XXXIV. fúga

Mintha kardok – sora-

koznak orgonasípok –

fölülről puska s ágyú-

cső és lőnek lőnek – Bach

fúgát árnyékból a fényre

s állsz a szürkeségben –

válogatva fény és fény

között a fekete s fekete

hátterét tapogatva – míg

a fehér és fekete billen-

tyűk az égbe szállnak –:

rozsdamarta nyár-időben

fényzavarta feketében –

felkapod a leejtett zászlót

hason csúszva vége ám

vége az isteni zenének –

foszlányokban lélek s béke

földalatti kazamaták szent-

élyébe űzve és fent a fénybe

öltözött égben mintha kardok

mintha puskacsövek védnék –

előled takarnák isten bárányát

és ésszel alig – csak szíved

kalapálja itt a vége itt a

béke s hangorgiába szakad-

va-: felrémlik az alkotó –

                 az alkotás fényessége.