A tapasztalt olvasó úgyis hamarosan rájönne, így inkább máris bevallom: jobbadán ürügyként használom fel a címben kiemelt nyelvi jelenséget, hogy kedvenc irodalomtörténeti területemről, a 18. század második felének magyar prózájáról beszéljek. Ugyanakkor talán nem egészen a hajánál fogva előrángatott kiindulópont ez: az alábbiakban taglalt történetben és a történet történetében kalandozva gyakran juthat eszünkbe ennek a fogalomnak valamelyik változata, jelentései egyike.

Elsősorban tájnyelvi használatban maradt fenn a tehetség szó abban az értelemben, amely valakinek anyagi lehetőségeit, társadalmi helyzetét tekinti valamely cselekvés alapfeltételének. A módos gazdának tehetsége van ahhoz, hogy megvegyen és megműveljen tíz hód ősgyepet, vagyis ökrei és nehézekéje van a feltöréshez, trágyája a talajjavításhoz, vetőmagja a bevetéshez és főként cselédei a munka elvégzéséhez. De a gazda fiának is tehetsége van ahhoz, hogy megkérje a szomszéd falu legtehetősebb gazdájának rátarti Mariska lányát, és ez a szó ebben az esetben akkor is helyénvaló lehet, ha a szóban forgó fiatalember ad abszurdum a házasságban elvárt gimnasztika területén tehetetlen. Meglehetősen pontosan átvett fogalom ez a latinból: a hasonlóan kettős jelentésű talentum mint súly- és pénzegység görög eredetű. A talanton mérleget, mérlegserpenyőt jelent, de összetételeiben az igazság mércéjét is (dikész talanta) magában foglalja, sőt Zeusz arany mérlegét is, melyen a hősök sorsát méri.

Hogy a kerek évfordulók szerelmeseinek is a kedvére tehessek, így kezdem: 2008-ban múlt éppen 235 éve, hogy megjelent (és igen csekély sikert aratott) egy francia államregény: Marmontel Belisaire-jének1 első magyarországi magyar nyelvű kiadása.2 Ez a „magyar nyelvű” nem felesleges szóismétlés. A kor olvasóközönsége szerte a világon általában több nyelven olvasott – jellemző adalék, hogy a nagy érdeklődéssel fogadott művet még első, franciaországi megjelenése évében Lipcsében is kinyomtatták: franciául, azoknak a német olvasóknak a számára, akik nem jutottak hozzá a párizsi kiadás negyvenezer példánya egyikéhez –, így az sem meglepő, hogy már 1771-ben Magyarországon is napvilágot látott a mű Horváth Mihály budai egyetemi tanár latin fordításában.3 A francia nyelv ismerete Magyarországon is az elvárható műveltségi minimumhoz tartozott. (Emlékezetes: Kazinczy mint a műveletlenség netovábbját említi, hogy Bessenyei György, a testőr író „tizenkilenc esztendős volt s még nem tuda németül, huszonhárom esztendős volt és még nem tuda franciául”.4 Egyébként két év alatt mindkettőt bepótolta aztán.) Akkoriban a fordítás nem is azért készült, hogy egy irodalmi mű a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé váljon, sokkal inkább a magyar nyelv kiválóságát volt hivatva bizonyítani: íme, nyelvünk annyira előhaladt, hogy a francia remekíró érzékeny gondolatait is árnyaltan megjelenítheti. A fogadtatás sem abból állt, hogy az olvasók mérlegelték a mű értékét, a szerző tehetségét, sokkal inkább a fordító által képviselt egyéni és a nyelvben megjelenő közös, potenciális tehetség lehetett a bírálat tárgya.

De vajon miféle lelki-szellemi csemege lehetett ez a hosszadalmas bizánci történet, hogy ekkora érdeklődést váltott ki világszerte?

Az államregény vagy politikai regény – a mai közönség így tudja – nem igazán izgalmas olvasmány. A 18. század mentalitása ebben a tekintetben alapvetően különbözött a maitól. Új, ismeretlen szabadsággal és felelősséggel ismerkedett a kor embere, amikor úgy látta (megint ehhez a szóhoz lyukadok ki): megteheti, hogy az állam kormányzásának, a hatalom gyakorlásának gyakorlati tudnivalóival ismerkedik, és felteszi a kérdést: vajon jól kormányoznak-e bennünket azok a hatalmasok, akik még Isten kegyelméből, de már nem mennyei magasságokból irányítják az ég alatti birodalmakat. Ahogy György Lajos mondja: az államregények „a racionalista 18. századnak abban a törekvésében gyökereztek, mely az embernek a földön a lehető legnagyobb boldogságot igyekezett biztosítani. Keletkezésüket az a kritikai és reformátori szellem sugalmazta, amely elégedetlen volt a meglevő államformával és a fennálló társadalmi berendezkedésekkel, ennélfogva tudományos elméletek és a költői képzelet segítségével a legmegfelelőbb megoldást kereste.”5 Ez az oka, hogy az a mű, melynek megjelenésétől a magyar nyelvű regénykiadások történetét számítjuk, szintén egy világsikeres államregény volt (Fénelon Télémaque-ja6 Haller László fordításában7), és ebbe a műnembe sorolható regények tucatjával jelentek meg a század második felében.

A két regény szüzséje, építkezése, szerkezete és szemlélete számos egyezést, ugyanakkor bizarr eltéréseket is mutat. A Télémaque főhőse, a Homérosz-hős Odüsszeusz fia és királyságának trónörököse egy barátja kíséretében járja a mediterrán világ és az uralkodóvá nevelődés útjait, s végül Mentora, levetvén emberi alakját, Minervaként jósol neki fényes jövőt. Belisaire, a krónikákból Belisar vagy Belisarius néven ismert hadvezér I. Justinianus bizánci császár seregeinek fejeként évtizedekig védte ura hatalmát és birodalmát, míg az udvaroncok intrikái által félrevezetett uralkodó megvakíttatta. A császár (naná hogy csak a regényben!) később inkognitóban összebarátkozik vele, hosszú beszélgetéseket folytatnak, míg végül a császár megkéri a fia számára a vezér lányának a kezét, őt magát pedig felmenti a vádak alól, és visszahívja udvarába. A lényeg persze egyik regényben sem a sovány történet, hanem a történések szüneteiben folytatott hosszú-hosszú beszélgetések a társadalom rendjéről, az uralkodás, a hatalom művészetéről, gazdaságról, kereskedelemről, morálról, hadviselésről és a társadalom más fontos kérdéseiről – igen bölcsen és kevéssé fordulatosan.

Regényeikhez hasonlóan az alkotók életútja is ellentmondásos. Mint a tükör-ikrek: azonosságaik is tükörfordítottak. Fénelon régi, gazdag nagyúri család sarja, útja a főpapi címhez és a király környezetéhez zökkenőmentes volt (bár később szenvedett a kegyvesztéstől); Marmontel szegény szülők gyermeke, akinek minden lépcsőfokkal való feljebb jutásért keményen meg kellett dolgoznia, ennek ellenére negyvenévesen már akadémiai tag, és hatvanéves korától az Akadémia örökös titkára. Ehhez képest Fénelon példázata az uralkodókat inti arra, hogy gondolják meg, meddig terjedhet a hatalmuk (nota bene: a tehetségük); Marmontelében a lecke az alattvalóknak szól, és a legmélyebb passzivitásig terjedő béketűrésre szólítja fel őket, akármilyen szörnyűséget kövessen is el ellenük a hatalom. Fénelon együttérzése az alattvalóké, Marmontelé a szerencsétlen, tehetetlen, orruknál fogva vezetett királyoké. És hogy még egyet csavarjunk a dolgon: Télémaque okulásra és nevelődésre kész fiatalember, aki a tanregény végén a világ egyik legnagyobb uralkodójává érik; míg Belisarius – éppúgy, mint méltatlanul nagyra becsült Justinianus császára – roskatag öregember, maga már túl a bukáson, csak a halálra várva, Justinianus még előtte valamivel. Sem boldogulásban, sem felemelkedésben nem reménykedhetnek többé; Belisarius azért, mert megnyomorították, a császár pedig azért, mert körüludvarolták, és most már késő; buta, gyenge és öreg, képtelen arra, hogy levonja a levonható tanulságokat. A nagylelkű vezér tanácsai pocsékba mennek.

Ha tehát a szándékot és a mentalitást próbáljuk megfejteni – némiképp tudománytalan módon: alkotó és narrátor azonosításával –, elgondolkodhatunk azon, hogy az arisztokrata Fénelon, aki addig ostorozta urát, míg kegyvesztetté vált (s így hasonlóvá Marmontel Belisaire-jéhez), és aki királyáról a leginkább lesújtó torzképet rajzolta művében, mégis bízik abban, hogy kényeztetés nélküli, de gondos neveléssel remélhetőleg trónra lép majd az ideális uralkodó, aki országát biztonságban tudhatja, és népét boldoggá teheti. Ezzel szemben Marmontel, a szegény legény, aki a semmiből emelkedett fel kizárólag tehetsége és a jezsuiták gondos nevelése révén a társadalmi és szellemi élet legnagyobbjai közé (vagyis a maga módján Fénelon Télémaque-jának útját járta, ha nem is a birodalom trónusáig, de az akadémiai titkári bársonyszékig jutva), nem hisz abban, hogy pályája megismételhető. Művéből mélyen szkeptikus nézetek hangzanak ki arra nézve, hogy képes-e az ember a tanulásra és mások megértésére. Végül („hálából” a jezsuiták iránt) minden tételes vallás és egyház létjogosultságát kétségbe vonja munkája egyik, külön ennek kifejtésére szentelt fejezetében.

Talán nem túlzás a két alkotó gesztusát ily módon értelmezni: a társadalmi rang nemeseket és nemteleneket elválasztó szakadékának két oldalán álló két író-gondolkodó eltekintett attól, hogy saját élete tapasztalatait alapul véve rajzoljon tendenciózus képet kora társadalmáról és kilátásairól. Művészi tehetségük révén nem azt tették, amire a szó másik értelmében vett meghatározottságaik késztették őket.

Türelem és józan okosság – ez lehetne a summája a felvilágosodás politikai viselkedéstanának. Erről beszél az uralkodónak címezve Fénelon, az alattvalóknak Marmontel. A józan okosság diktálja az uralkodói ambíciók mérséklését, a hódító hadjáratok kerülését, a testet-lelket megrontó fényűzéssel szemben a mértékletességet, a legszegényebbek továbbnyomorításával szemben az igazságosabb teherviselést; és éppígy a lázadástól, pártütéstől való tartózkodást, a felsőbbségnek való engedelmességet, annak igazságtalanságaival, tévedéseivel szembeni „hosszútűrést” az alattvalók számára. Ezen tételek mentén elképzelhető lenne egyfajta társadalmi reform – de csak akkor lehetne véghezvinni, ha a világban filozófusok uralkodnának filozófusok felett. A 18. század néhány felvilágosult uralkodója, köztük II. József, valami effélét igyekezett megvalósítani az alsó néprétegek felemelése, közoktatás bevezetése, a szellemi mozgalmak szabadabbá tétele révén. Fénelon még úgy gondolta, hogy ha az alattvalókat sikerül néhány aranyigazság szajkózására betanítani, ezt a célt el is érte. (Marmon-telnek erre nézve nem voltak ötletei.) Tudunk is arról, hogy a későbbi II. József nagyon élvezte Marmontel könyvét. (Teleki József egyik levele tanúskodik erről.8) Trónra kerülése után a reformok megvalósítására tett kísérletei azonban az ismert körülmények között kudarcba fulladtak, és ezt a tényt a magyar nemesség – melynek köreiben a társadalomtudományos műveltség enyhén szólva alulreprezentált volt – zöme nemzeti diadalként ünnepelte. Az „alsó néprétegek” pedig egy szót sem értettek az egészből. A hatalom megjavításának ügye a művelt kevesek társalgási témája maradt.9

Tehetség dolga persze ez is, de ezt már a felvilágosodás kora utáni politikai filozófusok kellett hogy észrevegyék: nem elég, ha a hatalmat gyakorló ember vagy embercsoport felismeri a reformok szükséges voltát, és talán még azok helyes útjára-módjára is rátalál, mint ahogy az is kevés, ha az alattvalók elégelik meg sorsukat és lépnek fel megváltoztatására, többnyire nem kevés rombolással kísért mozgalmakban, igen gyakran inadekvát célok megjelölésével – főként a korábbi elnyomottság belátásának keserűségével és a megszabadulás élményével. („Akkor halljuk leginkább csörögni láncainkat, mikor levétetnek”, ahogy Eötvös József írja egy aforizmájában, 1841-ben.) Ritkán gondoljuk meg, hogy maguk a hatalmi technikák mennyire rejtelmesek lehettek két, két és fél évszázaddal ezelőtt, illetve hogy szinte észrevétlenül mennyit tanultunk azóta ezekről a dolgokról. Ugyanakkor majdhogynem süketté váltunk a hatalmat gyakorló ember méltóságának kérdésére. Az államregények szerzői (Fénelon érsek magától értetődően, de Marmontel nemkülönben) még természetesnek tartják, hogy a világ urakra és alattvalókra tagolódik, ugyanakkor már pedzik azt a kérdést is, hogy a társadalmi együttműködéstől az ország, a nép előrehaladásának ügye függ. A bűnös élet utáni méltatlan üdvözülés statikus világképét felváltja a társadalmi haladás metanarratívájának dinamizmusa. A statikus világban is felemelkedhetnek vagy elbukhatnak emberek, de a társadalom alapelvei között nyomát sem találjuk a mobilitásnak. Nemcsak az a természetes, hogy akinek az Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá, hanem az is, hogy a rangos születés méltó erkölcsiséggel társul. Ebbe az isteni rendbe vetett hitét kérdőjelezte meg a felvilágosodás embere, ahogy egyre kevésbé érezte magát alattvalónak, és fogalma kezdett lenni a sorsáért felelős szabad polgár életéről és értékrendjéről. Vagyis a szabad polgár mindig kritikával tekint vezetőire, nem törődik bele, hogy az isteni akarat határozza meg a világ rendjét, hanem azt vizsgálja elsősorban, hogy jellemében, erkölcseiben, virtusában felnőtt-e feladatához az az ember, akire a sorsát bízza. A reformkor sok koronás (vagy éppen koronázatlan) népboldogítója nem fogta fel, hogy miért nem értik meg újító bölcsességét és jó szándékát alattvalói. Nekik (uraknak és szolgáknak egyaránt) próbál – maga is értetlenül, groteszk módon, sorsa nyomorúságával szavai ellenkezőjét hirdetve – példát mutatni Marmontel agg hadvezére. Nekünk ez a probléma és ez a történet (ha nem is annyira szépirodalmi olvasmányként, mint inkább egy etikai problémakör kibontásaként) sokkal érdekesebb lehet, mint gondolnánk. Kortárs olvasói ezzel szemben – bár izgatottan olvasták és tárgyalták – nem igazán értették, mint ahogy gyaníthatólag a szerző sem látta át maradéktalanul a maga rajzolta parabola ívét. Magyar fordítói pedig még annyira sem. Ennek az egész gondolatkörnek ebben a kultúrában elemi szinten nem volt nyelve, és a fordítókból hiányzott… nem, nem egyszerűen a tehetség, hanem a széles látókör, a korszerű műveltség, a világfias kurázsi, a polgári önbizalom, a tapasztalat, vagyis röviden minden, amire a munka méltó megoldásához szükségük lett volna.

A Marmontel-regény magyarországi történetének mindezeken felül van még egy érdekessége. Az első magyar nyelvű kiadást – melynek fogadtatásáról nincsenek adataink, és ez magában véve is arra utal, hogy átütő sikert biztosan nem arathatott – három évvel követve megjelent a műnek egy másik fordítása is (ezért használtam fentebb is többes számot).10 A két fordítóról nem sokat tudunk. A korábbi kiadásé Zalányi Péter, akinek születési és halálozási dátuma is ismeretlen. Gróf Lázár Jánosnál volt nevelő, majd Felvincen református lelkész. Ez minden. A második kiadás fordítója, vargyasi legifjabb báró Dániel István, az 1750-es évek elején született. Dániel István főkirálybíró és Bánfi Ágnes grófnő fia. 1772-ben császári tisztként a lengyelországi hadjáratba kellett indulnia, és ott elesett. Egészen fiatalon (hiszen halálakor is alig múlhatott húszéves), 1769-ben, „oskolai tanúlásabéli gyakoroltatásitól engedtetett üres óráin” fordította Marmontel Belisa-riusát. Mindkettejüknek ez az egyetlen irodalmi munkája.

A két fordítás szövegéről túlságosan sok jót nem lehet elmondani. A Zalányi-fordítás politizáló eszmefuttatásai talán világosabbak, kevésbé kacifántosak, Dániel pedig a leíró, elbeszélő részekben ízlésesebb, valamivel jobb stílusú. „Zalányi – mondja Bayer Alice11 – elővette az eredetit és igyekezett annak minden mondatát, minden szavát visszaadni. [...] az 1776-iki Belisariusnál ugyanazok a hibák és ugyanazok az érdemek [...] Dániel stílusa kissé nehézkes, nem mindig világos, mondatszerkezete nem mindig helyes, de kifejezései sokszor magyarosak.” Lehet, hogy így van. Mégsem ez a két fordítás összevetésének legérdekesebb tanulsága, hanem az, hogy a két szöveg számos helyen szó szerint megegyezik. Például abban a jelenetben, melyben Justinianus fia azt fejtegeti a hadvezérnek, hogy az uralkodó elől udvaroncai elhallgatják a rossz híreket, míg alattvalói egyenesen megmondják, Zalányi fordításában így fogalmaz: „Az ő indulatainak rabjai azt tölle el-titkolják; de a’ község közzül való, a’ szántó vetö ember, a’ darabos de egyenes szívü régi vén katona, ki-nyilatkoztatják ö előtte.” Ugyanez Dánielnél így hangzik: „Az ö indúlatainak rabjai tölle el-titkolyák: de a’ köz-ember, a’ szántó-vetö ember, a’ darabos de egyenes szívü vén Katona azt ki-nyílatkóztatják.” Véletlenről nem lehet szó, mert a cirkalmas magyar mondatok nem követik szó szerint a franciát.

Plágium, mondhatnók mai ésszel. Csakhogy egyrészt a kor merőben másként gondolkodott az alkotói eredetiség követelményéről, mint ahogy az ma természetesnek látszik, másrészt nem könnyű eldönteni, hogy ki követhette el a plágiumot. Zalányi fordítása jelent meg előbb, tehát logikus lenne feltételeznünk, hogy az ő munkája az eredeti. Igen ám, de mire a könyv megjelent, Dániel már egy jó éve halott volt (arról nem is beszélve, hogy állítása szerint fordítása halála előtt három évvel készült). Arról pedig nem tudunk, hogy Zalányi ismerte volna az ifjú bárót és szabad idejében készített feljegyzéseit.

Vagy az történt, hogy a kiadó, amikor három évvel Zalányié után kiadta Dániel szövegét (aki akkor már rég halott lévén nem láthatta a könyvet), a félresikerült részeket korábbi kiadványa megfelelő passzusaival helyettesítette, vagy Zalányinak volt módja a sajátja előtt már készen álló Dániel-féle szöveget munkájában felhasználni. Szerzői jogok még nem voltak, és az eredetiség kérdéséről, mint mondtam, másként gondolkodtak az akkoriak. Joggal gondolhatta felvinci lelkészünk, aki ráadásul csak nevének betűivel jegyezte a kiadást, hogy semmi oka sincs egy (az olvasók előtt amúgy is ismeretlen) fiatalember „oskolai” ujjgyakorlatainak irodalmi rangot tulajdonítani. Az a fő, hogy a mű magyarra átültetve megjelenjen. Ebben az esetben Zalányi önállóan dolgozott, és ott támaszkodott Dániel szövegére, ahol bizonytalan volt fordítása pontosságában.

Az ellenkező eset azonban éppen ennyire valószínűsíthető. A kiadónak feltehetőleg nem voltak illúziói egy visszhangtalan mű újabb fordításának/kiadásának közönségsikerét tekintve. Inkább azért vállalkozhatott a kiadásra (amit a család nyilván jól meg is fizetett), hogy a neves bárói dinasztia legifjabb, tragikusan fiatalon odaveszett sarja után is maradjon valami. Elsősorban családi emléknek szánta tehát a Dániel-féle Belisariust, és úgy okoskodott, hogy a (szó szerint) névtelen felvinci prédikátornak bárók dolgában nem lehet szava.

A szakirodalom általában Dániel mellett teszi le a garast, az ő elsőségét valószínűsíti; szerintük tehát Zalányi emelt át részleteket a maga szövegébe. Nem szabadulhatok a gondolattól: egy bárónak – vélekednek – mégiscsak inkább volt tehetsége ahhoz, hogy francia regényt fordítson, mint egy jöttment prédikátornak. Én egyenlő esélyt adok a két verziónak. Úgy látom, hogy kettejük nyelvtudása eltérő természetű volt. Dániel egy franciául jól beszélő tanártól tanulhatott, így a mindennapi jelenségek megragadásában tett szert nagyobb jártasságra, míg Zalányi tudása papirosízűbb. Ez magyarázza, hogy egyes részek egyiküknél sikerültebbek, mások másikuknál. Igazán meggyőző érvek egyikük elsőségének bizonyítására sem találhatók.

Ami a két fordítás minősítését illeti, abban Bayer Alice-nak teljességgel igaza van: mindkettő „azon termékek közé sorolható, amelyek inkább csak mennyiségét gyarapítják az irodalmi műveknek, anélkül hogy esztétikai szempontból is értékesek lennének.” Ráadásul túl korán is jött a Belisaire a magyar olvasóknak: ha a legtágabban értelmezzük is a műfaj kereteit, akkor is mindössze a nyolcadik regényféle mű ez magyarul. Az olvasói attitűd sem alkalmazkodhatott még a regényolvasáshoz.

Mégsem legyinthetünk rá, mert egyfelől egy jelentős kulturális központ, Kolozsvár szellemi életét minősíti, hogy egy bő évtized alatt ez már a harmadik „román”, amit itt nyomtattak ki,12 és a sor folytatódni fog. Ezeknek a kulturális központoknak a sokaságában forr ki majd a modern magyar irodalom. Másfelől a mű toposzai s nemcsak politikai gondolatai, hanem helyzetei és főleg alakjai feltűnnek majd a magyar írók néhány évtizeddel későbbi eredeti műveiben13, és azt hiszem, hogy maga Belizárius, a szálfa termetű, megvakított aggastyán alakja is ott állt a kor közgondolkodásának képzeletbeli szoborcsarnokában. Nem az irodalmiságon át, hanem öntörvényű plaszticitásában hatva azok szellemére is, akik csak futó pillantást vetettek rá.

JEGYZETEK

1. Jean-François Marmontel: Belisaire. Paris, 1767.

2. Bélisárius, Melly A Frantzia nyelv mivelésére rendeltetett Társaság egyik tagja Marmontel Uram által, azon Nyelven ki-adatott. Mostan pedig Magyarra forditotta Z. P. Kolosvarott 1773. (A névbetűk feloldása: Zalányi Péter.)

3. Belisarius Marmontelli Latinitate donatus... 1771. A fordító Horváth Mihály (1728–1810) teológus, egyetemi bölcselet- és matematikatanár nem tévesztendő össze a 19. sz.-ban élt püspök történésszel.

4. Kazinczy Ferenc: Báróczy Sándor élete. In: Báróczy Sándor munkái. 1–8. 1814.

5. György Lajos: A magyar regény előzményei. Bp., 1941.

6. François de Salignac de la Mothe-Fénelon: Suite du quatriéme livre de l’Odyssée d’Homére, ou les Avantures de Télémaque, fils d’Ulysse. A Paris, M.DC.XCIX.

7. Telemakus bujdosásának történetei, mellyeket frantzia nyelven írt Fenelóni Saligniák Ferencz Kameraki érsek. Magyarra forditott Hallerkői üdvözült Méltóságos Gróff Úr Haller László Tekéntetes Nemes Máramaros Vár-megyének Fő-Ispánnya. Most pedig Magyar Hazánk Fő, közép és alacson Rendeinek örömére, kedves, és bölcs mulatságára, dicséretes költségével ki-nyomtattatott Méltóságos, és Fő Tisztelendő Gróff Úr Szalai Barkóczi Ferencz egri Püspök Ő Exczellencziája által. Kassán MDCC.LV. Esztendőben. 

8. Teleki József Voissinnek címzett, 1768-ban kelt francia nyelvű levele számol be erről. Tolnai Gábor 1943-ban közölt publikációjára hivatkozik egyebek mellett Vörös Imre. (Fejezetek XVIII. századi francia–magyar fordításirodalmunk történetéből. Modern Filológiai Füzetek 41. Akadémiai Kiadó, Bp., 1987.)

9. „A regény legfontosabb politikai eszményének, a törvények tiszteletén alapuló uralkodás gondolatának is más funkciója volt nálunk, mint Franciaországban. A magyar országgyűlésnek és a bécsi udvarnak 1765-ös összeütközését követően megerősödött a központi hatalom abszolutisztikus jellege, a reformintézkedéseket ekkor már a rendi alkotmányosság félreállításával hozta Mária Terézia kormányzata. Ilyen körülmények között a törvényességre való hivatkozásnak volt egy konzervatív, rendi, a felvilágosult abszolutizmussal szembehelyezkedő késő barokk értelmezése is.” (Vörös Imre: i.m.)

10. Belisarius, Melly A Frantzia nyelv mivelésére rendeltetett Académiának egyik Tagja Marmontel Uram által ugyan azon nyelven ki-adatott, az után pedig Magyarra fordittatott Baro Vargyasi Leg-Ifjabb Dániel István által, Kolosvárott, 1776.

11. Bayer Alice: Marmontel hatása Magyarországon. Bp., 1916.

12. Elődei: Landelinus Iffiúnak szörnyű esete azaz ártatlanság veszedelminek nyilvánságos példája. 1762; A Svétziai Grófné G**né Asszony Élete. Iratott Gellert által, ford. Tordai Sámuel, 1772. „Ez az első magyarul megjelent valóságos román.” – mondja róla György Lajos. (i.m.)

13. Bessenyei György regényében, a Tariménes utazásában számos alak és helyzet köszön vissza. Dugonics András dramatizált történetének, a Toldi Miklósnak örökösen sopánkodó, minden erőszaktól borzadó, hosszantűrő öreg Toldija is több vonást kapott Belisariustól, mint a bizonyítottan mintájául szolgáló színdarabhős korfui helytartótól.