Az egyes nacionalizmusok és az Európai Unió koncepciójának viszonya meglátásom szerint két szinten vizsgálható: egyrészt az államok, a főbb EU-s intézmények, az ún. „magas politika” szintjén, másrészt pedig az egyes állampolgárok, illetve az ezek életére tett közvetlen hatások szintjén. A kérdést az első, azaz az államok szintjén látom relevánsnak, egyrészt azért, mert az átlagember életét és mindennapjait a magasabb szinten hozott döntések befolyásolják, így az Unió hatása a polgárok életére csak áttételes, közvetett, másrészt pedig azért, mert tapasztalataim szerint azok az emberek, akiknek az érdeklődési körébe sem a hazai napi politika, sem az Európai Unió politikája nem tartozik bele, a csatlakozás előtti és utáni folyamatoknak, illetve változásoknak csak elenyésző hányadát érzékelik.

A téma viszonylatában az Európai Unió koncepciója kifejezés alatt a szupranacionális szervezet tagállamainak „szinergiáját” értem, melynek eredménye más, mint az egyes tagállamok által elérhető eredmények összessége (kérdés viszont, hogy ezek az eredmények jobbak-e?). A közösséghez való csatlakozás azonban óhatatlanul jogkorlátozással, a szuverenitás korlátozásával is jár, nacionalizmus és EU-koncepció viszonyában pedig meglátásom szerint éppen ez az egyik kulcsprobléma. A szuverenitás bizonyos fokú korlátozására már a „szupranacionális szervezet” műszó is utal, a transznacionális szervezetekkel ellentétben ugyanis ez számos állami hatáskör átruházását is magába foglalja. Az Európai Unió három alapelvének egyike éppen a hatáskör-átruházás elve. Eszerint azokon a területeken (legyen az pénzügy, regionális politika stb.), melyeket az EU jogi chartája szabályoz, az EU-s jogszabályok minden esetben felülírják az állami törvényeket és szabályokat, kerettörvények esetében pedig a tagállamnak annyi szerep jut, hogy meghatározza a megvalósítás módját és megteremtse a megfelelő intézményi kereteket.

Azt, hogy a szuverenitás korlátozása visszatetszéseket is kelt, jól példázza az Európai Parlament keretein belül létrejött politikai csoport, mely a Függetlenség, Hagyomány és Szuverenitás nevet viseli (ITS-Identity, Tradition, Suverenity). Ennek a frakciónak a képviselői a tagállamok „egyéniségének”, hagyományainak megőrzése érdekében emelnek szót, az általuk túlzottnak vélt internacionalizálás és konformizálás ellenében. (A romániai EP-választások előtt egyébként a Nagy-Románia Párt (PRM) képviselői is ennek a csoportnak a tagjai voltak. Létszámhiány miatt a frakció mára megszűnt.)

Az Európai Unió főbb intézményeinek rendeltetése is rávilágít a probléma kettősségére, az intézményrendszer ugyanis nagyrészt elkülöníti egymástól azokat a szervezeteket, melyeknek keretein belül nemzeti érdekek szólalhatnak meg, illetve azokat, melyek kifejezetten az Unió egészének érdekeit tartják szem előtt. Így pl. az Európai Bizottság az EU érdekeit kell hogy érvényesítse, a biztosoknak pedig még akkor is eszerint kell dönteniük, ha döntésük nemzetük érdekeivel ütközik. Az Európai Tanács (Állam- és kormányfők Tanácsa) talán az az intézmény, mely legnagyobb mértékben szolgálja a tagállamok érdekeit. Papírforma ide vagy oda, a tisztviselők, képviselők és különböző politikusok mellében mégis nemzeti szív dobog, ezért ha lehet, szívesebben kacsingatnak hazafelé.

Az eddigiek fényében véleményem szerint a két különböző koncepció „vitájában” tulajdonképpen két egymással gyakran ellentétben álló érdek ütközik. A harc retorikájával élve feltehetjük tehát a kérdést, hogy mi kell a háború megnyeréséhez. A demokrácia, a jogrendszer, az arányosság elve ellenére gyakran csak potenciál, hatalom és befolyás.