A románok Németh László Magyarok Romániában
és Mikecs László Románia. Útijegyzetek című írásaiban

Két dátum: 1935. augusztus–szeptember; 1939. október–november

Németh László magyar író, szerkesztő (1901–1975) a 20. századi magyar és kelet-közép-európai sorskérdések1 avatott kutatója az első időpontban, Mikecs László (1917–1944) magyar történész pedig a másodikban utazta be Nagy-Romániát. A két dátumot alig néhány év választja el egymástól, így első, nyilván felületes benyomása az lehet a kései olvasónak, miszerint a barangolások az 1920-ban létrejött új román államalakulat fénykorára, rövid addigi történetének legdinamikusabb esztendeire esnek – nem sokkal 1940-es első és az idáig legnagyobb krízise, egészen pontosan területének érzékeny megcsonkítása előtt. Arra az időszakra, amikor a vadonatúj nemzetállam intézményes keretei már többé-kevésbé kialakultak és úgy-ahogy megszilárdultak, a levegőben azonban már érezhető volt a közelgő geopolitikai katasztrófa előszele.

Mielőtt útirajzaik tüzetesebb áttekintésére és az épp általuk kicövekelt román alap(sors)kérdések vázlatos áttekintésére vállalkoznánk, néhány szó a szerzőkről és életművükről.

Annál is inkább, mert a hasonlóságok és különbségek rögvest szembeszökőek, s inkább az utóbbiak jellemzőek, legalábbis markánsabbak: Németh több mint másfél évtizeddel idősebb Mikecsnél, befutott, híres író, a „népiek” kicsit különcnek számító, ám sodró hatású vezéralakja. Épp vége felé jár bizonnyal legjelentősebb szellemi vállalkozásának, a Tanú-korszaknak (1932–1936),2 amelyről itt csupán annyit ildomos megemlítenünk, hogy egyszemélyes folyóirat volt: maga írta, szerkesztette, sőt a kiadáshoz szükséges pénzt is ő „kalapozta” össze. Egyszóval heroikus vállalkozás volt, amibe csak belerokkanni lehetett. Viszont csak így felelhetett meg annak a mindössze huszonnégy évesen Osvát Ernőnek, a Nyugat főemberének hetykén odavetett mondata valóságtartalmának, miszerint ő a magyar szellemi élet organizátora kíván lenni.3

Még egy hevenyészett megjegyzés: az ellenségei által nemritkán grafománnak aposztrofált Németh a 20. századi magyar irodalom és közírás mennyiségileg egyik, ha nem a legtekintélyesebb életművét4 hagyta maga után, még számba venni is alig lehetséges, nemhogy biztos kézzel megrostálni. A jelenleg érvényben lévő, ám bizonyára később még finomítandó szakmai „közvélekedés” szerint szellemi teljesítménye egyenetlen, a legkülönfélébb műfajú zseniális darabok és szerencsétlen gondolatmenetek egyaránt kihüvelyezhetők belőle. Leginkább talán kivételes hatású esszéistának lehet tekinteni, nem vonva kétségbe maradandó nagyregényeinek és időtálló drámáinak értékét sem, akinek kétségkívül kijárt a „magányos próféta” titulus.5

Mikecs László csaknem minden külsődleges kritériumban nagynevű kortársa tökéletes ellentéte: útinaplója megírása idején mindössze huszonkét éves, van ugyan már néhány biztató publikációja, reményteljes résztanulmánya, sőt dolgozik Csángók6 c. főművén is, de mégiscsak kezdőnek számít – Némethhez képest mindenképpen. Utólag elmondható: Románia főcímű esszéje7 oeuvre-je másik legfontosabb darabja. Mert Mikecsnek csupán huszonhét röpke esztendőt engedélyezett a Sors: 1944. december 4-én a tarnopoli szovjet fogolytáborban vérhas és tüdőgyulladás végzett vele; életműve, az egyetemes magyar szellemi élet és a magyar–román kapcsolatok fölmérhetetlen veszteségére, torzóban maradt.

Ha nagyon szigorúan vesszük, csupán az 1941-ben a Bolyai Akadémia kiadásában megjelent Csángók című monumentális munkájára szorítkozik, amelyet azonban a két szomszéd nép kapcsolattörténetének újabb fájdalmas fejleményeként az ismeretlen cenzor jelentősen megcsonkított. Kósa Lászlónak az 1989-ben megjelent második kiadás elé írt átfogó előszavából8 tudjuk: ollója az olasz és román szempontból politikailag „érzékenynek” minősített részeket nyirbálta meg a legjobban.9

Lássunk még néhány értékelési szempontot: Németh negyedmagával, hivatalos küldöttség tagjaként – Boldizsár Iván, Keresztury Dezső és Szabó Zoltán társaságában10 – egy dunai gőzhajó fedélzetén lép román felségterületre Orsovánál és Szörénytoronynál (Turnu Severin); Gyurgyevóig, a mai Giurgiuig hajózik, majd onnan kísérőivel vonaton érkezik Bukarestbe. A román főváros szellemi életének, fontosabb kulturális és tudományos intézményeinek és jelesebb figuráinak megismerése után lerándul Dobrudzsába is, megnézi a hajdani földabroszokon Kustendje néven jelölt poros török–tatár kisvárosból két évtized alatt amerikai stílusú, mélytengeri teherhajókat is kiszolgálni képes kikötővé és – a vele összeépült Mamaia révén – elegáns román fürdőhellyé avanzsált Konstancát, meg Eforie Sudot.11 Viszonylag alapos regáti „akklimatizáció” után utazza aztán be Erdély fontosabb városait, keresi föl történelmi nevezetességeit.

*

Mikecs útvonala fordított irányú: bár ő is „hivatalos” meghívottként, román stúdiumai pallérozására érkezik a havaselvi (munténiai) Vălenii de Munte-i nyári egyetemre, mely tudvalevőleg 1908 óta „üzemel” – Nicolae Iorga (1871–1940) zsenialitásának és profetikus „országimázs-építő” hevületének kézzelfogható bizonyítéka gyanánt.12 Ő Biharkeresztesnél és vonattal lépi át a határt.

S még egy utolsó, szintén külsődlegesnek tetsző, noha el nem hanyagolható szempont: magyarországiak ugyan, ám mindketten a Partium szülöttei: Németh Nagybányán töltötte első hónapjait, de még kétéves sem volt, amikor atyját Szolnokra helyezték át.13 Mikecs az Érmellék és Bihar metszéspontján látta meg a napvilágot. S bár családja, mintegy kétszázezer sorstársával együtt 1920-ban „repatriált”, a kisfiú hatéves koráig az anyai ági nagyszülők érszegi házában nevelkedett. Ott is került kapcsolatba az Érmellék lakosságának akkoriban 7–8 százalékát kitevő románsággal.

S jóllehet iskoláit Cegléden, majd Aszódon végezte, s egyetemi tanulmányait az Eötvös-kollégium diákjaként fejezte be, románul pedig nyelvkönyvből tanult, egy alapvető tény különböztette meg Némethtől: ő nemcsak úgyszólván „testközelből” ismeri a románokat, hanem a „szomszédos baráti országba”14 csupán – egyszerű „közép-európai utasként”15 – kirándulni érkező neves íróval ellentétben egész életét, szakmai pályáját a magyar–román kapcsolatok kutatásának kívánja szentelni. Némethnek ugyanis a románság a kelet-európai „tejtestvér”16 kisnépiség és a (természetesen) magyar vezetésű Duna-gondolat egyik, noha tagadhatatlanul szerves eleme.17 De nem több.

Egyszóval: Mikecs ismeri, egyúttal életcéljának tekinti a „román jelenség” minél szélesebb körű és minél alaposabb feltárását; Németh nem, noha a leglényegesebb dologban egyezik véleményük. Mindketten, egymástól talán nem egészen függetlenül (hiszen Mikecs minden bizonnyal olvasta idősebb pályatársa fejtegetéseit, és azok jó néhány elemét – nemegyszer filológiailag is nyomon követhetően – önkéntelenül „beépítette” saját gondolatrendszerébe!) arra a következtetésre jutnak, hogy a magyarság jövője a románokkal kialakított kapcsolatok jellegén, minőségén – és távlatain nyugszik!

*

Németh útirajza,18 amelyet a szakirodalom egyébként életműve egyik legjobb darabjának tart,19 óriási vitát kavart, és az elismerő vélemények mellett nem kevés megütközést keltett Erdélyben és az anyaországban egyaránt. Sőt jelentős román visszhangja is volt.20 Ezekre ebben az esszében érdemben nem térünk ki.

*

S most, a „teljesség (sohasem teljesíthető) igénye” nélkül lássunk néhány megállapítást, először, már csupán az időrend miatt is, Németh Lászlótól – a később elvégzendő összegzés gondolatmenetének kicövekeléséhez szükségesnek látszó rövid, azonnali kommentárokkal.

A különben sok nyelven értő, olvasó, sőt kiválóan fordító21 Németh köztudottan hadilábon állt az élőbeszéddel, visszahúzódó személyisége, zárkózott modora és eredendő gátlásossága miatt szóban nehezen fejezte ki magát más nyelveken. Talán azért is, mert, ahogy a közbeszéd tartja, „nem volt füle” a magyartól eltérő, szokatlannak tetsző szófordulatok, kifejezések elsajátításához, rugalmas, gördülékeny alkalmazásához meg persze a lényétől erősen idegen, könnyed, „kommunikatív” csevegéshez sem. Ezért következő megjegyzése a román nyelv szóképzéséről, zeneiségéről és jellegéről némi fenntartással kezelendő: „A román nyelv mélyén én egy régi, eltűnt nép makacs szájtartását érzem” – rögzíti első benyomását a dunai gőzös fedélzetén hallott román beszédről, majd a gyurgyevói sokadalomban őgyelegve még hozzáteszi: „a vásártérről feltörő lármában […] annak a nyelvét vesztett ősi népnek a hangja tör föl...”22

A kései elemző nem tudja eldönteni, zseniális ráérzéssel van-e dolga, vagy inkább a „mindent olvasó” s ezért ellenlábasai részéről nemegyszer „autodidaktának” minősített Németh László egyet s mást tudott ama nyelvészeti és nyelvtörténeti vitákról, amelyek témája épp a román nyelv ősi, balkáni – hangtani, strukturális és szókészleti – vonásainak vizsgálata és tudományos értékelése volt. Mármint a „protoromán nyelvről”, a „trák–dák szubsztrátumról”, az esetleges „illír hatásról” és kölcsönzésekről; az indoeurópai nyelvcsalád tagjai közül kizárólag a balkáni idiómákban honos ún. hátravetett névelőről, amely az albánban ugyanúgy létezik, mint az ótörök eredetű, de később elszlávosodott bolgárban és így tovább.

Bárhogy lett légyen is, Németh, meglehet akaratlanul, lényeges nyelvtörténeti s közvetve történelmi problémára tapintott rá: a kérdés, a román etnogenezisnek a román népnyelv kialakulásával és bölcsőjével is szervesen összefüggő halmaza tudományos szempontból ma sem tekinthető megnyugtatóan lezártnak!23 Minden jel szerint napjainkban is éppoly kényes témának minősül, akárcsak háromnegyed évszázada. Arról nem is beszélve, ha bárki (tudós, újságíró, diplomata és főként politikus) ezt a tárgykört bármilyen összefüggésben feszegeti, kivált ha magyar, jó eséllyel számíthat román partnerei rosszallására, gyanakvására, burkolt, gyakran nem is igen titkolt ellenérzéseire…

De ez a kezdet, a hangütés volt csupán, Németh a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tapintatosnak, amikor keleti szomszédaink társadalomfejlődésének, szellemi és politikai elitjének visszásságait lajstromba veszi, illetve nemzetstratégiai célkitűzéseit, azok megvalósításának módozatait elemzi. Igaz, a nagy magyar mulasztások, gyarlóságok, nemzeti hibák számbavételét sem mellőzi, egyaránt növelve ezáltal a románsággal kapcsolatos megállapításai hitelét, egyszersmind tompítva bírálatai élét.

Lássuk például, mit ír a román middle classról (pontosabban a romániai polgári érdekű társadalmi rétegek kijegecesedőben lévő konglomerátumáról, jóllehet kimondatlanul a román „államalkotó” értelmiségnek címezte eszmefuttatását), valamint a demosról, az évszázados mozdulatlanságból éppen kitörni készülő „alsóbb néposztályokról” – több részletben, a szövegösszefüggésből elemzési szempontjaink szerint kissé önkényesen kiragadva őket: „Attól a nagy történelmi cselekedettől, melyet csak erkölcse összeszedésével hajthat végre egy nép, a románságot megkímélte szerencséje. Európa egyik leggazdagabb országában lett úr, mert anyáik szültek, s mert korhadt urai, a török, a magyar, másokkal szemben elbuktak. Erkölcsre a középosztályt csak az erős történelmi élet nevelheti. A román középosztály azonban még innen van a nagy történelmi próbán; az elsajátított civilizáció építményei közt egy sajátságos történet alatti életet él ő is. Tenyészete, ha siet is kihámlani a népkultúrából, a népére emlékeztet.”24 Vagy másutt, ugyanerről: „A népélet lett volna egész a legutolsó időkig: a román élet.”25

Ez a két szövegrész erősen problematikus, és – román szemszögből – utólag is bántó. Németh eleve elvitatja a románságtól, hogy saját erejéből, önnön évszázados erőfeszítései gyümölcseként érte el célját, az egységes és oszthatatlan román nemzetállam megteremtését. Ezt a magyar megfigyelő, 1935-ben, nem a román elit eltökélt és áldozatos munkájának, hanem jóval inkább külső nagyhatalmi érdekek és kedvező hatalompolitikai-geostratégiai körülmények összejátszásának, a jó csillagzatnak tulajdonítja.26

*

Ennek a rövid előadásnak nem lehet célja, hogy ebben a kényes témában igazságot hirdessen, hiszen ezt bárki legfeljebb egy önálló monográfiában kísérelhetné meg, amelynek eredménye úgyis mindaddig vitatott lenne, amíg a román és magyar értelmiségi elit s még inkább a két nemzet történetírása nem jut dűlőre legalább az alapkérdésekben! Minthogy ettől még mindig távol vagyunk, noha elméletileg – Magyarország 2004-es és Románia 2007-es EU-integrációja következtében – ismét megnyílt a lehetősége az érdemi párbeszédnek, egyelőre be kell érnünk néhány méltányosnak és érvényesnek remélt szempont fölvetésével, egyszersmind jelezve, hogy ez az attitűd – az empatikus megértés képessége –, mint az alant következő idézetből kitűnik, már Németh Lászlóból sem hiányzott.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy Németh, mint föntebb utaltunk már rá, nem marad adós a jogos önkritikával sem. „Magyarország őseredeti alkotásának őseredeti alkatrésze, a magyar koronának kiszakíthatatlan gyöngydarabja”27 – miként még 1862-ben Kossuth nevezte a magyarok Koszovóját –, vagyis Erdélyország elvesztésének mélyebb okairól például, jelentősen ellentételezve a román elitet elmarasztaló korábbi sorait, ezt az erősen önkritikus passzust találjuk: „Iszonyú elgondolni, hogy a magyarság ezt a földet elvesztette. Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott, hogy az elveszett Erdély nem csak terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle […] Erdély akkor veszett el, amikor magyarsága problematikussá vált. A tizenhetedik század végén Bethlen Miklós emlékiratai még sűrű magyar világot mutatnak, s száz év múlva Hora és Kloska lázadása [1784-ben] lehetséges. Az önálló erdélyi fejedelemség gyors történelmi égése kimerítette ezt a magyarságot, mint ahogy egy-egy megterhelt szervünk is kiég, sorvadni kezd […] Hány elfonnyadt sejt, hány átengedett falu. S ami nagyobb baj, a falvakkal együtt sorvadt a szellem. A magyarság nem tud mit kezdeni Erdéllyel. Lázai elszívják az embert, még megújhodása is inkább visszahúzódás innen. A múlt század óriásai közt egy erdélyi van, a megújhodásban mindenkinél hontalanabb: Kemény. Ami pedig a kiegyezés óta történt itt: valóságos szellemi evakuálás volt a románok számára. Erdély már csak agonizálni küldhetett a század elején néhány nagyot: elsősorban Adyt, s kultúránk bölcs tallózói, a zenében Bartókék, a regényben Móricz járták be az elröppenő Tündérkertet.

Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák az iskolás gyerekek Pesten minden reggel és délben a Magyar Hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk és adtuk és ma jobban adjuk, mint valaha. Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titkosabb hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt, s a kései utazó, aki komoly zöld szemei előtt járt heteken át, a méltatlan, legkülönb párját elvesztett hím szomorúságát érezhette: ez után a nő után már csak lefelé mehetek.”28

Aztán meg nem tudhatjuk, csupán gyaníthatjuk, mit ért Németh „erkölcs”-ön. A kontextusból inkább azt hámozhatjuk ki, hogy valamelyik, szilárd intézményekkel, évszázados, régóta rögzült normatív joggyakorlattal és kényszerítő erejű szokásjoggal bíró nyugat-európai társadalomalakulás lehet itt a minta, föltehetően a brit. Ám ez a szembeállítás eleve téves, csaknem vicces, ha a túlélésre berendezkedett moldvai és havaselvi elitek s még inkább a sarcoló, az állatállományt kiszámíthatatlan rendszerességgel elhajtó, a termékfelesleget és a vetőmagnak valót egyaránt módszeresen elorzó kun, tatár, török hadak s később – már a mindmáig sok vonatkozásban meghatározónak tekinthető ún. fanarióta korban (kb. 1711–1821) – görög adószedők és földbérlők elől menekülő román pásztorok és földművesek hosszú évszázadokon át szinte változatlan létfeltételeivel vetjük össze. Hiszen az állandó rejtőzködés, eltagadás, dezinformáció kényszere – amely természetesen a fejedelmi udvarok életveszélyes „bizantinus” intrikáira legalább annyira érvényes – következtében nemigen lehet kétséges, mi, milyen világfelfogás, politikai mentalitás és miféle hatalmi reflexek, attitűdök vezethetők le belőle. Szinte az ellenkezője mindannak, amire Németh utal…

Végképp talányos, kivált a Németh által nem ismerhető román történelem azótai alakulása tükrében, mi tekinthető „nagy történelmi cselekedetnek”, más szóval: „történelmi próbának”, Mert ha példának okáért a román politikai elit 1944. augusztus 23-i pálfordulását, annak kézzelfogható stratégiai előnyeit nézzük, máris elbizonytalanodunk. Románia az 1940-es országcsonkolást hamar kiheverve sikeresen „átállt”, haderejét a hitleri Németország ellen fordította, s Horthy Magyarországával ellentétben olyannyira megszűnt „csatlós állam” lenni, hogy a Tudor Vladimirescu hadosztály román harcosai, ezúttal a „felszabadító” Vörös Hadsereg oldalán, 1919. augusztus 4-e után másodszor is megjelentek Budapest utcáin. Mindennek további folyományaként Románia egészen más elbírálás alá esett az 1947-es újabb párizsi béketárgyalásokon, mint legnagyobb történelmi riválisa, 1920-as területi szerzeményei29 többségét s köztük épp a legfontosabbat, Észak-Erdélyt (!) pedig – Dél-Dobrudzsa, Észak-Bukovina és Besszarábia kivételével – sikeresen visszaperelte. S nem került igazán nagy bajba 1989–2007 között sem, holott ebben a történelmileg szerfölött kurta és geopolitikailag képlékeny periódusban csaknem mindegyik Habsburg „utódállam” határai módosultak, Jugoszlávia véres polgárháború és „etnikai tisztogatás” után és árán nincs többé, a csehek és szlovákok közös állama békésen felbomlott, Ukrajna (benne az ugyancsak a „történelmi” Moldva részének tekintett Észak-Bukovinával!) függetlenné vált, és Koszovó politikai önállósága is napirenden van. Vagyis vadonatúj entitások sora jött létre. Románia ellenben nem csupán egyben maradt, hanem 1991, a Szovjetunió szétesése óta – a történelmi ismétléskényszer ábrándjának engedelmeskedve – újra erős kísértést érez a „nemzet újraegyesítése” 1919/1920-ban egyszer már bevált forgatókönyvének alkalmazására: ügyes politikai manőverekkel (például a magyar vezetéstől elvi alapon elvitatott kettős állampolgárság megszerzésének „suba alatti” jelentős könnyítésével) újfent kivetette hálóját Nagy István (ªtefan cel Mare, 1457–1504) országának keleti, most éppen Moldvai Köztársaságnak nevezett fertályára. Arra a területre, amely az 1806–1812-es orosz–török háborút lezáró 1812-es bukaresti béke óta az Ottomán Birodalomtól elragadott zsákmányként többnyire orosz kormányzóság vagy „szovjet szocialista köztársaság”. Kivéve egy 1856–1878 közötti rövid időszakot, amikor Besszarábia néhány déli, a Duna-deltával határos stratégiailag fontos megyéjét ideiglenesen visszacsatolták a moldvai „anyaországhoz”, illetve épp az 1920–1940 közötti két évtizedet, amikor – bukaresti megítélés szerint „történelmi jogon” – Nagy-Románia integráns és elidegeníthetetlen része volt. Legalábbis az 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékának egy esztendővel későbbi, a szovjet hadosztályok általi „érvényesítéséig”.

Máskülönben aligha nyilatkozta volna egy magas rangú (egyébként történész képzettségű30 és moldvai származású) román politikus, Mihai Răzvan Ungureanu korábbi külügyminiszter – jelenleg Románia képviselője a Délkelet-európai Együttműködési Kezdeményezés (SECI) vezető testületében – az alábbiakat: „nem lehetetlen a két román ország, Moldova és Románia egyesülése”.31

Ha tehát egyáltalán van értelme a Németh László által megfogalmazott és 1935-ben a távoli jövőbe utalt nemzetpróbáló kataklizma mibenlétéről elmélkedni, az minden valószínűség szerint leginkább orosz–román vonatkozásban jöhet szóba.32 És erősen reméljük: csak elméletileg! Mert ha valamilyen baljós szcenárió33 következményeként az orosz és a román nemzetépítő(megtartó) stratégia ismét kibékíthetetlen ellentétbe kerül, annak nem csupán a románság, hanem az egész „integrált Európa” kárvallottja lehetne, különösen az egykori – Moszkvából nézvést változatlanul „közel külföldnek” számító – szocialista utódállamok, így Magyarország is. S ebben a vonatkozásban sajnos az a tény is mérlegelendő, hogy a román diplomácia egyetlen politikai elitet nem tudott sohasem megtéveszteni: az ugyancsak bizánci vétetésű oroszt,34 s ez a történelmi tény, tekintettel az ismétlődő bukaresti mesterkedésekre,35 csak tovább bőszítheti a moszkvai és szentpétervári stratégákat.

Ugyancsak okafogyottnak tetszik, különösen a Gheorghe Gheorghiu-Dej meg Petru Groza által fémjelzett „népi hatalom évei” (1948–1965) s főként a ceauşescui „aranykor” (1965–1989) fejleményei ismeretében a harmincas évek román középosztályáról s annak civilizációs teljesítményéről bármit is mondani! A romániai „szocializmus” s kivált annak „sokoldalúan fejlett” végső, nyilván a „rendszerváltást” is számos vonatkozásban túlélt változata épp a „dolgozó népet” kíméletlenül szipolyozó „tőkés-földesúri rendszer” elleni könyörtelen osztályharc révén és ürügyén alapozta meg ideológiailag és ténylegesen (szociológiailag) egyaránt a hajdani „nyugatos”, akkor még főként franciás műveltségű középrétegek megsemmisítését, valamint, ennélfogva, az új nómenklaturista oligarchia kialakulását. Itt, ezen a ponton tehát Németh László erősen elvetette a sulykot!

Nem sokat tévedett viszont sem a „népélet” és a „román élet” azonosságának tételezésében – kivált ha az egykori román „uralkodó osztályok” részben idegen (balkáni és újgörög) eredetét s többnyire párizsi tájékozódását is szóba hozzuk36 –, sem az egyes társadalmi rétegek szerves fejlődése, kulturális és érzelmi összeolvadása – mint az egészséges francia típusú nemzetállamiság alapkövetelménye – kijelölésében! Még inkább figyelemre méltó Németh problémaérzékenysége, ha hetvenhét évvel ezelőtti elemzésére rávetítjük az azóta szinte önálló tudományággá izmosodott nation-building, az angolszász nacionalizmustan fogalmi hálóját!37 Ez esetben ugyanis a látlelet mondhatni hibátlan.

Még tökéletesebb és román nemzetpolitikai szempontból létfontosságú lehetett volna, ha a bukaresti stratégák ismerik – és főként meg is szívlelik! – Németh László alábbi megállapítását, egyszersmind sugalmazását:

„Aki Brassóból román fővárost csinál: elerdélyesíti Romániát. Bukarest alaktalan szövevénye helyett ez a tagolt rendosztó város, mely a hódítót is szuggerálja, amint az idevetődő románság viselkedéséből kitűnik. Mondják, hogy az áttelepült regátbeli sosem kívánkozik innen vissza. Ez a nép nevelhetőségét bizonyítja. Brassó Bukarest helyett: ezt a nevelést országprogrammá tenné. Romániához azonban, úgy látszik, mégiscsak jobban illik Bukarest fejnek, s a természetes az, hogy Erdély regátosodjék s ne fordítva.”38

E sorok olvastán a kései elemző, ha van némi fogalma a román történelemről, társadalomfejlődésről, valamint elgondolkozott már a mindenkori magyar–román viszony alapkérdésein, ismét megborzong, s most sem tudhatja: Németh zsenialitásának újabb bizonyítékával van-e dolga, vagy ennek az egymással több mint ezer esztendeje keverten élő s történelmileg, társadalomtörténetileg szokatlan, már-már komplementer módon összefonódott két nép39 sorskódját tartja-e kezében? Annyi bizonyosnak tűnik, csak nagyon kevesen tudtak néhány odavetett mondatban többet, mélyebbet és fontosabbat mondani a román történelem lényegéről, a sokak által ma is „históriai rejtélynek”40 érzett néppé és nemzetté válásról, a meglepően sikeres országépítés mibenlétéről, fura, ámbár tagadhatatlan dinamikájáról, legnagyobb, ma is létező kihívásairól – és sajnos immár valószínűsíthető eredményéről sem…

De vegyük, jóllehet nagyon röviden és erősen leegyszerűsítve, sorjában!

Mit is mond, pontosabban sugall Németh? Nem kevesebbet, mint egy geostratégiai evidenciát. Az európai történelemfejlődés három alrégióját gömbcsuklószerűen összefogó Romániát történeti, társadalom- és mentalitástörténeti szemszögből lehetséges ugyan mesterséges képződménynek tekinteni, ám létezése nem csupán immár kétségbevonhatatlan históriai tény, hanem, egyszersmind, igen fontos geopolitikai fejlemény is. Mert, ha belegondolunk, Moldva, Besszarábiával vagy anélkül, jóllehet szintén tartalmaz némely közép-európaias, rendies (főként lengyeles, itt-ott magyaros) vonásokat, ám alapvetően inkább oroszos, kelet-európai jellegű terület; a Dobrudzsával (a „történelmi” Nagy-Bulgária rovására) csak 1878-ban kiegészített havas-elvi (munténiai és olténiai) tartomány fejlődésére leginkább a törökös, balkánias  társadalomszerkezet és mentalitás nyomta rá kitörölhetetlen bélyegét; míg a Máramarossal, a Partiummal és a Bánsággal kikerekített történelmi Erdély par excellence Közép-Európa szerves tartozéka.41

Igen, voltaképpen „ebben áll a nagy titok”! Mert hiszen, ha egyszer, valamilyen (geopolitikai) „csoda” folytán, e három egymástól szociológiailag és szellemiségében, elitjeinek politikai beidegződéseiben egyaránt jelentősen eltérő régiót (melynek mondhatni egyetlen „kovásza” lakosságának sokat emlegetett túlnyomó, illetve relatív román többsége!) sikerül egy szilárd – Nagy-Romániának nevezett – stratégiai-ideológiai vasabronccsal egységes nemzetállami (államnemzeti) keretbe foglalni, közös intézményrendszerrel, ideológiával (állameszmével) felruházni s ennélfogva néhány évtizedig egyben tartani, az így létrejött új entitás, már csupán a három oldalról nekifeszülő külső bomlasztó stratégiai erők önvédelmi jellegű ellenhatásaként, vagyis elemi politikai ösztönből is kijegecesedik, határai állandókká, létezése pedig geopolitikai  szükségességgé válhat! S az csupán furcsa ráadás, hogy az egyes román régiók mentalitásának kibékíthetetlen „feleselése” – a „regátiak” s az „erdélyiek” eldönthetetlen történelmi disputája a román államalakítás és a társadalmi korszerűsítés terén felmutatott érdemek kimeríthetetlen témájában (említsük meg halkan: a „közép-európaias” és szintén nemesi típusú moldvai társadalomfejlődés- és szellemiség rovására, annak csaknem nyomtalan elsorvasztásával!) – napjainkban sem lankadó dinamikát kölcsönöz a szellemi elitnek s az immár „globalizált” nemzetközi színtéren változatlanul jól manőverező, kiemelkedő érdekérvényesítő képességét gyakorlatilag a fanarióta korszak óta őrző, ám immár többnyire nómenklatúrás kötődésű – az újabb szakirodalomban „nacionalista-szekus oligarchiának” nevezett – politikai osztálynak. Krémjének – az idősebb korosztályaiban változatlanul inkább franciás orientációjú, ám fiatalabb tagjai révén már legalább annyira yankee-s tájékozódású, lényegében a romániai rendszerváltást is mesterien levezénylő Grupul Dialog Social (GDS) vezérkarának – legújabb látványos manővere, hogy minden erkölcsi skrupulus nélkül most is magától értetődő természetességgel sorakozott fel és állt be az „erős elnöki rendszer” megvalósítását meghirdető Traian Băsescu mögé.42 Nemigen számolva azzal – miért is tenné? –, hogy számos vonatkozásban ez a gesztus akaratlanul épp a Németh László által számba vett húszas-harmincas évek disszonáns fejleményeire és beidegződéseire hajaz! Sőt legtekintélyesebb alakja, Gabriel Liiceanu filozófus, a legnagyobb presztizsű bukaresti kiadó, a Humanitas (a hajdan a nagyváradi születésű és magyar anyanyelvű Valter Roman által irányított Editura Politică jogutóda) révén az elmúlt másfél évtizedben – Nae Ionescu, Mircea Eliade, Emil Cioran, Mihail Manoilescu ifjúkori műveinek masszív terjesztése révén – mindennek szellemi előkészítése is gyakorlatilag megtörtént.

Ebben a vonatkozásban nem feledhető, hogy a Németh László némely írását ismerő és a némethi életművet becsülő Petre Þuþea (1902–1991) román konzervatív gondolkodó már Moldva és Havaselve 1859. január 24-i egyesülését-egyesítését is a „csoda” kategóriába sorolta,43 az 1918–1920 közötti három esztendő valóban fátumszerű – s román szemszögből vitán felül az isteni gondviselés44 jeleként értelmezhető – jelzője pedig jó néhány kortársi visszaemlékezésben „annus mirabilis”…

(Folytatjuk)

JEGYZETEK

1. Lásd például Németh László: Sorskérdések. (A szöveget gondozta Grezsa Ferenc; az utószót írta Juhász Gyula.) 1989. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó (a továbbiakban: Németh 1989).

2. Eredetileg ez az esszé is a Tanú 1935/10. tematikus számaként jelent meg! Közelebbről: Tanú, 1935/3–4. 113–182. Ám egy adat szerint csak 1936 legelején került az olvasók kezébe. Vö. Németh László: Tanú-évek. In: Németh László: Homályból homályba. Életrajzi írások. I. köt. Bp., 1977. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 441–511; A Tanú állomásai. Uo. 512–527. (A hivatkozott filológiai adat az 521. lapon található, a továbbiakban: Németh 1977.)

3. „Mi szeretnék lenni? Író, tudós? Talán nevetségesnek hat, ha leírom: a magyar szellemi élet organizátora.” Részlet Németh Osváthoz intézett önérzetes leveléből.Lásd Íróvá avatnak. In: Németh 1977, II. köt. 305.

4. Lásd Németh László: Bibliográfia. Összeállította Hartyányi István és Kovács Zoltán. Bp., 1992, Petőfi Irodalmi Múzeum.

5. Vö. Ablonczy Balázs: Értelmiségiek, ideológusok, fellegjárók. Portrék a Horthy-korszak szellemi elitjéből. Rubicon, 2007/4–5. 72–79. (a Németh-portré a 76–79. lapon).

6. Mikecs László: Csángók. Bp., 1941. Bolyai Akadémia, A Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. Kiadása.

7. Mikecs László: Románia. Útijegyzetek. (II. kiadás). Bp., 1940. Bolyai Akadémia, Bolyai Könyvek (a továbbiakban: Mikecs 1940).

8. Kósa László: Mikecs László élete és munkássága. In: Mikecs László: Csángók. (II. kiadás.). Bp., 1989. Bolyai Akadémia, Optimum Kiadó, I–VIII (a továbbiakban: Mikecs 1989).

9. Csupán zárójelben említjük: maradt azért fenn néhány, a szerző által hártyapapír-fecniken s.k. helyreállított-kiegészített példány, így az 1989-es második kiadás gondos szerkesztője – Jávor Éva – az eredeti szerzői szándéknak megfelelően Függelékben tette közzé a megcsonkított részeket. Vö. Mikecs 1989. 413–440.

10. Németh írásának amúgy is rendkívüli hatását tovább növeli és árnyalja, hogy másik három társa is megformálta szintúgy különlegesnek érzett romániai élményeit – Boldizsár két alkalommal is. Lásd Boldizsár Iván: Erdély második Trianonja és uő: Utazás a Regátban és Erdélyben. Kötetben legutóbb: Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Egybegyűjtötte, a szöveget rendezte, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította Nagy Pál. Marosvásárhely, 2001. Mentor Kiadó (a továbbiakban: Németh–Nagy) 2001, 103–114., ill. 289–328.); Keresztury Dezső: Utazás közben. Németh Lászlóra emlékezve (Németh-Nagy 2001, 264–269.); Szabó Zoltán: A Vaskapun túl. Bp., 1937. Lásd még uő: Vigasztalásul útnak indulunk. In: Németh–Nagy 2001. 241–248.

11. A küldöttség egyik tagja, Szabó Zoltán, még az időközben Bulgáriához visszakerült dél-dobrudzsai Balcic-ba, a román királyi család – a Hohenzollern-dinasztia – nyári rezidenciájába is ellátogat. Nem követi viszont a többieket Erdélybe, mert menyasszonyával Konstantinápolyba utaznak tovább. Mulasztását élete végéig bánni fogja.

12. Lásd bővebben Miskolczy Ambrus: Iorga-paradoxonok. (Egy régi Iorga-mű: „Az erdélyi és a magyarországi románok történeté”-ről – 1915/1989. In: Miskolczy Ambrus: Eszmék és téveszmék. Kritikai esszék a román múlt és jelen vitás kérdéseit tárgyaló könyvekről [Disputa]. Bp., 1994. Bereményi Kiadó – ELTE BTK, Román Filológiai Tanszék (a továbbiakban Miskolczy 1994).

13. Édesapja 1897 szeptembere és 1903. február 28. között a nagybányai M. Kir. Állami Főgimnázium helyettes, majd rendes tanára. Vö. Németh József: Napló [1898 - 1911] – Hét év [1914 - 1921] (Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Füzi László). Bp., 1993. Magvető Könyvkiadó, 6. Lásd bővebben Máriás József: Németh László és Nagybánya. In: Irodalmi és stilisztikai tanulmányok. Buk., 1984, Kriterion.

14. „þara vecină şi prietenă” – Nicolae Ceauşescu (1918–1989) elhíresült, egyértelműen Magyarországra utaló szóleleménye.

15. „Én, a közép-európai utas, bizonyos szomorúsággal és iróniával hallgattam őket” – ti. bukaresti román értelmiségi partnereit. Németh László: Magyarok Romániában. In: Németh László: A minőség forradalma – Kisebbségben. Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok. II. köt. Bp., 1992. Püski Kiadó, 739–804. Az idézett mondatot lásd a 764. oldalon. (A továbbiakban: Németh 1992.)

16. „mi Duna-népek […] itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk.” Lásd Németh László: Duna-Európa. Tejtestvérek. In: Németh László: Európai utas. Tanulmányok. Bp., 1973. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 672–674. Az idézett mondatot lásd a 674. oldalon.

17. Lásd bővebben Bibó István: Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfű Gyulával folytatott vitája. Valóság, 1979/8. 35–38.

18. Németh–Nagy 2001.

19. „Olvastatja magát, s nem csupán tárgyválasztása okán, hanem eleven, érzékletes stílusa miatt is. Egyike a legjobban megírt Németh-műveknek.” Lásd Erdélyi K. Mihály: Németh László romániai útirajza. In: Németh–Nagy 2001. 281–288. (Az idézet helye: 284.)

20. Összegzését lásd például Erdélyi K. Mihály: i.m. 284–286.

21. Vö. Németh László: Gályapadból laboratórium. A fordító. In: Németh 1977. II köt. 181–198.

22. Németh 1992. 743, 745.

23. Lásd erről például Miskolczy Ambrus: A kontinuitás-vita historikuma (Tallózás a román etnogenezis historiográfiájában). In: Miskolczy 1994. 8–21.

24. Németh 1992. 759. (Kiemelés az eredetiben!)

25. Uo. 764.

26. Esszéje egy másik helyén ezt félreérthetetlen nyíltsággal megismétli: „Szabadságát [ti. a román népét] mások vívták ki neki, az egyesülést nem egy győztes háború hozta meg (amely mégiscsak próbája az erkölcsi erőnek), hanem a szerencsés csatlakozás. Beleült egy közel húszmilliós birodalomba, kiosztatott neki Európa legkényesebb pontján a »nagy nemzet« szerep, anélkül hogy a képességvizsgát a nép és a vezetők letették volna. A szerep azonban itt van és meg kell felelni neki.” Németh 1992. 762.

27. Kossuth Lajos: Fölvilágosítások a Dunai Confoederatio projectumához. In: Deák Ferencz beszédei, 1867–1868. Összegyűjtötte Kónyi Manó. Bp., 1898. Franklin Társulat, 58.

28. Németh 1992. 771–772.

29. Ezeket Mikecs, nemes egyszerűséggel, „nagy zsákmány”-nak nevezi, akárcsak Bánffy Miklós Huszonöt év (1945). (sajtó alá rendezte Major Zoltán) Bp., 1993. Püski, 43. és Hory András a Bukaresttől Varsóig (sajtó alá rendezte Pritz Pál) c. emlékirat szerzője is művének nem publikált egyik passzusában. Bp., 1987. Gondolat. (Bánffynál a „magyar zsákmány”, Horynál pedig a „trianoni zsákmány” szókapcsolat szerepel! Vö. Borsi-Kálmán Béla: Öt nemzedék és ami előtte következik… A temesvári Levente-pör 1919–1920. Bp., 2006, Noran Kiadó, 349. (173. jegyzet!), a továbbiakban B-KB 2006.) A Mikecs-minősítés szövegösszefüggése: „A văleni [értsd: a N. Iorga által inspirált és terjesztett] román nacionalizmus, függetlenül attól, hogy milyen volt a nagy zsákmány előtt […] utána azzá a törekvéssé vált, hogy az egyszerre csak meglett nagy ország birtoklására méltónak tüntesse fel a román népet: erősnek, vitálisnak, műveltnek, nyugatinak. Ez volt a nyári tanfolyam legfőbb tapasztalata.” Mikecs 1940. 24. (Az én kiemelésem! – B-KB.)

30. Vö. Mihai Răzvan Ungureanu: Destinul miturilor istorice contemporane ale românilor. Au ele un viitor?

Xenopoliana. Istoria ca discurs demistificător. 1998. 3–4. 34–48.

31. Lásd Tibori Szabó Zoltán [Kolozsvár]: Fagyos szelek a román – moldovai testvéri viszonyban. Népszabadság, 2007. október 16. 9. (A továbbiakban: Tibori 2007.)

32. Ez már a múlt század harmincas éveiben is így volt, s Németh  László is észleli: „Egyetlen komoly veszedelem számukra az orosz, s mégis Oroszországról egy rossz szót sem hallani: Oroszország egyszer majd összeroppantja, de egyelőre nem ingerli őket.” Németh 1992. 795.

33. Ennek esetleges geopolitikai kereteiről és tétjéről lásd Gereben Ágnes: Casus belli: a Fekete-tenger. Magyar Hírlap, 2007. augusztus 23. 15. és Tibori 2007.

34. Lásd erről újabban Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Bp., 2007. Nemzeti Tankönyvkiadó.

35. „Aparent Bucureştiul şi-a asumat conştient poziþia de vîrf de lance politico-diplomatic în numele SUA, Uniunii Europene, al statelor din Balcani şi al unei părþi a statelor din zona încredinþat României în acest sens. Ultimele desfăşurări din zonele menþionate reflectă indubitabil inconsistenþa rolului  voluntar (mai degrabă voluntarist) asumat de şeful statului român confirmat de altfel şi de absenþa unui sprijin real politico-diplomatic din partea factorilor menþionaþi.” („Bukarest látszólag tudatosan vállalta föl a politikai-diplomáciai lándzsahegy pozíciót az USA, az EU, a balkáni államok és a Romániára ebben az értelemben bízott országok egy részének nevében. Az említett térségekben bekövetkezett legutóbbi fejlemények kétségtelenül tükrözik a román államfő által vállalt emez önkéntes (inkább voluntarista) szerep tarthatatlanságát [törékenységét], amelyet egyébként az említett tényezők részéről megnyilvánuló reális támogatás hiánya is megerősít.”) Lásd bővebben prof. Liviu Turcu: Singuri în faþa Moscovei. Jurnalul Naþional, 2007. július 5. (http://www.jurnalul.ro/articole /96455/ singuri-in-fata-moscovei)

36. Lásd erről újabban Neagu Djuvara: Le pays roumain entre Orient et Occident. Les Principautés danubiennes au début du XIXe siècle. Paris, 1989. Publications Orientalistes de France. Vö. Miskolczy Ambrus: Kelet és Nyugat között (A román haza Párizsban). In: Miskolccy 1994. 116–123.

37. Ennek kiemelkedő és térségünk történetírásában emblematikusnak számító darabjai például Ernst Gellner: Nations and Nationalism. Oxford, 1983, Blackwell (új kiadás: Oxford, 2006. Blackwell) és Benedict Andersson Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London, 1983 (magyar változat: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Bp., 2006. L’Harmattan Kiadó című munkái. A magyar–román viszonyt tárgyaló újabb keletű munkák közül lásd például Rogers Brubaker – Feischmidt Margit – Jon Fox – Liana Grancea: Nationalist Politics and Everyday Ethnicity in a Transilvanian Town. Princeton – Oxford, 2006, Princeton University Press. Legújabban: Rogers Brubaker: Nacionalizmus új keretek között. (Ford. Erdősi Péter.) Bp., 2007. L’Harmattan–Atelier.

38. Németh 1992. 774. (Az én kiemelésem! – B-KB.) A gondolatot Mikecs is átveszi, ilyenformán: „Erdély regáti román szintre való süllyesztését.” (Lásd később a főszövegben is:  Mikecs 1940. 157.)

39. Lásd erről bővebben Makkai László: Magyar–román közös múlt. Bp., 1948. Teleki Pál Tudományos Intézet, 2. kiadás: Bp., 1989. Héttorony Kiadó.

40. Vö. Gheorghe I. Brătianu: O enigmă şi un miracol istoric: poporul român, Buc., 1940, Fundaþia pentru li-teratură şi artă „Regele Carol II. Uő: Une énigme et un miracle historique: le peuple roumain. Buc., 1989. Editura ştiinþifică şi enciclopedică.

41. Lásd erről bővebben Borsi-Kálmán Béla: A román–magyar ellentétek gyökerei. A megbékélés lehetőségei 1989 után (Vázlat). In: Borsi-Kálmán Béla: Kérdések és álkérdések. Gondolatok a csoportérdek-érvényesítés, a nemzeti önkép és a globális stratégiák összefüggéseiről. Bp., 2004. Akadémiai Kiadó, 31–84. (A továbbiakban B-KB 2004.)

42. Legtekintélyesebb tagjai: Gabriel Liiceanu  és Andrei Pleşu filozófus, Vladimir Tismăneanu, az Egyesült Államokba emigrált neves politológus, Horia-Roman Patapievici filozófus (látványos „helyzetbe hozása” a román rendszerváltás hajnalán a Liiceanu–Pleşu duó több mint jóindulatú bábáskodásával történt, jelenleg a Románok Világszövetsége elnöke), Traian Ungureanu közíró,  Cătălin Avramescu politológus etc. Vö. Tibori Szabó Zoltán: A játékos elnök álmai. Băsescu megkísérli átalakítani a román politikai rendszert, szélesíteni az alkotmány kereteit. Népszabadság, 2007. július 26. 9. („A Băsescu testére szabott új alkotmány kidolgozásához a  Vladimir Tismăneanu politológus és a Gabriel Liiceanu filozófus vezette értelmiségi csoport már hozzá is látott.” Uo.)

43. B-KB 2004, 58. Vö. Radu Preda: Jurnal cu Petre Þuþea. Buc., 1992. Humanitas.

44. Ennek a már-már misztikus, ugyanakkor pragmatizmussal elegyes várakozásnak Iorga így ad hangot egyik fontos művének zárszavában – fél évtizeddel a trianoni végzések előtt: „Azzal a meggyőződéssel zárjuk munkánkat, hogy a román nép nemzeti erőinek nevelését célzó műnek még a kezdeteinél vagyunk és – váratlan és gondviselésszerű változásokon kívül – nem várhatunk semmi jót és biztosat, ami gyors normális fejlődést tenne lehetővé, csak miután ezen nemzeti erők nevelése tetté válik.” Lásd Nicolae Iorga: Istoria românilor din Ardeal şi Transilvania. Buc., 1989 [1915]. Editura ştiinþifică şi enciclopedică, 513. (Miskolczy Ambrus fordítása, vV. Miskolczy 1994. 174.)

*A cikk a szíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Magyar Köztársaság Bukaresti Kulturális Intézete által szervezett Magyarok a román irodalomban – románok a magyar irodalomban. Maghiarii în literatura română – românii în literatura maghiară c. Nemzetközi Imagológiai Konferencia keretében 2007. április 28-án délután elhangzott előadás szerkesztett és jelentősen bővített változata.