merült. „Azért tudjuk mi, hogy ez nem olyan brazilos név. De van ilyen sok más is, mint amiket az indiánok adtak. Ezek a magyaros nevek sem jelentettek nekünk többet. Név az egyik, név a másik.”40 „Most már tudjuk, hogy ezek a magyarságot szimbolizálják, de régebben nem foglakoztunk ezzel.”41

Amikor a jaraguáiak 1995-ben magyar tánccsoport létrehozásával, magyaros vacsorákkal elkezdték feléleszteni az óhazából hozott hagyományaikat, az semmiképpen nem a traditum működésének volt tekinthető, sokkal inkább egy olyan klasszikus revival-jelenségnek, amit kezdetben a többségtől való különbözni akarás motivált. Ezt Jaraguá kulturális titkára a következőképpen fogalmazta meg: „A németeknek, az olaszoknak vannak táncos ünnepeik, nekünk miért nincs?”42 A nekünk kifejezés egy etnikai alapú identitáskeresés kezdetét jelzi, azaz kellett találniuk valamit, ami megkülönbözteti őket a német és olasz származású környezetüktől. „Itt minden színnek, minden formának, minden szónak jelentése van. Ezeket a múltban még tudtuk, de közben elfelejtettük. Most tanuljuk újra.”43 „Minden, ami régről maradt ránk, az érték. Minden darabja értékesebb, mint ami ma van. Amikor régi módra, magyarul élünk, az életünk is értékesebb lesz, mintha brazil módra élnénk. Ezt az értéket meg kell tartanunk, és meg is kell mutatnunk a többieknek!”44

Igen tanulságos, hogy a mozgalom kezdetekor milyen etnikai jellegzetességeket tartottak a magyarok – a folyamatot elindító Brazil–Magyar Társulás vezetői – relevánsnak.45 Az általuk létrehozott nemzet-fogalomban semmiféle új összetevő nem jelenik meg, visszanyúlnak azokhoz a jól bevált, s feltehetően a többség számára valamilyen mélységig ismert elemekhez, amelyek már a múltban is működtek. A legfontosabb differentia specificát, a nyelvet azonban – teljes elvesztése miatt – ki kellett hagyniuk. A vallás, amelyet ebben a térségben hagyományosan a katolikus egyház közvetít, a saját maga által kodifikált rendszerben ugyanúgy folytatja működését. Ezt változtatni, magyarabbá tenni nincs mód. Igaz, a későbbiekben a nagy tömegeket megmozgató események majdnem minden esetben rendelkeztek vallási tartalommal – egyházi emberek részvételével, az esemény, helyszín, emlékhely megáldásával stb. –, de ez sokkal inkább tekinthető bevált legitimációs technikának.

A magyarságot tehát az egyéb etnikum-meghatározó tényező hiányában az evés-ivás, a zene és a tánc kezdte közvetíteni – ezek lettek azok a jellemzők, amelyek a magyarságot voltak hivatva reprezentálni. Azonban egy az eredeti hagyományokhoz képest részben leegyszerűsített, részben pedig a helyi körülményekhez átalakított formában. Jelen esetben nem az a fontos, hogy mi a ténylegesen magyar motívum, hanem az, hogy a helyi közösség számára mi a deklaráltan magyar. „Egy többé-kevésbé mitologikus népi kultúrát elit kultúrává változtattak és így a »nemzeti kultúrát« szinte visszaalakították a népre, de most már hivatalos minőségi bélyegzővel ellátva. A helyzet paradox jellege elsősorban abban áll, hogy a nemzeti megnyilvánulás építőanyagát olyan kultúrából vették, amelynek soha nem volt nemzeti jellege, sőt éppen ellenkezőleg, mindig is átlépték a nemzetek határait.”46

Az újonnan teremtett hagyományok tanulása vagy átvétele során sok jelenség anélkül változik, hogy az különösebben feltűnne a jelenség résztvevői számára.47 Például nemzeti szimbólummá válnak az eredeti magyar zászló és címer mellett a piros-fehér-zöld léggömbök és a háromszínű abroszok, amelyekkel a táncterem falát és asztalait díszítik. A faldekorációk között a hetvenes évek magyar turistacsalogató plakátjai láthatók, amiket a são paulói kolóniától kaptak ajándékba, és két tucat magyar zászló a Szent Koronás magyar címerrel. A szimbólumok – legyen szó tárgyakról vagy cselekvésekről – nem önmagukban, egymástól függetlenül vizsgálandók, nem egyenként töltődnek fel jelentéssel a mindennapi használat során, hanem rendszerbe szerveződnek, mindig más jelképekhez kapcsolódnak. A szimbólumok működése egy olyan információmegőrző és továbbító mechanizmus, amely biztosítja a kultúra egységét, megteremti annak lehetőségét, hogy az illető kultúra értékként szereplő tényei megőrződjenek és továbbadódjanak.48

Ebben a közegben – a kazettáról hallható népzene, a népviseletes táncosok, a magyaros ételek együttese – olyan szimbólumrendszer uralkodik, amely megteremti annak lehetőségét, hogy az illető kultúra értékként szereplő tényei megőrződjenek és továbbadódjanak. De nemcsak tárgyakkal kívánják kihangsúlyozni magyarságukat, hanem például hagyományos magyar kutyafajták tartásával, tenyésztésével is.49 A közösség által megalkotott hagyományok olyan „öntudatpótléknak”50 is tekinthetők, amelyek szükségesek ahhoz, hogy felépítsék saját mitológiájukat. 

JEGYZETEK

1. Néhány cím Pichetti gyűjteményből: kugliünnep, almaünnep, borünnep, sajt- és mézünnep, malacünnep, karnevál, tiroli ünnep, pomerániai ünnep, lövészünnep, Oktoberfest. – Antonio Pichetti: História de Sta Catarina. IV. Curitiba, 1970. 81–82.

2. Uo. 55–57.

3. Nő, 63 éves, gazdálkodó

4. Nelson Werneck Soderé: Sintese de História da Cultura Brasileira. São Paulo, 1985. DIFEL, 135.

5. Férfi, 39 éves, földműves

6. Joel Serrão: A emigração portuguesa para o Brasil na segunda metade do século XIX (esboço de problematização) In: Temas oitocentistas. Livros Horizonte, Lisboa. 161–162.

7. Id. Boglár Lajos: Magyar világ Brazíliában. A múlt századtól 1942-ig. Bp., é. n. k. n., 86.

8. NN: A Magyar Ház megkezdi működését. Délamerikai Magyar Hírlap, 1927.  június 9., VI. évfolyam 319. szám.

9. Nő, 28 éves, háztartásbeli

10. Lásd id. Boglár Lajos magánarchívumából az 1932 és 1945 közötti leveleket.

11. Hobsbawm, Eric: Tömeges hagyomány-termelés: Európa 1870–1914. In: Hofer Tamás – Niedermüller Péter (szerk.): Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Bp., 1988. 179.

12. Báró Perényi Zsigmond (Magyarok Világkongresszusa) levele Fischer Ferencnek. 1936. szeptember 4. [id. Boglár Lajos magánarchívumából]

13. Báró Perényi Zsigmond (Magyarok Világkongresszusa) levele Fischer Ferencnek. 1937. október 18.

[id. Boglár Lajos magánarchívumából]

14. Báró Perényi Zsigmond (Magyarok Világkongresszusa) levele Fischer Ferencnek. 1936. április 7. [id. Boglár Lajos magánarchívumából]

15. NN: A magyar belügyminiszter elmondja, hogyan élnek a magyar kivándorlók. Délamerikai Magyar Hírlap, 1927. március 12., V. évfolyam 282. szám.

16. NN : A magyar belügyminiszter elmondja, hogyan élnek a magyar kivándorlók. Délamerikai Magyar Hírlap, 1927. március 12., V. évfolyam 282. szám.

17. Kőbányai Péter: Mézesmadzag emigránsoknak. Délamerikai Magyar Hírlap, 1959. augusztus 19.

18. Hoppál Mihály: Kulturális értékrendszerek és identitásértékek. In: Hoppál – Szecskő (szerk.): Értékek és változások II. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp., 1982. 132–133.

19. Lásd fentebb, 17. sz. jegyzet.

20. Férfi, 39 éves, földműves

21. Eugénio Victor Schmöckel: A presenca húngara em Jaraguá do Sul. Correio do Povo. 1987/VIII: 22–28.p.

22. Pillerné T. Éva (São Paulo) szóbeli közlése.

23. A „Notícia” című jaraguái újság 1997. július 25-i cikkéből: „Jelenleg feltehetően 1500 magyar leszármazott él a területen. 25 százalék él a városban, a többiek távolabbi kerületekben, mint Jaraguá, São Estevao, Jaraguázinho és Ribeirao Rodrigues.”

24. Báró Perényi Zsigmond (Magyarok Világkongresszusa) levele Fischer Ferencnek. 1936. április 7. [id. Boglár Lajos magánarchívumából]

25. Dr. Nagy Károly (Magyar Nemzeti Szövetség Amerikai Osztálya) levele Fischer Ferencnek. 1932. december 19.; báró Perényi Zsigmond (Magyarok Világkongresszusa) levele Fischer Ferencnek. 1936. január 27. [id. Boglár Lajos magánarchívumából]

26. Báró Perényi Zsigmond (Magyarok Világkongresszusa) levele Fischer Ferencnek. 1936. január 27. [id. Boglár Lajos magánarchívumából]

27. Báró Perényi Zsigmond (Magyarok Világkongresszusa) levele Fischer Ferencnek. 1936. május 28. [id. Boglár Lajos magánarchívumából]

28. Báró Perényi Zsigmond (Magyarok Világkongresszusa) levele Fischer Ferencnek. 1937. április 14. [id. Boglár Lajos magánarchívumából]

29. Báró Perényi Zsigmond (Magyarok Világkongresszusa) levele Fischer Ferencnek. 1939. március 20. [id. Boglár Lajos magánarchívumából]

30. NN: A Magyar Ház megkezdi működését. Délamerikai Magyar Hírlap, 1927. június 9., VI. évfolyam 319. szám.

31. Tóth László (São Paulo) szóbeli közlése.

32. Férfi, 76 éves, gazdálkodó

33. Férfi, 64 éves, kereskedő

34. Edward Shils: A Hagyomány. Bevezetés. In: Hofer Tamás – Niedermüller Péter (szerk.): i.m. 30.

35. Pillerné T. Éva szóbeli közlése.

36. Anderle Ádám: Latin-Amerikai utakon. Hispánia, Szeged, 2002. 129.

37. „Örömmel üdvözöljük az első magyar falut és meg vagyunk róla győződve, hogy meg fogja helyét állni...” NN: Szent István – Királyfalva. Délamerikai Magyar Hírlap, 1924. június 14., II. évfolyam
23. szám.

38. „...az egész őserdőt ki kell irtani... [...] ...állandó a sárgaláz járvány. Ezzel szemben a föld aránylag nagyon drága. [...] Mindez igen szomoru. Szomoru. [sic!]” NN: Árpádfalva. Délamerikai Magyar Hírlap, 1924. június 21., II. évfolyam 24. szám.

39. NN: „Hosszú út porából köpönyeget veszek...” Képriport az interiori magyarokról. Délamerikai Magyar Hírlap, 1959. augusztus 19.

40. Férfi, 88 éves, földműves

41. Nő, 55 éves, háztartásbeli

42. Tóth László: A búvópatak felszínre tör. Brazíliai Magyar Hírlap. São Paulo, 1995.

43. Nő, 78, háztartásbeli

44. Férfi, 41 éves, hivatalnok

45. A magyarok visszaszerzik történelmüket. Hilárió Scheuer, a Brazil-Magyar Társulás elnökének nyilatkozata. Notícia. 1997. július 25.

46. Orvar Löfgren: Gondolatok a nemzeti érzés kulturális szerveződéséről. In: Hofer Tamás – Niedermüller Péter (szerk.): uo. 163.

47. Edward Shils: A Hagyomány. Bevezetés. Uo. 33.

48. Bodó Julianna: Jelképeink szerepváltása In: Bíró Z. – Gagyi J. - Péntek J. (szerk.): Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmus köréből. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1987. 52–53.

49. Thomázy Tímea: A hagyományőrzés sajátosságai a são paulói magyar kolóniában. Miskolc, ME BTK KVAT [egyetemi szakdolgozat], 2001. 36.

50. Nagy Domokos Imre: Magyar ezredforduló. Magyar Ezredforduló, 1988. 12. 15.