Az ötvenes évek katonai, politikai és diplomáciai történetének mára hatalmas irodalma keletkezett. A tudósok azonban nem nagyon – mondhatnók talán, elég kevéssé – vették górcső alá abból a szempontból, hogy milyen változások vették kezdetüket ekkoriban a politikai közgondolkodásban és ezzel együtt abban a folyamatban, amely majd négy-öt évtized múlva nemcsak egy nagyhatalom széthullásához, de vele együtt egy meghatározó politikai eszme bukásához vezetett.

A továbbiakban arra szeretném a figyelmet ráirányítani, hogy a szovjet hatalom és az általa hirdetett, védelmezett marxista–leninista teória Gorbacsov, tehát a végkifejlet idején nem csupán a hatalom gazdasági és katonai kifulladása okán, de vele együtt amiatt került végső válságba, hogy mind a birodalmi összetartó erő, mind az eszmeiség hitele fokozatosan erodálódott – méghozzá évtizedek óta.

A folyamat – olvasatom szerint – hullámokban ment végbe. Az első hullám 1953-ban kezdődött, és a magyarországi forradalommal tetőzött. A konszolidálást követően a második hullám fodrai a hatvanas évek derekán váltak láthatóvá, hogy a prágai tavasz eseménysorozatában érjék el a csúcsot. A harmadik hullám Lengyelországból kiindulva a nyolcvanas években már ellepte magát az Uniót, hogy erre birodalmi, közép-európai és egyszersmind magyar szempontból – a gorbacsovi politikával a háttérben és a hazai közvélemény által is nyomás alá helyezve – a magyar kormány tegye ki a pontot a határzár eltávolításával és a Német Demokratikus Köztársaságból menekülők előtt a határ megnyitásával.

Mindennek voltak gazdasági és szociális indítékai, magyarázó szempontokat találhatunk hozzájuk politikai tényekben és eseményekben, de a folyamat szerves részét képezte az a Keleten és Nyugaton egyaránt megnyilvánuló szellemi-politikai-eszmei átalakulás is, amelyről szólni szeretnék. A továbbiakban e folyamat első hullámáról lesz szó.

Kiindulási pontot ehhez a második világháborút követően kialakult állapot jelenthet. A háború végére a Szovjetunió és Sztálin presztízse hallatlanul megnőtt. Senki sem kételkedhetett benne, hogy az orosz birodalom hatalmas katonai ereje, óriási áldozatvállalása és négyéves kitartása nélkül egész Európa a nemzetiszocializmus karmaiba kerülhetett volna. E tényt a Szovjetunióval határos, a Vörös Hadsereg által megszállt/felszabadított övezetben szorongások közepette, Nyugat-Európában viszont némileg ambivalens elismeréssel nyugtázták. A szorongást az váltotta ki, hogy Keleten lényegesen többet tudtak a szovjet hatalom valódi természetéről, mint Nyugat-Európában, és amit a nyugati országokban korábban mégis megtudtak, azt hajlandóak voltak a háborús tapasztalatok fényében félretenni vagy egyenesen elfelejteni. A szorongást Közép-Európában némileg enyhítette, hogy Sztálin a háború során feloszlatta a Kommunista Internacionálét, és együttműködött a két meghatározó nyugati demokráciával, sőt néhány közös nyilatkozat erejéig elfogadta politikai credójukat is arra nézve, hogy minden nemzetnek, államnak sérthetetlen joga rendelkezni saját politikai berendezkedéséről, amelynek azonban mindenesetre demokratikus módon kell kialakulnia. Illúziók tehát hosszabb-rövidebb időre itt is tapadtak az új nemzetközi helyzethez, de mindenesetre gyorsan szétfoszlottak.

Az európai politikai légkör meghatározó elemévé vált, hogy valamennyi megszállt és a németekkel szövetséges országban vagy betiltották, vagy betiltás nélkül is tökéletesen hiteltelenné váltak mindazok a pártok és szervezetek, amelyek így vagy úgy együttműködtek a nemzetiszocialistákkal. Gyakorlatilag mind Keleten, mind Nyugaton száműzték a politikai palettáról a jobboldalt. Képviselőik valamennyi megszállt nyugati országban nagy számban kerültek bíróság elé kollaborálás vagy egyenesen népellenes bűnök elkövetése miatt. Nyugat-Európában kivételt képeztek ez alól a kereszténydemokrata pártok azokban az országokban, ahol részt vettek az ellenállási mozgalomban. Ilyesmire Közép-Európában nem került sor. Ebben a régióban jelentős németellenes ellenállás három ország esetében alakult ki, és kettőben, Jugoszláviában, valamint Szlovákiában ez egyértelműen kommunista vezetés alatt állt. Csak Lengyelországban, közelebbről Varsóban került sor nemzeti jellegű, lényegében jobboldali meghatározottságú felkelésre, amelyet viszont Moszkvából nézve éppen ezért nem lehetett pozitívumként számításba venni. Képviselőit szovjet nyomásra meglehetősen gyorsan ki is szorították mind a hatalomból, mind a közéletből.

Mindent összevéve, 1945 után Spanyolország és Portugália kivételével Európán baloldali politikai és eszmei hullám söpört végig, amelynek lényeges meghatározója volt az értelmiség. Ma már elég nehéz az értelmiséget döntő befolyást gyakoroló szerepben elképzelni, az ötvenes években azonban a jelentős értelmiségi szereplők még szentül hittek saját történelmi elhivatottságukban és felelősségükben nemzetük és az egész emberiség iránt, és ezt a társadalom lényegében véve elfogadta. Vélhetően a franciák, olaszok és mások nagy többsége nem követte a kormányok gyors változásait, és talán azt se tudta volna megmondani, hogy ki az éppen illetékes miniszterelnök, odafigyelt viszont arra, hogy mi a véleménye Jean-Paul Sartre-nak, Albert Camus-nak, Bertold Brechtnek és másoknak. Érvényesíthetjük e tételt Közép-Európára is, ahol szintén nagy súllyal esett a latba a neves írók és olykor a tudósok nyilatkozata vagy titkosan terjedő véleménye. A társadalomtudományok és közöttük a történettudomány berkeiben nemzetközi méretekben eluralkodott egy olyan irányzat, amelyet jobb fogalom híján marxizálásnak neveznék, ugyanis meghatározó elemét a társadalom- és a gazdaságtörténet elemzése képezte, és amelynek olyan vezércsoportjai alakultak ki, mint a francia Annales-kör második generációja vagy az Eric Hobsbawm által fémjelzett áramlat Nagy-Britanniában. Tág értelemben a baloldali politikai-szellemi áramlat Nyugat-Európában magában foglalta a liberálisokat, a szocialistákat és a kommunistákat. Az áramlat jelentőségét lemérhetjük – sok más között – például azon, hogy az egyik korai kommunista szimpatizáns, a történész François Furet vaskos kötetet szentelt a Szovjetunióhoz és a kommunizmushoz fűződő illúzióknak, illetve elpárolgásuk folyamatának.1 Noha ezen belül az irodalom elsősorban a kommunista értelmiségi holdudvar bomlására helyezi a hangsúlyt, nem hagyható figyelmen kívül, hogy mindez mélyen befolyásolta a kommunista pártokkal együttműködő más politikai formátumok – a szocialisták, szociáldemokraták, liberálisok stb. – képviselőit, ami az elhatárolódást mozdította elő, és a későbbiekben revízióra késztette magukat a kommunistákat is.

Közép-Európában a szerveződő pártok és áramlatok körében 1944–45-ben szintén éltek illúziók, még ha azokat nagyobb mértékben és szinte kezdettől fogva körül vették is kételyek és szorongások. Az utóbbiak ellenére polgári demokraták, szociáldemokraták és a parasztokat képviselő pártok egy ideig szintén hihették, vagy legalábbis hitték, hogy helyük lesz a megígért demokratikus államban, és e hiszemben osztozott a helyi értelmiség jelentős része is. Ha nagy elvárásokat nem is táplált, bízott legalább abban, hogy a szovjet befolyás mértékkel érvényesül majd, hogy a viszonyokat – tekintettel a Szovjetunió nyugati szövetségi érdekeire is – racionális keretek között lehet tartani. Másként úgyszólván elképzelhetetlen lenne, hogy egy jeles, nagy presztízsnek örvendő történész, mint Szekfű Gyula vállalkozott volna diplomáciai szerepre Moszkvában. Nem kevés értelmiségi reménykedett egy ideig abban is, hogy lehetővé válik valamiféle közép-európai–balkáni föderáció, amely némi erőt is képviselhet a szovjet behemót ellensúlyozása szempontjából.

Mindenesetre az értelmiségi kiábrándulás Közép-Európában jóval hamarabb következett be, mint  Nyugaton. Ennek okai ismertek és evidensek. Közép-Európában az ötvenes évek elején már mindegyik országban kiépült a szovjet modellnek megfelelő „minidiktatúra”, az illúziók elvesztek, és az értelmiség – noha általában engedelmesen felmondta az előírt szövegeket – politikai értelemben véve elhallgatott. A változásokat a nyugat-európai politikai szféra 1947-től kezdve nemcsak észrevette, de reagált is rájuk, a szellemi közélet ama vezetői viszont, akik harcolni akartak a saját országukban mutatkozó súlyos társadalmi anomáliák ellen, majd a gyarmatok, protektorátusok kérdésében többnyire szintén saját államukkal szemben foglaltak állást, egyelőre kitartottak baloldali, szovjet- és – sok esetben – kommunistaszimpátiáik mellett.

A Szovjetunióról kialakított háborús–háború utáni képen az első repedést Sztálin halála és az azt követő moszkvai belpolitikai zűrzavar idézte elő. Megfogalmazták vagy nem, de facto megroppant a tévedhetetlenséget és erőt sugárzó kolosszus szobra, és ezzel majdnem egy időben, 1953 júniusában Kelet-Berlinben már jele mutatkozott annak is, hogy a sokat hivatkozott munkásosztály a rendszert nem tekinti sem jóléte, sem jogai letéteményesének. A német megmozdulásnak jó ideig sehol sem tulajdonítottak jelentőséget. Kézlegyintéssel intézték el, mondván, hogy a németek – mint tudni lehet – nácik vagy legalábbis a legrosszabb reakciósok, mi sem természetesebb tehát, mint hogy le kellett törni a szarvukat. A szovjet befolyási övezetben viszont még magáról az eseményről se igen lehetett értesülni, mert az irányított média elhallgatta. Csak jóval később derült ki, hogy a berlini tüntetések két napig tartottak, és a lázadó munkásokat a katonai és a rendőri osztagok csak a harmadikon tudták szétverni, és az is, hogy e megmozdulás miatt 1526 pert indítottak, és több súlyos (közöttük két halálos) ítéletet hoztak. A szovjet varázs az NDK-ban foltot kapott, és elkezdődött az erodálódás első hulláma.

A nyugat-európai sajtó már valamivel nagyobb figyelmet szentelt a csehszlovákiai munkásmegmozdulásoknak, majd különösképpen a Lengyelországban 1956-ban kezdetét vett ellenállási folyamatnak, amely először Poznanban ütötte fel a fejét, majd terjedni kezdett a nagyvárosokban. A cseheket és a lengyeleket ugyanis már nem lehetett elhelyezni a „náci” fogalmi körben, és ráadásul 1956 februárjában az aktuális szovjet vezér, Nyikita Szergejevics Hruscsov leleplezései Sztálin belpolitikájának egy szeletét illetően megrázták az egész kommunista és – mutatis mutandis – az egész baloldali tábort. A szellemi átértékeléshez – úgy tűnik – a legfontosabb anyagot maga Hruscsov szolgáltatta, vélhetően úgy, hogy saját belpolitikai céljait és hatalmi legitimációját tartotta szem előtt, és nemigen számolt leleplezéseinek nemzetközi hatásával. Talán elhitte, hogy a titkos beszédet titokban lehet tartani, az azonban úgy viselkedett, mint Polichinelle titka, amelyet néhány napon belül ország-világ ismert.

A Hruscsov-beszéd az európai közvéleményt legalább két irányban befolyásolta. Részben mély kiábrándulást keltett, illetve indított el útjára, részben azonban – éppen ellenkezőleg – reményt váltott ki az iránt, hogy az alapjában még mindig jónak, helyesnek és eredményesnek vélt elveket meg lehet tisztítani a rájuk rakódott sztálinista bűnöktől, a rendszert meg lehet reformálni és az elveket érvényesíteni lehet a maguk tisztaságában. Ez a remény mind Nyugaton, mind Közép-Európában lábra kapott. Valójában az érzékelhető, hogy a bolsevik és a sztálinista birodalomban keletkezett ellenállási küzdelmek a kronstadti lázadástól kezdve úgyszólván mindig az eredeti, a tiszta elvek jegyében kezdődtek, azok helyreállítására irányultak, és az ehhez szükségesnek vélt reformokat követelték, beleértve ebbe a nemzeti önrendelkezés elvének tiszteletben tartását is mindenütt, ahol ennek helye mutatkozott. Jellemző volt ez utóbb a szovjet befolyási övezetben jelentkező posztsztálinista megmozdulásokra is.

Hasonlított ehhez a magyarországi forradalom előélete is. A fáklyát a Hruscsov-beszédet követően a kötetlen és az egyetemi értelmiség lobbantotta fel, lényegében az ideológiai szövegekben és az alkotmányban lefektetett elvek követését kérve számon. Érdemes megjegyezni, hogy ellentétben a nemzetiszocializmussal, amely alapjában véve saját meghirdetett elveit valósította meg, a nagy eszmék számonkérése a szovjet hatalomra nézve szerfelett veszedelmes volt, mivel nem került szellemi fáradságba annak kimutatása, hogy saját elveivel és ígéreteivel szögesen szemben álló gyakorlatot fejtett ki. 1956 tavaszától kezdve ez történt Magyarországon, aminek a további következményeit, fejleményeit mindenki jól ismeri. Mindenesetre nem mutatkozik nyoma annak, hogy Nyugat-Európában a Petőfi Kör és más rendezvények szellemi mondandójára bárki is felfigyelt volna. A hallgatást vélhetően motiválta, hogy a németekhez hasonlóan a nyugat-európai közvélemény a magyarokat, ha talán nem is náciknak, de mindenesetre elég gyanús elemeknek tekintette ahhoz, hogy ne kelljen sokat törődni velük. Figyelmet a magyarországi szellemi mozgolódás eleinte vélhetően az NDK-ban váltott ki, ahová a híreket elsősorban az ott jó kapcsolatokkal rendelkező és Berlinben többször is megfordult Lukács György közvetítette, valamint Lengyelországban, ahol a budapesti eseményekre mintegy hagyományosan ügyeltek, arról már nem is beszélve, hogy a lengyel értelmiségiek hasonló reformeszmék körül tapogatóztak.

A nyugati csend a politika szintjén kitartott még akkor is, amikor a magyar forradalom – egy diktatúrás körülmények között sosem látott jelenség – kirobbant, majd egyértelműen átcsapott  szabadságharcba. Az ’56-os forradalom egyediségével kapcsolatban hozzáteszem ehhez még, hogy rendszertől függetlenül, az egész európai történetben se igen fordult elő olyan megmozdulás, amelybe egy-két nap alatt az ország felnőtt lakosságának a többsége egyöntetűen és láthatólag vagy látszólag azonos célokat követve bekapcsolódott volna. A jelenséget körülvevő nyugat-európai csend számos motívumával tisztában vagyunk ma már. A hatalmak figyelmét más súlyos problémák kötötték le. A brit politika előterében az egyiptomi és a közel-keleti kérdések álltak, a francia kormány az afrikai ügyekkel volt elsősorban elfoglalva (Algériában harcok zajlottak, Marokkóban éppen október 23-án felkelés kezdődött Meknesben), és a két kormány arra készült, hogy Egyiptom ellen katonai akciót kezd, majd azt végre is hajtotta. Ezek azonban csak esetlegességek voltak ahhoz képest, hogy sem a két meghatározó európai hatalom, sem – ami ennél fontosabb volt – az Amerikai Egyesült Államok nem vállalkozhatott arra, hogy frontot nyisson egy kis közép-európai állam oldalán a katonai nagyhatalom, a Szovjetunió ellen.

Mindazonáltal egy szempontot mindehhez még hozzá lehet tenni. A politikai non possumusnak ugyanis még nem kellett feltétlenül együtt járnia azzal, hogy a nyugati kormányok a lehetséges szimpátianyilvánítással is adósok maradjanak. A magyarországi események azonban oly gyorsasággal követték egymást, és a forradalom oly hamar jutott el kirobbanásától leveretéséig, hogy az idő is túl rövid volt ahhoz, hogysem kormányzati szinten egyáltalán értelmezni lehessen. Napokig tartott, amíg a követek, illetve a követségek beosztottai egyáltalán tisztába jöttek azzal, hogy valójában mi folyik ebben az országban, és eleinte elég általánosnak lehet tekinteni, hogy – lévén a miniszterelnök kommunista – pusztán kommunista trükkre, a kirakat átrendezésére gyanakodtak. Tegyük hozzá ehhez, hogy Nagy Imre valóban kommunista volt, de sajátos kommunista. A szokványos keretekben csakúgy nem volt elhelyezhető és főként csakúgy nem maradt meg azokban, mint majd jóval később Gorbacsov sem. A már korábban is reformistának mutatkozó Nagy néhány nap alatt nemcsak eljutott a parlamentáris demokrácia elfogadásáig és a nemzeti függetlenség követeléséig, de elvei mellett haláláig ki is tartott. Az ismert perek során ilyesmire sem a Szovjetunióban, sem a befolyási övezetébe tartozó országokban nem volt példa.

Az európai kormányok álláspontja Stockholmtól Rómáig, Párizstól Bécsig gyökeresen megváltozott a november 4-i szovjet beavatkozás hatására. A katonai megszállás ugyanis egyértelművé tette, hogy sokkal több forgott kockán, mintsem ama bizonyos kirakat átrendezése, ráadásul a nyugati kormányok rokonszenvüket, együttérzésüket anélkül kinyilváníthatták, hogysem a konfliktust élesben kockáztatták volna.

Egy viszonylag nem túlságosan erős földrengés mutatkozott a forradalom idején és azt követően több közép-európai társadalomban, valamint – jóval erőteljesebben – a nyugat-európai közvéleményben. A forradalom környezeti kisugárzása a legerősebb volt az NDK-ban és Romániában, s bár Lengyelországban a Gomulka-megoldás következtében nyilvános szimpátiatüntetésekkel nem reagáltak az eseményekre, de a cenzúra átmeneti enyhülése következtében számos szépírói és sajtóreflexió született, egyértelműen a küzdő, majd elbukó magyarokat dicsőítve. Bár erősen „meghúzva”, de a Nowa Kultúra című varsói hetilap leközölte Wiktor Woroszylskinek, a lap budapesti tudósítójának Magyar naplóját, amely azután megjelent francia és olasz nyelven is. Woroszylski, a zsdanovi kultúrpolitika korábbi bajnoka e napló tanúsága szerint Budapesten, a forradalom alatt átélt események hatására lett a sztálinizmus ellenfele.2 Mivel több lengyel újságíró is megjárta ugyanezt az utat, érthető, hogy a Lengyel Újságírók Szövetségének varsói szekciója kifejezte együttérzését a magyar üggyel, majd a Szövetség kongresszusa december elején ebben a szellemben fogadott el határozatot, amelyet megküldött a Magyar Újságírók Szövetségének. Ugyancsak decemberben szinte valamennyi lengyel periodika teret szentelt a magyar tragédiának, és írók, költők tucatjai jelentették meg poémájukat, esszéjüket ugyanerről. A gazdag anyagból egy magyar polonista, Gömöri György készített válogatást, amelyet a forradalom 40. évfordulójára Londonban kétnyelvű változatban meg is jelentettek.3

Ami az NDK-t illeti, ott a forradalom szellemi hatékonyságát számos tényező elősegítette. Még nem húzták fel a berlini falat, és így sok német saját szemével láthatta a különbséget a nyugati imperializmus elrettentőnek hirdetett viszonyai és saját paradicsominak hazudott állapota között. Emellett könnyen hozzájutott a „szabad világ” híreihez is. A kelet-németországi értelmiségi körök orientálásában pedig a már említett epizodikus eseménynek, Lukács György ottani látogatásainak is szerepe volt. E körülménynek a Német Szocialista Egységpárt vezetése, élén Walter Ulbrichttal vélhetően érdemén felüli jelentőséget tulajdonított. Olyannyira, hogy az események fő felelősét éppen benne látta, és mivel nagy népszerűsége miatt Bertold Brecht szerepét igyekezett elhallgatni,4 Lukácsot tette meg bűnbaknak. Az NDK-ban lefolytatott perek során elegendő volt a Lukáccsal fenntartott kapcsolat ahhoz, hogy valakit többévi börtönbüntetésre ítéljenek. Emellett az Egységpárt a magyar pártköröknél is szorgalmazta Lukács bíróság elé állítását és szigorú megbüntetését. 5

Romániában a közvélemény általános értelemben is megoszlott, és megoszlottak az ottani magyar politikai és értelmiségi körök is. Kolozsvár és egyeteme meglehetősen radikálisan viselkedett, a marosvásárhelyi vezetők lényegesen óvatosabban, ámde sem az egyik, sem a másik csoport nem volt teljesen egységes.6 Fontos jelenség mindenesetre, hogy a reformhullám elérte a román ifjúsági köröket is, ami végül azt eredményezte, hogy az 1956-ban elhangzott megszólalások és szervezkedések miatt elítélt személyek, elsősorban egyetemista fiatalok mintegy harmada román fiatalok közül került ki. Ennek legfőbb alapja a temesvári és kolozsvári diákok tervezgetéseiben rejlett, akik, amennyiben románok voltak, a magyar megmozdulást elsősorban oroszellenes voltában ragadták meg és értékelték. Így ’56 nem minősült és nem is minősülhetett mindenestől magyar „machinációvá”. Mindenesetre valószínűleg igaza volt Antonin Liehm cseh publicistának, amikor úgy vélte (1996-ban), hogy a román állam magatartását nem kizárólag a beplántált sztálinizmus határozta meg, de azt alakította „a romániai magyarok problémája is, amely nyugtalanította a bukaresti kormányt, méghozzá jelentős módon”.7 Mindazonáltal az emigráns Paul Goma, az ’56 miatt börtönbe került román egyetemisták egyike, még harminc év múltán is úgy látta, hogy a magyarok valójában nem az oroszok és nem a kommunizmus, hanem a szerbek, szlovákok és románok ellen lázadtak fel, és a „szolidaritás gesztusát nem vették észre”.8

Sporadikus rokonszenv-megnyilvánulásokra másutt is sor került, alapvető megrázkódtatáshoz azonban ’56 a nyugat-európai értelmiség köreiben vezetett. Míg a németországi lázadás 1953-ban nem kavart hullámot, az 1956-os lengyel sztrájkok és tüntetések már oda vezettek, hogy sokan felvonták a szemöldöküket, a budapesti és magyarországi események viszont egy lavina kezdetét jelezték. A kommunista pártok körül felsorakozott értelmiségiek és más baloldaliak kezdtek hátat fordítani mind a szovjet mintának, mind a kommunista pártoknak. Az Esprit című folyóirat korabeli szerkesztőségi titkára, Jean-Marie Domenach szerint az egész szerkesztőség, beleértve a vonzási körébe tartozó személyeket (például Vercors-t, vagyis Jean Bruller-t) a magyar forradalom hatására szabadult meg attól a korábbi nyomasztó feltevésétől, hogy a kommunisták nélkül a szükséges átalakításokat, reformokat Franciaországban nem lehet végrehajtani.9 Mint tudjuk, Jean-Paul Sartre is megingott egy rövid időre, de kisvártatva visszatáncolt a sorba, míg ugyanezt nem tette meg Albert Camus, Annie Kriegel és a kevésbé közismert korábbi kommunista szimpatizánsok több tucatja. Ugyanakkor a politikai paletta minden oldalán többen is együttérzésüket nyilvánították a forradalmárokkal, közöttük olyanok is, akik távolról sem forradalmi érzelmeikről voltak ismertek. Olyanok álltak ki a magyar forradalom mellett, mint Raymond Aron, François Mauriac, André Malraux.

A francia sajtó konformista vagy közömbös maradt, a vita a nagy magazinok között zajlott. A legfontosabb a France-Observateur, az úgynevezett újbaloldal lapja volt, amely középutat keresett a kommunisták és a szocialisták között, továbbá a L’Expresse, a Mendes France-szal rokonszenvező értelmiségiek lapja, a Témoignage chrétien, amelyet az ellenállásban részt vevő kereszténydemokraták alapítottak még a háború idején, de nagyon fontos volt az Esprit, a Les temps modernes és a Preuve is. Mi több, míg a legtöbb írás tükrözte valamilyen módon a francia belpolitikai viták lenyomatát, a Preuve-ben Thierry Maulnier merőben új és elgondolkodtató szempontot fogalmazott meg. Szerinte az első posztmarxista forradalomban a magyarok valójában azt követelték, hogy Európához tartozzanak, és maguk alakítsák ki rendszerüket a nyugati szabadságfogalom jegyében.10

Valamelyest hasonlított ehhez a helyzet Olaszországban is, de talán azzal az eltéréssel, hogy a mereven dogmatikus pártvezetés a párt táján nagyobb fegyelmet ért el, mint francia megfelelője. Olasz vonatkozásban a lengyel Woroszylski szerepét az ugyancsak baloldali Sergio Perucchi töltötte be, aki a kommunista Vie Moderne tudósítójaként nemcsak végigélte a budapesti eseményeket, de interjúkat is készített, és Un partigiano à Budapest címmel Indro Montanelli írt róla december 20-án a Corriera della Sera hasábjain.11 A „megtért” korábbi sztálinista nem állt egyedül azokkal a PCI vezetése tájékán merő árulásként elkönyvelt nézeteivel, amelyeket éppen a magyar forradalom hatására alakított ki. Erről vallott, hogy nemcsak a polgári demokratikus és a szocialista lapok, de néhány kommunistaközeli is kritikus hangot ütött meg a szovjet invázióval kapcsolatban, és kommunista aktivisták kezdeményezték például a pármai egyetemisták szolidaritási nyilatkozatát. A kommunista körökben azonban nagy zavart okozott a párt és vezetője, Palmiro Togliatti álláspontja a reakciós, fasiszta ellenforradalom elítéléséről, ami egybehangzott a francia kommunista párt álláspontjával. A többi párt tájékán viszont hasonló visszatartó erő nem működött, és joggal kijelenthetjük, hogy az olasz lapok – eltérően a RAI, a televízió hivatalosnak tekinthető közleményeitől – megteltek a magyar forradalom és a szovjet invázió nagy együttérzésről tanúskodó bemutatásával. Állt ez elsősorban az északi, tehát a földrajzi értelemben is, történetileg is közeli tartományokra.12

Összefoglalóan megállapíthatónak tűnik: 1) A magyar forradalom mintegy integrálta azokat a következtetéseket, amelyek levonhatók lettek volna már Berlin és Poznan jelenségei alapján is, de amelyek – utólag – éppen a magyar események hatására kerültek a helyükre az európai politikai-eszmei köztudatban. 2) A magyar forradalom nemzetközi szempontból az élesztő szerepét töltötte be a kommunista pártok és a velük együttműködő vagy hozzájuk közel álló pártok nézetrendszerében és kölcsönös viszonyrendszerében. Találónak tekinthetjük ezért a forradalom 40. évfordulóján tartott párizsi kollokvium kiadott kötetének címét: Le commencement de la fin – A vég kezdete.

Jegyzetek

1. François Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Európa Könyvkiadó, Bp., 2000.

2. Wiktor Woroszylski: Dziennik wegerski 1956. In: Nowa Kultura, 1956, 48–49. és 59. sz. – Erről Andrzej Litwornia: La tragedia ungherese del ’56 nella cultura della Polonia. In: Roberto Ruspanti (à cura): Ungheria 1956. La cultura si interroga. Rubettino, Messina 1996. 332. old.-tól, hiv. 337. old.

3. Poeci polscy o wegierskim pazdzierniku. Antologia. Wybor, wstep i noty György Gömöri, Londyn 1986 (Lengyel költők a magyar októberről. Antológia. Válogatta, fordította és jegyzetelte Gömöri György, London, 1986.) – L. erről még A. Litwornia írását uo.

4. Brecht egyébként a magyar forradalom kirobbanása előtt meghalt, s ez eggyel több okot adott rá, hogy korábbi kapcsolatait ne firtassák.

5. A magyar forradalommal kapcsolatban álló NDK-beli fejlemények alapos leírását l. Cseh Géza: Szolidaritás és furkósbot-politika. Az 1956-os magyar forradalom hatása az NDK diák- és értelmiségi mozgalmaira. In: Múltunk, 2005.2. 74–114.

6. A belső magyar vitákról l. Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László ügy. In: Korall, 2004. december. 113–134.

7. 1956. Le Commencement de la fin. Actes du colloque „Budapest” 1956-1996. Palais du Luxembourg, Paris, 1996. 103.

8. Uo.  123.

9. Uo. 67.

10. Bővebben erről Gustav Kecskés doktori disszertációja az 1956-os magyar forradalom francia fogadtatásáról. Université de Paris III Nouvelle Sorbonne–Pécsi Tudományegyetem, 2002.

11. Perucchi egy írását, amelyben narratív beszámolót nyújt a tapasztalatairól: Roberto Ruspanti (à cura): Ungheria 1956. La cultura si interroga. Rubettino, Messina, 1996. 161–187. l. még uo. Indro Montanelli dec. 20-án megjelent cikkét, 189–192.

12. L. részletesen Katalin Kiss: Il Friuli-Venezia Giulia e la tragedia dell’Ungheria del 1956: stampa, solidarietà, partecipazione. In: Ruspanti: i. m. 211–223. és Carla Corradi Muso: Echi della rivoluzione ungherese ’56 in Emilia-Romagna. uo. 353–369.