Beszélgetés Kusztos Endrével 1956-ról, művészetről

A nyolcvanéves Kusztos Endrével december első napján, a Kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett kiállításának megnyitója utáni napon, műtermében beszélgettünk, egy pohár vörösbor mellett. Az 1956-os forradalomról, művészetről. Egy vidám, dinamikus, örökké barangoló ember és egy drámai hangokat megérintő művészet megalkotója között kerestem az összefüggést. Fent a falon édesanyjáról a ravatalon készített tusrajza látható. Lent – térben és egyben szimbolikusan is – Kusztos Endre mindennapjainak a kellékei. A műterem hangulata nem könnyű. Nem egyszerű érzéseket vált ki. És nem egyszerű szavakba önteni őket. Ezen a hangulaton keresztül és beszélgetésünk által közeledni próbáltam Kusztos Endréhez; a vidám emberen keresztül a fájdalmast megérteni, a szén bársonyfeketéjén túl a színeket megérezni. Eszembe jutott Nemes Lampérth József festménysorozata, amit felravatalozott apjáról készített, heves ecsetvonásokkal és igencsak élénk és tiszta színekkel.

Sz. S. Gy. Ismered azokat a képeket, amelyeket Nemes Lampérth készített az apjáról?

K.E. Nem ismerem.

Sz. S. Gy. Csodálatos színekben.  Nemes Lampérthnak azokban a vad színeiben.

K. E. Azokat én nem ismerem.

Sz. S. Gy. Édesapja a ravatalon. Azok jutottak eszembe, de azok színben vannak, nagyon erős színekben. Meg hát Mednyánszkynak a...

K. E. ...csavargói. Na, azokat végignéztem többször is a tavaly, amikor volt a Nemzeti Galériában a kiállítás.

Beszélgetésünk során sok művészről szó esett. Azokról, akiket Kusztos Endre csodál, mint például Mednyánszky László, Nagy István, Antoni Tàpies, Alberto Giacometti vagy Henry Moore. A csodálat szó ebben az esetben túlságosan is esetleges, ugyanis Kusztos Endre őket mindig csak úgy említi, hogy saját keresései egy pillanatra az övékkel érintkeznek. Ezek az érintkezések több mint formaiak, másképpen nem lenne érthető Mednyánszky és Hans Hartung egymás mellett való említése sem. A tiszta, robusztusan egyszerű emberi értékek és ezeknek kifejezőeszközei azok, amiket Kusztos Endre velük kapcsolatosan észrevesz. Szó volt a közvetlen mesterről, Miklóssy Gáborról, valamint kortársakról, barátokról is. Beszélgetésünkből azt éreztem, hogy Kusztos Endre odafigyeléssel, kíváncsisággal követi és fogadja el más művészek alkotását, anélkül, hogy azzal összehasonlítaná magát, anélkül hogy a saját művészettörténeti helyét keresné vagy indokolná, versengene. Sokkal inkább az emberi, mint a művészi helykeresés az, ami érezhető (ezen) sorok mögött. És azt hiszem, ettől válnak hitelesebbé is.

A Magyarok Házában, 2004 októberében Balázs Imre által szervezett kiállításáról beszélve jöttek felszínre az 1956-os emlékek, gondolatok és tervek is. A forradalomba véletlen során sodródott bele, erről szerényen mesél, és úgy, mintha csak tegnap történt volna. Akkor Budapesten tartózkodott, és vázlatfüzetébe gyors jegyzeteket készített az eseményekről. Későbbi munkáiban, áttételesen, szimbolikusan felmerülnek a forradalom emlékei.

Sz. S. Gy. Ezek a munkák nem ’56-ban készültek, hanem ’56-ra reflektálnak.

K. E. Igen. A különböző emberi sorsok, amiket éreztem, azok, amiket kifejeznek. Persze valóban nem készültek el azok, amiket nagyon szerettem volna, és hát amikre mindig készültem, hogy megfessem. Azt, ami ott végbement, november 4-ig. Ahhoz válogattam motívumokat, mert tudat alatt ezek mindig bennem voltak. Igen, amiket ott átéltem és ki is választottam, hogy na ezeket majd külön-külön megoldom. De ugyanakkor már arra gondoltam, hogy színben, de színben is nagyon... egypár színre építve az egész képet.

Sz. S. Gy. Színes grafikákban vagy olajban?

K. E. Nem, olajra gondoltam. Úgy válogattam a képeket, hogy na ezek azok a munkák, amelyekkel érdemes foglalkozni tovább és hát megoldani vásznon és olajfestékkel.

Sz. Zs. Most is olajban oldaná meg, ha most kellene megcsinálni?

K. E. Arra gondoltam. Különválasztottam azokat a munkákat, most nem tudom megmutatni, a fényképeit azoknak a képeknek külön raktam.

Sz. S. Gy. Ezek a te képeid?

K. E. Ezek az én képeim lefényképezve, és úgy tettem egy borítékba, hogy na ezek lennének...

Sz. S. Gy. Van egy vázlatfüzeted, amit viszont tényleg akkor készítettél.

K. E. Hát az már egy olyan vázlatfüzet, ami tényleg a helyszínen készült, és a rajzok egy-egy pillanatot ragadnak meg... a fiatalok, ahogy mentek a Rádióhoz, pontosan azt a jelenetet... ehhez nagyon megtalálta a kifejezést versben Csoóri Sándor, a Hitelben jelent meg, éppen ez, amikor mondták, hogy halottaink vannak, és mindenki menjen a Rádióhoz. […] Évek hosszú során nem tudtam, hogy hol van ez a füzet, és azt hittem, hogy már amikor jöttünk vissza ’56 november végén, hogy az ott valahol elkallódott, hogy a vámnál belekerült az elvett munkák közé, és amikor szóba került Sümegi Györggyel, és mondta, hogy őt nagyon érdekelnék ezek a rajzok, hát akkor én elkezdtem, és hónapokon át végignéztem az összes vázlataimat, az ’56 utániakat is, és nem került elő. És akkor írtam is, megírtam, hogy hát nem találtam meg, mikor már mindent átnéztem, és úgy látszik, hogy ez vagy a vámnál, vagy valahol máshol elkallódott. Amikor hát, gondoltam, hogy megnézem a fiamnak is a rajzait. Ezt már inkább csak vigasztalásként, mert ott egészen három-négyéves korától az édesanyja ezeket az ő rajzait, firkáit félretette, egy helyre elrakta. És azok között volt az én vázlatfüzetem is, az Endrécske rajzai között. Nagy öröm volt ez akkor, hogy megvan. Ő sohasem mondta, hogy a vázlatfüzetet eltette.

Sz. Zs. Ezek a vázlatok az utcán készültek?

K. E. Igen, ott a téren, ahol a Sztálin-szobrot ledöntötték.[...] Persze nyugtalanok voltunk, hogy itt bármi megtörténhetik, valamilyen irányból lőni kezdenek. Ami aztán később meg is történt. De ekkor, ezen az estén nem volt semmi.

Sz. S. Gy. Amikor rajzoltál ott, akkor még nem volt olyan veszélyes a hangulat?

K. E. Nem, hát azt hittük, hogy így fog az egész lezajlani. [...] Akkor jöttek a fiatalok, hogy a Rádiónál már halottak is vannak, mert ott ugye ellenállás volt. Na s akkor azokat rajzoltam le, ahogy ezek jöttek, teherkocsikon vagy páncélkocsin, és aztán mentek is tovább. Azok csak olyan firkák, de kifejezték a mozgást.

Sz. S. Gy. Ti mit csináltatok azután?

K. E. Ott várakoztunk... Nem tudtunk kimozdulni.

Sz. Zs. Hány rajz készült?

K. E. Így szám szerint nem tudom, de sok. Hát, amennyi a füzetben van... mert aztán gondolkodó embereket meg töprengő katonákat is, búslakodó orosz katonákat meg búslakodó honvédeket, így, ahogy ülnek... lekrokiztam ezeket a mozdulatokat, amelyekben kifejeződött az a töprengés, hogy vajon most mi is lesz, hogy lesz tovább...

Sz. S. Gy. Azt szeretném kérdezni, hogy te, aki ott voltál, és közvetlenül átélted az eseményeket, hogyan élted meg, hogyan maradt meg benned a forradalom?  Számunkra, azt hiszem, ’56 valami mást jelenthet, talán túlságosan szimbolikus. Említetted, hogy akkor még igazából nem is tudtad, hogy mi történik, mert jóformán véletlenül kerültetek a forgatagba. Utólag átalakultak benned azok az élmények?

K. E. Nem, nem... nem... úgy, ahogy akkor volt... még most is úgy látom... sokszor magam előtt látok most is egy-egy eltaposott embert, mint egy lábtörlő, ahogy átmentek rajta a tankok vagy autók, és úgy volt szétnyomva, ahogy az ember sokszor lát az utcán egy-egy madarat. Csak láttad, hogy ez egy ember volt. A feleségemmel még úgy néztük, hogy a két lába vagy a mellkasa teljesen össze volt keveredve azzal a homokkal, malterrel, sárral, és a földön volt úgy teljesen ellapítva, kinyomva, kinyomtan, kipréselve.

Sz. S. Gy. Egy jó évtizeddel korábban is ez történt, és ugyanott láttad. A világháború idején ugyancsak Budapesten voltál. Elmesélted egy alkalommal, hogy a Kálvin téren és környékén voltál akkor, már az utcai harcok idején, és halottakat is szállítottatok. Te akkor 19 éves voltál.

K. E. Bizony... bizony. 1945. január 15-én esett el a Kálvin tér. Ott is utcai harcok voltak, de előtte belövésekkel. [...] Ott feküdtek végig a halottak, behavazva.

Sz. S. Gy. Lehetne különbséget tenni a halottak között? Hogyan lehetséges, hogy a későbbi látvány nagyobb hatással volt rád?

K. E. Hát... ez sokkal megrázóbb, megdöbbentőbb volt ’56-ban. Sokkal szörnyűbb volt ez a látvány. A rombolás is. Ott, a háborúban meghalt emberek voltak, mintha csak aludtak volna a barikádon vagy az utcán elesve, de itt olyan széttaposottak voltak, mint egy madár kipréselve az úton. Nahát itt az ember volt úgy, sokhelyt. Áthajtottak rajtuk.

Sz. S. Gy. Te ezt is megfogalmaztad képben?

K. E. Ezekre gondoltam, hogyan lehetne azt megcsinálni képzőművészetileg, ami ott akkor történt.

Sz. S. Gy. Már nagyon rég nem festesz olajban. Most hogyha ezt megfestenéd, olajat használnál, nem tust vagy szenet?

K. E. Amit csináltam tussal vagy szénnel, kapcsolódik ’56-hoz, de hát ezeket a mozzanatokat gondoltam áttenni olajba. Kevés eszközzel, nem naturalistán, csak jelzésekkel, mint ahogy letisztultak ezek a rajzok is, olyanszerűen.

Sz. Zs. Nem lenne ez más, ötven év távlatából? Nem lenne egy kicsit távolságtartó?

K. E. De igen, biztosan, de azért mégis úgy nagyon mélyen az emberben maradt az.

Sz. S. Gy. És amikor megfested, akkor igazából ugyanúgy át tudod élni? Az, hogy most beszélünk róla, mégiscsak más, mintha most leülnél és elkezdenél festeni.

K. E. Mondjuk azok a kiégett fák, bizonyos motívumok nagyon közel állnak a kiégett emberekhez. Amikor a tankba égett katonákat láttuk – benéztünk a nyíláson –, össze voltak ott teljesen száradva. Ilyenszerű dolgokat láttam Henry Moore-nál. Szóval így néztek ki az emberek. A fejük összeszorulva, ami csak jelezte, hogy hát ez ember volt. Az úton pedig, mondom, mint egy lábtörlő.

Sok szó esik Kusztos Endre fáiról. Fasorsokról és embersorsokról. Az emberalakokról, amelyek a fák törzsében felvillannak. Ezek a szimbólumok és ez a szimbolikus gondolkodás mintha elsodorna az élet meztelen élességétől. Mintha ezek az értelmezések visszafogottabbá tennék Kusztos művészetének elemi kifejezőerejét. Felbukkan ellenben az aszott, égett testek, a megtaposott emberi testek víziója. Mindenféle szimbolizmus, anekdota nélkül, elementárisan, meztelenül. Ennek láttán eszünkbe juthatnak Henry Moore fáslizott emberei, Alberto Giacomettinek rozsdaette emberi testei is, Picasso Guernicájának darabokra hulló emberbábui, Jean Fautrier amorf Túszai a világháború végéről, Szalay Lajos alakjai, amelyek mind, akárcsak a Kusztoséi, ugyanabban a században pörkölődtek meg, ugyanannak a századnak a történései támadták meg méltóságukban. Az emberi méltóságnak (még mindig reneszánsz értelemben!) a törékenységére ellentmondásosan talán, de döbbenetesen éppen a test szétroncsolása emlékeztet.

Sz. S. Gy. Te eredetileg festő voltál, és éppen itt van a hátunk mögött a falon egy tanulmány, ami a diplomamunkádhoz készült, egy évvel korábban, 1955-ben. Beszéltünk arról, ezt a tanulmányt nézve, hogy gondolhatunk a mesteredre, Miklóssyra, illetve Miklóssy mesterére, Rudnay Gyulára is, hogy egyfajta festészeti hagyomány húzódik mögötted, ami ma már nem ugyanúgy érvényesül művészetedben, mint indulásodkor.

K. E. Igen, hát nem is gondolnám, hogy abban a formában dolgozzak.

Sz. S. Gy. Mikor történt meg az, hogy a színes festészetről áttértél a fehér-fekete festészetre és grafikára?

K. E. A hatvanas években még festményekkel jelentkeztem a megyei tárlatokon.

Sz. Zs. A váltás hogyan történt?

K. E. Anyagi gondok is voltak. És rájöttem arra, hogy ezekkel is, végeredményben, amit közölni, elmondani szeretnék, ezekkel is ki tudom fejezni. Ezekkel a szénrajzokkal. És úgy egyszerűen áttértem teljesen a szénrajzra, és úgy kerestem azt a bizonyos kifejezést, amiben az emberi sorsok, és mondjuk úgy, az én sorsom is benne volt. Én ezekbe beleéreztem ezt, és úgy érzem, hogy más is azt belelátja.

Sz. S. Gy. Nincs egy olyan, hogyha festőnek indulsz, és érzed a színeket, hogy azután hiányoznak, hogyha csak grafikával foglalkozol?

K. E. Én teljesen beleéltem, hogy bár színesen láttam, de azt úgy áttettem fehér-fekete tónusba. Úgyhogy maga az az egy szín, az színes, ha megnézed így... mélyebben, mert vannak a tónusok, meg itt-ott mélyebben sötét foltok, meg középtónusok meg kihagyott fehérek. Így fekete, de hogyha úgy elmélyültebben nézed, akkor észreveszed a színeket is benne, hogy az azért a szemnek fekete, de ha vele érzel, akkor a léleknek színes.

Utólag érthetőbbé válik számomra, hogyan juttathatta eszembe Kusztos monokróm képe Nemes Lampérth fauvista festményeit. És próbálom elképzelni Kusztos szénrajzait színesen, és az az érzésem, hogy nem lennének olyan igaziak, erejükből veszítenének. Merthogy ő azért elvont festő, mert feketéje a „léleknek színes”. Sokkal több ez, mint pusztán egy szép kifejezés. A belegondolás, a „veleérzés” az, ami képeit hatásossá, erőssé teszi. Mert nem egy nyugodt látványt, egy szép illúziót vagy drámai tájképet nyújtanak, hanem olyan jeleket, amelyek a néző beleélése nélkül nem létezhetnek. A művész sokat bíz a nézőre. Vonásai mögött azt a hevességet érezzük, ami a naplóírót is jellemzi (és Kusztos műveit sokszor nevezték, maga is, naplónak). Gyors jelzések, töredékes részletek mögött kell megéreznünk az élet meghatározó történéseit.

Sz. S. Gy. Sokszor szokták Nagy István nevét emlegetni veled kapcsolatosan. Gyakran Nagy István utódjának neveznek, ami lehet, hogy nem a legjobb kifejezés, de azt szeretném kérdezni, vajon hogyan lehetséges, hogy Miklóssy Gábortól kikerült festő Nagy Istvánra figyeljen?

K. E. Egész más volt az életforma, az életritmus, az indulás. Ugye, ahonnan Nagy István indult, és ahonnan Miklóssy indult. Nagy István, aki az örök jövő-menő ember, és Miklóssy, aki ugye a műteremhez kötött. Egészen másképp alakult így ki a két világ. Mondjuk, a festői előadásban, az ecsetkezelésben, ott átjött, hogy Miklóssy-növendék vagyok, de az életfolyás az egészen más. Nagy István is állandóan úton volt, kereste a motívumokat.

Sz. S. Gy. Te is ezért barangolsz olyan sokat, keresed a motívumokat?

K. E. Igen, és az hoz úgy izgalomba, amikor olyannal találkozom, ami hasonló ahhoz az érzelemhez, gondolathoz, amiben én élek akkor. Vagy azt találom meg egy fának az életében.

Sz. S. Gy. Szükséges-e utazni ehhez?

K. E. Menni-jönni, menni. Mindent, amit az előbb átnéztünk... azt megtalálni. Mindennap elindulsz, és meg kell találnod.

Sz. S. Gy. Az előfordul, hogy rég látott motívumokhoz később visszatérsz?

K. E. Szoktam, hogy felkeresem még egyszer, hogy hadd lám, most hogyan látom, vagy hogy még megvan-e, megtalálom-e. Mindig, amikor eljött látogatóba Solymár István – ez kint volt Nagytétényen –, mindig azt mondta, hogy először mutasd be a modelljeidet, és azután megnézzük a rajzaidat. Aztán volt úgy, hogy amikor be akartam mutatni a modellt, közben a Duna megnőtt, és elvitte. Nem volt mit megmutassak, úgyhogy maradtunk a rajzzal.

Sz. S. Gy. Mindig modell után szoktál rajzolni?

K. E. Az első indulás – igen, a modell előtt van, de azután sokkal többet otthon dolgozom, ameddig én azt egyszerűsítem, és összefoglalom, és rendszerezem, elhagyok belőle.

Sz. S. Gy. Ennek ellenére a munkáid nem racionálisan higgadtak, hanem mindig nagyon drámaiak, és azt képzelnénk, hogy  mindig rögtön ott a helyszínen születnek meg, hogy nincsen előkészület, csak legfeljebb lelki előkészület.

K. E. Ott összegzések vannak, egyszerűsítések, és azok már úgy vannak, hogy nem látja az ember, hogy itt még sok minden volt, de ilyen lett. Sokszor meg is történik az, hogy úgy néz ki, kár volt hozzányúlni, és bizonytalanságba esek, hogy vajon nem volt-e jobb úgy, ahogy először megrajzoltam. Akkor megpróbálom még egyszer, hogy itt ezt elhagyom, ezt hozzáteszem, és azáltal aztán hogyan gazdagodik az a rajz. Olyan kicsin, olyan kicsin múlnak akkora dolgok! Főképpen hosszú munkásság után látja az ember, hogy milyen kevesen múlik, hogy egy rajz életet kapjon, és elinduljon és megfogja az embert... inkább egyszerűsíteni kell. Akkor mond többet, a kevesebbel.

Sz. S. Gy. És szoktál elrontani rajzokat?

K. E. Hát igen, és olyankor magamat vigasztalom.

Sz. S. Gy. Merthogy így a munkáidat nézve, akár a mappákból kivéve vázlatokat, jegyzeteket is, soha sincsen az az érzésem, hogy bizonytalanok lennének.

K. E. Mert sokszor, amikor ezeket átnézem, van, amelyiket még folytatom. Akkor még javítok rajta, vagy elrontom, de ha hosszú ideig nem látom, és újra átlapozom, akkor jönnek jobban elő, veszem észre, hogy jaj, itt kellene még valamit javítani, vagy lehetne ezt itt egyszerűsíteni. Talán ha ezt a foltot eltüntetem, és mondjuk egy másik részre viszem, úgy lesz jobb.

Sz. S. Gy. És szoktál eldobni rajzokat vagy inkább javítod?

K. E. Nem, nem, inkább javítom. Nem, el nem dobom. Sohasem lehet tudni, egy elveszettnek hitt munka is egy kevéssel jó lehet. Mert az, amit csináltál addig, azt nagyon hittel csináltad akkor is. Hitted, hogy az akkor úgy jó, és azután, az eltelt idővel látod meg, hogy bizony itt lehetett volna még tovább menni.

Sz. Zs. Mindig drámaiságot kell keresni ezekben a rajzokban?

K. E. Nem, nem, vannak mások is.

Sz. S. Gy. Éppen az előbb néztünk itt egy csodálatos rajzot. Egy fasort ábrázol, nevezzük tájképnek, fák, amelyek éppen kezdenek kirügyezni. Hát ezen nem éreztem én semmiféle drámaiságot, hanem azt, hogy igazán friss, és érezhető rajta, hogy kora tavasz van.

K. E. Hát azt úgy rajzoltam, hogy előtte már kirajzoltam magam a másik motívummal, és ezt már csak úgy, kicsit inkább – most nem úgy mondom, hogy szórakozásból –, inkább csak úgy megragadott. Gondoltam, ezt sötétedésig megrajzolom.

Sz. S. Gy. Ugye ez hirtelen született tussal, előkészítés nélkül?

K. E. Igen, mondom, előtte már kikínlódtam magam, és akkor ezt csak hirtelen ragadtam meg. Maga a rajzoló is érzi, hogy ez mennyire belülről jött és felszabadultan. Persze ennek sok előzménye kell legyen, hogy ilyen könnyed legyen, és amellett mégis súlya is legyen, és minden a helyére kerüljön. Minden magától jön, mert ha kezded méricskélni, az biztos, hogy nem olyan lesz. Nagyon átszellemülten történik, hogy jóformán álmodsz, és abban az állapotban látod meg vagy álmodod meg, hogy ez ide kell jöjjön. Számtalan változatban meg lehet csinálni és mindegyik változat lehet a maga nemében jó.

Sz. S. Gy. Elővettünk néhány rajzot. Ugyanaz a motívum: egy tört fa, és azt figyeltem meg, hogy az eszközök tulajdonképpen mindig ugyanazok, de a vonalnak az értéke az, ami nagyon különbözik. Nagyon sokféleképpen rajzolsz. Volt néhány nagyon szemlélődő, nyugalommal megrajzolt rajz, minden részletre odafigyelve, és voltak egyvonalasak, amilyenről az előbb is beszéltünk.

K. E. Mindig egy bizonyos lelkiállapottól függ, hogy ilyen vagy olyan lesz. Van, amikor nyugalom lep meg, és van, amikor egy nyugtalanság, és ez belekerül a rajzba. Az az izgalom vagy az a nyugodtság. Azért van a vonalnak külön élete. És lelkiismereti kérdés is a vonal, mert vele jön, hogy olyan lesz, amilyen lelkiállapotban vagy.

Sz. S. Gy. Egyszer mondtad azt, hogy mindennap kell rajzolnod. Hogy csak így érzed jól magad.

K. E. Hát igen, mert valóban az biztonságérzetet is ad. Az ember így mindennap próbára teszi magát, a másik pedig az, hogy így látja értelmét az életnek, és egyben nem érzi, hogy elveszett volt ez a nap, hogy nem tett semmi olyat, ami előbbre vitte volna. Én ezért mindig úgy osztottam be az életem folyamán, hogy ne legyen az, hogy elveszett nap volt ez is, elveszett idő... Ezért... tenni kell.

*[2005. december 1., Kolozsvár, részletek. Kérdezett Székely Sebestyén György (Sz. S. Gy.) és Szuszámi Zsuzsa (Sz. Zs.). A beszélgetés elhangzott a Kolozsvári Rádió Rejtett világok műsorában.]

A jegyzeteket írta Székely Sebestyén György.