Kedves Olvasó, biztosan Ön is volt már abban a helyzetben, hogy szeretett volna eljutni egy kiállításra, de egyéb elfoglaltságai miatt, vagy mert a világ másik csücskében rendezték meg azt, nem adódott rá alkalma. A Balkon folyóirat azért is jó olvasmány, mert ahelyett hogy megoldást kínálna ezen dilemmára, fokozza vágyunkat az ilyen élményekre, találkozásokra. A folyóiratban megjelent írások végigkísérik az olvasó képzeletét a tárlatokon, képzőművészeti vásárokon, sőt még a művészekkel is kapcsolatba kerülhetnek egy-egy riport által.

Simon Zsuzsa ellát a szakavatott műélvező szemével a müncheni kiállítócsarnok fekete festményeihez, pontos információkkal szolgálva apró részletekről. A tárlat megtekintése előtt kiderül, hogy csupán amerikai festők képei lesznek láthatóak, holott Európa sem szűkölködik fekete monokrómban. A művészettörténeti és elméleti áttekintés után immár felkészülve léphetünk a kiállítócsarnok termeibe, fokozatosan beleveszve a festmények örvényébe. Először fehér termen haladunk át, a falon nagy, fekete felirattal: Black Painting. Aztán egy alig megvilágított, fekete terem, a falakon a feketéről szóló szövegekkel. Ezen átóvakodva kerülnek elénk az első képek, Robert Rauschenberg munkái. Sötét, domborműszerű mázolmányok, amelyeken főszerephez jut a kollázstechnika. A következő terem Ad Reinhardté, aki színes feketét használ, a fekete különböző árnyalatait. Itt ideiglenesen megszakad a sétánk, hogy fellélegezzünk, és pihenőként filmeket nézhessünk festőkről, az ötvenes-hatvanas évekbeli New York művészeinek életéről. Majd Rothko következik miszticizmust, spiritualitást árasztó festményeivel. A különböző, egybefolyó feketéket itt már nem olyan könnyű elválasztani egymástól. Frank Stella képei a nyomasztó, nehéz légkör után üdítően hatnak. Fehér csíkos, fekete alkotásai valahol a második és harmadik dimenzió között mozognak. Különösebb belegondolást, magyarázatokat egyébként a festő szerint sem igényelnek. Végül, ugyanúgy, ahogyan belépett ebbe a fekete világba, fekete termen keresztül távozik a látogató.

Egy másik cikk szintén a monokrómiáról szól, de a főszerep immár a kék színnek, valamint Yves Kleinnak jut. Kürti Emese Kék forradalom című szövege egy bájos szélhámos alkotásairól és a belőlük összeállított kiállításról ad hírt, amelynek darabjai és hangulata is egy önmitizáló, önző festő szellemiségét hivatottak képviselni, aki feltalálta és szabadalmaztatta az International Klein Blue-t, a legtisztább és legvalódibb kéket. A cikk írója enyhe iróniával ecseteli a kék monokrómok, a meztelen, kék festékben tocsogó modellek, tűzfestmények és kapcsolódó filmek kavalkádját.

Újabb „szélhámosságok” lepleződnek le ezután. A Műcsarnokban rendezett médiaművészeti és történeti kiállítás Kempelen Farkas alkotásait véve alapul múltbeli és jelenkori csodákat mutat be, melyekről Bodor Katánál olvashatunk. Kempelen sakkautomatájával lett híressé, holott az emberiség neki köszönheti az első beszélő- és írógépet, különféle tűz- és gőzgépeket, kútszerkezeteket, emelőgépeket, melyek mind-mind szerepelnek a kiállításon. Az alkotóját híressé varázsoló Török egyébként csak pajkos szemfényvesztés, automata, mely egy bonyolult szerkezet és a benne elrejtett ember segítségével hírességek sorának adott mattot. A kiállítás érdekessége, hogy a látogató ki is próbálhatja ezt a masinát egy külön erre a célra létrehozott másolaton. Az összekötő Kempelen és a mai világ között, Jovánovics György műve, szintén sakkozógép. Liza Wiathruck vakon nyer minden játszmát. A baba érzékeli a gyenge fényjeleket, és eszerint mozgatja a bábut. Azon tárgyak szerkezeti alapját, amelyek ezután láthatóak, a Török és a Liza képezik. Gépek, amelyek lerajzolják a világot, robotkutyák és egyéb furcsaságok. A kérdés csupán az, hogy ember nélkül vajon működhetnek-e.

De ha már a szenzációknál tartunk, Ligetfalvi Gergely nyomán szót kellene ejtenünk a Nouveau Réalisme-ról, amely névadója egy Párizsban rendezett tárlatnak. Annak idején maguk az alkotók is megpróbáltak neki kereteket adni, 1960. október 27-én, Yves Klein lakásán írták alá az alapító okmányt, de mivel összekaptak a mozgalom fundamentum nélküliségének, korlátolhatatlanságának is betudhatóan, a közvélemény szemében az egész csupán húsz percig tartott. Valójában azonban tíz évig. A kiállított tárgyak száma kétszáz köré tehető, hármas csoportosításban. A másodikból (Dialogues avec Duchamp) Daniel Spoerri Kitchka reggelije című munkája vonhatja magára leginkább figyelmünket: a művész asztallaphoz ragasztotta barátnője reggeliző eszközeit, és képként állította ki. Egy másik érdekes munka Wolf Vostelé, aki egy bombázót ábrázoló kinagyított újságkivágásra lövedéksorozatként rúzsokat ragasztott.

Lehetséges tehát, hogy akár távolról is meg lehet szemlélni egy kiállítást vagy akár többet is. Tegyük fel egy Balkonról. Az alkotások mégsem veszítik el lényegüket, jelentésüket. Sőt az is lehetséges, hogy ily módon több ismeret birtokába juthatunk. Vagy talán mégis jobb közel menni? (Balkon, 2007. 5.)