Székelykeresztúrról és vidékéről, a Hargita megye déli részében fekvő városkáról és „bolygófalucskáiról” elmondható, hogy kistérséggé fejlődtek... vissza. Ez a zóna Románia megyésítése előtt Segesvár vonzáskörébe tartozott, de még Brassóig is „lenyúlt” a helyi kisiparosok (szitakészítők, szövőnők, kovácsok stb.) és állattenyésztők értékesítési zónája. A kommunista „rezsim” közigazgatása szétszakította a főleg cserekereskedelem jellegű, hosszú idő alatt kialakult gazdasági interdependenciákat, és létrehozta helyettük a mesterségesen működtetett, valótlanságokon alapuló szovjet mintagazdaságot.

Mint nagyjából mindenütt, ennek a zónának is tönkretette a mezőgazdaságát (az állattenyésztést is beleértve) a kommunizmus, a rendszerváltás után itt is két-három-nyolc méter széles és húsz-harminc-negyven méter hosszú telkekre oszlott a határ, és itt is leállt a „nagyüzemi” és „minőségi” vas- és acélgyártás, mint mindenütt, ahol nem fektettek be az indiaiak. És itt is nagy a munkanélküliség, mint nagyjából minden székely városkában vagy környékén, és ide is kevés befektető jön, és itt is ellövöldözik az augusztus 20-i tűzijátékkor a város költségvetésének felét, és utána következik a sörözgetéses népünnepély, amit patetikus és felesleges szónoklatok előznek meg, és természetesen mindig jelen vannak valamelyik testvérváros vagy testvériskola képviselői.

Itt is elnéptelenednek a falusi iskolák – a rugonfalvi, siménfalvi, etédi, énlaki, újszékelyi, alsóboldogfalvi, fiatfalvi, gagyi, csekefalvi stb. iskolák épületeit tíz-húsz gyermek és egy-két tanító népesíti már csak be. A kultúrára itt is csak annyit adnak, amennyi egy vidéki mezővároska esetében illik. Van múzeum meg vele egybekötött képtár is a szokásos tájházzal, ám mivel városkánk csak olyan-amolyan „helyiérdekű hírességekkel” rendelkezik (akárcsak a legtöbb mikszáthi kisközösség), egyik sem vonz annyi turistát, hogy a városra – ne adj’isten a kistérségre – kiható pozitív változtatásokat indukálna.

Emiatt Székelykeresztúr is örökbe fogadott egy „nemzeti hőst”, éspedig Petőfit, aki városkánkban töltötte utolsó éjszakáját (a hajdani Gyárfás-kúriában), ahhoz, hogy másnap meghaljon a fehéregyházi csatamezőn. Ma is őrzik annak a körtefának a kiszáradt csonkját, ami alatt (állítólag) utoljára vacsorázott és verset (is) írt...

A múlt ilyen nosztalgiázó életben tartása azonban nem indította Petőfi-rajongó zarándokok ezreit kistérségünkbe, viszont ennek előnye is van: nem kezdődött el az ereklyékkel való kupeckedés sem – lásd a viccet Kleopátra fiatalkori koponyájáról. Valószínű, hogy a turistaáradattal egyetemben megindult volna az ereklyekereskedelem is, és Nagy-Magyarország alakú dobozkákban árulták volna a körtefa kis darabkáit, és ezek a darabkák sosem fogytak volna el – úgy, ahogy Kínában sem fogynak el a Han-dinasztia alatt korongozott korsók, amelyeknek az aljára, hogy, hogy nem, odakerült az „5 cm” felirat is... Furcsa lett volna azt a statisztikát olvasni, amelyből az derül ki, hogy Petőfi tulajdonképpen körtefaerdőben írta meg utolsó versét. Úgyhogy a vers- és történelemrajongók hadának el-nem-jövetele jót is tett városunknak.

A Ceauşescu-éra tömbházai még állnak, de a víz- és gázművekkel, valamint az időjárással való kompatibilitásukat sokszor megkérdőjelezi az évek múlása. A lakók már nem is nagyon panaszkodnak. Azt hiszem, belefáradtak. A város infrastruktúráját felújító munkálatok elkezdődtek, de hol egy forgalmasabb útkereszteződés, hol egy keményebb fagy, hol egy bőségesebb zápor gondoskodik arról, hogy a befejezés pár nappal odébb tolódjon. De mint mondtam, senki sem panaszkodik. Minek?

Hiszen a helyzet nem kilátástalan: vannak cipőgyárak, Kolozsvárra is „exportáló” tejfeldolgozó üzem, „nagygazdák”, akik több tíz hektárnyi területeiken foglalkoztatnak pár napszámost, kis- és nagyüzletek (amelyek nagy néha változó cégérei az oligopólium és a monopólium állapota közötti váltásokról tudósítják az arra járó közgazdászokat – a vásárlókat nem érdekli, mert a kiszolgáló személyzet hosszú éveken át ugyanaz marad).

Itt is, mint mindenütt, néha fel-fellendül a luxuscikkek iránti kereslet. Több parfüm fogy, több drága szappan, és több szoláriumot nyitnak. Majd megáll, és újra elkezdődik. Ugyanez az elektronikára.

Összességben tehát nincs baj: mindenki boldogul úgy, ahogy tud. Ki elmegy külföldre, nagyvárosba (a „késő huszonévesek” generációjában is számottevő ez a jelenség), ki hazajön (érdekes módon, a „késő huszonévesek” generációjában számottevő ez a jelenség is). „Mindenütt jó, de...”? Van olyan is, aki itthon maradt (és marad). Azok vagy nem tudnak menni (főleg öregek), vagy nem akarnak (érdekes módon, főként az öregek).

A kis- és középvállalkozások virágoztak egy időben, de ma mintha hanyatlanának. A családi vállalkozások, egy-két alkalmazottal, elég jól „bírják” a kapitalizmust. Ebbe valószínűleg besegít az, hogy a város viszonylag nagy távolságra van nagyobb kereskedelmi központoktól. Udvarhely közelebbecske találtatik, de drága. Segesvártól már rég „elkülönböződtünk”.

A környező kisebb-nagyobb községekből származó „vérátömlesztés” még életben tartja Székelykeresztúr oktatási intézményeit, de mint írtam az előbb, a falusi iskolák elnéptelenedése megijesztheti még a legoptimistább statisztikust is. Amíg állnak az iskolák, s amíg több lesz bennük a diák, mint a tanár, addig nincs baj. Hogy azután mi lesz? Nos, remélem, hogy e cikk olvasói közül kevesen érik meg ezt a fázist.

Amíg az erdő még áll, addig nem fulladunk meg oxigénhiány miatt. Érdekes megfigyelni azt, hogy a Landsat 2-es műhold 1977. május 2-án készült felvételén és a Landsat 7-es 2002. július 4-i képén nagyjából azonosak az erdővel borított területek körvonalai. (A képek lelőhelye: http://glcf.umiacs.umd.edu/index.shtml. Köszönet Péter Jánosnak az alapos hibakiküszöbölő multispektrális képelemzéseiért.)

Talán nem éri meg kitermelni a csak tűzifának való gyertyánfát?  És szerencsére vannak olyan meredek domboldalak is, ahonnan csak robbantással lehetne lehozni a... körtefa-ereklyének valót.

A szerencsés földrajzi elhelyezkedés megóvta a várost a romboló természeti erőktől is. A 2005-ös, több halálesetet okozó árvíz Udvarhelyszéket „seperte el”, nálunk csak kiloccsant a medréből a Küküllő, és elsodort pár szekér földet, az 1977-es földrengéstől is inkább csak az ólakba zárt tyúkok ijedtek meg.

Szerencsés város, mert a világháborúk nem véreztették ki, a megszálló német, orosz, román csapatok (annak ellenére, hogy a városhoz közel húzódott 1940 és 1944 között Románia és Magyarország határa) nem okoztak helyrehozhatatlan, közösségi emlékezetet traumatizáló károkat, a kommunizmust is átvergődte, úgy, hogy közben méltóságából és humánerőforrásaiból is megőrzött valamit.

Székelykeresztúr és vidéke amolyan túlélő vidék. Mindennapi és nem mindennapi módon igyekszik gazdaságilag és kulturálisan is olyan szinten maradni, hogy az EU pénzei meg turistái számára vonzó maradhasson, és kényelmes fészek az ott lakóknak.

Székelykeresztúr még nem „gyorsult be”. Most „kapcsolgat”, próbálgatja a régi időkből örökölt robbanómotorját, de néha-néha elindít egy-két modern „turbinát” is, amely pár százezer euróval meg-megpöccinti a várost. Eddig úgy néz ki, előre. De a vergődés hosszú távon nem fenntartható. Székelykeresztúr eddig nem „esett el”, viszont elesett néhány lehetőségtől. Szerencsés város, mert csökkenő népessége ellenére (amit a környező települések odacsatolásával is javítani próbálnak) funkcionális település maradt, amihez, mondjuk, hozzájárultak az elfogadható/jó környezeti adottságok is. A szerencse viszont forgandó.

Fennáll annak a kockázata, hogy kicserélődik a magyar ajkú lakosság más nyelvet beszélőre, megtörténhet, hogy még több munkanélküli lesz, előfordulhat, hogy a tavalyi-tavalyelőtti, a város méretéhez és költségvetéséhez képest hatalmas infrastrukturális beruházások nem hozzák meg azt a fejlődést, amit indukálniuk kellene, meglehet, hogy pár év múlva még több szegény ember lesz, meglehet, hogy még nyitnak egy kocsmát vagy talán kettőt, meglehet, hogy jön egy új orvos, és nyugdíjba megy kettő...

A közhelyek felsorolását folytathatnánk gyakorlatilag a végtelenségig, és sorra vehetnénk minden Mikszáth-, Móricz- meg Flaubert-analógiát, végigjárhatnánk a várost Betfalvától Fiatfalváig vagy Jézuskiáltótól a Nagy-Küküllőig, és szidhatnánk és dicsérhetnénk mindent, vagy bírálhatnánk, vagy csak fellajstromoznánk, s megállapítanánk, hogy semmi sincs rendben, de javítható, vagy megállapítanánk, hogy több minden van rendben, mint ami rendetlenül, és így tovább. A firkászok, a tollforgatók és a billentyűzetpüfölők előszeretettel osztogatnak világmegváltó tanácsokat, és előszeretettel bírálják a kis- és nagyvállalatokat, a kis- és nagytérségeket. Mindig vannak jó, de főleg jobb ötleteik, mindenbe beleszólnak, mindenről ítélkeznek, mindenről tudnak, és minden kérdésben kompetenseknek ítélik magukat.

A publicista iróniája nem mindig gyümölcsöző. A publicista csak mondani tud, csak arra képes, hogy megszólaljon valamiről. Valamit megszólaltatni nem tud (arról, hogy valakit tud-e megszólaltatni, most ne értekezzünk, mert ez már filozófia, és az csak ritkán érthető). A publicista beszél, a dolgok zajlanak, változik a világ. A változást sokan érzékelik, sokan értelmezik, a publicista meg ismerteti az értelmezéseket. Székelykeresztúrról sokat lehetne írni, Székelykeresztúrt sokat lehetne szidni, sokat lehetne dicsérni. A publicisták feladatát lehet prófétaiként is értelmezni, én viszont szívesebben tekintem őket krónikásoknak. És az megengedheti magának egy-két anekdota „elsütögetését” is. Főleg akkor, ha úgy tűnik, hogy Székelykeresztúron nagy gondok nincsenek, és nem is voltak, tehát nem tragikus helyzetben lévő „city”-vel élcelődik, mert a városka nincs az Isten háta mögött. Alatta van, mint minden földi létező. És reméljük, remélhetjük azt is, hogy mostanában nem kerül Hozzá, Vele egy szintbe. Még marad egy-két évszázadot velünk.