Carol Rumens költeménye teljes egészében a kettősség játékára épül: egyrészt megőrzi mindazokat a konkrétumokat, melyek egy sakkjátszmához tartoznak, ugyanakkor azonban átmetaforizálja az egész sakk-témát azáltal, hogy a konkrétumokra több más, mélyebb jelentést hordozó kérdést is ráépít, így például az idő problematikáját, a művészet kérdéskörét, illetve az érdemes–nem érdemes örökös dilemmáit is belevetíti e témába.

Már a vers elején impliciten ott a világbavetettség egzisztencialista fogantatású gondolata, azaz a modern ember azon érzése, hogy egy kaotikus, szabályok nélküli világban él, ahol lehetetlen a tájékozódás, nincs egy biztos pont, amelyhez viszonyulni tudna. E gondolat alapján úgy tűnik, hogy Isten ugyan megteremtette a világot, de aztán szépen visszavonult belőle, csak föntről irányít, rideg magatartást tanúsítva bábui iránt, irántunk. Erre a ridegségre utal a fényárban úszó mandzsettagombok ragyogása, amely gondolat kettősségét, mélyebb értelmét a rákövetkező kérdés által nyeri el: „Így fénylett Isten is / Flandersnél, Sztálingrádnál?” Ebben az értelemben tehát mi, bár játsszuk a magunk sakkjátékait, ugyancsak egy-egy jól sikerült bábut testesítünk meg, küzdünk, lépünk, számítgatunk az élet sakktábláján, míg Valaki kívülről bennünket is tologat, majd egy jó parti után egyszerűen lesöpör a színről. Ha pedig így áll a helyzet, ebből újra kérdés következik: és akkor mi értelme van bárminek is? Mi értelme, hogy „A sakkozók mégis szépségről beszélnek”, ha mindenek után csak az „űrnél is mélyebb hiány” következik, „üvöltő szél a sakkmezők fölött”?

Mindezzel az értelmetlen csatázással, a küzdésbe való beleőrüléssel (Steinitz) áll szemben a költészet, áttételesen a művészet, mely talán örökérvényűsége által képes egyfajta támpontot adni a magára maradt ember számára, megbontva egyúttal a rideg valóság rideg rendjét is.

A költemény szintén kettősségénél fogva kérdőjelezi meg az idő egysíkú, objektív voltát is, úgy, hogy érdekes módon magát az idő fogalmát asszociálja a zongorista kezével, tehát a zenével, művészettel, ahol (akárcsak a sakkban) végtelen kombinációs lehetőség kínálkozik („a billentyűsor több akkordot rejt, / mint atomot a világegyetem”). Az egy, jól átlátható, jól elkülöníthető idő képzete így többszörösen is megkérdőjeleződik, akár a hangok a végtelen variálási lehetőségeikhez való asszociáció által, akár a sakkban alkalmazható beláthatatlan kombinációk által. Az objektív idő megkérdőjelezése, a gondolat, hogy valaki bábuként irányít, játékszerként használ bennünket, többek közt Borges Sakk című költeményében is megjelenik, ahol Rumenshez hasonlóan kétségekkel teli befejezést hagy  maga után, s ugyanakkor egyfajta szkeptikus cinizmus is kiérezhető a költeményből. („Isten-játékos-bábuk. Micsoda / Istenen túli isten játssza a / por s idő, álom s halál partiját?” – Imreh András fordítása.)