„Nem vagyok én végtelenül archaikus és arisztokratikus azzal, hogy a »blog«-jaimat nyomtatott formában publikálni akarom?”

Vajda Mihály egyik naplórészletében olvasom a kérdést, a 2008-as Alföldben, a januári számban. A „Szókratészi huzatban” születő feljegyzések meggyőznek arról, hogy az ilyen arisztokratizmus és archaizmus abszolút megbocsátható; és meggyőznek arról, hogy érdemes odafigyelni, sőt különlegesen figyelni erre a műfajra. Persze naplója (és embere) válogatja. Móricz Zsigmond vagy Bulgakov, Nagy Lajos és Déry Tibor, Nagy László életművének „kiegészítése” az irodalomtörténészt mondhatni kötelezi a napló-olvasásra, de nyilván indokolt – elsődlegesen? – a kortársi érdeklődés, az eddig elzárt, elhallgatott tények vagy kifejezetten személyes vonatkozások felé fordulás.

Azt is írja Vajda Mihály, filozófushoz – és íróhoz – méltó mélységgel: „Ha mindenkit ellökök magamtól, aki nem felel meg az igényeimnek – és a legtöbb ember nem felel meg –, akkor ugyancsak egyedül maradok. Lehet persze így élni, de minek?” Egyszóval nem csupán a „kiválasztottak” naplója – újabban akár számítógépbe írt változatban, azaz blogban – érhet el hozzám, hanem azoké is, akik legszemélyesebb magánügyeiket, családjuk dolgait, a régebbi sérelmeket akarják közhírré tenni, néha azon az áron, hogy még csak félig ellenőrizve a frissen szerzett információt vagy ellenőrizetlenül másokat sárba rántanak. Vagyis az arisztokratizmustól távol, mondhatni alpári módon kommunikálnak. Lehet az ilyesmire bosszúsan vagy pár sorban szellemeskedve, „csettelve”, azonnal reagálni – vagy lehetne intézményes körültekintéssel, más tapasztalatok birtokában, esetleg éppen visszafordítva a vádakat, válaszolni. Erre figyelmeztet Dávid Gyula (levélben és a kolozsvári Helikonban), nem csupán irodalomtörténészi megfontoltsággal, hanem az 1956 utáni megtorlások során a romániai „igazságszolgáltatás” fórumait, börtönt és munkatábort megjárt emberként. Nyilván ő is tudatában van annak, hogy aki ez ellen a „szórakozás” ellen felemeli a szavát, könnyen az aréna porondján találja magát. Mégis tiltakozik a tömegszórakoztató – internetes hírportálok és napilapok által szívesen vállalt, továbbgörgetett – könnyelmű vádaskodások ellen, nem utolsósorban Esterházy Péter megdöbbentő könyvének, a Javított kiadásnak az ismeretében.

Válaszolható, tudom, miközben egyes blogíró(k) néven nevezését szándékosan kerülöm (ne növeljük a reklámot!), hogy az író, az érdemleges naplóíró is tulajdonképpen az önmutogatás megszállottja; legalábbis ha nem rejti fiókja (vagy a számítógépes memória) mélyére szövegét. De micsoda különbség, hogy ki mivel reklámozza magát! Hogy milyen divatnak hódol. Hogy tudatában van-e vagy sem annak, amit például Vajda Mihály a Líbiában már-már halálba küldött bolgár ápolónők ügye kapcsán ilyen pofonegyszerűen summáz: „...hazug világ. Mindenütt hazugság.” És képes-e a naplóíró önmagával is szembenézni, kételkedni, kitakarózni? Mint ahogy például a költő és prózaíró Balla D. Károly teszi (Ungvárról) a maga érdemleges „web-vicánkolásaiban”.Vagy csak ítélkezik, annak sugalmazásában, állításában, hogy ő aztán tiszta, érintetlen minden szekus machinációtól, és ebben a tisztaságban valamennyi felmenője vele osztozik.