A Korunkban ritka vendég volt Eörsi István (1931–2005). Személyes kapcsolatunk néhány alkalmi találkozásra, rövid beszélgetésekre korlátozódott. Annál jobban meglepődtem, hogy iratok rendezgetése közben három, nekem címzett levelére bukkantam. Mind a három szerkesztőségi tervekhez, kérésekhez kötődik. Az első kettő, 1971-ből, nyilván Gáll Ernő főszerkesztői elképzeléséhez kapcsolható (bár G. E. levélhagyatékában nincs nyoma Eörsi Istvánnal való kapcsolatnak). Arra nem tudok visszaemlékezni, hogy mi volt az előzménye a három Eörsi-vers Korunkba kerülésének (ő küldte őket? én válogattam volna, valamelyik magyarországi lapból? – akkoriban még előfordulhatott ilyen átvétel); harmincöt év után mindenesetre megállapítható, hogy a tájainkon úttörőnek számító antropológiai lapszámba jól illettek. (Az 1971. februári Korunkat Gáll Ernő tanulmánya nyitotta, utalással benne Ernst Blochra, az emberi elégedetlenség és remény kiemelésére. Található ugyanitt egy Heideg-ger-szöveg, K. Jakab Antal fordításában, egy Bretter-esszé nyelv és erkölcs összefüggéséről, De Gaulle-emlékiratrészlet, Pusztai János regényrészlete, a Zsé birtokából, Csetri Elek szövegközlése és írása Teleki Sándorról, a rövid könyvszemlék közt pedig Ká-nyádi új verskötetéről, Páskándi Géza drámakötetéről és Vekerdi László Németh László-kismonográfiájáról olvasható ismertetés.) A lezárult Eörsi-életmű előtt tisztelegve, ide iktatom, a levelek elé, a Korunkban 1971-ben már közölt versek egyikét; 1956 decemberétől többéves börtönbüntetést szenvedett szerzőjére és a korra egyaránt fényt vet.

Közök

Fák zöld fáklyáját

elfújta képzeletem

kövek megbízható súlya

nem nyugtatott meg sohasem –

miért kell mindennek nekiütődnöm

miért vonzanak az élek és szögletek

miért nem tudok átlépni a göröngyön

közöket miért nem keresek?

A bolygók s atomok közti közökben

berendezkedhet a gondolat

a percek s emberek közti közökben

kipárnázhatná biztonságomat

fák karéja homok és felhő

és csapódásaim lármája helyett

hallgathatnám a mindenképp-közelgő

macskapuha lépteket.

Az 1971-es Eörsi-levelekben a megkeresett Lukács-tanítvány válaszol. (Köztudottan: a két világháború közti, Gaál Gábor szerkesztette Korunknak a világhírű marxista filozófus, Lukács György volt az egyik meghatározó szerzője.)

[1971.] III 27.

Kedves Kántor Lajos,

sajnos Lukács György csütörtökön elutazott, de én még leveled megkapása előtt beszéltem vele a szóban forgó interjúról; szavaiból kiderült, hogy az interjút egyáltalán nem ismeri el a saját szövegének. Egy alkalmi beszélgetés rosszindulatú és pletykás indítékú rögzítésének tartja, melyet az érdekességet hajhászó újságíró teljesen a saját kútfeje szerint módosított és tálalt. Mindenesetre leveled megkapása után azonnal felhívtam Fehér Ferencet (Lukácshoz már nem juthattam el, közeli utazása miatt), aki szintén azt mondta, hogy az Öreg semmilyen vonatkozásban nem ismeri el a magáénak az interjút. – Ami a másik szöveget illeti: a késlekedés érthetetlen, Fehér, aki a kézirat ügyét a Jogvédőnél intézte, megígérte, hogy megsürgeti a dolgot.

Örülök, hogy a verseim lejöttek; majd csak megérkezik a példány is.

Sajnálom, hogy nem tudtam jobban a hasznotokra lenni; remélem, más alkalommal majd több sikerrel járhatok.

                                                                                      Minden jókat kíván és üdvözöl

                                                                                                       Eörsi István

A Jogvédőre tett utalást a második levél magyarázza (Fehér), az itt szereplő irodalomjegyzék jelentését azonban (Lukács-művekre vonatkozik?) nem tudom fölfejteni. A lényeg azonban e nélkül is érthető.

1971. IX 23.

Kedves Lajos,

ma (!) kaptam meg az Élet és Irodalom címére küldött leveledet; mellékelten küldöm a kért irodalomjegyzéket. Az ügynek azonban van egy kínos vonatkozása is.

Én egy idő óta az Ontológia fordításával foglalkozom (az Élet és Irod.-dal is csak külső szerződésben állok azóta), a Munka-fejezettel kezdtem én is a munkát; az örökösök kérésére eljuttattam ebből egy részt a Valóságnak, olyan részt, amely már nyilván (legalábbis németül) elő volt készítve nyomtatásra. Ez – mint erről leveledből meghökkenve értesültem – azonos a Fehér által nektek küldött résszel. Én erről természetesen nem tudtam (semmiből sem állt volna nekem egy másik részt adni a Valóságnak), amikor megkaptam táviratotokat, halvány gyanú ébredt bennem, felhívtam Fehért, aki azt közölte, hogy azokban a nagyon zűrös napokban (az Öreg betegsége idején) annyi minden történt, ő nem emlékszik rá, melyik részletet postázták Nektek. – Most, leveled vétele után felhívtam a Valóságot, ők már nem tudják leállítani a masinát, novemberi számukban jön a szöveg.

Ez bizony nem volt a szervezés csodája, nagyon sajnálom, hogy így történt; de talán mégsem végzetes a hiba. Ti mikor közölnétek? A Valóság tudomásom szerint a hónap közepe táján szokott megjelenni. (De azért kész röhej: egy kétezer oldalas könyvből elsőnek és egyedül ugyanazt a húsz oldalt kétszer lenyomatni – még szerencse, hogy más olvasóközönségnek.)

Még egyszer kérlek: ne nehezteljetek rám, nagyjából ártatlan vagyok.

Baráti üdvözlettel

                                                                                                                    Eörsi István

A Lukács-fordítás kérdésében a végkifejlet: a Korunk 1971. novemberi lapszámát – amely a munkások, munkásosztály problémakörével foglalkozik – Lukács-szöveg nyitja, A munka mint teleologikus tételezés, K. Jakab Antal fordításában.

Negyedszázaddal későbbi a harmadik Eörsi-levél, a harmadik válasz, a borítékon német bélyeg, berlini pecséttel.

Berlin, 1996. július 30.

Kedves Kántor Lajos,

köszönöm leveledet. Nagyon örülök, hogy Nagy Imre-cikkem tetszett neked. Alkalomadtán szívesen írok a Korunknak, ha jónak látod. De nem tudom megírni egy már megírt cikk változatát csak azért, hogy új szöveg jöjjön létre. Ha új cikket írnék, újra bele kellene másznom az anyagba, el kellene tölteni benne néhány napot vagy inkább hetet. Erre most nincs időm, és különben is úgy érzem: ami nekem fontos volt e témakörből, azt meg is írtam.

Ne haragudj, és ne tekintsd levelemet visszautasításnak. Ismétlem: szívesen állok a Korunk rendelkezésére.

Szeretettel üdvözöl

                                                                                                                    Eörsi István

A munkatársi kapcsolat itt megszakadt – a kölcsönös jószándék ellenére tulajdonképpen meg sem kezdődött. A Korunk 1996. októberi száma – „Damaszkuszi út (1956–  1996)” – Páskándi Géza versével kezdődik, a vers alatt egy kiemelt Páskándi-idézet, prózában: „Ötvenhat persze gyűjtőfogalom. Medence. Tenger. Minden oldalról futottak belé a folyók. Ezért volt valóban mindenekelőtt nemzeti szabadságharc, ahogy régebb írtam: forradalmi szabadságharc. De elsőként nemzeti szabadságharc, mert hozzánk a diktatúrát idegen erők hozták, így a szabadságharc ab ovo a polgári demokráciáért is zajlott, hiszen utóbbit épp a Szovjetunió és a kommunista párt vette el tőlünk. (Mások rábólintásával persze.) Vagyis a szabadságharcban immanensen foglaltatott a demokráciáért vívott küzdelem. Ezért tautologikus, ha azt mondjuk: a magyar ’56 a nemzeti szabadságért és a demokráciáért szállt síkra. Szerintem a második – a demokrácia – magától értetődő. ’56 ugyanakkor közvetve az egész térség felszabadítását is célozta – hatásaiban.” A lap végén, a Talló rovatban olvasható (K. H. szignóval, ami nyilván a folyóirat akkori fiatal politológiai szerkesztőjét, Kelemen Hunort takarja) egy szemlecikk, Nagy Imre időszerűtlen időszerűsége. Ebben a Rainer M. Jánossal készült Népszabadság-interjút, illetve – nagyobb terjedelemben – Eörsi István publicisztikáját (Az időszerűtlenség dicsérete) ismertettük. Eörsi írásából, a Nagy Imre-jellemzésből a szemléző többek közt ezt a részt emelte ki: „Az utolsó szó jogán »a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály« jövendőbeli felmentő ítéletében bízott, így randevúzott utoljára a vádlottak padjánál az internacionalizmus és Vörösmarty Mihály. Hogy jól sikerüljön ez a számára oly létfontosságú találkozás, előbb el kellett magában pusztítania a pártfétis utolsó maradványait. […] A bíróság előtt ezt drámai formában, három egyszerű szóval demonstrálta: »Kegyelmet nem kérek!«”

K. L.