Már a választott műfaj okán is, de egyébként is illik röviden foglalnom össze kiegészítő megjegyzéseimet László Ferenc emlékidézéséhez. Az éppen ötven évvel ezelőtt készült Meghívó mellett számormra hasznos emlékeztető a nemrég megtalált rövid bevezető szöveg, amelyet a Fiatal Szerzők Előadóestjén a Bolyai aulájában olvastam fel, és három fénykép – ezek az Ursus vendéglőben készültek, az est estéjén. (Csak az egyik jelent meg irodalomtörténetünkben, arra hivatkozik László Ferenc.) Minthogy a bolyais „elő-Forrásról” és főként a Forrás-nemzedékről sokszor írtam, igyekszem most a dokumentumokra (és kevésbé az emlékekre) szorítkozni, tárgyszerű lenni, az értékminősítést lehetőleg elhagyni.

Ezt persze csak részben tehetem, hiszen újraolvasva meglehetősen fakó bevezetőmet, meg kell állapítanom, hogy a „menlevél”, a jelentkező írónemzedék igazolása mai ízlésem szerint túlzottan átpolitizált. 1956 után vagyunk, a letartóztatások, megtorlások folyamatban vannak (volt évfolyamtársam, Páskándi Géza már börtönben, a történész-hallgató Vastagh Lajos kizárása az egyetemről és letartóztatása későbbi dátumhoz kötődik –hiszen még felhőtlenül kacag, emeli poharát, Szilágyi Domokossal koccint az egyik kép jobb szélén); meg kell nyugtatni a hivatalosságot, hogy rendezvényünk nem zavarja a rendet, a rendszert, velünk nincs különösebb baj. Gálfalvi Zsoltot idéztem az Igaz Szóból, aki egy évvel korábban „új, ígéretes költői nemzedék” jelentkezését regisztrálta, a nép ügye iránti hűséget, a szocialista építés igenlését és a materialista világnézetet emelte ki Jancsik Pál, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos és Veress Zoltán verseit prezentáló cikkében. Ehhez fűztem én hozzá érdeklődésük sokoldalúságát, a válaszkeresést a nagy emberi és társadalmi problémákra, a magánélet összekapcsolását a közösség kérdéseivel, az őszinte hangot, a gazdag és újszerű képiséget – összegezésként pedig: „ez teszi verseiket a hazai magyar líra értékes alkotásaivá”. A négy név mellé odatettem a Képzőművészeti Intézet hallgatójáét, a Páll Lajosét is (aki ezek szerint még szabadlábon volt), valamint az addig inkább csak fordítóként ismert évfolyamtársunkét, a Miess (Ritoók) Jánosét. Végül Jancsik Tavaszeleji napsütés című verséből idéztem:

Mert hazudhat, mi kincseit kiélte,

mi sírba készül, ami már avitt,

– hogy rejtse szégyellt hullafoltjait –,

de a fiatal nap, de a tavasz

sohasem hazudik.

Jellegzetesen nemzedéki fogadkozás, bizalomkérő hang ez – a hazugságot, a hullafoltokat egyértelműen az előttünk járóknak osztja ki (ami, ma már tudjuk, nem egyik vagy másik nemzedék kizárólagos sajátja).

A kinyomtatott meghívón szereplő nevek és az Arany János utcai aulában fellépők emlékezetem szerint nem azonosíthatók egy az egyben. És nem csupán azért, mert az Egressy Gábor nevét viselő egyetemi színjátszó csoportunk tagjai nincsenek név szerint feltüntetve (közülük többen láthatók a fényképeken). Ha nem tévedek, Barna Iván végül nem került be a műsorba, és annak a magyarázatát is keresem, miért nincs az Ursusban ünneplő társaságban Veress Zoltán – lehet, fel sem olvasott a közönség előtt? Ott volt viszont a műfordító Bölöni Sándor (25 éve lett öngyilkos) és a humorista Sinkó Zoltán, ott is vannak a képen. Ott van Váradi Emese, Szilágyi Domokos barátnője. Vannak oda csapódott vendégek is, irodalomszerető barátok (a már szintén halott Fülöp G. Dénes és az akkoriban talán lakatosként dolgozó, verseket írogató Böjte – a ferences Böjte Csaba még ifjú apja); mellettem pedig egy valószínűleg hivatalból kirendelt, a Bolyai történelem szakán tanuló volt katonatiszt, a „politikai megbízhatóság” képviselője. (Neki az aulai programhoz, tudomásom szerint, nem volt köze.)

És hogy miért hiányoznak a zenészek, a szervező-zenész László Feri barátommal együtt? (Aki méltatlanul nem szerepel a Meghívón sem.) Feltételezem, hogy a számlát a Bolyai Diákszövetség fizette, így ők nem fértek be a „keretbe”... Vagy ki tudja?