Az Európai Napló és a Magyar Füzetek

1978 verőfényes kora őszén Tolnai Ottó és Predrag Matveevic ellátogatott Bukarestbe az irigyelt Jugoszláviából. Éppen Méliusz Józseffel interjúztam (harmincas évekbeli pályakezdésének helyszínein – Kolozsvárt, Zürichben, Berlinben és persze a szellemi értelemben mind a harmincas, mind a hetvenes években első számú tájékozódási pontnak tekintett Párizsban – bolyongtunk már hónapok óta), amikor a „symposionos” Tolnai és az akkor éppen Zábráb és Párizs között ingázó Matveevic betoppant hozzá. Téma volt bőven, hiszen az újvidéki Új Symposion – amelynek Tolnai Ottó, Végel Lászlóval együtt, egyik alapítószerkesztője volt – a legszabadabb magyar nyelvű folyóirat volt akkor „Kelet-Európában”, Párizs pedig tele volt izgalmas gondolatokkal és emberekkel, akik között Méliusz és Matveevic közös ismerősei – Fejtő Ferenc, Arthur London és Pierre Daix – kelet-európai gyökereik, illetve kötődéseik folytán számunkra különösen fontosak voltak.

Másnap külön is találkoztam velük a bukaresti Dorobanþi szálló kerthelyiségében, és lázas beszélgetésbe kezdtünk Matveeviccsel a francia és az olasz baloldal esélyeiről és esetleges hatalomra kerülésük összeurópai kihatásairól. Bár a bukaresti Francia Könyvtárnak köszönhetően ismertem André Glucksmann és Bernard-Henry Lévy 1977-ben megjelent könyveit,1 és olvastam a francia hetilapokban megjelenő cikkeiket, a Marxszal  elsősorban Szolzsenyicin Gulágjának 1974-es franciaországi megjelenését köszönhetően szembeforduló „új filozófusok” nem tartoztak a kedvenceim közé. Elsősorban azért nem, mert én a liberalizmust egyáltalán nem tekintettem lezártnak és meghaladhatatlannak, és a szocializmust mint a liberalizmussal összeegyeztethető eszmét sem kívántam a „marxizmus klasszikusai”-val és a kommunizmussal együtt mindenestül irrelevánsnak nyilvánítani. Ráadásul meg voltam győződve arról, hogy Marx és Lenin, valamint az őket követő gondolkodók, így Lukács és Gramsci is pontosan azért érdekesek és relevánsak számunkra (és érdemesek a kritikára), mert képesek voltak arra, amire a klasszikus liberalizmus Kelet-Európában vagy Olaszországban – vagyis nem „otthoni” terepen – nem lehetett képes, sem alkalmas: hogy ti. megragadják az Elbán és az Alpokon túli (porosz, orosz és olasz) hatalmi rendszerek és viszonyok lényegét, és kijelöljék annak a precíz módozatait, hogyan lehet e rendszereket „megszüntetve-megőrizve”, diktatórikus módszerekkel „továbbfejleszteni”, vagyis lényegében modernizálni.

Ez tetszett a baloldali Matveevicnek. Amikor pedig elmondtam, hogy számomra Claude Lefort, az egykori trockista és Merleau-Ponty-tanítvány az irányadó politikafilozófus, csodálkozása és lelkesedése nem ismert határt. Pedig mi sem volt természetesebb, mint hogy Lefort-nak a totalitarizmus sebezhetőségéről 1956 kapcsán akkoriban megfogalmazott teóriáját,2 éppen egy Bukarestbe vetődött és a Kriterion Könyvkiadót vezető Domokos Géza védőszárnyai alatt meghúzódott magyar érezhesse a legteljesebb mértékben a magáénak, és írjon és éljen annak a reményprincípiumnak megfelelően, hogy a korlátlan, totalitarisztikus hatalom egyben a legsebezhetőbb hatalom.

Ezek után nem volt nehéz Predrag Matveevicet megkérni arra, hogy a fenti kérdésekkel és sok minden egyébbel is foglalkozó Európai Napló című kéziratomat – néhány más munkával együtt – vigye el Párizsba és adja át Fejtő Ferencnek, aki majd bizonyára tudni fogja, mit kezdjen vele. Fejtő Ferenctől, aki tagja volt a Magyar Füzetek, az éppen akkor, vagyis 1978-ban, Párizsban alapított folyóirat, pontosabban „politikai sorozat”3 szerkesztőbizottságának, a kézirat a lehető legjobb kezekbe, vagyis Kende Péterhez, a Magyar Füzetek szerkesztőjéhez került, aki azt – némi technikai rövidítéssel – két részletben le is közölte.4

Kende Péter 1979-ben váratlanul Bukarestbe érkezett. Amikor a moszkvai Lomonoszov Egyetem kicsinyített mását, a szinte valamennyi bukaresti szerkesztőséget egyetlen épületben tömörítő Scînteia-házat a párizsi Diadalívet utánzó első világháborús emlékművel összekötő, hangulatos Kiseleff sugárút egyik árnyas fapadján ülve átnyújtotta nekem a Magyar Füzeteknek azt a számát, amelyikben az Európai Napló első része megjelent, a szó szoros értelmében úgy éreztem, hogy minden lehetséges. Nemcsak a totalitarizmus „nyilvánvaló” összeomlása, hanem az is, hogy engem, személy szerint, bár a legőrültebb európai totalitarizmus foglya vagyok, egy másik, a  rendszer hatókörén kívül elhelyezkedő, de a rendszeren belül is ható és létező nyilvánosságban elismernek mint e totalitarizmus egyik kritikusát. Ezért az élményért – harmincegy éves voltam akkor – életem végéig hálás leszek neki.

Az eurokommunizmus

Az Európai Naplóban fölsejlő „politikai teória”,5 vagy ha úgy tetszik, politikafilozófiai alapállás egy egyszerű előfeltevésen nyugszik. Mivel a marxizmus legnagyobb tévedésének azt tartottam, hogy a polgári (civil) társadalmat azonosította a kapitalizmussal, és a demokráciát a totális uralmi viszonyként felfogott tőkeviszony puszta paravánjának tekintette, meg voltam róla győződve, hogy a tuladonképpeni, vagyis Elbán, sőt Rajnán túli Nyugat-Európában a demokrácia alapfeltételének tekinthető hatalmi megosztottság (pluralizmus) már a középkor és a kora újkor folyamán megvolt, és az újkor folyamán az északnyugat-európai, illetve az északnyugat-európai mintát továbbvivő kulcsországokban (Hollandiában, Angliában és az észak-amerikai Új-Angliában) csupán annyi történt, hogy a korábban is meglévő társadalmi autonómia egyértelmű, politikai formát öltött, azaz a hagyományos nyugati civil társadalom önmaga fölött szabadon rendelkező, önmagát saját választott megbízottjai által kormányzó politikai társadalommá változott. Ezt a koncepciót bővebben az 1983-ban írt és 1984 tavaszán „saját” kiadómnál, a bukaresti Kriterionnál megjelent Ó, Anglia, Anglia... című kötetemben fejtettem ki, de lényegében 1974 óta magaménak vallottam. Ugyanakkor rendkívül borúlátóan ítéltem meg a demokrácia közép- és kelet-európai esélyeit, mivel úgy gondoltam, az egész Kelet- és Közép-Európát gúzsba kötő kommunista totalitarizmus képes lehet arra, hogy folyamatosan modernizálódjék, anélkül hogy a politikai kizárólagosságon alapuló alapminősége megváltozna.6

Ezt a pesszimista dermedtséget oldotta fel bennem, mégpedig radikálisan, az eurokommunizmus megjelenése. Olaszul már 1966–1971 közötti kolozsvári egyetemista éveim alatt megtanultam, hogy az újságosnál a Le Monde, az akkor még létezett, Albert Camus által alapított antikommunista baloldali Combat, a néha felbukkanó Le Figaro, az akkor nagyon érdekes, kíméletlenül szovjetellenes Peking Review és az 1968-as romániai megyésítés eufóriájában alapított, kitűnő sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör mellett szintén kapható Rinascitát és Unitàt is olvashassam. 1976-ban és az azt követő években ez a két olasz kommunista lap – a Studi Storicival és a Gramsci Intézetnek a bukaresti Olasz Könyvtárban hozzáférhető egyéb kiadványaival együtt – rendkívül fontossá vált számomra, mert abban bíztam, hogy amennyiben az olasz, spanyol és francia eurokommunisták hatalomra kerülnek, véglegesen integrálódnak a nyugati pluralista demokrácia intézményrendszerébe, és a német szociáldemokratákhoz hasonlóan – előbb hallgatólagosan, majd később explicit módon is – sutba dobják a marxista–leninista ideológia koloncként rájuk nehezedő relikviáit.7 Ezzel – gondoltam akkor – olyan követhető alternatívaként jelennek meg a „létező szocializmus” országai számára, amely egyszerre szimbolizálja a posztsztálinista szocializmussal és a kommunista pártok hatalomból való kirekesztésén alapuló (dél)nyugat-európai status quóval való szakítást.

Természetesen lényeges különbség volt a francia és az olasz (és még inkább a spanyol) helyzet között. A Franciaországban 1971 óta létező, közös kormányprogramra épülő ún. egyesült baloldal 1978-ban remélt választási győzelme Franciaország akkor még nyilvánvalónak tűnő európai centrumszerepe miatt csupán a nélkülözhetetlen demokratikus garanciákat és a kellő összeurópai távlatot biztosította volna az igazi áttöréshez, amit – a baloldalon hegemón helyzetben lévő – olasz eurokommunisták hatalomra kerülése jelentett volna. Biztosra vettem, hogy François Mitterand egység-stratégiája végül is oda vezet majd, hogy a szocialistáknál valamivel gyengébb választási eredményekre képes, de azoknál szervezettebb és egységesebb Kommunista Párt, a szocialisták jelentős segéderejeként kormányra kerülve és hatalmi pozícióban szembesülve a pluralista demokrácia meghaladhatatlan értékrendjével és intézményi kereteivel, vagy fokozatosan beolvad a Szocialista Pártba, vagy elkerülhetetlenül marginalizálódik.

Abban bíztam tehát, hogy az Enrico Berlinguer vezette olasz eurokommunisták igazi politikai partnerei – összeurópai szinten – nem a Georges Marchais vezetése alatt álló francia és a Santiago Carillo által vezetett spanyol kommunisták lesznek, hanem a francia szocialisták és a német szociáldemokraták. Ezzel a háttérrel – gondoltam – Berlinguerék képesek lehetnek arra, hogy előbb-utóbb hatalomra kerüljenek, ami a kelet-európai kommunista országok egy részében (Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon) végre megnyitná az utat a szabad társadalmi-politikai önszerveződés és az uralkodó kommunista pártok eurokommunista vagy szociáldemokrata frakcióinak stratégiai szövetsége előtt, ami nélkül a kommunista rendszer megbuktatása elképzelhetetlen volt. Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy ez könnyű győzelem lesz. Épp ellenkezőleg – 1977-ben megismert budapesti ellenzéki barátaimmal szemben, akik Jacek Kuron és Adam Michnik felfogásával összhangban a spanyol modell8 kelet-európai alkalmazhatóságában bíztak – azt hittem, hogy rövid távon valamiféle kommunista visszarendeződés fog bekövetkezni, ami aztán mintegy előkészíti és megalapozza a szovjet típusú kommunista rendszerrel való – társadalmi méretű és nemzeti alapokon álló – radikális szembefordulást a „szocialista tábor” közép-európai perifériáját alkotó országokban.

Bibó és az új ellenzékiség

Úgy tűnt tehát, hogy a dél- és közép-európai periféria – együtt – képes lesz arra, hogy többszörös történelmi elmaradottságából a francia–német centrum támogatását élvezve ugyan, de mégiscsak a saját erejéből kiemelkedjék, és így az európai fejlődés élvonalába kerüljön. Ez a Bibó István egyetértésével is találkozó9 történelmi remény kétségtelenül illuzórikus és utópisztikus volt, de nem azon a hiten alapult, hogy a kommunizmus mint rendszer (a „szocializmus”) és a parlamenti (liberális) demokrácia összeegyeztethető. Csupán azt feltételezte, hogy bizonyos országokban és bizonyos körülmények (értsd: a létező pluralizmus körülményei) között az (euro)kommunista pártok (is) hatalomra kerülhetnek, és nekiláthatnak társadalmi reformprogramjuk megvalósításához, anélkül hogy az a parlamentáris demokrácia rendszerének fennmaradását veszélyeztetné. Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország esetében pedig azt, hogy ezek a közép-európai hagyományaikhoz ragaszkodó országok képesek lehetnek arra, hogy újjáteremtsék az 1948-ban lényegében erőszakkal bevezetett kommunista rendszer által megszakított nemzeti történelmi folytonosságukat. Ennek az értékfolytonosságnak az én akkori felfogásomban meghatározó és egyben a nem közép-európai tradíciójú többi kommunista országtól élesen elhatároló eleme volt a kommunizmussal szembeni aktív ellenállás képessége, amiről a keletnémetek 1953-ban, a magyarok és a lengyelek 1956-ban, a csehek, szlovákok és szlovákiai magyarok pedig 1968-ban tettek tanúbizonyságot.

Elméleti vagy inkább ideológiai értelemben nem valamiféle liberális vagy demokratikus szocializmus ideájáról volt itt szó, hanem egyfajta kommunitárius liberalizmusról vagy szociális demokráciáról, amely a szabad választásokon alapuló politikai és a magántulajdon szentségén alapuló gazdasági szerkezetet közös tőről fakadónak tekintette, és csak és kizárólag ezen a talajon tartotta elképzelhetőnek a société civile-nek, azaz – Bibó kifejezésével élve – a „szabad polgárok társadalmá”-nak10 a kommunista hatalom egész rendszerével szembeni autonómiáját kiteljesítő, de közelebbről meg nem határozott társadalmi-politikai „előrelépést” mind a keleti, mind pedig a nyugati status quóhoz képest.

A hangsúly azonban – félreérthetetlenül – azon volt, hogy a „kommunista mozgalomnak” az a „külön, sajátos és nélkülözhetetlen mondanivalója, ami megkülönbözteti [...] minden egyéb demokratikus párttól és mozgalomtól”, hogy ti. „demokratikus átalakulás nem létezik a társadalmi erőviszonyok radikális megváltoztatása nélkül, és semmiféle demokratikus szabályt nem szabad arra kihasználni engedni, hogy a társadalmi erőviszonyoknak a demokrácia érdekeivel ellentétes változását fedezzük vele”, alapvetően hamis mondanivaló. Amiből következett, legalábbis az Európai Napló szerzője számára, hogy Bibó István 1945-ös alaptétele, amely szerint „a kommunizmus [tehát nem ez vagy az az a kommunista párt, hanem a kommunizmus mint rendszer – M. G.] és a parlamentáris demokrácia összeegyeztetésének ugyan elég keskeny az ösvénye, de az ösvény járható” – hamis.11 És hasonlóképpen tarthatatlanná vált Bibónak az az 1956-os – Németh László és mások által is osztott – feltételezése is, hogy „a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus)” és a „népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia” összekapcsolható.12 Ezzel a tézissel nekem a hetvenes évek végén nem az volt a fő bajom, hogy maga „a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rendszer” fogalma mint olyan problematikus, hanem az, hogy amit antidemokratikus módon hoztak létre, vagyis a Magyarországon és a többi közép-európai országban „érvényesülő szocializmus”13 nem tartható meg demokratikus körülmények között.

Mindezeket én explicit formában és konkrétan Bibóra vonatkoztatva csak az 1980 januárjában keletkezett Felkészülni azutánra... című, a Bibó Emlékkönyvben megjelent írásomban14 fogalmaztam meg. Talán nem tévedés azonban azt állítani, hogy ez a radikálisan antikommunista felfogás az 1978-as Európai Napló Bibóhoz eljuttatott kéziratából is kiolvasható volt. Az a tény, hogy Bibó István – számos, részletkérdéseket érintő kritikai megjegyzése ellenére – alapvetően pozitívan értékelte a Naplót,15 arra enged következtetni, hogy azonosult az abban foglalt lényegi mondanivalóval.

Ennek a joggal feltehető azonosulásnak (és az ekkor már kialakulófélben lévő új közép-európai ellenzék sokrétű tevékenységére való bibói odafigyelésnek) az igazi jelentőségét csak akkor tudjuk felmérni, ha világos különbséget teszünk Bibó „leendő társadalomról való vízió”-ja16 – amely kétségtelenül antikapitalista és ebben a radikális értelemben szocialista volt és feltehetően az is maradt Bibó István haláláig – és a „megvalósult vagy uralomra jutott szocializmus”-ról,17 azaz a „kommunizmus”-ról18 kialakított – sokszor konjunkturális vagy taktikai jellegű – véleménye között.

Bibó 1945-ben meg volt győződve arról, hogy lehetséges egy olyan „európai politikai regenerálódás”, amely a kommunizmus és a parlamentáris demokrácia összeegyeztetésén alapul. Nem világos, hogy ezt az álláspontját mire alapozta, hiszen a kommunisták erre való hajlandóságát a „jövő titká”-nak nevezte.19 1948-ban, majd 1971–72-ben, amikor Az európai társadalomfejlődés értelmét magnóra mondta, már nem lehettek kétségei afelől, hogy a „keleties”, vagyis szovjet típusú kommunista rendszer és a parlamentáris demokrácia egymást kizáró fogalmak. Egyedül 1956-ban, az egyáltalán nem „keleties” magyarországi körülmények között hihette azt teljes joggal (hosszabb távon akkor sem feltétlenül megalapozottan, de ez más kérdés), hogy a magyarországi „szocializmus” legfőbb „vívmánya”, a nagytulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés és a munkásönkormányzatok rendszere a szabad választások körülményei között is fennmaradhat. De akkor Nagy Imre, az első igazi eurokommunista volt az ország miniszterelnöke, aki a nemzeti szuverenitás és a parlamenti demokrácia tiszteletben tartását bármiféle politikai párt vagy mozgalom számára kötelezőnek tekintette, az országban – és mindenekelőtt Budapesten – pedig a munkástanácsok gyakorolták a tényleges hatalmat.

Bibó tudhatta azonban a legjobban, hogy ezek a „vívmányok” tulajdonképpen a magyar forradalom idején jöttek létre, és sem Rákosi, sem Kádár rendszerében nem voltak adottak. Csak találgathatjuk, mire gondolt valójában Bibó, amikor 1972-ben azt üzente a Magyarországon és a többi „szocialista” országban regnáló politikai garnitúrának, hogy nyugodtan megtehetik „a nyugati típusú szabadságjogokba való fejest ugrás kockázatos lépését”, mert „a szocializmus vívmányait semmiféle komoly veszedelem nem fenyegeti”. Végtelenül naiv volt, aki szó szerint értette, amit mondott? Nagyon valószínű, hogy ez a helyzet. Bár ennek a mondatának ma már lehetséges egy olyan, végtelenül cinikus olvasata is, hogy talán ő értette meg leghamarabb, mi is fog történni valójában 15-20 évvel később. 

A magam részéről úgy gondolom, hogy utolsó korszakában – 1977 és 1979 között – Bibó István már nem hitt sem abban, hogy az a társadalmi rendszer, amelyben élnie adatott, „szocializmus” volna, sem abban, hogy ez a szocializmus vagy annak valamilyen lényeges eleme a parlamentáris demokrácia körülményei között is fennmaradhat. Természetesen eszem ágában sincs azt állítani vagy akár csak sugallni, hogy ez a bibói életmű egésze szempontjából nagyon jelentős fordulat az én szerény munkámnak köszönhetően következett be. A Feljegyzések az Európai Naplóról – Bibó egyik utolsó, ha nem a legutolsó írása, amelyet a Naplóhoz hasonlóan ugyancsak Kende Péter publikált a Magyar Füzetekben – csupán azt tanúsítja, hogy ez a bizonyos fordulat (legalább közvetett formában) dokumentálható.

A szabadság mint tragikum

A Jaruzelski-féle lengyelországi katonai hatalomátvétel 1981 decemberében elsősorban nem azzal döntötte romba az Európai Napló 1978-as, majd 1980–81-es (lengyelországi) részeiben20 körvonalazódó közép-európai reménystratégiát, hogy véget vetett a Szolidaritás által elindított lengyelországi erjedésnek, hanem azzal, ahogyan ezt tette. A Szolidaritás mozgalmának és követeléseinek – a mérsékelt ellenzékiek minden igyekezete ellenére – egyre nyilvánvalóbbá váló politikai jellege, valamint a lengyel kommunista párton belül elinduló és egy új, szociáldemokrata vagy eurokommunista jellegű baloldali párt várható megalapítását előrejelző horizontális szervezkedés nem hagyott kétséget afelől, hogy a Szovjetunió és a lengyel párt konzervatív magja előbb vagy utóbb erőszakhoz fog folyamodni.

Az én akkori elképzeléseim szempontjából „ideális” megoldás az lett volna, ha a Szovjetunió – egyedül vagy az NDK-val és Csehszlovákiával együtt – beavatkozik katonailag, és a legkonzervatívabb, keményvonalas kommunistákat juttatja hatalomra. Ez ugyanis egy általános antikommunista és szovjetellens nemzeti ellenállási mozgalomba torkollott volna, az eurokommunista pártokat véglegesen és visszavonhatatlanul szembeállította volna a Szovjetunióval és a szovjet típusú kommunizmussal, a nyugati konzervatív köröket pedig elriasztotta volna attól, hogy a kelet-európai status quo elismerésén alapuló politikai és gazdasági kapcsolatokat ápoljanak a kommunista országokkal.

Ami történt, az a lehető legnagyobb katasztrófával ért fel a kelet-európai ellenzék radikális szárnya számára. Azt jelentette ugyanis, hogy a Szovjetunió és az ellenőrzése alatt álló kelet-európai kommunista pártok egyszerűen befagyasztották azt a szellemi-politikai-társadalmi erjedést, amely Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon a hetvenes évek végén beindult. Mivel ezt anélkül tették, hogy nyílt erőszakhoz folyamodtak volna, az érintett országok kommunista nómenklatúrája (legalábbis annak pragmatikusabb és értelmesebb része) kényszerű, de valóságos vagy legalábbis potenciális partnere maradt mind a demokratikus ellenzéknek, mind a nyugati demokráciáknak.

Mindez nyilvánvalóvá tette számomra, hogy – bármi történjék is – a kommunista világ nyugati (közép-európai) és a nyugati világ déli (olasz) peremvidéke immár nem lesz képes arra, hogy a saját talaján és a saját erejéből történelmi fordulatot hajtson végre, és ezzel valódi európai szerephez jusson. Ezért úgy döntöttem, hogy a parlamentáris demokrácia tényleges szülőhelyén, vagyis Angliában – az angliai történelmi közegben, természetesen, hiszen a valóságos Anglia tiltott terület volt számomra – vizsgálom meg az önmaga fölött szabadon rendelkező politikai társadalom, vagyis a legitim politikai hatalom (a locke-i civil government) kialakulásának körülményeit.

Az Anglia...21 1984-es megjelenése után egy ideig azt terveztem, hogy A Sziget és a Kontinens címmel megírom, hogyan győzedelmeskedett az angol, önmagát szuverén politikai társadalomként megszervező, hagyományosan autonóm társadalom modern – lényegében máig érvényesnek tekinthető – önkormányzati modellje a hatalmilag, felülről lefelé, centralisztikusan megszervezett francia, porosz és orosz, vagyis kontinentális modernizációs modellekkel szemben. Erre azonban sajnálatos módon nem kerülhetett sor. Mindenekelőtt azért nem, mert amikor a London School of Economics politológiai karának dékánja által aláírt meghívólevelet – ezt Schöpflin György közbenjárásának köszönhettem, akihez eljuttattam az Anglia... egyik példányát – bemutattam a bukaresti Szekuritáte két tisztjének, akiktől útlevelem kiadásának megtagadása miatt kihallgatást kértem, és azzal az érvvel hozakodtam elő, hogy nyugodtan „elengedhetnek”, mert nem akarok kint maradni (ezt komolyan is gondoltam), azok egyszerűen szemberöhögtek. De feltehetően azért sem, mert a nyolcvanas évek közepére fokozatosan rádöbbentem, hogy ez a győzelem – mint valóságos esemény – egyben azt is jelenti, hogy a számomra oly fontos közép-európai térség a kommunista világ nyugati perifériájából a nyugati világ keleti perifériájává válik, és továbbra sem lesz – sem társadalmi, sem politikai, sem kulturális értelemben – „saját élete”.22

Ezért az addig minden pillanatomat kitöltő történelmi remény és politikai szenvedély hirtelen szenvedéssé, a történelem és politika bennünket is érintő nagy mozgásainak puszta szemléletévé változott. A tudat, hogy a „megváltás” kívülről jön – a Ceauşescu-rendszer 1985-től, a gorbacsovi kurzus beindulásától kezdve érzékelhető elvadulása miatt végveszélybe került erdélyi magyarság számára az összmagyarságba való kapaszkodásból, a szerencsésebb közép-európai peremországok számára a Nyugathoz való felzárkózásból –, a transzcendens remény, ami persze éltetett, egyben egy alapvetően és végérvényesen tragikus helyzet intenzív átélésével párosult. Limeses barátaim, akiket a kommunitárius liberalizmus eszméjét mintegy gyakorlatba ültetve egy új, a történelmi remény perspektívája nélkül is építkezni tudó szellemi szerzetesrend tagjaiként magam köré gyűjtöttem, váltig nem értették a kommunizmus „nyilvánvaló” bukásának és a szabadság tragikus élményének ezt a kettősségét.23 Nyilván azért nem, mert nekik nem volt olyan előéletük, nem élték át, vagy nem úgy élték át a hetvenes-nyolcvanas évek különös fordulóját, mint azok, akik számára az európai peremországok történelme akkor – már-már saját alakot öltve – összesűrűsödni látszott. Az én életemnek mindenestre a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója – amelynek a Kende Péterrel való találkozásomat és máig tartó barátságunkat is köszönhetem –, összes illúziói ellenére, centrális része volt, amihez minden azelőtti és azutáni cselekedetemet és gondolatomat viszonyítani tudom.

Szentimre–Silo, 2007. augusztus 

JEGYZETEK

1. André Glucksmann: Les Maîtres penseurs. Grasset, 1977.; Bernard-Henri Lévy:  La Barbarie à visage humain. Grasset, 1977.

2. Claude Lefort e kérdésről szóló tanulmánya a párizsi Libre című folyóirat 1977/1-es számában jelent meg.

3. Vö. Kende Péter: A Magyar Füzetek búcsúja. Századvég, 1990/3–4. 5.

4. Bíró Péter [Molnár Gusztáv]: Európai Napló. I. In: Mi, kelet-európaiak... Magyar Füzetek. 3. 75–123; Európai Napló. II. In: Kisebbségben. Magyar Füzetek. 5. 73–131. A teljes szöveget lásd Európai Napló. 1978. február–1978. július. In: Molnár G.: Alternatívák könyve. Pro Philosophia, Kvár, 2007. II. 14–160.

5. Vö. Kende Péter szerkesztői bevezetője az Európai Napló I. részéhez. In: Alternatívák könyve. II. 601–602.

6. Vö. A Rajnától az Uralig... Jegyzetek A német ideológiáról. 1974. In: Alternatívák könyve. I.. 136–182.

7. Úgy tűnik, mindenhez idő kell. Ha viszont az idő – külső és belső okok miatt – túlságosan lassan érik meg egy bizonyos történelmi változáshoz, az már egészen más jellegű és kihatású lesz. Én akkor – harminc évvel ezelőtt! – arra számítottam, hogy a közép-európai uralkodó pártoknak az eredeti kommunista identitást őrző többségi (bolsevik) irányzata véglegesen kompromittálódik, és a kommunista rendszerrel együtt eltűnik a történelem süllyesztőjében, a kisebbségi (a demokrácia játékszabályait elfogadó) irányzat pedig teljesen új pártként fog  megalakulni, hogy mint ilyen az új politikai rendszer baloldali szegmentumának fontos, de nem hegemón komponensévé váljon. Ezzel szemben – mint tudjuk – az történt, hogy a kommunista pártok éppenséggel az annyira nyugatinak vélt közép-európai országokban mentették át magukat az új rendszerbe, míg azokban a kelet-európaiként definiált országokban, ahol a kommunista rendszernek semmiféle érdemleges – belső vagy külső – ellenzéke nem tudott kialakulni vagy meggyökeresedni, vagyis a Szovjetunióban (Oroszországban és Ukrajnában), Jugoszláviában (Szerbiában) és Romániában, a kommunista pártok vagy teljesen megsemmisültek, vagy marginális szerepre vannak kárhoztatva. (Ettől persze az egykori nómenklatúrás-titkosszolgálati hálózatok még fontos, ha nem döntő szerepet játszhatnak az utóbbiak politikai és gazdasági életében.)

Ami Olaszországot illeti, ott – reményeim szerint – a kommunista párt tényleges és gyors átalakulása, amely a kelet-közép-európai országokban várt radikális változásokkal párhuzamosan ment volna végbe, Európa keleti és déli perifériájának együttes, egymást kölcsönösen támogató történelmi újjászületéséhez vezethetett volna. A tényleges átalakulás ezzel szemben csak a kelet-európai kommunista rendszer összeomlása után kezdődött el, amikor az Olasz Kommunista Pártból megalakult az egykori eurokommunista vonalat továbbvivő Democrazia di Sinistra és az azt soha el nem fogadó Rifondazione Comunista. Az olasz politikai rendszer átrendeződési folyamata azonban még távolról sem ért véget. 2007 októberében fog megalakulni – a DS és a baloldali katolikusokat tömörítő Margherita összeolvadásából, és feltehetően Walter Veltroninak, a l’Unità volt főszerkesztőjének és Róma jelenlegi polgármesterének a vezetésével – a baloldal, pontosabban a balközép új, hegemón pártja, a Demokrata Párt. Ez a baloldali értelmiségiek által nem túl nagy lelkesedéssel szemlélt esemény (vö. Gli intellettuali di sinistra e il nuovo che avanza. „Annoiati. Un po’ delusi.” Corriere del Veneto, 2007. aug. 19. 3.) feltehetően nemcsak azt fogja végre lehetővé tenni, hogy az olasz baloldal a szélsőbaloldali kolonc nélkül kormányozhasson, hanem az olasz jobboldal normalizálódását is. Ha a Demokrata Párt a sok tekintetben Tony Blairhez hasonlítható, de nála elementárisabb karizmájú Veltroni vezetése alatt a következő választásokon egyedül is többséget szerez (ami nagyon valószínű), Olaszország végre megszabadulhat a Berlusconihoz és Umberto Bossihoz hasonló pojácáktól, akik a Kereszténydemokrata Párt 1992-es megsemmisítő veresége óta garázdálkodnak a jobboldalon. Ezzel Olaszország nem fog ugyan történelmet csinálni, de – Spanyolországot követően – felzárkózhat Európa magövezetéhez, amelyben a két nagy domináns párt immár a lényegi kérdéseket tekintve közös platformon állva, egymást különösebb konvulziók nélkül felváltva vagy ha kell, közösen kormányozva uralja a politikai életet.

A jobb- és baloldal közötti lényegi különbségek eltűnése pozitív folyamat, de egy idő után kiüresíti, merő formalitássá degradálja a politikai életet. Ez a legtöbb európai országban a parlamentáris demokrácia bénultságát hozza majd magával, ami Európa eljelentéktelenedéséhez és ismeretlen – vagy a múltból túlságosan is ismerős – irányokba való elsodródásához vezethet. Ebből a – politikai túlfejlettségből adódó – zsákutcás helyzetből egyedül az lendítheti ki Európát, ha a politika súlypontja a nemzeti parlamentekből fokozatosan az európai parlamentbe tevődik át. A tartalmi kérdésekben nem alapvető, de formai szempontból nélkülözhetetlen, mert a politikai rendszer működőképességét biztosító politikai ellentétek összeurópai síkra terelődve új – amerikai dimenziójú – terephez juthatnak. Az Európai Néppárt és az Európai Szocialista Párt néhány kisebb, de összeurópai szinten is megkapaszkodni képes párttal együtt a történelmi fejlődés új korszakát indíthatja el Európában, pontosabban annak az Európai Uniót valódi politikai unióvá változtató részében. A végletes megosztottságain felülemelkedni nem képes és ebben a nemzeti zárványlétben elmerülő Közép-Európa pedig, évszázados történelmi ingamozgásainak rejtélyes logikáját követve, hirtelen megint közelebb kerülhet Kelet-, mint Nyugat-Európához.

8. A diktatúrából a demokráciába vezető lépcsőzetes, vagyis törésmentes átmenet spanyol modelljét én nem azért tekintettem Kelet-Európában követhetetlennek, mert „Francónak, Brezsnyevvel szemben, nem volt hidrogénbombája” (ezt az egykori Petőfi-körös Tánczos Gábor mondta nekem 1977-ben Budapesten, miután beszámoltam neki arról, hogy a budapesti és a varsói demokratikus ellenzékiek a spanyol modellt tekintik irányadónak), hanem azért, mert Spanyolországban a diktatúra csak a politikai felszínt érintette, és ott a magántulajdonra épülő társadalmi berendezkedést nem kellett megváltoztatni. Míg ott el lehetett képzelni, hogy maga a francóista politikai establishment váltson, és fogadja el a demokrácia politikai technikáját, a kommunista országok esetében ezt lehetetlennek tartottam, hiszen itt – gondoltam – a demokrácia csak az egész társadalomnak az elnyomó rendszerrel való konfrontálódásából születhet meg, amelyben természetesen a saját pártjukkal – és rendszerükkel – szembeforduló kommunisták is fontos szerepet játszhatnak, de immár egy szervezetileg  és ideológiailag is új politikai alakulat alkotórészeiként.

9. Bibó Istvánt 1977-ben ismerhettem meg, Törzsök Erikának köszönhetően, aki előzetesen elvitte hozzá Az elmélet küszöbén című, 1976-ban megjelent esszékötetemet és néhány kéziratos tanulmányomat. Tanácsát, hogy a mondanivalóm közlését nagyon megnehezítő „borzalmas teuton nyelvezetet” próbáljam elhagyni, igyekeztem megfogadni. Az 1978 februárja és júliusa közötti feljegyzéseket tartalmazó Európai Napló kéziratát Törzsök Erika vitte el Bibóhoz, és ő hozta el tőle – 1979 tavaszán, már a kórházból való hazatérése után – a Naplóról készített Feljegyzéseinek kéziratát is. Ezekben Bibó számos kritikai észrevételt tesz, amelyek azonban – mint írja – nem értintik „a mű egészének értékét”. Ez a bibói értékítélet az adott helyzetben  azt jelentette, hogy Bibó István egyetértett a status quóhoz ragaszkodó „nyugati és keleti konzervatív hatalmak” által fenntartott hatalmi rendszer radikális kritikájával, amely az Európai Naplóban megfogalmazódott, és azzal a „nem kilátástalan” alternatívával, amelynek „egy tőről fakadó” főbb programpontjait Bibó a következőkben összegezte: „a demokratizálódás, a politikai és gazdasági hatalomkoncentrációk felszámolása”, valamint „az önrendelkezési jog és függetlenség biztosítása”. (Vö. Bibó István megjegyzései az Európai Naplóról. Magyar Füzetek 12 [Paris, 1983], 150–155. Újraközölve in Alternatívák könyve. II. 594–599.)

10. Bibó István megjegyzései... 152.

11. Vö. Bibó István: A magyar demokrácia válsága [1945]. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1986. II. 26–27.

12. Vö. Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. 1956. november 6. In: Bibó István: 1956. Holnap Könyvkiadó, Bp., 2003. 70.

13. Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme [1971–1972]. In: Válogatott tanulmányok. III. 59.

14. Vö. Molnár G.: Felkészülni azutánra. In: Alternatívák könyve. II. 167–172.

15. Lásd a 9. jegyzetet.

16. Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Válogatott tanulmányok. III. 74.

17. Uo.

18. I. m. 78.

19. Bibó István: A magyar demokrácia válsága. In: Válogatott tanulmányok. II. 27.

20. Vö. Lengyel széljegyzetek. Magyar Füzetek, 7. 126–134. A teljes szöveget lásd Európai Napló. 1980. május – 1981. december. In: Alternatívák könyve. II. 173–263.

21. Vö. Ó, Anglia, Anglia... Esszé az angol forradalomról [1983–1984]. In: Alternatívák könyve. II. 341–455.

22. Vö. Molnár G.: A posztkritikai elméletről [1975–1976]. In.: Alternatívák könyve. I. 218.

23. Vö. Transzcendens remény. A Limes-kör dokumentumai. 1985–1989. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004. 25–32; 126–127.

*A nyolcvanéves Kende Pétert köszöntő Emlékkönyv számára készült szöveg.