A Simó-osztály

A tyúk vagy a tojás elsőbbségének problematikája a Simó-osztály kapcsán is felmerülhet. A magyar filmművészet jelenlegi fiatal titánjai között számon tartott, a Simó Sándor által vezetett filmfőiskolai rendezőcsoport magyarországi és nemzetközi sikerei vajon a hozzáértő oktatónak vagy a tehetséges „alapanyagnak” köszönhetők?

Simó-osztályként elsősorban arra az 1995-ben induló évfolyamra – pontosabban annak nyolc rendező szakos diákjára – szokás hivatkozni, amely az utóbbi néhány évben meghódította Cannes-t és a világ számos ismert filmfesztiválját. Simó Sándor nyolc rendezőt választott ki a felvételizők közül: Erdélyi Dánielt, Fazekas Csabát, Fischer Gábort, Groó Dianát, Hajdu Szabolcsot, Miklauzic Bencét, Pálfi Györgyöt és Török Ferencet.

Arról sem szabad azonban megfeledkeznünk, hogy 2001-ben Simó Sándor ismét osztályfőnök lett. Ezúttal hét diákot vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára: Faur Annát, Krasznahorkay Balázst, Mátyássy Áront, Kocsis Ágnest, Szabó Rékát, Jánossy Natáliát és Galambos Attilát, aki Gigor Attila néven vált ismertté. Az évfolyamot másodévtől, Simó Sándor halála után Grunwalsky Ferenc irányítja.

Simó Sándor

A diplomás vegyészmérnök Simó Sándor 1964-ben végezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. A rendezőosztályt ekkor Herskó János vezette. „Herskó János hatására (az ő osztályában végzett Simó, Sándor Pál, Gyarmathy Lívia, Fazekas Lajos, szegény Szíjj Miklós, Kárpáti György és sokan mások) a fiatal rendezők a dokumentumszerű hitelesség érdekében úgynevezett natúrszereplőkkel kísérleteztek, és sok professzionális színészkarrier indult ennek nyomán” – emlékszik vissza Andor Tamás.1

Nevét a filmtörténetírók tisztelettel emlegetik, de nem emelik a „legnagyobb” magyar rendezők közé. Harminchét évre nyúló pályája során – a főiskolai vizsgafilmjeit leszámítva – mindössze hat játékfilmet, két tévéfilmet és négy rövid dokumentumfilmet rendezett. Nem túl terjedelmes, de érdekes életműve a magyar új hullám szerves része. Filmjeinek egy része – az új film törekvéseinek megfelelően – a fiatal és kevésbé fiatal értelmiségiek egzisztenciális és morális problémáit dolgozza fel, a hasznos társadalmi cselekvés lehetségességét és korlátait kutatja. Szemüvegesek (1969) című első filmjének főszereplője, a képzett fiatal építészmérnök három évig vár a karrierjét elindító nagy fordulatra. Munkájának az eredménye zátonyra fut a felettese gyávasága miatt, lelkesedése megfakul, amikor kreativitását visszafogják, őt magát konformizmusra kényszerítik. Az optimista végkicsengésű film a Kádár-rendszer mindennapjainak keresztmetszete, épp ezért elsősorban szociológiai szempontból érdekes a mai napig is. Következő filmje sötétebb tónusokkal jellemzi a magyar valóságot: A legszebb férfikor (1971) bútorgyárban dolgozó, lecsúszott újságíró hősének a pénz utáni reménytelen hajszájáról szól. „Simó első két játékfilmjéből karakteresen rajzolódnak ki rendezői stílusa sajátosságai. Kora magyar társadalma, valósága érdekli, azon belül is leginkább az értelmiség, az a réteg, amelyet a legjobban ismer. Történeteit, alakjai megformálását, a filmek apró részleteit szociologikus, dokumentatív hitelesség jellemzi, ezt szolgálja a kézi kamera használata, a néha az ellesettség érzetét keltő dekomponálás, az amatőrök szerepeltetése. Filmjei okosak, szinte mérnökien pontosan, logikusan vannak felépítve […], de meglehetősen érzelemmentesek (a kísérőzenének például szinte semmilyen szerep nem jut).”2 Következő filmjeiben – az Apám legszebb néhány évében (1977), az Isten veletek, barátaim!-ban (1987) és a Franciska vasárnapjaiban (1987) – azonban a zene is fontosabb szerepet nyer. A rendező a társadalmi változások kis közösségekben való lecsapódását kutatja, témaválasztásában hangsúlyosabbá válnak az alapvető emberi értékek, a tisztesség, a hűség, az emberségesség, a humanista értékrend: „most talált igazán magára.”3 Az 1982-es Viadukt egyetlen szereplőre fókuszál: az elmebeteg hídrobbantó Matuska Szilveszter egy évét meséli el a kelet-európai politikai thriller műfajában.

Simó Sándor 1977-ben kezdett producerként dolgozni a Hunnia Filmstúdióban, 1988-tól haláláig a filmgyár vezetője volt. 1964-től tíz évig, majd 1994-től haláláig oktatott a főiskolán. Gervai András iskolateremtő egyéniségnek nevezi már idézett tanulmányában – és valóban, sajátos és diákjai eredményeit tekintve hatásosnak nyilvánítható módszerrel dogozott. Egymásra épülő feladatokat szabott a hallgatókra: egyik órán kiküldte őket Budapest adott tereire, hogy ott félórányi nyersanyagot forgassanak. A következő feladat ennek az anyagnak a megvágása volt, aztán a kisfilmbe került szereplők közül a diákoknak egy érdekes figura élettörténetét kellett kitalálniuk, megírniuk.

A Simó-osztály egyetlen nőtagja, Groó Diana Csoda Krakkóban című filmjének DVD-kiadásán extraként jelent meg egy interjú, amelyben az osztály öt tagja emlékezik mentorára. „Arra tanított minket, hogy: mesélj magadról. […] Vedd észre, hogy mi a fontos a világból, és ennek adj valamilyen fajta esztétikát, és […] csinálj belőle filmet. Világnézetet tanított, vagyis azt, amit ő megélt” – foglalja össze Simó tanítási módszerének alapjait Pálfi György. A világnézet tanítása azonban gyakran generációs konfliktusokat eredményezett: „Legyen nagyon személyes a film, ugyanakkor ez a személyes gondolat egy történetben legyen megfogalmazva, ami világos és érthető. Nyilván egy elsős-másodikos főiskolás diáknak […] nehéz felfognia, hogy a történet követelmény lehet” – meséli Erdélyi Dániel. Tanárukhoz egyfajta tanácsokon alapuló „partneri viszony” fűzte nyolcukat. Miklauzic Bence szerint „volt benne egyfajta távolságtartás és derűs nyugalom mindennel szemben, ami alá nagyon jó volt beállni. Mindig meg lehetett keresni. […] És lehet, hogy vitatkoztál vele, de mindig azt érezted, hogy veled van, vagy mögötted áll.” Dicsérete pedig – Pálfi György szerint – olyan volt, „mint a kaszinóban bankot robbantani, vagy még jobb”.

Simó Sándor rendezői és produceri tapasztalata, valamint tanári ambíciója4 kísérleti, kisjátékfilmes és dokumentumfilmes gyakorlatok után valamilyen formában hozzásegítette a „Simó-osztály” minden tagját az első nagyjátékfilmhez. Egykori diákjai máig is emlegetik, interjúkban gyakran elhangzik az, hogy hiányolják a tanácsait, vagy azt, hogy megnézze és értékelje a filmjeiket.

A Simó-osztály

A 2000-ben végzett rendezőcsoport részben a hozzá tartozó fiatal tehetségek egyéni sikerei, részben pedig csoportként való együtt maradásuk miatt különleges. „Szerintem Simó Sándor nagyon jól válogatott össze minket –jelenti ki Pálfi György egy interjúban. – Összeszedett nyolc olyan embert, akik nagyon jól megértik egymást. Viszont mindegyikünknek sajátos filmkészítési stílusa, alkotói attitűdje van, saját irányt képvisel. Épp ezért tudunk ilyen erősen együtt maradni, mert senki sem versenytársa a másiknak abban az értelemben, hogy ugyanolyan elgondolás alapján készítene filmeket, ami a legnagyobb rákfenéje szokott lenni az ilyen alkotói társaságoknak. Egyszerűen jól érezzük magunkat együtt, és azt gondoljuk, van, ami összeköt minket. Ez elsősorban Simó Sándor meg az az öt év, amit együtt eltöltöttünk az egyetemen. Ezenkívül viszont mindenki csinálja a maga dolgát.”5

Valóban úgy tűnik, „erősen” kitartanak egymás mellett: a főiskolai évek végeztével a csapat létrehozott egy egyesületet, a Madzag Filmegyletet, amelyhez 2002 októbere óta egy gyártóstúdió, a Katapult Film is kapcsolódik – utóbbi főképp az egykori osztálytársak munkáival foglalkozik. „Az egyesületet egyrészt azért alapítottuk, hogy együtt maradjunk, és hogy legyen egy érdekvédelmi szövetségünk, a gyártó céget pedig azért, hogy mi magunk is beleláthassunk saját filmjeink költségvetésébe, gyártásába, hogy mi mondhassuk meg, mire mennyi pénzt akarunk fordítani”6 – összegzi Pálfi György az öntudatos közösségként fennmaradt osztály céljait.

A Katapult Workshop tagja a nyolc rendezőn kívül néhány producer, illetve a Simó-osztállyal egy évfolyamon végzett Lemhényi Réka vágó is, aki a Simó-osztályos kollégák közül Hajdu Szabolcs és Pálfi György filmjeit vágta végleges változatokká. A műhely másik vágótagja a szintén 2000-ben végzett Barsi Béla, a legtöbb eddig elkészült Török Ferenc-film vágója, de dolgozott Miklauzic Bencével, Fazekas Csabával és Hajdu Szabolccsal is.

A csapat minden tagja első nagyjátékfilmes feladatát még Simó Sándortól kapta. „Simó Sanyi nagyon szerette volna, ha az ő osztálya olyan filmekkel debütál, amelyek »így jöttem« filmek: ilyenek vagyunk, ilyen történetet tudunk elmondani magunkról, a világunkról. A saját élet elmesélése az egyik legnehezebb dolog szerintem, viszont az osztály hetven százaléka teljesítette a feladatot” – mondta el egy 2005-ös interjúban Groó Diana.7 A nyolc rendező mindegyike más-más úton indult el e feladat megvalósításakor.

Hajdu Szabolcshoz például a szerzői filmes irány állt a legközelebb. A színészből lett, debreceni származású rendező8 két különös – Necropolis (1997), Kicsimarapagoda (1998) – című kisjátékfilmje után vizsgamunkaként 2001-ben megrendezte a Macerás ügyeket. A forgatókönyv szülővárosában játszódó, gimnazista szerelmi történet, amely könnyen válhatott volna sablonos, elcsépelt mozgóképes sztorivá egy kevésbé eredeti stílusú rendező „kezében” – Hajdu Szabolcs viszont elnyerte vele a Magyar Filmszemle kezdőfilmes díját. Három évvel később még nagyobb sikert aratott a Tamarával. „Hajdu világlátását összetéveszthetetlenül egyéni narrációs, képi és zenei stílusa hordozza, ami a történetnél sokkal lényegibb alkotóeleme filmjeinek – méltatja a filmet az esztéta. – A posztmodern szellemében játékos iróniával használja fel a modernista film eszközeit: a Godard-féle kihagyásos és átfedéses vágást és élénk, pop-artos színhasználatot, az Antonioni-féle hosszú kameramozgásokat, amit rejtett vágások egészítenek ki, a hős érzelmeit kibeszélő narrátort (akinek szerepét a Tamarában az állatok veszik át). A Macerás ügyek és a Tamara egyszerű történetei Hajdu egyéni stílusa révén annyi derűt és életörömet árasztanak magukból, ami ritkaság a magyar film történetében.”9 A 2006-ban bemutatott Fehér tenyér már kiforrott alkotóról, biztos szavú rendezőről árulkodik – ezt a filmet nevezte két éve Magyarország az Oscar-díj legjobb külföldi film kategóriájára. Bizonyos értelemben ez is „így jöttem” filmnek tekinthető: az atléta főhős történetébe számos, a rendező – a főszerepet játszó – öccséről mintázott vonás vegyül.10 Egy tévés produkció után Hajdu Szabolcs következő mozifilmjének a forgatása 2008 februárjában kezdődik.

A Simó-osztály egyik legmarkánsabb alkotóegyénisége Pálfi György, aki egy kis cannes-i kitérővel Bogotától Hongkongig számos fesztiváldíjat megszerzett. Hukkle (2002) című első egészestés játékfilmje különleges, kísérleti filmes módszerrel megvalósított thrillernek tekinthető: egyetlen szó nélkül, elsősorban a képsorok vizuális erejére hagyatkozva és egy öreg bácsi csuklásának ritmusára mutat be egy eldugott falucskát, annak ember és állat lakóival együtt. A gyönyörűen fényképezett film percekig összefüggéstelennek tűnő mozaikkockái mögött alig észrevehetően rajzolódik ki egy nem hétköznapi gyilkosságsorozat története. Következő – „így mentem el” – filmje, a Taxidermia (2006) a még nehezebben emészthető filmek kategóriájába sorolható háromrészes családtörténetté fűzött novellaadaptáció. Morosgoványi, a földhözragadt tisztiszolga versenyzabáló, végtelenül kövér fiának és taxidermiával foglalkozó unokájának cseppet sem szokványos, merész kifejezésmódot és kristálytiszta vizuális stílust alkalmazó története. A nézők egy – kisebb – része az első jelenetek után émelygő gyomorral kimenekült a mozikból, mások viszont elismerés és díjak özönét zúdították a fiatal tehetségre – a Fehér tenyért követő évben ezt a filmet nevezte Magyarország az Oscarért folyó versenybe. A két játékfilm és a leforgatott, de még be nem mutatott mozifilm után Pálfi György dokumentumfilm-készítésbe is belevágott: óvodás gyerekek világára volt kíváncsi.11

Miklauzic Bence Ébrenjárók című – mindeddig egyetlen – mozifilmje a szerzői film és az igényes közönségfilm közötti határvonalon egyensúlyoz. A kritika által többnyire „mágikus realista” alkotásként értékelt film három novellának egyetlen éjszaka történetébe sűrített adaptációja. „Amikor az Ébrenjárókat írtuk – magyarázza a rendező a film világképét –, mindenféle indulatok forrtak bennünk. Én végignéztem a családomon, barátaimon és szeretteimen – ezt most direkt mondom így –, és nagyon felháborító dolgokat láttam, hogy hogy kell nekik alkalmazkodniuk egy világhoz, ami semmilyen esélyt és fogódzót nem ad, hogy alkalmazkodjanak hozzá. Nem mondok újat, de egy csomó ember nagyon magára lett hagyva a rendszerváltozáskor. Persze nem nagyon volt más út, még mindig a Kádár-rendszerben ülnénk, ha nem hagyták volna magukra ezeket az embereket. De mégis, én úgy láttam, hogy a társadalom jó része próbál szaladni a dolgok után, és nem tud. Nagyon dühített, hogy iszonyú nehéz egyről a kettőre jutni, nem is anyagilag, hanem bárhogy. Az Ébrenjáróknál nagyon fontos volt ezt felmutatni, nem mint egy véres kardot persze, de cél volt, hogy beszéljünk erről. Nagyjából ezért kötünk ki itt, hogy [a szereplők] kedves lúzerek. Azt gondolom, hogy az ország nyolcvan százaléka kedves lúzerekből áll, akik nem tudják és nem is fogják tudni magukat megcsinálni. Nincs esély rá.”12 Az Ébrenjárók után Miklauzic Bence főképp tévéfilmeket – A harmadik fiú (2006), Erények könyve (2006) – rendezett.

A Simó-osztály egy része – Erdélyi Dániel, Fischer Gábor, Török Ferenc – nagyjátékfilmjeivel egyértelműen kommerszfilmes úton indult el. A legnagyobb sikereket ezen a téren tagjai közül Török Ferenc érte el. Ő volt az első a csapatban, aki – már 2001-ben – bemutatta első nagyjátékfilmjét, a Moszkva tér címűt, amely elnyerte a 23. Magyar Filmszemle kezdőfilmes díját, valamint az internetes közönségszavazás fődíját. A tizennyolcadik születésnapot ünneplő, bulizó, érettségiző gimnazista fiúk kalandjai után következik a Szezon című vígjáték, amely négy csetlő-botló hősével, fiatalos, könnyedén és ironikusan szórakoztató hangvételével szintén sokak kedvencévé vált. Ugyancsak a diákélettel függ össze Erdélyi Dániel első nagyjátékfilmje, a 2002-ben bemutatott Előre! is, amelynek a főszereplőit iskolás fiaik kapcsolják össze. A két férfi roppant különböző egyéniség, más-más fajta társadalmi háttérrel rendelkezik, ám van bennük egy közös vonás: a gyerekeik fiatal tanárnője iránti érdeklődés. „Az Előre!, a Moszkva tér és a Szezon a nézői azonosulás hagyományos magyar útját követi: egy generáció felnövekvésének történetét meséli el, így kelti fel a hasonló élményeket magukénak tudó, rokon emlékeket ápoló kortársak érdeklődését – állapítja meg Stőhr Lóránt. – A két Simó-tanítvány vizsgafilmje szakadt el legkevésbé a magyar film tradíciójától, amennyiben mindkettő a mesterük által kedvelt »így jöttem«-filmek, a generációs élményeket feldolgozó realista magyar filmek vonulatába illeszkedik. A hatvanas évek kedvelt elbeszéléstípusától eltérően azonban Török és Erdélyi filmje már nem kíván számvetés lenni, a közelmúltat nem dolgozzák fel, nem szűrik át magukon gyerek- és kamaszhőseik, hanem eleresztik maguk mellett. Török a három karcagi fiatalember balatoni munkavállalásának megaláztatásait végigkövető, a saját életétől erőteljesebben eltávolított Szezonban is folytatja a kisvilágok építését. Itt már világosabbá válik a hősnek az a pozícióváltása, ami a Moszkva tér történetében is végbement: a kezdetben a közösséghez tartozó főhős lassanként ráeszmél kívülállására – épp fordítva, mint a hatvanas évek emblematikus Szabó-filmjeinek végén.”13

Társaihoz hasonlóan Fischer Gábor is kísérleti és kisjátékfilmes rendezőként indult el a pályán, és akárcsak a többiek közül néhányan, ő is belekóstolt a dokumentumfilm-készítésbe is. Első, Montecarlo! című egészestés játékfilmjét 2004 márciusában mutatta be – ez is vígjáték, bár nem „így jöttem” film: a középpontjában három középiskolai tanár áll, aki elkaszinózza az iskola pénzét. „Filmje józan realizmusról, ábrándok helyett elérhető álmok kergetéséről tanúskodik: Fischer Gábor láthatólag nem vizionáriusnak, nem megváltónak, nem sötét szenvedélyek kutatójának készül, Fischer Gábor célja a kismesterség. A vígjáték, a szórakoztatás. Gertler Viktor, Keleti Márton. Nincs azzal gond. Szokás mondani: komoly filmművészet csak olyan országban alakulhat ki, ahol van komoly filmipar is, azt meg a könnyűműfaj élteti” – értékeli az alkotást Vágvölgyi B. András.14

Erdélyi Dániel és Fischer Gábor Miklauzichoz hasonlóan a televíziózás bűvkörébe került – előbbi a Szeress most!, utóbbi a Jóbarátok című szappanopera-sorozat rendezői között bukkant fel.

Fazekas Csaba első filmjében, a Boldog születésnapot!-ban „hagyományosabb történetet regél el, mint Hajdu vagy Pálfi, lágyabbat, líraibbat, mint Mundruczó – a legközelebb hozzá Miklauzic szeretetreméltó, bohókás lúzereinek keserédes világa áll. Fazekas gördülékenyen, könnyeden mesél, szemben Hajdu vagy különösen Mundruczó érdesebb, zaklatottabb stílusával. Egyszerű, egyenes vonalú sztorit mond el, különösebb trükkök nélkül (a nyitányt nem számítva), tehetségesen, érzékenyen, az érzelmeket finom iróniával ellensúlyozva” – elemzi a filmet Báron György.15

E leltárszerű, vázlatos számbavételből nem maradhat ki a csapat egyetlen nőtagja, Groó Diana sem. Az ő vizsgafilmje bizonyos szempontból kakukktojás társai munkái között. A Csoda Krakkóban öt évig készült, kétszer akkora költségvetésből, mint a többiek munkája: a rendezőnő koprodukciós partnert keresett hozzá, amire Krzysztof Zanussi lengyel cégében talált rá. Groó „így jöttem” filmjében a zsidó hagyományok, mítoszok színes világába kalauzolja el a nézőt, apró ötletekkel különleges hangulatot, egyéni látványvilágot teremt, egymásra és önmagukra találó szereplőihez mosolygó szeretettel fordul. A Csoda Krakkóban mellett Groó Diana rendezett már színvonalas dokumentumfilmet, animációs és kisjátékfilmet, képzőművészeti témájú, különleges kisfilmeket, mégis azt vallja: a dokumentumfilm áll a legközelebb hozzá, hiszen „egy dokumentumfilm készítése sokkal nehezebb és érdekesebb, mint egy játékfilmé, a forgatókönyvet az élet írja”.

A „második” Simó-osztály

A tanulmányait a filmfőiskolán 2001-ben elkezdő héttagú osztályról egyelőre nem sokat lehetett hallani. Többnyire vizsgafilmeket, kisjáték- és dokumentumfilmeket készítettek – utóbbit főképp Krasznahorkay Balázs.

A kisjátékfilmek közül kitűnt Mátyássy Áron Mínusz (2006) című, precízen kidolgozott képi világú rövidfilmje: a történet középpontjában egy fiatal férfi áll, aki családjával egy tömbházlakásban nyomorog, és a karácsonyfából rak tábortüzet a gyerekeknek. Jánossy Natália kisfilmje különleges hangulatú, sötét, időn és téren kívüli, mégis nyomasztóan valósnak érzett belső világot teremt meg – nem más, mint Csendélet hallal és más tragikus momentumokkal (2005). Gigor Attila két kisjátékfilmje készült el mindeddig: az Ember a tükörben (2004) és a különös leánykérés történetét bemutató Rossz helyen szálltunk le (2005).

Az évfolyam első kimagasló eredménye Kocsis Ágnes nevéhez fűződik: a Friss levegő (2006) elsőfilmes díjat nyert a filmszemlén, és a Vírus (2005) című kisjátékfilmmel együtt bekerült a cannes-i fesztivál versenyválogatásába. Az évfolyam egyetlen nagyjátékfilmes vizsgamunkája éppen a Friss levegő volt – talán azért, mert a rendezőnő forgatókönyvírása már a főiskolára való felvétele előtt elkezdődött.16

Az évfolyam következő nagyjátékfilmjét Faur Anna rendezte – a bemutató 2007 novemberében volt. A „kallódó ifjúságról” szóló Lányok nem hétköznapi történet: „testnedvszagú, vaskos realizmus kis hazánk fővárosának külkerületeiből. Székbe döngölően precíz képi és tartalmi fogalmazás, jó arány- és stílusérzékkel felvázolt állapotrajz hervasztó nagyvárosi rögvalóságunkról – egy kétségtelenül erős rendezői vénával megáldott friss diplomás elsőfilmes nő kameratolla nyomán.”17

Gigor Attila első nagyjátékfilmjét a 2008-as 39. Magyar Filmszemle versenyprogramjában ismerheti meg a közönség: A nyomozó érdekes műfajfilmnek ígérkezik. Vajon ez a film nyeri-e el idén az elsőfilmeseknek járó Simó Sándor Díjat?

Nehéz lenne ilyen rövid idő és kevés film után megállapítani, az ő filmjeikre mennyiben hatott az első főiskolai év, amikor Simó Sándor irányította a tanulmányaikat. Az viszont bizonyos, hogy ha valaki magánbeszélgetésekben szóba hozza oktatójuk nevét, emlékeznek még azokra az órákra.

Összegzés

A fiatal magyar filmes generáció egy összetartó csapat, és a vele – közös mentora révén – lazán összekapcsolódó következő filmfőiskolai évfolyam sokszínű alkotóegyéniségeket tömörített magába. A Simó-osztály nyolc tagjának pályakezdetére és talán további alkotómunkájára is mélyen rányomták bélyegüket a főiskolai tanulmányok, „osztályfőnökük” elvei, tanítási módszere, tanácsai. Szerencsés találkozás volt ez: az ügyes és lelkes oktatóé és a tehetséges diákoké. „Amennyire különbözőek vagyunk mi ebben az osztályban, mindenki a saját nyelvére lefordította Sanyit. Én állítom, az osztálytársaim eddig látott filmjeiben mind ott van Sanyi valahogy. Tudom, hogy az a Bence módján, a Gyuri módján, a Dani, Csabi vagy a Szabolcs módján – de ott van” – vallja Groó Diana a már említett Csoda Krakkóban-DVD egyik kísérőanyagában. Önálló, működőképes csapatként együtt maradtak, követik és segítik egymás munkáját, amikor csak tehetik. Báron György szerint „Fazekasék színre lépése alapvetően különbözik mind a Szabó-generáció, mind a későbbi Jeles–Gothár–Tarr–Fehér-csapat pályakezdésétől. Bár Török, Miklauzic, Hajdu, Fazekas (és vegyük hozzá az ugyancsak osztálytárs Pálfi Györgyöt) világa, stílusa erősen eltér egymástól, mégis, filmjeikben közös, hogy hőseik kivonultak a politikai-társadalmi erőtérből, vagyis sorsukat már nem a társadalom adott közállapota határozza meg, legalábbis nem direkt módon, mint akár Szabóék, akár Jelesék műveiben – az ő problémáik egyszerre individuálisak és univerzálisak. Mindez nem azt jelenti, hogy a mai Magyarország világa ne lenne jelen a műveikben, gyakran nagyon is hangsúlyosan, hanem azt, hogy ez a világ már nem elsősorban politikailag meghatározott. Ez az első nemzedék, amely gyökeresen szakít a magyar film (különböző formákban megjelent) nagy tradíciójával.”18

JEGYZETEK

1. Andor Tamás: In memoriam Simó Sándor. Boldog évek. Filmvilág, 2001. november. (http://www.c3.hu/scripta/filmvilag/0111/andor.htm, 2007. december 6.)

2. Gervai András: Simó Sándor (1934–2001). Filmtörténet online.

3. Uo.

4. Groó Diana: „Neki fontos volt az, hogy mi mit csinálunk. Ő is filmrendező volt, és lehetett volna a saját dolgaival, a saját karrierjével elfoglalva […], de ugyanolyan fontosnak érezte, a sajátjának érezte – gondolom, nem csak – az osztály filmjeit.” (Forrás a Csoda Krakkóban DVD-kiadása.)

5. Erdei Nóra: Fődíjas a Taxidermia. http://www.deol.hu/mail.php?c=6647

6. Uo.

7. Zágoni Balázs: „Boszorkány vagy, kislányom.” Beszélgetés Groó Diana filmrendezővel. Filmtett, 2005. május.

8. Játszott többek közt Simó Sándor Franciska vasárnapjai című, korábban már említett filmjében.

9. Stőhr Lóránt: Csapatfotó. Filmvilág, 2007. január.

10. A történet első, a szereplő gyermekkorát bemutató egységében Gheorghe Dinică alakítja hátborzongatóan hitelesen a zsarnoki edző alakját.

11. A film még az utómunka fázisában van.

12. Nagy Gergely: „Nem tudod kivonni magad.” Interjú Miklauzic Bence filmrendezővel. Filmtett, 2008. november.

13. Stőhr Lóránt: Csapatfotó. Filmvilág, 2007. január.

14. Vágvölgyi B. András: Magyarország ezerrel. Fiatalok a filmszemlén. Filmvilág, 2004. május.

15. Báron György: Álmodozások sora. Boldog születésnapot! Filmvilág, 2003. szeptember.

16. Lásd Margitházi Beja: Tapéták, művirágok és egyéb hétköznapi hangulatok. Beszélgetés Kocsis Ágnessel. Filmtett, 2006. március.

17. Zudor Imola: Elsőfilmes körkép a perifériákról. Faur Anna: Lányok. Filmtett, 2007. december – 2008. január.

18. Báron György: Álmodozások sora. Boldog születésnapot! Filmvilág, 2003. szeptember.