Közéletben, szakmai fórumokon gyakran hallani, hogy a vidéki térségekkel foglalkozni kell. Ez a törődés pedig mindenekelőtt a lemaradások behozását, az életkörülmények javítását, a hátrányos helyzet fokozatos felszámolását jelenti.  Az ilyen megközelítésekben a „vidék” szóhoz elsősorban negatív jelentéstartalmak társulnak, a vidékfejlesztési munka pedig úgy jelenik meg mint szükségszerű, kényszerű fejlesztési lépések sorozata, amelyek elmulasztása esetén a vidéki térség kiürülhet, a lakosság elvándorolhat, az intézmények megszűnhetnek. Az idézett gondolatmenetek mögött rendszerint az az előfeltevés áll, hogy a vidék nem tud mit kezdeni magával, a vidék szegény, erőforrásai hiányosak, ezért foglalkozni kell vele, úgymond „meg kell oldani a vidék problémáját”.

Ami ennek a megközelítésnek a tényszerű megállapításait illeti, azzal nem lehet vitatkozni.

A vidéki térségek – különösen a posztszocia-lista régió rurális térségei – valóban szegények, valóban a további eljelentéktelenedés fenyegeti őket, valóban fejlesztésre szorulnak. De azzal a fejlesztési szemlélettel, hogy a vidék egy „megoldandó feladat”, már érdemes vitába szállni. Elsősorban azért, mert az ilyen „technológiai” szemlélet a fejlesztési munka során a vidéki térséget csak átalakítandó „tárgynak” tekinti. Olyasvalaminek, amire jelen formájában nem lenne szükség.

Miközben a vidék fejlesztésének, átalakításának szükségességét senki nem vitatja, sőt kimondottan sürgető feladatnak tartja, érdemes alaposabban mérlegelni egy másfajta, fokozatosan teret hódító szemléleti megközelítést is. Azt a megközelítést, amely a rurális vidéket nem negatív jelzőkkel körülbástyázott és átalakítandó tárgynak, hanem sajátos értékekkel rendelkező „partnernek” tekinti, s amely a vidékfejlesztési feladatokban nem terhes kényszert, hanem vonzó lehetőséget lát. Ez a szemléletváltás már megjelenik az Európai Unió vidékfejlesztési politikájában, s célkitűzésként a romániai fejlesztési tervekben is szó esik róla. A szemléletváltás mögött elsősorban az áll, hogy utóbbi időszakban egyre fokozódó mértékben értékelődik fel a „természetes” életkörnyezet és életvezetés, a tiszta környezet, a csend és a jó levegő, a kézi- és a természetes termék, az életvezetés természetközelibb formája. Mindebben nem kis szerepet játszik az a fölismerés, miszerint a társadalmi tőke, a közösségi identitás egyben gazdasági tőkeként is funkcionál. Azt tapasztalhatjuk, hogy a globalizációs kihívások és kínálatok, miközben egyfelől rendkívüli módon kitágítják a mobilitási, kapcsolatteremtési és közösségszervezési lehetőségeket, gyakorlatilag fölszámolják az egyetlen fizikai térhez és egyetlen közösségi identitáshoz való kötöttség kényszerét, másfelől viszont kialakítják a valamilyen fizikai térhez való tartozás egyre erősödő igényét, s ebben a folyamatban a vidék, mint sajátos értékekkel és lehetőséggel rendelkező entitás, egyik választható alternatívaként jelenik meg.

A székelyföldi, Hargita megyei korai vidékfejlesztési kezdeményezések egyik sajátos vonását jelentette az, hogy az ezzel a feladattal foglalkozó társadalmi szereplők – természetesen inkább ösztönösen, mintsem tudatosan – ezt a többnyire rurális térséget fejleszthető, gazdagítható „értéknek” és nem lecserélendő, megváltoztatandó „tárgynak” tekintették. Ebben kétségkívül szerepet játszott az is, hogy az első vidékfejlesztési kísérleteket (a Csomád–Bálványos kistérségi fejlesztés megalapozása az 1990-es évek közepén) a térségi természeti értékek iránt mélyen elkötelezett szakemberek indították. Meghatározó szerepe azonban vélhetően annak volt, hogy az 1990-es évek végén induló, az Európai Unió vidékfejlesztési politikáját és módszertanát alapul vevő vidékfejlesztési munka tulajdonképpen térségi társadalomkutatásokra alapozhatott, akár azt is mondhatnánk, hogy térségi társadalomtudományi kutatásokból nőtt ki. Mégpedig olyan kutatásokból (elsősorban a KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja keretében végzett kutatási programok révén), amelyek a kulturális antropológia módszereivel a helyi és kistérségi közösségek, a családi háztartások működéséről alkottak „képet”. Éppen ezért természetesnek tekinthető, hogy a vidékfejlesztési menedzserek felkészítését célzó első szakmai képzési programban, a tizennyolc Hargita megyei kistérség megalapítását és koordinációját előkészítő munkában (ezt a folyamatot Hargita megye önkormányzata kezdeményezte és támogatta) a térségi ismeretekre és adottságokra, a térségi értékekre alapozott vidékfejlesztési munka kapott prioritást. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a Sapientia – EMTE keretében Csíkszeredában indított szociológia–vidékfejlesztés szakon a társadalomtudományi alapozó képzés mind a mai napig meghatározó szerepet játszott.

A kulturális antropológiai munka a vizsgált társadalom/közösség működési módjának, értékrendszerének, formális és informális intézményrendszereinek tudomásulvételét evidenciának tekinti, és ezt a szempontot az antropológiai alapozottságú vidékfejlesztési munka szemlélete és módszertana is igyekszik érvényesíteni. Mindez nem a változás és változtatás (a helyi fejlesztés és a vidékfejlesztés) lehetőségeinek korlátozását jelenti, hanem csupán annak a törekvésnek a folyamatos érvényesítését, amely a fejlesztés tartalmát, irányát, időbeli lefutását nem külső normatív elvárásokból, hanem a szóban forgó közösség vagy térség pozitív adottságaiból vezeti le, elsősorban a helyi szereplők jelentős szerepvállalása révén. Ebben a szemléleti paradigmában a fejlesztés nem „cserét”, hanem sokkal inkább „kiteljesedést” jelent.

Az 1999–2000-ben intézményesült vidékfejlesztési munkában a Hargita megyei önkormányzat, a tizennyolc hivatalosan is megalapított kistérség, valamint az egyetemi szintű vidékfejlesztési képzés mellett sok más civil és intézményi szereplő játszott fontos szerepet. Fejlesztési pályázatok, szakmai kiadványok, helyi kezdeményezések, szakmai rendezvények hosszú sora jelzi, hogy a vidékfejlesztés szemlélete és módszertana ebben a térségben az elmúlt évtizedben sokszereplős társadalmi gyakorlattá vált. Ez a folyamat, bár kisebb léptékben, de teret hódított Kovászna megyében – itt a prefektúra szabályozó tevékenysége több évvel vetette vissza a kistérségek jogszerű működését – és Maros megyében is. Ma a székelyföldi térségben a vidékfejlesztési munka a térség egyik meghatározó működési módja. Az ezen a téren elért eredmények közzététele, e folyamat társadalmi hasznosságának összesítő értékelése sajnos várat magára, de ez mit sem von le ennek a sokak által végzett munkának a rendkívüli értékéből.

Azt gondolom, hogy a bevezető mondatokban jelzett szemléletváltás, amely a vidéket kiemelt fejlesztési lehetőségként kezeli, nagyon jókor jön a székelyföldi térségben dolgozó vidékfejlesztők számára, legyenek azok intézmények vagy személyek, menedzserek, oktatók vagy éppen önkormányzati vezetők. Ez a szemléletváltás új lendületet adhat, és új cselekvési lehetőséget kínál a vidékfejlesztés és a térség iránt elkötelezettek számára. A következőkben két folyamatra szeretném röviden felhívni a figyelmet. Ma már mindkettő jelen van a térségben, egyelőre inkább kezdeményezésként és lehetőségként.

1) A Sapientia – EMTE csíkszeredai Társadalomtudományi Tanszékén immár hét éve zajló szakirányú  egyetemi képzésnek és a sokféle térségi munkának köszönhetően ma jelentős a térségben azoknak a szakértőknek a száma,  akik képesek arra, hogy a vidék és az EU „nyelvén” egyaránt beszéljenek, akik jártasak a térségi értékek feltárásában, s akik a vidékfejlesztési munkát professzionális szinten tudják művelni. Bár nincsenek együtt fizikai értelemben (egyenként más és más településen vagy intézményben dolgoznak), az IT technológia, a fejlesztéspolitikai nyelvezet révén könnyen és gyorsan megtalálják egymást, s rövid idő alatt befolyásos szakmai csoporttá szerveződhetnek. Ezeknek a szakértőknek a száma a következő években tovább fog növekedni, és várhatóan olyan sajátos szakmai réteg áll össze (ez az úgynevezett projekt-elit), amely erős kapcsolatai és versenyképessége révén a térség egyik meghatározó társadalmi csoportja lesz. A székelyföldi térség majdani versenyképessége nagymértékben függ attól, hogy a térségi vidékfejlesztési munka milyen projekt-elitet termel ki, s ez hogyan találja meg a helyét a térség „hagyományos” elitcsoportjai között.

2) A térségi vidékfejlesztési munka másik nagy továbblépési lehetősége a fejlesztési stratégiák készítéséhez kapcsolódik. Ez a folyamat ma még az elején tart, a közép- és hosszú távú helyi, térségi stratégiai gondolkodás csak fokozatosan nyer teret. Az alapvető kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy a következő években milyen számban, milyen minőségben készülnek lokális vagy kistérségi fejlesztési stratégiák. Egyáltalán nem mindegy, hány önkormányzat jön rá arra, hogy ilyesmire egyáltalán szükség van. De ennél jóval fontosabb a fejlesztési stratégiák minősége. Ma is készülnek ilyenek, de jelentős részük számítógépen rövid idő alatt összerakott termék, amelyekből nem lesz önkormányzatok által elfogadott és következetesen érvényesített fejlesztési dokumentum. Csak kevés példa van még olyan fejlesztési stratégiákra, amelyek a szakmai igényesség alapján, a helyi szereplők tényleges bevonásával, velük egyetértésben készülnek, s amelyek helyi vagy kistérségi szinten valóban „törvénnyé” válnak. Biztató, hogy ma már ez utóbbi változatra is van reális igény. A Sapientia – EMTE keretében Csíkszeredában működő Vidékfejlesztési és Szaktanácsadási Központ többek között a Hargita megyei Varságnak, Maroshévíznek, Galócásnak, a Kovászna megyei Bölönnek, több gyergyói községnek (összesen tucatnyi településnek) készített ilyen fejlesztési stratégiát.  A tapasztalat azt mutatja, hogy minden egyes ilyen helyi stratégiakészítési folyamat egyben nagyon jelentős, helyi szinten fordulatot eredményező beruházás is. Olyan sajátos tudástranszfer-folyamat, amely az adatgyűjtés és információkezelés, a kapcsolattartás, a helyi szintű együttműködés, a társadalmi részvétel új technikái révén mintegy helyzetbe hozza rurális térségben is a szakmai tudást, az integrált megközelítést, a fejlesztés stratégiai szemléletét. Természetesen csak ott történik ez így, ahol a helyi közösségbe érkező külső szakértők a feladatukat valóban komolyan veszik, kellő mennyiségű időt és energiát fordítanak a munkára, s ugyanakkor a helyi szereplőket ténylegesen partnerré tudják tenni, ugyanakkor a stratégiai fejlesztés szükségességét és alapelveit a helyi résztvevők végérvényesen elfogadják.  Ahol nem ez történik, ott a fejlesztési stratégia csupán kirakatba tehető dokumentum marad.

Ma még a székelyföldi térségben viszonylag kevés ilyen eredményes tudástranszfer-folyamatról tudunk. De ez nem lebecsülendő eredmény, hiszen ennek a térségnek a községeiben a saját elgondolásokból és igényekből kiinduló, helyi adottságokra alapozó fejlesztést sok évtizede nem gyakorolták. S különösen nem azt a formáját, ahol a kívülről megszerezhető forrásokat a helyi vállalással kell eredményesen és átláthatóan összehangolni. Az ország EU-csatlakozása minden kétséget kizáróan föl fogja gyorsítani ebben a térségben is a vidékfejlesztési folyamatot. Azt azonban látni kell, hogy a vidékfejlesztési szakértők munkáján, szakmai felkészültségén és korrektségén nagyon sok múlik majd. Csak az a vidékfejlesztési szakmai szolgáltató tevékenység lesz eredményes, amely a helyi közösségekkel való partnerségre, a stratégiai fejlesztés szemléletének és módszertanának transzferjére is vállalkozik.

Az internetes világ egyik legújabb metaforája és gyakorlata a „megosztás”, a „csere” – legyen szó zenéről, videoanyagokról vagy éppen információról. Csak bízni tudunk abban, hogy a volt posztszocialista térség vidékfejlesztési gyakorlatában is teret hódít a tudás megosztása. Az a szemlélet és gyakorlat, amely a helyi adottságot, a helyi igényt, a helyi szerepvállalást a szakértői tudással egy szinten kezeli – és fordítva. S mindezt nem csupán hangoztatja, hanem úgymond bele is megy a cserébe. Egyre bizonyosabbnak látszik, hogy a vidék önmagában nem jelent esélyt, de nem jelent esélyt önmagában az átalakító, felemelő szakmai igyekezet sem. A két pólus közti közeledés megindult, úgymond „a levegőben van”, a kontextus pedig kedvezőnek mutatkozik. A felelősség nagyobb része azonban – erről sem szabad megfeledkezni – a szakmai oldalon van.