Gömöri György Sakkjában éppúgy az élet vagy talán sokkal inkább a halál játszmáját vetíti a sakkra, mint az alcímben jelzett angol vers költője (Carol Rumens). Ő azonban tovább redukálja ezt a sakk-allegóriát, pusztán a halálra, illetve az életre mint küzdelemre, de úgy, hogy élet és sakk viszonyára folyamatosan abból az alapállásból utalgat, mint az angol szerző.

Valóban margó-vers a Gömörié, összerántott, a lényegre redukált élet–sakk párhuzam. Nála nincs fénylő mandzsettájú Isten-kéz a tábla fölött, nincsen a bábura vonatkoztatott erkölcsi fölény.

Élet. Sakk. Az ember veszít. De természetesen nem mindegy, kivel szemben (Istennel szemben? A halállal szemben? A másik emberrel szemben?), mint ahogy az sem mellékes, akar-e egyáltalán nyerni. Beletörődéssel veszít-e?

Míg Rumens Sakkozókjában a „bábu” lélektanára is kitekint (erkölcsi fölénye abból adódik, hogy tisztában van önnön helyzetével, és talán győzni sem akar igazán), Gömöri csupán a bábu helyzetére összpontosít. Utóbbinál az ellenfél nem egy egyenrangú másik, a harcolók felől pedig hiányzik a játékos keze. A Fekete Királynő ellen folyik a küzdelem. A Fekete Királynő pedig, mint halál, szerelem, nő – de mindenképpen vég(zet) – jelenik meg. Játékos küzd bábuval („Bármilyen ügyes is vagy / és jól mozogsz a fehérrel, / […] előnybe jut […] / a Fekete Királynő”). Azt sugallja ez a megoldás, mintha a játékos-én („te”) a bábuval kerülne szembe (mitizált élet-halál bábuval), és csak mint kérdőjel vetődhetne fel a bábut mozgató ellenfél (Isten?) kiléte.

Rumens Istene minden bábuval rendelkezik. Mandzsettás keze harcmezők fölött lebeg, a bábu pedig pusztán alárendelt teremtmény, de éppen attól nagyszerű, hogy tudja ezt. Valódi sakk-predestináció ez, méghozzá olyan Isten jelenlétében, aki valahogy úgy kegyes-kegyetlen, ahogy csak a világháború(k) óta (és azokkal összefüggésben) lehet az:

„Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és keritésen. / […] akkorra én már mint a kő vagyok…” (Pilinszky János)

„S te másik fent, te hallgatag, / ezüst-küllős pillád se rebben, / úgy nézed millió fiad / hamvát szóródni a szelekben…” (Nemes Nagy Ágnes) – azzal a különbséggel, hogy itt nemcsak nézi a hamvakat, hanem Ő maga szórja is (sőt megkockáztatnám: a hamvasztást is az Ő számlájára lehet írni). Nemcsak néz, amint állunk a napon, hanem maga csúsztatja alánk a táblát, fölénk nagy, nap-mandzsettás kezét, körénk a követ, a kerítést. Feketén-fehéren predestinál. A kivégzőosztagok önnön kivégzésükre indulnak el, az ellenszegülés pedig tébolyhoz vezet. A kockák (sebek, harcmezők) fölött „nem történik semmi”. Előre lejátszott játszma, „hasztalan ragyogás”. A bábuk meg összekoccannak, és farkasszemet néznek a biztos halál előtt.

Csak a nőket, az asszonyokat emeli ki a játszmából a szerző. Ők „máshol várakoznak, / ártatlanul”. A királynő sem jelenik meg a versben (talán valahol, „túl a reményen” épp egy kígyó fejére tapos).

Gömörinél ilyesmiről (mandzsettáról, predestinációról) szó sem esik, az ő helyzet-versének fókuszában a Fekete Királynő áll (a fehéren „ártatlan”, reményen túli nőalak ellentétpárjaként akár). Az isteni játékról sem beszélhetünk, annak egy halványan felvázolt (ellentétes előjelű) változatáról is csak utalásszerűen, amennyiben meg- vagy inkább odasejtjük a Fekete (!) Királyt is, ez esetben mint valóban gyenge figurát, aki körül azonban végzetes játszma forog.

Nincs olyan tág, sokfelé utaló (gondoljunk csak az Istent kihívó Steinitz tébolyára) felépítmény sem, mint a jelzett verselőd esetében. Margó van. Margóra írt sorok.

A vers maga – mint korábban említettem – a helyzetre koncentrál, a végső csattanóra éleződik ki, de sajnos már az első sorban lelövi azt, mert mindjárt az elején összefoglal. Fölösleges – mert megjelenése fölöslegessé teszi a folytatást. Mindent előrevetít, holott a csattanó (és annak csattanó volta) lenne igazán fontos. A vers a továbbiakban lépésenként közelít ezen csattanó felé, míg végül meg nem pillantjuk – dermesztő momentum – a Fekete Királynőt a táblán (így, nagybetűs, méltóságos tombolásban).

Ami a két vers sakkszemléletében azonos, hogy (fejben) eleve lejátszott, biztos, de legalábbis sejthető kimenetelű játszmát sugallnak. A Gömöri-vers a szabályok közé (Pilinszkyvel mondhatnánk úgy is: „20x20 centiméteren”) beszorított ember küzdelmét vázolja fel, s ebben az esetben (is) előrelátható a végkifejlet. Az angol vers szerzője azonban utalást tesz egy amolyan Beckettet idéző sakkdramaturgiára is. Visky András Beckett-magyarázataiból kiindulva: van helyzet – gondoljunk A játszma végére –, ahonnan az adott szabályok között már nem születhet megoldás. Mondjuk két király marad a táblán – döntetlen. Egyetlen „kiút” (jobb híján nevezem így, bár talán nem ártana tartózkodni ettől a kifejezéstől – főként ha nem egyértelmű, mit jelenthet  a kiút, s mi képezhetne kiutat) létezhet még: a szabályokon, a játszmán kívülről jövő. Hívjuk Istennek.

Valamiképpen e köré a probléma köré épül ez a két vers is, ha eltérő módon is (a szövegben megjelenő aktust tekintve Gömörinél például szinte ellentétesen – hiszen itt még a reménytelenség sem minősülhet át reménnyé).¹

Rumens megcsillantja a megsejtett Isten-kezet, s bár „a vége” itt is „űrnél is mélyebb hiány”, a remény, a deszkarésbe sírt, jelen van a versben („A sakkozók mégis szépségről beszélnek”).

Gömöri margóversében azonban már nincs választás, nincs valódi remény-tényező (kívülről jövő sem, nemhogy játszmán belüli), csak amolyan „szalma közt kidöntött”. Van viszont vége a játszmának, és van győztes is. Nagy kezdőbetűkkel, feketén.

 JEGYZET

1.        „Beckett színházában a katarzis negatív teológiai megközelítése jelenik meg: az előadás folyamán minimálisan a katarzis hiányát kell megélni mint emberi tragédiát. Ezért nem fejeződnek be Beckett darabjai. Újra és újra vissza kell térnünk a színházba, és ezzel a körkörösséggel a totális reménytelenség mint remény jelenik meg – ebből fakad a becketti derű.” (Visky András: Negyedik nap a Beckettre való emlékezés jegyében. http://www.huntheater.ro/lista_m.php?soid=135. Letöltve 2007. június 29-én)