A románok Németh László Magyarok Romániában
és Mikecs László Románia. Útijegyzetek című írásaiban

Két dátum: 1935. augusztus–szeptember; 1939. október–november

Az már más lapra tartozik, noha egyáltalán nem függetleníthető a román történelem föntebb érintett korábbi századainak társadalom- és szellemtörténeti fejleményeitől, közelebbről a túlélési kényszerből eredeztethető manőverezési, diplomáciai és érdekérvényesítési képességektől45 – hogy a kivételesen kedvező történelmi pillanatot nem csupán föl kell ismerni, hanem tétovázás nélkül meg kell ragadni, könyörtelenül ki is kell használni. Annál a nagyon egyszerű oknál fogva, hogy nem tér vissza! Hely hiányában itt csupán két román politikus megnyilatkozásait fogjuk idézni, akiknek oroszlánrészük volt Nagy-Románia 1920-as megalkotásában.

Egyikük, Ionel Brătianu (1864–1927) emígy fogadtatta el a vonakodó uralkodóval, Ferdinand Hohenzollernnel az 1916. augusztus 27-i sorsdöntő koronagyűlésen a political correctness szabályai szerint a román nemzetstratégia soron lévő feladatait, mindközönségesen a Monarchia hátbatámadását: ezt a lépést, jelentette ki, minden kockázatot – akár egy katasztrofális vereség ódiumát – is vállalva, nem szabad elodázni, „mert »ki tudja, vajon a századok során lesz-e még egy ilyen kedvező pillanat, mint a mostani«, amikor a nagyhatalmak (zöme) egyértelműen elfogadta a román területi igények megvalósítását”.46

Fiának, az akkor mindössze tizennyolc esztendős leendő nagy történésznek, Gheorghe I. Brătianunak (1898–1953) elképesztő geostratégiai érzékről, mondhatni politikai zsenialitásról téve tanúbizonyságot, ugyanezekben a napokban borotválkozás közben ezt fejtegette: „Látod, a jelen pillanat döntő. Ha nélkülünk kötik meg a békét, akkor Nagy-Magyarország és Nagy-Bulgária között összeroppanunk. Látnia kell a világnak, hogy mit akarunk, és hogy miért akarjuk azt… Ezzel az útmutatással léptünk be a háborúba.”47

Magáról a hirtelen feltáruló lehetőségkeretről s az annak kiaknázásához szükséges adottságokról, valamint nemzeti karaktervonásokról, de a váratlan történelmi léptékű esélyből következő – egyebek mellett történészi! – felelősségről így vélekedett egy kortárs, történetesen Nagy-Románia egy másik – Iuliu Maniu (1873–1953) mellett kétségtelenül legtehetségesebb – erdélyi román „kovácsa”, Alexandru Vaida-Voevod (1872–1950): „Micsoda haladás, milyen csodaszerű eredmények néhány évtized alatt. Óriási atavisztikus erények robbantak ki az oláh etnikai testből, amikor halálos álmából román [nemzeti] létezése tudatára ébredt. Eme, a népek történelmében egyedülálló jelenség magyarázata vajon nem történészeink kötelessége-e?”48

És Németh László gondolatmenetéhez visszakanyarodva, megítélésünk szerint szimbolikus értékű, hogy a craiovai születésű Nicolae Titulescu (1882–1941), Románia 20. századi történelmének Ionel Brătianu mellett legsikeresebb diplomatája franciaországi emigránsként végrendeletileg meghagyta, hogy hamvait ne a bukaresti Bellu vagy Pantelimon temetőbe, hanem a vadonatúj ország geometriai középpontjába, Brassóba temessék!

Mielőtt ezt a profetikus erejű némethi víziót tovább boncolgatnánk, jegyezzük meg azt is, hogy Titulescu nem csupán szenzációs képességű külügyér volt, hanem a múlt századi román történelem egyik legmesszebbre látó államférfija is. Akinek a nevét a trianoni békeszerződés egyik román aláírójaként49 nem csak nekünk, magyaroknak, kell eszünkbe vésnünk. Neve egy másik, általa bevezetett időtálló kifejezés miatt is fennmaradt: ugyancsak benne tisztelhetjük a „határok spiritualizálódása-spiritualizálása” kifejezés atyját is! Tegyük tüstént hozzá, ez sem Titulescu, sem kései utódai gondolatvilágában nem azok megszüntetését, csupán könnyebb átjárhatóságát, „légiesítését” jelentette. A cél, ellenkezőleg, Nagy-Románia 1920-as határai (illetve az 1947-es módosított román határvonal) „örök időkre” szóló rögzítése és nemzetközi elfogadtatása volt.

De ehhez más is kellett még, egyet kell értenünk Németh és Mikecs alább majd részletezendő látleleteivel: először a román társadalom szerkezetének átalakítását, kohéziójának erősítését, egyszóval korszerűsítését is el kellett végezni.

A „nagy eszme” megvalósításához, s ezt mindketten kényszeredetten elismerik, adottak voltak az alapfeltételek. Láttuk, föntebbi szövegrészletében Németh figyelemre méltónak tartja a román nép, beleértve a Kárpátokon túlról érkező „regátiak” úgymond „nevelhetőségét”, vagyis a civilizálódásra, társadalmi emelkedésre, polgárosodásra, „nyugatosodásra” való igényét és hajlamát. Hozzátéve persze egy máig érvényes, noha ó-királysági fülnek kissé sértő szentenciát: „A legvakabb szemlélőnek is feltűnik, mennyivel különb az erdélyi román a regátbelinél.”50 (Csak zárójelben jegyezzük meg: jó néhány, román ügyekben naprakészen tájékozott ismerősünk figyelt föl arra, milyen pozitív változásokat eredményezett a románság hagyományosan gyors mintakövető hajlama: az utóbbi négy-öt évben a Nyugat-Európában dolgozó százezrek – köztük sok tízezer erdélyi és moldvai magyar – jóvoltából nem csupán az államháztartás egyensúlya javult, hanem a települések civilizációs színvonala is érezhetően emelkedett! Kivéve talán a – nemzetstratégiai érzékenysége miatt – változatlanul mostohagyerekként kezelt Székelyföldet, amelyet hatékony megosztó politikája51 jegyében épp a legújabb időkben „fedezett föl” a dobrudzsai hajóskapitányból52 tehetséges politikussá átlényegülő Traian Băsescu államelnök.53 Vagyis Némethnek ezen a ponton is igaza volt.)

Útirajza egy másik helyén Németh még egy nagyon fontos megfigyelést tesz: „A románoktól a faji gyűlölködés, én úgy látom, idegen. Bohém nép ez, amely talán csekélységgel is megbokrosítható, de természete szerint nem gyűlölködő.”54

Azt nem teszi hozzá, talán nem is tudja, amit ő bohémságnak nevez, egyszersmind nagyfokú tolerancia is; a régi román pásztor- és faluközösségekben az asszonynép zokszó nélkül, magától értetődő természetességgel nevelte föl a törvényesített kapcsolatokon kívül született „szerelem(virág)gyerekeket”, másfelől pedig Moldva és Havaselve legkorábbi története óta a városias településeken, kivált Jászvásárott és Bukarestben etnikailag nagyon kevert népesség, köztük tekintélyes számú magyar élt. Ez a heterogén lakosság azonban, miként azt a Kossuth-emigráció nem egy román földre keveredett tagja már a 19. század derekán megfigyelte, igen könnyen váltott nyelvet – és nemzetiséget.55

Németh László erről az ellentmondásos fejleményről, annak bonyolult történelmi, szociológiai és társadalomlélektani okairól valószínűleg kevés ismerettel rendelkezett, lényegét és tendenciáját mégis meglepő pontossággal sejti meg: a románságot burjánzó „óriási húsevő növény”-nek látja, amely mindent körülnő, körbefog, fölfal és elemészt, ami csak útjába, illetve indái hatótávolságába kerül.

S hogy ne maradjanak kétségeink, esszéje egy másik helyén ki is bontja hasonlatát: „A románság hódító ereje valami benövő, elhatalmasodó életvirulencia.”56 Mai szóval tenyészetnek mondhatnók, olyan hatalmas történelmi erőnek, amelynek – sugallja Németh – a magyarság akkor is áldozatul eshet, ha minden maradék erejét összeszedi, s életösztöne utolsó tartalékait is mozgósítja.

Innentől kezdve Németh képzett szociológusoknak és divatos politológusoknak is becsületére váló román nemzetpolitikai alapvetéssel lepi meg hetvenkét évvel későbbi magyar és román olvasóját: a feladat, a történelmi „szerep […] itt van, meg kell felelni neki. A húszmilliós országnak kell ipar, kereskedelem, főváros toronyházakkal, értelmiség, amely a világot nézze a számára s eszmékkel fegyverezze fel, nagy hivatalnokkar és hadsereg, mely eligazgassa és megvédje. Mindezt a román »nemzetnek« egy-két évtized alatt kellett kiszivattyúzni a történelmi életből kitagadott s tehetségével egy rendkívül mély, de elhagyott népvilágba kapaszkodó parasztságból. Az egyetemek pumpái működnek, ma negyvenezer egyetemi hallgatója van Romániának […] A hivatalok a papok és tanítók fiai után megteltek parasztfiúkkal.” Mintha csak Németh Vaida-Voevod föntebb citált elemzését gondolná tovább. Különösen amikor emígy teszi fel a kérdést: „De elég-e ez a »nagy nemzet« léthez?”

S nem marad adós a szakszerű – persze a korabeli magyar politikai-értelmiségi elitnek is címzett – válasszal sem: „»Nagy nemzethez illőn« ők csak akkor élhetnek, ha a román parasztság éppolyan biztos fundamentuma lesz az államnak, mint amilyen hódító indája volt a népnek s a többi »nemzetalkotó« réteg ezen a parasztságon áll; ebből és ennek alkot, gondolkozik.”

S ha egyszer már belehelyezkedett a román nemzetstratégia belső logikájába, nem nehéz levonnia a számunkra, magyarokra – pontosabban az 1920-ban „leszakadt nemzetrészekre” – nézve  meglehetősen baljós „következéseket” sem: „Ez másképpen, mint beavatkozással el nem érhető. A nemzetiségeket ki kell tagadni, amennyire lehet a román államból, hogy a román értelmiség a szabad versenytől megszabaduljon, a román parasztságot pedig át kell nevelni, a régi romlásra ítélt népi kultúrából egy újba, mely az érintkezést a városi kultúrával el tudja viselni.”57

*

S mit mond a fiatalabb kortárs – lényegében ugyanerről?

A kései elemző első benyomása az, hogy akárha egy modern zenedarabban, jóllehet más hangszerelésben és olykor más tónusban, csupán variálja, árnyalja Németh kendőzetlen szentenciáit. S ezenközben az ő általában óvatosabban megnyomott tolla alól itt-ott kicsúszik néha egy-egy elevenbe vágó kifejezés: „Párizzsal kacérkodó, franciás műveltséggel kikent-kifent nép, esetenként s egyénenként kultúrában, modorban klozetban a legfejlettebb s a legsilányabb […] Nevelőinek kell egy szintre hozni őket.”58

Ennél jóval többet mondott Németh (igaz: csupán zárójelben, de máig érvényesen!), amikor így fogalmazott a vadonatúj ország közállapotainak francia mintáiról – és balkánias jellegéről: „A román értelmiség francia könyveket olvas, a román állam francia pénzt kap s a román alkotmány a franciához igazodik. Maga a román népérzés is demokratikus. A középosztály a népből jött, s a festett dáma nem szégyell kendős, kosaras anyjával a főúton karonfogva végigmenni. Ennél is nagyobb érv a román demokrácia mellett (mely különben önkényuralom és »mindent szabad« egész különös keleti keveréke), hogy ez felel meg leginkább a bohém, élni, szerezni szerető középosztály természetének.”59

Jóval visszafogottabb, szenvtelenebb, amit Mikecs, kérdés formájában, ugyancsak Németh nyomdokain a Dimitrie Gusti-féle szociológiai iskoláról, egyszersmind nemzetpolitikai ihletésű értelmiségi mozgalomról vet papírra: „Az lesz-e az eredménye a Gusti-táborok kutatásainak, mint ami e lapok sorai között áll: hogy a balkáni s bizánci ösztönű népnek nyugati imitációk és előkelőnek látszó álmok helyett a népi hagyományaiból kell nemzeti kultúrát kifejlesztenie s erejét, feladatait megállapítani?” Azonnali reflexióját, úgy hisszük, nem cáfolta meg az elmúlt évtizedek román és összeurópai története: „Az eredménytől nemcsak a románság sorsa függ, hanem Kelet-Európáé s a Duna-gondolaté is.”60

Nem nehéz kitapintani Németh hatását az alábbi – immár a magyar–román közös múltra (és jövőre) vonatkozó – szövegrészekben sem, azzal a megjegyzéssel, hogy nem csupán némileg árnyaltabb, hanem helyenként még tárgyilagosabb, sőt olykor keményebb is: „E történeti, értékes magyar múltra, műveltségre, világra a jelenben egy idegen ország telepedett, kultúrájában, múltjában, törekvéseiben, jellemében egy egészen más, sokszor velünk teljesen ellentétes világot képviselve.”61 Majd később, most már panaszosabban, emígy folytatja gondolatmenetét: „Hogy Erdélyben a régi magyar történelmi kultúra, középosztály s polgári értékek halálra vannak ítélve s a lassú néppé süllyedés folyamata megy végbe, egyszerű ténymegállapítás, de e tény, mert az erdélyi magyar történetiség, középosztályiság és polgárság nagyon értékes magyar produktum, fáj nekünk magyaroknak. Okozói a románok, kik a történelemben példa nélkül álló, hallatlan módon bántak el a magyarsággal. A népet, mely kultúrát teremtett Erdélyben, az »ősi dáko-román földre erőszakkal betelepedett« kipusztítandó kisebbségnek degradálták. Nem törődnek a múltjával […] minden szempontból jelen szemléletűek a románok, különösen a kisebbségi kérdésben […] s megrészegedve irtóhadjáratot tartanak minden ellen, mi könnyen szerzett országukban nem román.”62

A két magyar utazó román tárgyú megfigyeléseinek párhuzamait, hasonlóságait és különbségeit még hosszú oldalakon át haszonnal taglalhatnók, de már csupán két lényeges mozzanatra futja a rendelkezésünkre álló terjedelemből, nevezetesen: a) mit észleltek a román nemzetté válás alaptétele valóságtartalmának korabeli román megítéléséből? b) mit gondoltak a román–magyar megbékélés feltételeiről és annak távlatairól?

Kezdjük most Mikecs észrevételeivel, mert ő egyfelől otthonosabb a témában, másrészt épp azért utazott a Prahova (hajdan Săcueni-Székely) megyei Vălenii de Munte-i nyári egyetemre, hogy erről a román nemzeteszme talán legnagyobb prófétáját, Nicolae Iorgát meghallgassa. Másrészt azért, mert, ebből következően, épp a mindmáig legnagyobb hatású63 román történész általa idézett és kommentált szavaiból hámozható ki talán a legtöbb és legfontosabb tanulság a román történelem – s benne a ma-gyar–román viszony – távlatairól, mindenesetre megkerülhetetlen feladatairól.

Mit is jegyez föl, Mikecs? „Naivak volnánk, ha egy pillanatig is hinnők, hogy a románok nem gondolják komolyan az ősi visszaszerzett földet, a dáko-román kontinuitást, országuk tökéletes elrománosítását, Erdély regáti szintre való süllyesztését.”64

Németh direktebb – és ha lehet, még könyörtelenebb: „Hogy az Apponyi-törvény írott malaszt volt a mai román gyakorlathoz képest, azzal nem törődnek. Hogy más egy jogokhoz nem jutott népet lassan engedni jogokhoz, mint egy régi jog-élvezőt kiforgatni, eszükbe sem jut. Erdély román volt, a pogány magyarok bejöttek, meghódították Gyalu románjait; a jogfosztást mi kezdtük tehát, így tudja ezt az ő mitológiájuk, melyben egyikük sem kételkedik […] S akár éltek itt románok Gyalu korában, akár nem, a mi románjaink e mitologikus jogon intézik el ma Erdély pelazgjait.”65

Valószínűleg hasonló gondolattöredékek motoszkáltak a huszonkét és fél esztendős magyar történészjelölt fejében is, amikor Iorga bevezető előadásának alább következő sorait följegyezte: Iorga „Az egyetemi tanfolyam megnyitásán ünnepélyesen állást foglalt a nemzeti s politikai érdek mellett a tudományos igazság rovására. Ezt, azt mondják, máskor is megtette már.66 Ennek alapján dorongolta le Philippidét, a kontinuitás első román tagadóját. S úgy látszik, erre gondolva állította Hunyadiról […], hogy római öntudatú oláh volt.67 Kik ismerik, gyarapíthatnák az adatokat.

Előadása végén, újra és újra hangoztatva a román vitalitás nagy erejét, végigment az idegen uralmakon, amelyek alatt a román élt. Konklúziója ez volt: csak jellemtelensége és megbízhatatlansága folytán tudott a román megmaradni románnak.”68

*

S itt nem lehet megkerülni egy valóban nagyon súlyos kérdést: van-e, egyáltalán lehet-e bármilyen szerepe az úgynevezett történelmi igazságnak egy ország eseménytörténetében, egy nép társadalomfejlődésében, egy nemzet politikai érdekérvényesítő képességében, önmagáról alkotott képében, nemzeti identitásában?

Vagy két nemzet sok évszázados történelmi vitájában valójában csak a megosztott igazság jöhet-e egyáltalán szóba? Hiszen – s ez magyar részről immár több mint történelmi tapasztalat, merthogy nyolcvanvalahány éves hétköznapi élmény, megélt realitás – mindent az erőviszonyok, a nyers politikai érdekérvényesítés képessége és lehetősége döntenek úgyis el?

Mert a belátásnak és a távlatos önmérsékletnek legjobb esetben is csak a politikusi diskurzusban – és nem a valóságban – van helye?

S ha ezt a kiporciózni próbált, tehát eleve viszonylagosnak tekintett „igazságot” a normális kiegyensúlyozott párbeszéd – két európai nemzet civilizált dialógusa – reményében tárgyalási alapnak fogadjuk el, minő sorsra jut a teljes tudományos és történelemfilozófiai (egy és oszthatatlan: nagybetűs) IGAZSÁG?

Lehet, hogy mégis Georg von Lukácsnak volt igaza, aki egyszer azt mondta, persze némileg más összefüggésben, hogy az igazságig keresztül kell hazudnunk magunkat?

S ha már kitűzött célunkat, a francia mintájú államnemzet/nemzetállam megvalósítását elértük, ráérünk akkor – s csak akkor – a nagybetűs, okadatolt, osztatlan (történelmi) Igazsággal bíbelődni…

Ha már egyik vitázó, rivalizáló fél sem volt képes domináns vagy annak érzett (történelmi) helyzetben ezt az eleve baljós történelmi disputát elkerülni. Vagy ha ez, objektíve a francia modell kényszerítő ereje és a térségünk minden népére érvényes nyugati mintakövetés tehetetlenségi nyomatéka miatt nem volt lehetséges, tárgyát – Erdély birtoklását, államjogi hovatartozását – legalább függőben hagyni69 s az Időre, a Történelemre bízni mindaddig, amíg a természetes, szerves demográfiai, gazdasági, társadalmi, településföldrajzi meg kulturális-mentális fejlődés demokratikusan, azaz nem uralmi viszonyok képében eldöntheti, hová (merre) is billen majd a históriai mérleg nyelve.

Még akkor is, ha az egymással perlekedő felek (a két politikai elit) morálisan alig kifogásolható hátsó (jóllehet nehezen bevallható) gondolattal, okkal-joggal remélték-remélhették, hogy „természetesen” az ő megfontolásaik vonzóbbak, súlyosabbak, hatékonyabbak – vagy megvalósíthatóbbak…

Meglehet persze, hogy ez az okfejtés eleve színtiszta utópia, a „történelem” másképp „működik”, a politika pedig – épp Kossuth szavaival – „az egzigenciák tudománya” lévén – ellenkezőleg – arról szól, miképpen lehetséges a viszonyokat, lehetőségeket, eshetőségeket úgy „alakítani”, a dolgok, események, történések, folyamatok menetét olyképpen befolyásolni (manipulálni), hogy az ellenfél adui soha ne jöhessenek valós értékükben számításba, a saját adottságok, esélyek viszont mindig maximálisan érvényre juthassanak.

Válasz helyett hallgassuk tovább egyelőre a pártatlanságra törekvő, ám tagadhatatlanul megdöbbent Mikecset: „Az intuitív mélységekben minden nemzetnek vannak túlzásai, optimista, szebb színű látásai önmagáról s értékeiről.70 Ezeket azonban szentesítheti a nemzeti jellem, lelkiismeret és becsület hitele, a nemzeti lélek légköre, mely tudósban és íróban él a legsűrűbben. A román tudósok és írók azonban sokhelyt hazugságokra feszítik magukat a politika szolgálatában.71 A nemzeti lélek jellemzői: távoli keserves keleti dalok, mellből feltörő hangok, balkáni jellem, gyerekes virgoncsággal vegyes bizánci merevség ortodox ösztöne, de ők a kolonizáló büszke Romanust gondolják ősapjuknak.”72

*

Mit lehet minderről ma, 2007 tavaszán-nyarán, pár hónappal Románia tényleges (bár nem minden feltétel nélküli!) EU-csatlakozása után felelős magyar értelmiségiként józanul és kétségbeesés nélkül egyáltalán mondani? Különösen annak tudatában, amit egy kortárs magyar író ekképpen fogalmazott meg az Ukrajnába „szakadt” magyarok megmaradásának feltételeiről elmélkedve 2006-os, fájdalmasan pontos látleletében: „A [20. századi magyar] történelem arról szól, hogy hosszú ideje benne élünk egy olyan történelmi helyzetben, amely számunkra nem kedvező, és amelyen jelenleg nem tudunk változtatni.”73

Miben reménykedhetünk akkor, amikor maga a modell, a francia nation building tapasztalatai is inkább arra intenek, hogy az 1789-es párizsi jakobinus-centralisztikus-homogenizáló törekvések hatékonnyá válásához, dinamikájának kiteljesedéséhez nagyjában-egészében egy kerek évszázadra volt szükség Bretagne-ban, Katalóniában, Flandriában, Elzász-Lotaringiában és a Baszkföldön?74

Lehet-e bármilyen ésszerű, távlatos – és főként román szemszögből is ellenvetés nélkül elfogadható – fölvetést, javaslatot megkockáztatni addig, amíg a román nemzetépítés jelenlegi szakasza ezt nemigen teszi lehetővé, belső, kívülről alig vagy csupán nagyon bajosan befolyásolható törvényszerűségei olyanok, amilyenek, a román nemzeti tudat pedig gyakorlatilag éppoly hiperérzékeny, akár Németh László és Mikecs László korában? (Kivált ha az „ajánlás”, netán bírálat magyar részről érkezik.)

Egyáltalán számol-e azzal a magyar értelmiség s különösen a magyar politikai osztály, hogy a magyar és a román nemzeti törekvések változatlanul nincsenek azonos idősíkban, más történelmi dimenzióban és főként egymástól több vonatkozásban eltérő érzelmi-tudati tartományban75 mozognak? Magyarán, a két nemzetépítés közötti fáziseltolódás mértéke alig csökkent a harmincas évekbeli állapotokhoz képest,76 a legnagyobb horderejű különbség pedig változatlanul az, hogy míg a román „közös vállalkozás” egyelőre – és látszólag! – még mindig sikerrel kecsegtet,77 a magyarnak legföljebb elméleti sanszai maradtak… Más szóval, e tényállás visszájaként, fölmértük-e annak a „helyzetnek” mélységes tragikumát, amelyet egy magyar társadalomtudós ekképpen fogalmazott meg a minap: „az államalkotó népek közül a magyar szinte az egyetlen nemcsak az Európai Unióban, de egész Európában is, amelynek legfontosabb közösségi képzetei közül hiányzik a nemzetállam megteremtésének diadalmas történeti narratívája.”78

Egy kicsit még tárgyszerűbben és egy árnyalattal érdesebben fogalmazva, milyen eszközei maradtak-lehetnek a magyar értelmiségi és politikai elitnek, hogy a román nemzetstratégia formálóit jobb belátásra, legalábbis mérsékletre intsék soron következőnek elgondolt feladatai – a nemzetállamiság intézményes megerősítése, korszerűsítése (magyar szempontból és tömörítve: a területi autonómia79 bármi áron való megakadályozása) – megvalósításában, ha már letéríteni nem tudják és nem tudhatják is róla? Más szóval, miként lehetne ráébreszteni román partnereinket, hogy a „túlnyerésnek” is vannak-lehetnek, kivált hosszú távon, kockázatai, kivédhetetlenül negatív következményei?

Ebben a vonatkozásban felmérte-e már felelős román historikus vagy politikai gondolkodó,80 hogy micsoda jóvátehetetlen történelmi veszteség a romániai zsidóság s immár németség kollektív kivándorlása az egyetemes román fejlődésre nézve? Annak ellenére, hogy minden jel – lényegében 1856, a krími háborút lezáró párizsi béke óta – továbbra is Mihail Kogălniceanu, Nicolae Bălcescu, Ion Dumitru és Ionel C. Brătianu, Nicolae Titulescu, Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod nemzeteszméjének megvalósíthatósága, maradéktalan kiteljesítése mellett szól.

De milyen áron?

Vagyis miféle gazdasági-politikai-erkölcsi erők, meggondolások, távlatos célkitűzések vehetnék rá a bukaresti politikai elitet, hogy változtasson történelmileg jól bevált, továbbra is sikeresnek tetsző módszerein, megpróbáljon úrrá lenni évszázados beidegződésein akkor, amikor az amerikai geostratégia 2003-as paradigmaváltása, az iraki háború, az US Army tartós közel- és közép-keleti jelenléte és az ezekből következő logisztikai, hadászati és egyéb katonapolitikai feladatok biztosítása következtében Románia (és Bulgária) geopolitikai súlya (használati értéke) még akkor is hosszú évekre hihetetlen mértékben felértékelődött, ha Washington netán 2008-tól a rugalmas elszakadás taktikáját kényszerül választani?81

De hogy mi lesz a túlterjeszkedés (overstretching) állapotába jutott amerikai hatalom törvényszerű visszahúzódása és befelé fordulása után,82 azt senki sem tudja, s nem is tudhatja.

Nekünk viszont itt és most a magyar-román történelmi megbékélés tárgyában egyelőre azon kell tovább töprengenünk, hogy mi változott ahhoz a helyzetrajzhoz képest, amelyet Németh 1935-ben (!) emígy rögzített – két részletben: a) „kultúrembereik szívesen békülnek velünk, de nem sok becsét érzik békülő kezünknek. Ha mi jó képet vágunk ahhoz, amit velünk csinálnak, ők is jó képet vágnak a mi türelmünkhöz: körülbelül ez ma a román-magyar közeledés.”; és b) „közeledni szabad, de eredményt várni a közeledéstől nem lehet.”83

*

A dolgok jelenlegi állása és az érvényesnek látszó közép- és dél-kelet-európai történelmi-társadalomtörténeti-nemzetfejlődési trendek fényében egyre inkább azok a sejtések látszanak igazolódni, amelyeket – szintén kérdések formájában – ekképpen fogalmazott meg pár évvel ezelőtt a kisebbségi problematika talán legfelkészültebb magyar szakembere (Bárdi Nándor84): 1) „Vajon nem alapvető-e a két nemzetépítés működésének mássága?” 2) „Vajon a két nemzetépítés a gellneri meghatározás85 szerint ugyanazon történelmi-kulturális zónához tartozik-e?” 3) „Ugyanazt az utat járják, vagy csak a jelenség szintjén hasonlóak a folyamatok?”86

Emez alternatívák módszeres és tisztességes átgondolása persze újabb hosszú éveket igényel, addig pedig a „karaván halad”, s kibontakozásra alig maradt remény. Ha csak valamilyen isteni sugallatra a román és magyar politikai és értelmiségi elit egymástól függetlenül, egyszerre, egyidejűleg nem döbben rá a francia modell zsákutcás jellegére, és nem kísérli meg az utolsó utáni pillanatban együttes erővel felszámolni mindazt a (kölcsönös) történelmi-társadalmi-nemzettudati csődtömeget, amelyet az egész térség fejlődésére nézve eredményezett – „nemzetiségi különbség nélkül”.87

JEGYZETEK

45. Lásd erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék, és ami előtte következik… A temesvári Levente-pör 1919–1920. Budapest, 2006. Noran Kiadó, 277–309; 505–530. (A továbbiakban B-KB 2006.)

46. B-KB 2006, 409. (Az én kiemelésem! – B-KB.)

47. Uo. (az én kiemelésem! – B-KB.)

48. „Ce progres, ce realizări miraculoase, în timp de cîteva generaţii! Calităţi atavistice uriaşe s-au declanşat din corpul etnic valah, când s-a deşteptat din somnul cel de moarte, la conştiinţa fiinţei sale româneşti; Explicarea acestui fenomen, unic în istoria neamurilor, nu e datorie pentru istoricii noştri?” Idézi B-KB 2006, 407.

49. Borsi-Kálmán Béla: Nicolae Titulescu – hagyomány és európaiság. In: Borsi-Kálmán Béla: Kihívás és eretnekség. Adalékok a román–magyar viszony történetéhez. Sepsiszentgyörgy, 1996. Kaláka Könyvek, 39–44.

50. Németh. 1992, 774.

51. Ennek érzékeltetésére, úgy hisszük elegendő az alábbi taktikus állásfoglalás:  „Az elnök egyaránt bírálta az RMDSZ-t és a Magyar Polgári Szövetséget, mert véleménye szerint a két szervezet önös érdekeik fölött viaskodik, s nem törődik a lakosság égető gondjaival. Autonómiáról nem, csakis decentralizációról lehet szó – mondta.” Lásd bővebben Tibori Szabó Zoltán: Băsescu székely csárdása. Népszabadság, 2007. augusztus 16. 9. Vö. Kis Tibor: Székelyföldi bukolika. Népszabadság, 2007. augusztus 16. 3.

52. Egy furcsa áthallás, Németh egyik toposza így fest: „akik szeretik magukról elterelni az indulatot, ránk terelik. A talpát vakargató kapitány álmában mi vagyunk a békebontók. Néhány évvel ezelőtt még szívesen kibékültek volna velünk. Ha lecsúsztunk is, mi voltunk a régi uraság, s a sznobizmusuk tisztelt, ha a talpuk a nyakunkon volt is. Ma már kezdik látni, hogy nem kell tisztelniök. Ti gömbösök, így hívnak bennünket s azt értik alatta, hogy nagy a pipa és kevés a dohány […] kultúrkülönítményeik apró ékeket vernek a székely földbe.” Németh 1992. 795–796.

53. Lásd erről egyebek között  Lukács Csaba: Államfő a göröngyös úton. Traian Băsescu román elnök váratlan látogatása Háromszéken. Magyar Nemzet, 2007. augusztus 7. 7.; Băsescu elismerte: a Székelyföld lemaradt. Magyar Hírlap, 2007. augusztus 6. 8.; Ferencz Csaba – Kristály Lehel:  Băsescu ellátogatott a székelyekhez. A román elnök a háromszéki és csíki választók megnyerésére törekedett. Magyar Hírlap, 2007. augusztus 7. 8.; Rostás Szabolcs: Ebéd a székelyeknél. Az autonómiaigényről is tájékoztatták a román elnököt. Magyar Nemzet, 2007 augusztus 13. 9.; Idegen nyelv lesz a román? Beszámoló a román elnök székelyföldi fölvetéséről és annak azonnali politikai visszhangjáról. Népszava, 2007. augusztus 10., 8.; Pataky István: Román nyelvlecke. Magyar Nemzet, 2007. augusztus10. 7.;  Lokodi Imre: Román bírálatözön Băsescu javaslatára. Népszava, 2007. augusztus 11. 2.;  Bogdán Tibor: Vihart aratott javaslataival Traian Băsescu. Magyar Hírlap, 2007. augusztus 11. 8. Rostás Szabolcs: Băsescu nem tart a székely megyéktől. Magyar Nemzet, 2007. augusztus 15. 9. Varjú Frigyes: Bukaresti szövetséges kerestetik. (Interjú Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterrel,  az erdélyi Magyar Polgári Szövetség elnökével). Magyar Hírlap, 2007. augusztus 10., 7.; Tibori Szabó Zoltán: Erdélyi mérleg. Népszabadság, 2007. augusztus  3. 4.

54. Uo. 795.

55. Oroszhegyi Szabó József, foglalkozására nézve gyakorló orvos például 1860 körül ezt jegyezte föl: „[A Fejedelemségek] Két és fél millióra  számított lakossága amint keverékből lett, azonképp ma is szerfölött össze van keveredve, különféle nemzetiségekből; melyek azonban itt nagyon hajlandók átolvadni a román elembe; mely latin nyelvből görög, török, muszka, magyarral keveredett oláh nyelvet beszéli, s az uralkodó görög vallást követi […] Az uralkodó nyelvet minden más elem beszéli; de az oláh mindamellett csak a köznép nyelve. Választékosabb körökben még mindig a görög és a francia nyelv a túlnyomó…” Dr. Oroszhegyi Józsa: Román élet. Kolozsvár, 1942. 44. (Kiemelés az eredetiben!) Lásd még Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhhonban 1868. Maros-Vásárhely, 1870. Ny. Imreh Sándor, az Ev. Ref. Főtanoda gyorssajtóján. Az 1870-ben Marosvásárhelyen megjelent mű reprint kiadása. Szerkesztette Vincze Gábor. Csíkszereda, 2004, Státus Kiadó.

56. Németh 1992. 760.

57. Németh 1992. 762.

58. Mikecs 1940. 44. Ennek méltó párja, amit – figyelemre méltó jövőbelátásról is tanúságot téve! – az erdélyi szászok „románszemléletéről” ír: „nevetséges, rendetlen balkáni népség nekik a románok s mereven elzárkóznak előlük. Keresik az elszigetelődést s a messzin a szemük, távoli célok eszközeiként várakoznak ők.” Uo. 62.

59. Németh 1992, 764. (Az én kiemelésem! – B-KB.)

60. Mikecs 1940. 106.

61. Mikecs 1940. 136.

62. Uo. 139. Lásd erről jóval objektívebben Irina Livezeanu: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation Building, and Ethnic Struggle, 1918-1930, Ithaca N. Y. – London, 1995, Cornell University Press (román változat: Cultură şi naţionalism în România Mare 1918-1930. Buc., 1998. Humanitas.)

63. Ízelítőül pár sor Mikecs találó Iorga-portréjából: „Szavát gyorsírók jegyzik, nélkülük nem is kezd sohasem, s saját nyomdájában minden szavát kinyomják. Tán Erasmus óta senki sem rendelkezett ennyire a nyomtatott betű felett. Írásaiból kitelne egy kisebb város könyvtára is […] Egyesek szerint iskolák kellenek tévedései kijavítására. Egy tudós azt mondta róla: semmit sem olvas, és sokat ír, s ez igen lesújtó vélemény […] Iorgának éppúgy megtalálhatók a könyvei Párizsban, a Szajna-parton, mint Romániában. Barátai Franciaországból s a francianyelvű országokból 1933-ban ezerlapos Mélanges-ot írtak neki. Milyen sűrű, tervszerű kapcsolatok állnak a Mélanges mögött! Tán ez az egy ember nyerte meg barátai révén Nyugatot Romániának!” Mikecs 1940. 27, 32. Mindezt Németh is érzékeli, amikor fiatalabb kollégájánál jóval tömörebben ezt írja: „Iorgát például sokban felületes és hamarkodó történésznek látom, de nemzetet csinált egy népből a históriájával.” Lásd Németh László: Kiforgatnak a múltunkból, in Németh 1989, 510. (Németh kiemelése!). A Iorga-életműről lásd bővebben Nicolas M. Nagy–Talavera: Nicolae Iorga. A Bibliography. Iaşi–Portland–Oxford, 1998. Center for Romanian Studies.

64. Mikecs 1940. 157.

65. Németh 1992. 796.

66. „mit tegyek én az igazsággal, ha országomról van szó”; „mit törődöm én az igazsággal, ha népemről van szó” – jelentette ki nem is egyszer! A Iorga-kinyilatkoztatások eredetijét lásd Gáldi László: Iorga. Magyar Szemle, 1941/1. 46. és Constantin C. Giurescu: Pentru vechea „şcoală de istorie”. Buc., 1937. 49. Idézi és interpretálja őket Miskolczy 1994. 148–149, 230.

67. Lásd erről újabban: Lupescu Radu: Hunyadi János alakja a magyar és a román történetírásban. Századok, 2005/2. 385–420. (Iorga Hunyadi-ábrázolásáról uo. 401–403.)

68. Mikecs 1940. 27–28.

69. A történelem fura fintora, hogy erre – a történelmi vita felfüggesztésének távlati fontosságára! –, bár más-más megfontolásból és politikai helyzetben , épp a 19. század magyar és román történelmének talán két legnagyobb formátumú alakja Kossuth Lajos (1802–1894) és Mihail Kogălniceanu (1817–1891) döbbent rá. Mindketten megsejtették, ha politikailag nem képviselhették is azt az azóta sem cáfolható és valószínűleg egy és oszthatatlan igazságot, miszerint Erdélynek nem szabadott volna Eris almájává válnia a két polgáriasulni, európaizálódni és korszerűsödni vágyó nép  nemzetépítésében és – ami ettől elválaszthatatlan – erősen érzelmi alapú nemzeti mitológiájában, s mindketten elmentek az akkor lehetséges végső határig: Kossuth abban, hogy 1862-ben beleegyezett: népszavazás döntsön Erdély államjogi helyzetéről s csupán a közös fő személyében kötődjön Magyarországhoz, Kogălniceanu pedig akkor, amikor kijelentette, hogy ő csak történészként tartozik a dákoromanizmushoz, s „Erdélynek soknyelvű országnak kell maradnia, mindegyik nemzetiségnek meg kell őriznie személyiségét és jogait, hogy a tökéletes egyenlőségben fejlődjék a magyarokkal […] Erdélynek összekötő kapoccsá kell válnia románok és magyarok között”! Mert különben, e „feltétel nélkül nem lehet béke közöttünk” – jelentette ki 1886-ban. (Virtuális párbeszédüket és érvrendszerüket lásd bővebben Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez. Bp., 1993, Akadémiai Kiadó, 187–192.)

70. Nem kis tárgyilagosságra vall, hogy Mikecs maga is, akárcsak Németh, ebben az összefüggésben néhány figyelemre méltó és persze erősen önkritikus megállapításra jut: „Külföldi látogatóknak az tűnik fel bennünk, hogy milyen nagyra tartjuk magunkat, amire ők nemigen látnak okot” (Mikecs 1940. 161.); művének egy másik helyén – más összefüggésben – emez, időközben okafogyott rátartiság történelmi-eszmetörténeti okát is felvillantja: „egy közösség érzelme, ideálja megejtheti az emberi szívű és lelkű embert. Még szenvedés is, hát még egy művelődési eszme vagy szabadságideál, mivel annak idején mi asszimiláltunk!” (Uo. 35. [az én kiemelésem! – B-KB]). Lásd erről bővebben Mikecs László: A magyar önszemlélet változása – Vázlat – In: Termés [Kolozsvár], 1943/Nyár, 69–80. Mikecs iménti gondolata Némethnél így szerepel: „Kossuth tétele, hogy nemzetiségeink a szabadságért odaadják a nemzetiségüket: egy szűk, urbánus és műveltebb körben tapasztalat volt. A szabadságharc egyszerre bizonyítja e magyar nyelvű, dunai idea erejét szűk körre s tehetetlenségét a nyers nemzetiségi tömegekkel szemben. A beolvadók persze nem az igazi magyarságba olvadtak be, hanem ebbe a magyar nyelvű »liberális« vagy inkább libertás-eszmébe – de az elemek egyesüléséhez szükséges magas oxidáció kétségkívül megvolt s eredményét nem lehet abból megítélni, ami erőszakos kioltása után következett.” Lásd Németh László: Szekfű Gyula, in Németh 1992 /II. köt. 965–966.

71. Lásd erről szakszerűbben és bővebben Mikecs László: Romantikus önszemlélet a szomszédságunkban. II A román nemzetkép. Termés [Kolozsvár], 1943/Tavasz, 89–101.

72. Uo. 28–29. A román historiográfia álláspontját legújabban összefoglalja Dumitru Protase: A dákoromán elmélet. Dacia őslakossága a 2–6 században a román történetírás szerint. Rubicon, 2005/1. 41–47.; a magyar pozíciót összegzi Kristó Gyula: A vlach bevándorlás kezdetei a 12–13 századi Magyarországon. Uo. 47–49. Az elmélet valóságtartalmáról lásd újabban Gottfried Schramm: Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához [Disputa]. Debrecen, 1997. Csokonai Kiadó

73. Lásd Zelei Miklós: A 342-es határkő. Negyedszázad Kárpátalján. Ungvár, 2006. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, 336

74. Lásd erről bővebben az egyébként szintén romániai születésű amerikai történész alapművét: Eugen Weber: Peasants into Frenchmen, the Modernization of Rural France 1870-1914. Stanford, California, 1976. főleg 303–338. Vö. Tóth Sándor: A nemzet európai modelljéről. Kísérlet annak tisztázására, hogy mi a nemzet szerepe az emberré válás folyamatában. Buk., 1993. Kriterion

75. Ezt, szintén kérdés formájában emígy fogalmazta meg napjaink egyik mértékadó román politológus történésze: „melyik az a tárgykör, amely mindannyiunkban a legprimitívebb érzéseket hozhatja felszínre, ha nem Erdély? E régió a két nemzet politikai vitájának, valamint nemzet- és azonosságtudatot építő törekvéseinek a szíve, amelytől mindannyiunk önbecsülése függ.” Lásd Alina Mungiu-Pippidi: Transilvania subiectivă. Buc., 1999. Humanitas, 11–12. (Bálintfi Ida és Bálintfi Ottó fordítása)

76. Ezt az időbeli eltolódást – décalage-t – Németh is érzékeli s szabatosan meg is fogalmazza: „Sosem éreztem még ennyire, hogy az ember nemcsak a maga, hanem a népe korával is öregebb lehet egy másik embernél. Az, hogy ők egy hirtelen felemelkedő népből néznek, lélegzenek és akarnak, én pedig egy nagy történelmi nemzet katasztrófa utáni gyermeke vagyok, két egész különböző eszmébe zárt be minket. Ők a nemzeti létükre összeszedelőzködők, az import nacionalizmust képviselik, és a nacionalizmus torkába dobottakért szorongó, a kiábrándulást belőle.” Németh 1992. 764.

77. Lásd erről, ismételten Traian R. Ungureanunak jelen írás 30. számú jegyzetében hivatkozott nyilatkozatát! 

78. Lásd Gángó Gábor: Helyünk a Monarchia szellemi térképén. Élet és Irodalom, 2007. június 1. 5.

79. Ez már 1940-ben is kegyes óhaj volt csupán, amelynek Mikecs így adott hangot: „A háborúzó Európa az újrarendezéskor nem hagyhatja figyelmen kívül a kisebbségek sorsának megjavítását. Nemzetiségként, autonómia formájában biztosítani kell nekik azt az életet, mit az államuk uralkodó népe él, hogy ne legyenek megfosztva középosztályi kultúragyarapító s teremtő lehetőségeiktől. Művelődésben, könyvekben, nevelődésben nem szabad őket határokkal lezárni, e téren szabad mozgásukat és tájékozódásukat biztosítani kell az anyaország felé. Ez lehet a legkevesebb, mit a románoktól mi is, Erdéllyel kapcsolatban kérhetünk.”  Mikecs 1940. 120–141. (Az én kiemelésem! – B-KB.)

80. Az egyik viszonylag friss, román szerzőktől származó historiográfiai áttekintés, épp ellenkezőleg a megrögzött klisék szívós továbbéléséről tudósít, némi reményt mégis hagyva az újabb történésznemzedékek szakmai-koncepcionális útkeresésének. Lásd Constantin Iordachi – Marius Turda: Politikai megbékélés versus történeti diskurzus: az 1989-1999 közötti román történetírás Magyarország-recepciója. Regio Kisebbség, Politika, Társadalom, 2000/2. 129–157. Lásd még Constantin Iordachi – Trencsényi Balázs: A megújulás esélyei: a román történetírás tíz éve (1989–1999). Replika, 2000/november, 165–194.

81. Lásd erről bővebben B-KB 2004 (különösen 179–191.) és rövidítve uő.: Románia és a magyar–román viszony a történelem tükrében (geopolitikai vázlat). Európai Tükör, 2004. 4–5. 121–133. (különösen a Mi a helyzet ma? c. záró részt.)

82. Lásd erről Emmanuel Todd: Après l’Empire. Essai sur la décomposition du système américain. Paris, 2003, Éditions Gallimard (magyarul: A birodalom után. Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről. Bp., 2003. Allprint Kiadó), Vö. Dérer Miklós: Hanyatló hatalom? Politikatudományi Szemle, 2003/2. 227–232.

83. Németh 1992. 796, 798.

84. Lásd Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, 2004, Kalligram Kiadó. Újabban uő: Otthon és haza. 2000. Irodalmi és társadalmi havi lap, 2006/2. 30–39.

85. Vö. Ernest Gellner: A nacionalizmus tipológiája. (Ford. Barabás András.) Regio. Kisebbség, Politika, Társadalom, 2007/1. 3–24.

86. Lásd Bárdi Nándor: Az értelmezés kereteinek keresése. Borsi-Kálmán Béla: A békétlenség stádiumai. Bp., 1999, Osiris, Pro Minoritate könyvek, 37. 2. (Recenzió.) Regio. Kisebbség, Politika, Társadalom, 2000/2. 281–286. (Az idézett mondatok a 285. lapon!) Lásd még Borsi-Kálmán 2006 (különösen: 277–309 és a hozzátartozó jegyzetek).

87. „fără deosebire de naţionalitate” (N. Ceauşescu szóleleménye)