Semmilyen hatalomra törő akarat. Dekadencia – ez a stuttgarti Merkur tekintélyes múltat igazoló hétszázadik, jubiláló lapszámának témája. A német folyóirat, mely alcímében is deklaráltan az európai gondolkodásért működik, ezúttal mintegy negyedszáz írásban veszi górcső alá a Nyugat alkonyának szimptómáit. Úgy gyakorol kultúrkritikát, hogy a dekadenciapárti és az azt ellenző álláspontokat nem a hagyományos európai dekadenciaelméletek mezején ütközteti, hiszen így minden alárendelődne a teleologikusan előrelátható hanyatlás történelemfilozófiai sémájának – egy újabb spekulatív produktumot eredményezve. Ehelyett inkább egy kulturális és politikai depresszió tünetegyüt-tesének aktuális és történeti leírására koncentrál.

Karl Heinz Bohrer és Kurt Scheel szerkesztők közös megfogalmazásában, illetve az előbbi külön írásában is a dekadencia tagadásának logikája – miszerint ha minden posztmitikus időben a kultúrák életére törő dekadencia uralkodott, akkor soha nem uralkodott igazán – megbomlik a hanyatlástémának az utóbbi években tapasztalható tömeges felmerülése okán.

A romlás, illetve annak erőteljesebb csengésű fejleménye, a romlottság vádját rendszerint a Nyugat, a liberális kapitalista demokráciák, az első világ ellen vonultatják fel, de egyre élesebbek a külső, társadalmunk hitetlenségét és materializmusát korbácsoló iszlám fundamentalista propagandák is, ugyanakkor a honi – részben némethoni – kultúrkritikának is jól bevált ellensége a materializmus, a gondolattalan fogyasztói világ. Nemkülönben irányul a belső panaszáradat az értékvesztés lamentójává szekularizált istennélküliségre is.

A nyugati dekadencia történelemfilozófiai elemzésében (Der dekadente Westen ist nicht müde – A dekadens Nyugat nem fáradt) Thomas E. Schmidt lényegében elveti a dekadencia fogalmát, amely egy szociáldarwinista historizmus által inspirált történelemvízióban ellenfeleinek játékszerévé degradálná magát a dekadens kultúrát. A passzivitás és fáradtság nem jellemezheti a Nyugatot – véli Schmidt. Lelkületének hajtóereje, thümosza sokkal inkább egy poszthistorikus metamorfózisnak van alávetve. A Nyugat önnön vedlését követő reakciója a külső és belső ingerekre nem a belenyugvás lesz, hanem az univerzalizmus. Történetileg elernyed, ám normatíve új erőket alkot. Majd ha minden dekadens lesz – állítja a szerző –, csak akkor léphet tovább a Nyugat története a múltbeli vétkektől megtisztult élet értelmében. Univerzális imperatívusza ennek a poszthistorikus-normateremtő kultúrának így hangzik majd: szimbolizáld konfliktusaidat, és gondoskodj arról, hogy lelkialkati túlfűtöttséged a globális összrendben lecsillapodjon, és érdekeltséged elismert legyen.

De vajon ki fog itt összrendet diktálni? – hangzik a nyugtalanító kérdés Gunnar Heinsohn vészjósló számadatokkal bombázó tanulmányának ismeretében. A Schrumpfender Westen, aufsteigender Islam (Zsugorodó nyugat, emelkedő iszlám) című írásában Heinsohn globális demográfiai és háborús statisztikákat vet össze, a harcképes és egzisztenciálisan is harcra kényszerülő lakossági arányokat mérlegeli a muszlim és nyugati országok esetében. Állítása szerint míg 1914-ben ezer harcképes férfiból csupán kilencven volt muszlim és kétszázhetven európai, addig 2020-ra a muszlim államok szaporulatát és a nyugati egykésedést tekintve az ezerből legtöbb hatvan európai háromszáz muszlimnak nyújthat baráti jobbot. 2007-ben az Egyesült Államok szövetségeseivel karöltve száznyolcvanezer katonát küldött Irakba, de kétszer annyi arab válik évente tizenöt évessé olyan családban, amelyben legalább hárman vannak fiútestvérek. Igaz, hogy Thomas Hobbes korának szülötteként az angliai polgárháború kapcsán észrevételezte, hogy a számosabbak az Úr nevében mészároltatták le magukat, és e kijelentésének közismert relevanciája mára sajnos újra megkérdőjelezhetetlen. Az, hogy az emberiség bizonyos tájakon ilyen ütemesen és szépen sokasodik, talán nem is annyira aggasztó ebben az olvasatban, mint az európai s azon belül is a németországi gazdasági, demográfiai, innovációs-technikai stb. mutatók. Ebben az esetben kérdésessé válik többek között az Unió bevándorláspolitikájának racionalitása is, hiszen egy idei brüsszeli határozat továbbra is lehetővé teszi az angolszász világból jogerősen kiutasítható képzetlen emigránsok letelepedését Németországban és Franciaországban. Ezáltal pedig az említett államok mind a Pisa-ranglistán, mind számos egyéb vonatkozásban csökkent teljesítményt nyújtanak. Még a népességnövekedést elősegítő politikák is az „újpolgároknak” kedveznek.

Az muszlim–keresztény együttélés tapasztalatait, erőteljesebb ütközési pontjait, illetve mindkét tábor propagandisztikus megnyilvánulásait szemrevételezi Jörg Lau Die Muslime und der dekadente Westen (A muszlimok és a dekadens Nyugat) című írásában. Úgy gondolja, gyökeresen megváltozott a helyzet Montesquieu Perzsa levelei óta, melyekben a muszlim a nyugati világ fiktív kritikusaként még pozitív figura. Szociológiai kutatások Nagy-Britanniában meghonosodott fiatal muszlimok körében egy új iszlám identitáspolitikát körvonalaznak. A fiatalok (tizenhat-huszonnégy évesek) több mint egyharmada inkább élne az iszlám törvény, a saría, mint a Common Law szerint. Ugyanennyien tartják halállal büntetendőnek a hittagadást, az aposztázist. A megkérdezettek több mint egytizede csodálja az al-Kaidához hasonló szervezeteket, amelyek készek a Nyugattal szembeszállni. Végeredményben majdnem egyöntetűen következtethető ezekből a felmérésekből, hogy a legkisebb közös nevezője a kérdezettek válaszainak: a romlott, dekadens Nyugatnak semmilyen értéke sincs, amiért küzdeni lenne érdemes.

A Konrad Adenauer Alapítvány által végzett felmérés Németországban is hasonló eredményekkel járt – jóllehet a gyengébbik nem kapcsán. Az európai muszlimkérdés másik állandóan visszatérő motívuma a csador, illetve a fejkendő problémája. A nő jogainak és társadalmi szerepének eltérő értelmezései, illetve a társadalmi integrációs nehézségek mögött elgondolkodtató kauzalitás, progresszív diskurzus húzódik olyan kulcsszavakkal operálva, mint anómia, liberalizmus, szexizmus, hedonizmus. Az európai muszlim nők esetében a propagandával beszivárgó, de az esetek többségében a szegregáció során kialakuló újabb keletű ellenidentitástudat megerősíti a hagyományokhoz való visszatérést – de már egy túlpolitizált szinten.

A Nyugat dekadenciakritikájának a Merkur által vállalt megközelítései nem korlátozódnak kizárólag a külső szempontok beemelésére, a nagy kultúrák konfrontációinak szemléltetésére, hanem egyebek mellett pszichológiai, biológiai és gazdaságtudományi perspektívák aktiválása is végbemegy. Ezen pluridiszciplináris nyitottság révén válhat tema-tizálttá önmagában a gőg és a szemtelenség, az értelmiségieknek társadalmuk iránt érzett gyűlölete és árulása (amiről Siegfried Kohlhammer érdekfeszítő tanulmánya szól). Ez a sokoldalú tárgyalása a dekadenciának abból a szerkesztői koncepcióból indul ki, hogy az nem egy analitikus, hanem harci fogalom. Könnyen megtörténhet ugyanis, hogy a dekadenciakritika által nehezményezett vonások egyben jellemzői annak, ami az utóbbi évtizedekben hozzájárult a civilizáció pozitív fejlődéséhez. (Merkur, 2007. 9–10.)