Duna menti kisállamok „különbéke” víziói a második világháború után

A legkisebb áldozattal elérhető legnagyobb szabadság

A mottóul választott becslést Jászi Oszkár 1918 októberében – az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának havában – vetette papírra. Ismert munkája – A monarchia jövője1– éppúgy lehetne az első világháború utáni „békecsinálók könyve”, mint ahogy ezzel a fantáziacímmel vált közismertté Bibó István negyedszázaddal későbbi esszéje a második világháború utáni kiútkeresésről.2  (A két munka recepciójában is közös annyiban, hogy egyiknek sem volt befolyása a maga idején a politikai realitássá lett békekonstrukcióra.)

Jászi könyve – Kossuth Lajos fél évszázaddal korábbi föderációs tervére is visszautalva –, arról igyekezett meggyőzni kortársait, hogy a felgyülemlett nemzeti sérelmek és nacionalista elfogultságok érvényesítésével körvonalazódó háború utáni status quo csak új szerkezetben éltetné tovább azt, amit megoldani próbált. Ehhez képest vélelmezte, hogy a megváltozott erőviszonyok és akaratérvényesítések közepette továbbörökített ellenségeskedésnek van – elvileg belátható – alternatívája. Categoricus imperativusként állította az érdekelt nemzetek elé a „nagy érdekszolidaritáson” alapuló dunai szövetség létesítését a bomlóban lévő monarchia helyén. De ennél többet is remélt, midőn ezt a tervet azonnal kontinentális, összeurópai viszonyrendszerbe helyezte. Szerinte ez a térségi integráció biztosíthatja „a dunai népeknek a legkisebb áldozattal elérhető legnagyobb szabadságát, a legmegfelelőbb átmeneti típust a teljes európai integráció felé”, majd azzal folytatta, hogy ez az új konstrukció tágabb horizontba illeszkedne, mert nemkülönben szükséges „az európai kultúra egész területének összefoglalása egy közös nemzetközi szervezetben”. A könyv alcímében is megjelenő Dunai Egyesült Államok értelemszerűen lenne egyik alkotóeleme az – ez idő tájt mások által is javallott – Európai Egyesült Államoknak.

Nem folytatom ezt a gondolatsort. A Kossuthra való visszautalás éppúgy témánk felvezetésére szolgált, mint Jászi Oszkár megidézése. Villanásnyi emlékeztető arra, hogy a második világháború alatt és után egy, a térség politikai közgondolkodásában búvópatakként elő-előbukkanó évszázados tematika köszönt vissza.3  Az ókori bölcs szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Noha a nagyhatalmak élethalálharcának katonai-diplomáciai mellékfrontjain mindkét világégés idején vitézül vívták a maguk – egymás elleni – külön csatáit a térség kisállamai is, nemcsak avítt bölcselkedés alapján lenne leegyszerűsítés ugyanazon regionális képletről beszélni. A két háború is más volt, a rákövetkező béketeremtések nagyhatalmi premisszái is éppúgy különböztek, mint a kisnemzeti ambíciók és mozgásterek. Kérdés, hogy az ismételten nyilvánosságra került integrációs (föderációs, vámuniós) kezdeményezések mennyiben igazodtak a második világháború végi „Stunde Null” körülményeihez, illetve milyen új jellemzők tűntek fel ezekben a korábbiakhoz képest.

Magyarország háború utáni demokratikus átalakulása akkor is nemzetközi kérdés, ha azt – a konferencia tematikájához igazítva – igyekszem a vizsgált tárgykör hazai fejleményeire redukálni. Szűkebb horizonton is nemzetközi tematika. Egyfelől mert vámuniót, föderációt tervezni csak társulásra hajlandóságot mutató partnerekkel lehet, másfelől azért, mert az országhatárok húzódásától függetlenül öt szomszédos államban tekintette magát a magyar nemzet közösségéhez tartozónak egy jelentős hányaduk. Tágabb körben vizsgálva pedig még inkább az, hiszen világháború utáni nemzetközi státusát tekintve Magyarország egy szuverenitását nélkülöző mellékvesztes állam volt. Elsődlegesen az európai békerendszer nagyhatalmi konstruktőreinek alkuképességén vagy intranzigenciáján múlott további sorsa. Az államnemzet– kultúrnemzet dimenziók egymásnak feszülése miatt a „demokrácia reménye” a fentebb említett két összetevő együttes viszonyrendszerében értelmezhető. Magyarország esetében tehát a kontinentális és a regionális békekonstrukció egyidejű összhangja volt az előfeltétele annak, hogy a „demokrácia reményét” meghatározó külpolitikai összetevők is táplálják. A Magyarország feletti égbolton igencsak ritkán volt megfigyelhető a világpolitikai óriások és a regionális szatellitek optimális csillagállása. Most vizsgált időszakunkban sem. Ez viszont nem jelenti azt, hogy – Bibó István fordulatát kölcsönözve – ne beszélhetnénk a „próbálkozó demokráciáról”, avagy a Duna menti népek konszenzuskereséséről. A demokrácia reményéről és – Jászi nyomán – a legkisebb áldozattal elérhető legnagyobb szabadságról. Csak a közvetlen magyar érdekeltségű mozzanatokra koncentrálva – a szélesebb horizontú forgatókönyveket, illetve a nemzetközi fejleményeket most minimálisra redukálva4– vesszük sorra vázlatosan a háború utáni térségi integrációs törekvéseket.

A még Debrecenben működő magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány alig két héttel Petru Groza 1945. március 6-i miniszterelnöki kinevezését követően kormánykiküldöttet menesztett Bukarestbe. Réczei László feladata volt tájékozódni a két ország közötti kapcsolatok helyreállításának módozatairól az új helyzetben. Az újdonsült román miniszterelnök viszont – túltéve magát a küldött státusán és felhatalmazásán – azonnal offenzív, koncepcionális javaslattal állt elő. Eszerint „Groza szeme előtt egy, a Lajtától a Fekete-tengerig terjedő egységes blokk terve lebeg, melynek magját a magyar–román államszövetség képezné, ahol is eltűnnének a vámhatárok, egységes valuta s a legteljesebb politikai együttműködés alakulna ki”.5  A magyar delegátus logikusan vetette fel, hogy egy ilyen horderejű kezdeményezéshez – figyelembe véve az országok mellékvesztes státusát – aligha nélkülözhető a szövetséges nagyhatalmak hozzájárulása, illetve a már mindkét országban működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) reagálása. Petru Groza azzal replikázott, hogy „ő ebben az ügyben előzetesen tárgyalt Visinszkij szovjet külügyi népbiztossal és Szuszejkov vezérezredessel, és mindketten azon az állásponton voltak, hogy szívesen látnák a közvetlen tárgyalások megindulását.”6

Magyar részről meglehetős késedelemmel, fél év múltán reagáltak erre, s akkor is csak áttételesen. 1945 szeptemberében immár Budapesten ült össze az Ideiglenes Nemzetgyűlés, ahol a kormány beszámolt a megalakulása óta végzett munkáról. Ennek külpolitikai részére reagálva hatalmazták fel a képviselők a Nemzetgyűlés elnökét, hogy mind Tito marsallt, mind pedig P. Groza miniszterelnököt üdvözölje táviratilag azokért a „nagy jelentőségű és a legszebb reményekre jogosító kezdeményezésekért”, melyek immár az érintett népek baráti együttélésének perspektívájával kecsegtetnek.7

Ezt közvetlenül megelőzően, 1945 augusztusában a békeszerződéseket nagyhatalmi szinten előkészítő munkálatok egyik aktusaként szólította fel a magyar kormányt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, hogy terjessze elő ezzel kapcsolatos állásfoglalását, és térjen ki a környező országokkal való kapcsolatok rendezésére is. A külügyminisztériumban készült, de a kormány által véglegesített jegyzék terjengősen fejtegeti az együttműködés – történeti, etnográfiai, gazdasági egymásrautaltsággal nyomatékosított – szükségszerűségét. Lényege szerint az egykori Monarchia területével számoló – „Passautól Poláig és Predeálig terjedő” – térség legszorosabb összeműködését javasolja (természetesen Habsburgok nélkül). Üdvösnek tartaná, ha „a dunai térség területi újjárendezését intéző hatalmak állást foglalnának a tekintetben, hogy gyakorlatilag milyen módon szándékoznak intézményesen biztosítani a dunai államok hatékony gazdasági együttműködését. […] A békeszerződésben tehát mindenekelőtt intézményesen kellene gondoskodni arról, hogy a természetes adottságok folytán egymást kiegészítő és egymásra utalt Duna melléki kis államok ne a gazdasági elzárkózás, hanem a legszorosabb gazdasági együttműködés politikáját folytassák. Egy szoros gazdasági együttműködés a politikai ellentéteket és súrlódásokat is jelentékenyen csökkentené, s egyben az egész világgazdaságnak is hasznára volna, mert a dunai térség gazdasági fellendülése annak mint fogyasztópiacnak a jelentőségét nagymértékben növelné.”8

Miközben a kormány jegyzéke még csupán körülírta a „reményt”, a Magyar Kommunista Párt (MKP) tíz nappal később – 1945. szeptember 23-án – közzétett választási programja jócskán túllépett a fentebb idézett gazdaságcentrikus fejtegetéseken: „A magyar külpolitika legfőbb célja: a dunai népek békéjének és egyetértésének biztosítása, a kossuthi ideál, a Duna-föderáció útjának egyengetése. Ennek előmozdítására törekedni kell a kereskedelmi forgalom minél intenzívebb kiépítésén túl a román–jugoszláv–magyar vámunió megvalósítására.”9

Kezdetben tehát úgy látszott, hogy a háború utáni újrakezdés módot nyújthat annak meghaladására – legalábbis a környező országok egy részével –, amit a diplomáciai zsargon (sok mindent homályban hagyva) „korrekt államközi kapcsolatoknak” titulál. Az elkötelező nyilatkozatokhoz képest viszont 1946 első felében nem találkozunk érdemi előrehaladást mutató tudósítással. A visszafogottság éppúgy írható a párizsi békeelőkészítő értekezletre való felkészülés számlájára, mint azokra a diplomáciai jelzésekre, amelyek a határok megvonásánál a számunkra kedvezőtlen véglegesítést prognosztizálták. Nem is szólva arról, hogy mindeközben egyre sokasodtak a környező országokban maradt magyarok helyzetének sanyarúságát – esetenként kilátástalanságát – konstatáló híradások.

Publicitás híján csak a beavatott kevesek tudhattak arról, hogy a külügyminisztérium Kertész István által vezetett békeelőkészítő osztályán – illetve az osztály koordinálásával – nagyon is intenzív háttérmunkálatok kezdődtek egy Duna menti vámunió előkészítésére. Egyfelől a német fogságból hajlott kora ellenére is élve hazakerült Gratz Gusztáv, másfelől a Magyar Gazdaságkutató Intézet és a Magyar Nemzeti Bank állított össze különböző tanulmányokat, melyek zöméhez imponálóan részletes gazdaságstatisztikai dokumentációt is csatoltak.10 Az elaborátumok egyfelől országonkénti bontásban vették számba a magyar–jugoszláv, a magyar–román, a magyar–csehszlovák és a magyar–osztrák vámunió adottságait, beleértve az iparban, a mezőgazdaságban, a szolgáltatási szférában várható következményeit is. Ezek egyúttal előzetes hatástanulmány-felméréseknek is tekinthetők, mivel rendre kitértek a Magyarország számára előnyös, illetve hátrányos következmények latolgatására is. Mindezek elkészülte után „szigorúan bizalmas” további tanulmányban összegezték egy átfogó „Délkelet-európai vámunió” peremfeltételeit és – létrejötte esetén – prognosztizálható következményeit. A tanulmányok elsődlegesen szakanyagok, tartózkodnak a direkt politikai felhangoktól, illetve csak ritkán sugalmaznak politikai megfontolásokat. Olyanokat például, hogy Magyarországnak Ausztriával fuzionálni kölcsönös vonzalmon alapuló istenáldotta frigy lenne; Románia és Jugoszlávia vonatkozásában is nagyon vonzónak tűnik a közös nászágy, de kérdéses, hogy nem partnerünk kerül-e domináns hím szerepbe. Egyedül a csehszlovákokkal való szorosabb sorsközösség-latolgatásnál foglalnak nyíltabban állást: csak Magyarország húzhatja a rövidebbet. Legjobb lenne úgy intézni, hogy Prága ne is akarjon társulni ehhez a regionális unióhoz.11

Ismét utalva arra, hogy az imént említett anyagok belső hasznosításra készültek, 1946 nyarán már fölösen kárpótolták a közvéleményt az előző fél év – tárgykörünket érintő – hírszegénységéért. Vámunió-, illetve föderációpártoló fórumként jelentkezett a „Dunai Munkaközösség” és ennek orgánuma, a Köztársaság címmel megjelenő hetilap. Az 1946 nyarán induló újság mindenekelőtt a negyedszázados emigrációjából ez idő tájt hazatérő Károlyi Mihály föderációs elképzeléseit népszerűsítette. Beköszöntő–programadó cikkében maga Károlyi érvelt Kossuth, a látnok címmel a föderációs eszme ismételt aktualitása mellett. „A szomszéd államokhoz való gazdasági közösség első állomása a vámunió. A vámunió akár egyetlen állammal is megoldaná a gazdasági stabilizációt. [...] Természetesen a vámuniót követnie kell a kulturális és politikai közeledésnek. Vámunióval a szomszédos államok magyarsága nem lenne már elszigetelt, teljesen magára hagyott. És lassan a határok is fokozatosan elmosódnának. Az ilyen föderációnak azonban előfeltétele az, hogy ne irányuljon Szovjet-Oroszország ellen. Ellenkezőleg, hatalmas szomszédunk bizalmát kell élveznünk. Ha egy ilyen ötven-nyolcvanmilliós blokk létesült, csak akkor léphetnénk fel mint komoly tárgyaló felek, és akkor tölthetnénk be azt a szerepet, hogy Kelet és Nyugat összekapcsolói legyünk.”12

Két héttel később Bölöni György főszerkesztő, a Dunai Munkaközösség nevében, már egy „Duna-minisztérium” felállítását szorgalmazta lapjában. Ennek feladata lenne a szorosabb kapcsolat intézményes kiépítése a szomszédos államokkal, hogy „egyengesse a vámunió útját. [...] El kell kezdeni a munkát Kossuth nyomdokain, az egykori hatalmas konföderációs terv szellemében.”13 Ez a cikk tulajdonképpen Károlyi Mihály néhány nappal korábbi, Szakasits Árpádhoz és Rákosi Mátyáshoz írt leveleinek kiszivárogtatása volt. Az egykori köztársasági elnök – aki számára negyedszázados emigrációját követő hazatérésekor az akkori politikai vezetés igencsak nehezen talált presztízsét megillető köztisztséget – egy ilyen intézmény létesítéséhez kötötte rendkívüli követté való kinevezésének elfogadását. „Ez a hivatal alá volna rendelve a külügyminisztériumnak, de az én vezetésem alatt állna, és az lenne a feladata, hogy előkészítse a szomszéd államokkal való kapcsolatok kiépítését. [...] Mindenesetre az együttműködést azonnal komoly alapokra kellene helyezni. Tervszerűen meg kellene állapítani, hogy az egyes országok milyen ipart fejleszthetnének, mert ezzel azonnal megnyitnák az utat a vámunió felé, ami végképpen biztosítaná a magyar gazdasági élet stabilizációját.”14

A lap ugyanezen számában jelent meg a szociológus professzor Szalai Sándor cikke, A magyar béke és a világbéke címmel. A szerző – aki ekkor a Szociáldemokrata Párt (SZDP) nemzetközi kapcsolatok osztályát is vezette – némileg mértéket veszítve tartotta „világpolitikai jelentőségűnek” Szakasits Árpád ez idő tájt tett egyik bejelentését, mely szerint tervbe vették a Duna-völgyi államok gazdasági kerekasztal-konferenciájának összehívását. „Ez lesz a »békeutókészítés« első lépése”15 szófordulata utalás volt a párizsi tárgyalásokon ekkoriban zajló békeelőkészítésre, amit az SZDP a régió testvérpártjainak multilaterális konzultációjával vélt előmozdíthatónak.

A Köztársaság amellett, hogy a vizsgált kérdésre vonatkozó magyar álláspontnak helyt adott, a szeizmográf érzékenységével követte a határon túli magyar kisebbségek sorsának alakulását, s mindezek mellett nagy teret szentelt a Duna menti államok együttműködésével kapcsolatos külföldi állásfoglalások ismertetésének is. A föderációs gondolat népszerűsítését célzó offenzívának tekinthető az a négy héten át publikált tervezet-, interjú-, és proklamáció-dömping, amit „Dunai Szövetséges Köztársaság” címen július közepén indított. A nyitányt Pavle Rucsinszki jugoszláv író-publicistának a Magyar–Jugoszláv és a Magyar–Román Társaságok együttes rendezvényén tartott előadásának közreadása jelentette. Rucsinszki kellő öntudattal igazította el hallgatóságát arról értekezve, hogy Belgrád csillaga zenitjén van, a régióban erre érdemes tájékozódni. „A Duna-völgyben csupán az egyetlen Jugoszlávia számít győztes hatalomnak. Ki kell várni tehát azt az időt, amikor a hadviselők békét kötnek, mely mindenesetre kedvezőbb körülmények között zajlik le, ha a Duna-völgy többi államai kijelentik, hogy saját érdekükben lévőnek tartják az egymás közötti legszorosabb kollaborációt és a Jugoszláviával való együttműködést.” Az „új dunai program” előfeltétele a gazdasági tevékenység fokozatos összehangolása, majd valutareform (egységes pénznem), vámtarifák egyeztetése, idővel a vámhatárok leépítése, illetve egy szupranacionális koordinációs tanács útján a tervgazdálkodás harmonizálása. Ezenközben folynának a „politikai program” előkészítő munkálatai: a demokratikus erők egységfrontjának megszervezése minden országban; a nemzeti kisebbségek problémáinak rendezése; a közigazgatás racionalizálása, „népi alapon való újjászervezése”, majd – mindezek záróaktusaként – „baráti egyezmények alapján a [...] politikai egység fokozatos kiépítése.”

Mindezek alapján tűnt ütemezhetőnek Rucsinszki számára egy regionális konföderáció is. „Tudom, hogy ezek a gondolatok a dunai haladó szellemiség lelkében mindenfelé megfogantak már. Bizonyára innen ered a progresszív román körök igyekezete is a Magyarországgal való közös vámterület irányában, mely egy csapásra megoldaná az egész erdélyi problémát.16 El lehet képzelni egy olyan megoldást is, amely szerint Magyarország először Romániával alkotna közös vámterületet, a másik oldalon pedig Bulgária lépne szövetségi viszonyba a jugoszláv föderációval, végül a két szövetség – úgyszólván a Duna jobb és bal partja – lépne vám- és politikai közösségre.”17

A rákövetkező hetekben a Köztársaság számos gazdasági, közéleti személyiséget szólaltatott meg a Rucsinszki által vázolt elképzelésekkel kapcsolatban. Többek között Kodály Zoltánt, a Magyar–Román Társaság, Moór Gyula jogtudóst, a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság főtitkárát, akik az általuk képviselt szervezetek nevében „melegen üdvözölték” a felvetett gondolatot.18 Ezt követte a Köztársaság 1946. augusztus 15-i számában a Dunavölgyi Békét! A Dunai Munkaközösség felhívása a szomszéd nemzetekhez című egész oldalas kiáltvány megjelenése. A megelőző hetekben végzett intenzív munkálatok betetőzéseként ezzel a politikai manifesztummal kívántak további támogatást szerezni a föderáció gondolatának. „Mi, dunai népek a magunk portáján és magunk között is meg tudnók oldani saját kérdéseinket. De ahhoz, hogy ezt a szándékot, ezt a tiszta törekvést, mely néhány ezer uszítóval szemben negyvenötmillió dunai fogyasztó legbensőbb kívánsága, politikai és gazdasági tekintetben tudomásul vegyék a világbéke biztonságának megteremtésén fáradozó s az európai táj e viharsarkára amúgy is joggal neheztelő főhatalmak, ahhoz bizonyosságot kell tennünk mindannyiunknak erkölcsi és politikai érettségünk azon fokáról, amelyen a dunai közeledés és együttműködés munkája egyáltalán elindulhat.”19

A patetikus hangvétel aligha zökkentette ki a magyar közvéleményt azon borúlátásból, amit a Párizsból ekkoriban befutó hírek gerjesztettek. Ennek lényege az volt, hogy Trianont ismétlő béke várható. E téren bármifajta kedvezményezettség elérésének reménye illúziókergetésnek bizonyult.20 1946 őszi hónapjai – tárgykörünket illetően – a megelőlegezett verbális kárenyhítéssel teltek. Ide sorolható Bibó István egyik mérleget vonó írása, melyben amellett érvel, hogy „a békeszerződés minden keménysége sem lehet ok arra, hogy az ország feladja az európai emberség, a demokrácia, a szomszédokkal való megértés és a kelet-európai népek politikai és kulturális közösségébe való beilleszkedés politikáját”.21 Rákosi Mátyás pedig az MKP 1946. szeptember végén rendezett III. kongresszusán tartott beszámolójába illesztette – mintegy kompenzációs ígérvényként – a regionális integráció témáját. „Mi egy demokratikus dunai föderációt nemcsak lehetségesnek, de kívánatosnak is tartunk. [...] Egy ilyen demokratikus szövetség létrejötte, vele kapcsolatban a vámhatárok leépítése természetesen sokat enyhítene azon a keserűségen, amelyet népünk a most készülő békével kapcsolatban érez.”22

Összegezve a vizsgált kérdés 1946. évi fejleményeit – és pillantást vetve térségünk egészére is –, két típusa rögzíthető ekkoriban az integrációs eszmekörnek. Magyarországon és Romániában – azaz, a szuverenitásukkal még nem rendelkező, egykori németcsatlós államokban – a föderációs eszme 19–20. századi előfutárainak historizáló formaváltozatai élednek újjá. Ezeket aktualizálják a politikai tervezetek, a békeszerződések életbelépését követő időszakra programozva a megvalósítás startját. A háború végén mellékgyőztes státust élvező egyes államok viszont már ekkor megtették-megtehették az integrációhoz vezető út első szervezeti lépéseit is. Ismert, hogy Bulgária és Jugoszlávia már 1944 őszén is kezdeményezett hasonlót, de Bulgária akkori szuverenitáshiányára hivatkozva kontrázták meg a nagyhatalmak – egyéb összetevők mellett – az érdemi tárgyalások folytatását. Ezzel egyidejűleg vetődött fel annak idején Albániának a tervezett szövetségbe való bevonása. Miután Jugoszlávia és Albánia között már a németellenes felszabadító harcok idején s azt követően is olyan volt a kapcsolat – 1948-ig –, mint „az idősebb testvér és a fiatalabb testvér között”, így nem látszott akadálya a föderációt célzó párbeszédnek sem. Az 1946 júliusában aláírt albán–jugoszláv barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés s még inkább az ugyanezen év novemberében kötött gazdasági megállapodás révén – melyben valutaegyeztetésről, közös vállalatok létesítéséről, a népgazdasági tervek összehangolásáról és vámunióról is megállapodtak – már az integrációhoz vezető út szervezeti lépéseit is rögzítették.23

Az 1946-ot jellemző regionális különbség a következő évben, 1947 folyamán is megmaradt, de már korántsem a historizálás és az aktuálpolitika határmezsgyéjén húzódott a törésvonal. A békeszerződések aláírása – s még inkább ratifikálásuk – nyomán érzékelhető Magyarország, Románia és Bulgária diplomáciai aktivizálódása. Ezen aktivizálódásban viszont éppúgy közrejátszott szuverenitásuk (de jure!) visszanyerése, mint a nemzetközi helyzet alapvető megváltozása. Nevezetesen a szuperhatalmak közötti kapcsolatoknak a szélesebb politikai közvélemény számára is mindinkább érzékelhető megromlása. Ennek szimptómái, csak felsorolásszerűen: a Truman-doktrína meghirdetése, mely szerint az Egyesült Államok „saját biztonsága érdekében” a jövőben támogatást nyújt a kommunizmus ellen küzdő erőknek, különösen azokban az államokban, amelyek a Szovjetunió közelében találhatók; a kommunista pártoknak a kormányzati hatalomból történt kiszorítása Olaszországban és Franciaországban 1947 májusában; a rákövetkező hónapokban a polgári parlamentáris politikai irányzat reprezentánsainak láncreakciószerű kikerülése a hatalomból emigráció vagy letartóztatás útján a Szovjetunióval szomszédos „népi demokráciákban”: Magyarországon Nagy Ferenc miniszterelnök, Bulgáriában N. Petkov, a Földműves Szövetség vezetője, Romániában I. Maniu, a Parasztpárt vezetője és Lengyelországban S. Mikolajczyk miniszterelnök-helyettes; ugyanezen országok, valamint Csehszlovákia távolmaradása a Marshall-segélyként közismert európai helyreállítási programtól; s végül, de nem utolsósorban ugyancsak nemzetközi horderejű volt a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) megalakulása ez év szeptemberében. Az új szervezet deklarációja – mely Zsdanovnak, az SZKP egyik titkárának határozattá emelt előadói beszédén alapult – kimondta, hogy a világ két részre szakadt, a haladás és a reakció táborára, mely utóbbin az Egyesült Államok által vezetett tőkés országokat, illetve a nem kommunista politikai mozgalmakat értette. E helyzetértékelés szerint a kommunista pártok feladata országaikban a hatalom átvétele, kapcsolataik szorosabbra fűzése és külpolitikai lépéseik összehangolása.

A hidegháborúba merevedés közepette a közép- és délkelet-európai térség államainak egymás között megélénkülő diplomáciai forgalma is más politikai mozgástérbe került, és kihatott az általunk vizsgált kérdéskörre is. A változás első jelei az integrációs törekvések különböző formáira vonatkozó nyilatkozatok relativizálódásá-ban váltak érzékelhetővé, amint az a Groza Péter vezette román kormánydelegáció 1947. májusi magyarországi látogatása során napvilágot látott reflexiók kétarcúságából is kitűnik. A különböző politikai fórumokon több mint két éve visszatérően kinyilvánított szándékoktól eltérően végül is elmaradt a vámuniót előkészítő lépések – eredetileg tervezett – nyilvános bejelentése. Ezt tükrözi a vámunió ügyét korábban többször is pártolóan taglaló Közgazdaság című hetilap reagálása. A címoldalon harsogó köszöntő szerint „Groza Péterben azt az államférfit üdvözöljük, aki elsőnek hangoztatta Romániában és azóta sem szűnt meg a magyar–román vámunió fontosságát kiemelni.”24 A lap egy belső elemzése viszont – a folyamatban lévő tárgyalásokra is utalva – úgy foglal állást, hogy „nem szabad túl gyors eredményeket várnunk, és inkább a lépésről lépésre haladás útját lehet és kell választanunk”. Továbbmenve, a forgalomban lévő elképzeléseket két csoportba sorolja: „Első a kölcsönös álomszövögetés olyan tervekről, föderációkról, uniókról, melyek úgyis beköszöntenek, amint azokat nem nyilatkozatokkal, hanem alapvető kérdések rendezésével megalapozzuk. [...] Másik út a két ország népének kölcsönös megismerése kultúrcserék révén”, illetve Románia és Magyarország kereskedelmi, gazdasági kapcsolatainak fokozatos szorosabbra fűzése. „Innen vezethet az út a szorosabb – föderációs, uniós – rendezés felé.”25

Egy héttel később Markos György kommunista közgazdász ugyanezen lapban körvonalazta egy hosszú cikkben a vámunió peremfeltételeit. „Mi sem volna elhibázottabb, mint máról holnapra valamilyen rendelettel vagy államközi szerződéssel eltörölni a vámhatárokat. Egy ilyen lépéshez még igen sok előkészítő tárgyalásra, sőt mi több, fokozatosan kialakítandó többirányú együttműködésre van szükség. [...] Két ország gazdasági életét összehangolni megfelelő átgondolt tervszerűség nélkül, megelőzően szervezett gazdasági intézmények nélkül úgyszólván lehetetlenség. Ma egyetlen lehetőség a kompenzációs árucsere, majd a klíringalapon lebonyolítandó külkereskedelem, ezután jöhetnek a gazdasági megegyezések, amelyek kezdetben részterületeket ölelnek fel, hogy egyre fokozatosabban kiteljesedjenek. A tervgazdálkodás [...] mindkét részről és együttesen a további közeledés előfeltétele. Ezek között a fokozatosan elmélyülő kapcsolatok között lehet egy eszköz a vámunió. Hangsúlyozzuk, nem az első és nem az utolsó. [...]

Mindaz, amit magyar–román viszonylatban mondottunk, érvényes magyar–ju-goszláv viszonylatban is. A most folyó magyar–jugoszláv tárgyalások mutatják a helyes utat. Az árucsere-forgalom fokozatos kiépítése, majd a gazdasági együttműködés alapjainak lefektetése, a három- és ötéves gazdasági tervek legnagyobb mértékű összehangolása – ez a járható út. Ezt az utat kell követni magyar–román, román–jugoszláv és bolgár–román stb. viszonylatban is. A vámhatárok eltörlése csak kölcsönös lehet és párhuzamosan haladhat az útlevélkényszer, tehát a politikai és a kulturális határ eltörlésével. […] Ha lépésről lépésre, szívós munkával megerősítjük gazdasági rendszerünket, biztosítjuk gazdasági önállóságunkat és politikai függetlenségünket, ha mind gazdaságilag, mind politikailag megszilárdítjuk a demokráciát, csak akkor lehet szó akár magyar–román, akár másmilyen vámunióról vagy ezen túlmenőleg Duna-konföderációról. Addig még rögös és hosszú az út, de már elindultunk ezen az úton. Tehát: magyar–román vámunió ma sok, és holnap – kevés.”26

E véleménnyel cseng össze a magyar kormány szociáldemokrata miniszterelnök-helyettesének, Szakasits Árpádnak az a nyilatkozata is, amelyet a közép- és kelet-európai szociáldemokrata pártok többnapos budapesti konferenciájának befejezését követően adott a román testvérlap munkatársának. Ebben ő maga is azt tartotta az értekezlet leglényegesebb mozzanatának, hogy elősegítse a szorosabb gazdasági együttműködést a Duna völgyi államok között, de hozzátette: „A magyar–román vámunió még nem időszerű. Ha idő előtt beszélünk erről a kérdésről, akkor többet ártunk, mint használunk ennek a szép elképzelésnek.”27 Sokkal kevésbé tűnt óvatoskodónak Károlyi Mihály. Igaz, ezt nem nyilvánosan tette, Jászi Oszkárnak írt erről, ugyanezen napokban. Szerinte „még a csehektől kapott pofonokat is zsebre kell vágni”, hogy áldozatot hozva „tervünket megvalósítsuk, egy 60, 70, esetleg 80 milliós Duna völgyi tömb[öt]. […] A dunai federáció gyors megteremtése, erélyes kiépítése a béke legfőbb érdeke. Ez volna az a pontonhíd, amelyen Sztálin és Truman találkozhatnának és megegyezhetnének. Egy új status quo létesülne, ami mindkét felet politikailag és gazdaságilag egyaránt kielégítené.”28

A vámunió, illetve föderáció tervezgetését markánsan opponáló nyilvános álláspontot olvashatunk viszont ugyanekkor a Román Kommunista Párt (RKP) egyik titkára, Vasile Luca tollából, aki Groza kormányában pénzügyminiszter volt. Luca, a Duna menti kisállamok integráció felé mutató együttműködési törekvéseit a világháború idején felmerült churchilli elképzelések egyenes ági leszármazottjának tartotta, ami – úgymond – egyik rafináltan tovább éltetett változata a Nyugat szovjetellenes machinációinak.29 Kérdés, hogy a román kommunisták egyik reprezentánsa vagy az ottani kormányfő jelenítette meg a bukaresti álláspontot. Petru Grozáról köztudott – maga sem rejtette véka alá –, hogy miniszterelnöki tevékenységét mindvégig az ottani SZEB delegáltakkal egyeztetve végezte. Az RKP pedig Gheorghiu-Dej idején is inkább volt híve egy kommunista irányítású román nemzetállamnak, semmint hogy azt – önszántából – bármifajta regionális integráció részeként relativizálja. Valószínűsíthető, hogy a politikában gyakorta alkalmazott szerepmegosztás részeként képviselte Groza a kooperációs hajlandóságot mutató álláspontot, mindaddig, amíg nem volt ez ügyben definitív moszkvai tiltás.30

Miközben – a vámunió bejelentésének prolongálásával – Groza budapesti látogatásakor retirálni látszott, ez 1947 derekán csak a „dunai összefogás” balparti szárnyán jelentett kivárást. A békeszerződés aláírásával elhárult az az akadály, amely két évvel korábban még útját állta Bulgária és Jugoszlávia szorosabb együttműködésének. A két érintett állam képviselői nem is késlekedtek a korábban külső nyomásra felfüggesztett közeledés újraélesztésében. 1947. július végén és augusztus első napjaiban, a bolgár és jugoszláv kormány képviselői Bledben ültek tárgyalóasztalhoz. A tanácskozást követően közzétett jegyzőkönyv részletesen taglalta azokat a lépéseket, melyek révén a két ország gazdasági fejlesztését kölcsönösen egyeztetett, összehangolt keretekben kívánták biztosítani, s amelyek a vámunió fokozatos életbeléptetését is célul tűzték ki.31 Egy Georgi Dimitrovval készített interjúból az is ismert, hogy az együttműködésre vonatkozó tervezeteket megküldték a szovjet kormánynak is, melynek érdemi észrevétele abból állt, hogy a megkötendő szerződések érvényét 20 évben állapítsák meg.32 A bledi tárgyalások folytatásaként, 1947 novemberében, a Várna melletti Evxinográdban találkoztak Jugoszlávia és Bulgária kormányának képviselői. Az itt aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés mindazokat az integráció felé mutató elemeket is tartalmazta, amelyeket a bledi jegyzőkönyvek rögzítettek. A szerződés megkötésének napján, 1947. november 27-én Várnában tartott nagygyűlésen a szónokok a föderáció kérdésére is kitértek, hangsúlyozva azonban, hogy az távlati elképzeléseik közé tartozik. A jugoszláv küldöttség vezetője, J. B. Tito e témakört a következőképpen exponálta: „Ma olyan követeléseket hallhatunk, hogy nincs szükségünk határokra, föderációt akarunk. [...] Ma lerakjuk az alapokat, s majd a falakat is ráépítjük, ha eljön az ideje. A falak alap nélkül nem elegendők, mert leomolhatnak. [...] Olyan szoros, sokoldalú együttműködésre törekszünk, hogy az államszövetség kérdése puszta formalitás lesz.”33 Magyarán, bolgár–jugoszláv viszonylatban a vámuniót egy közeljövőben realizálható minimális programként tervezték, míg a föderációt egy távlati, maximális koncepcióként értelmezték. Erre utal a tanácskozásokról kiadott hivatalos jegyzőkönyv, mely szerint a szerződést kötő felek „elhatározták, hogy még jobban kimélyítik ezt az együttműködést, a lehető legnagyobb mértékben kiszélesítik a kölcsönös áruforgalmat, a lehető legteljesebben összeegyeztetik gazdasági terveiket, meggyorsítják a vámunió megkötését”.34 A föderáció kérdésében Tito a Várnában mondottaknak megfelelően foglalt állást abban a november 29-i beszédében is, mely a szerződés ratifikálása alkalmából a jugoszláv parlamentben hangzott el.

Ezzel párhuzamosan folytak megbeszélések Bulgária és Albánia között is. A két kormány képviselői az előzőhöz hasonló protokollt írtak alá 1947. december 16-án. „A szerződés külön megemlítette, hogy a gazdasági együttműködést megkönnyítik azok a baráti kapcsolatok, amelyek Bulgária és Jugoszlávia, illetve Albánia és Jugoszlávia között fennállnak. Ez érthető, mivel a két ország kereskedelmi forgalma Jugoszlávián keresztül bonyolódott le. Az 1947. december 16-i kiegészítő jegyzőkönyv albán–bolgár–jugoszláv kliringegyezmény megkötését írta elő az árucsere-forgalom megkönnyítésére. A jugoszláv–bolgár–albán kapcsolatok tehát gyakorlatilag kezdték túllépni a bilaterális kereteket.”35 Magyarország ugyanekkor Prága felé tett tapogatódzó lépéseket – gazdasági téren. Vajda Imre, a magyar Országos Tervhivatal elnöke 1947 novemberében folytatott hivatalos tárgyalásokat Csehszlovákiában. Hazatérve arról nyilatkozott, hogy hosszú lejáratú gazdasági együttműködési egyezmény megkötéséről tárgyalt: „Hasonló egyezményt kötött a közelmúltban Magyarország Jugoszláviával, Csehszlovákia Lengyelországgal. Az együttműködési egyezményben nemcsak az árucsereforgalmat állapítanák meg, hanem összeegyeztetik az egyes iparágak fejlesztését is. Az az elképzelésünk, hogy a kelet-európai népi demokráciák között a gazdasági szerződések révén többé-kevésbé összefüggő gazdasági rendszer jöjjön létre.”36

Egy héttel ezen nyilatkozat közzététele után a regionális tömörülésnek már egy minden korábbinál ambiciózusabb víziója volt olvasható az MKP lapjában, a Szabad Népben. A magyar–jugoszláv barátsági és együttműködési szerződés aláírására érkező, J. B. Tito vezette jugoszláv kormányküldöttséget köszöntötte a számon tartott kommunista újságíró, Gimes Miklós kolumnás cikke, Új nagyhatalom! címmel. A szóban forgó szuverén alakulat a térség hét „új demokráciáját” tömörítené a Keleti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, Románia és Albánia). Ezen országok között „két-három esztendővel a felszabadulás után már nem az egymáshoz való közeledés van napirenden, hanem annál több”. Nevezetesen egy – államszervezetüket is koordináló – „egységes front”, melynek össznépessége „csaknem 90 millió ember, [...] több mint Franciaország és Olaszország együttvéve. Ezek az országok mezőgazdasági termelésük összesített értékét tekintve a mai Európában a második helyen állnak a Szovjetunió mögött, az ipari össztermelésben a harmadik helyen Szovjetunió és Anglia mögött.”37

A cikk további részleteit, valamint az ezekben a hetekben szoros egymásutánban megkötött szerződések aláírásakor elhangzott nyilatkozatokat figyelve markáns hangsúlyeltolódás tűnik szembe. Az egymás közötti belső kooperáció értelemszerű fejtegetésénél mind hangsúlyosabban esett latba a szövetségre lépő államok kifelé demonstrált katonai-politikai blokkba szerveződése. Gimes szerint ennek kiváltó oka az, hogy „az amerikai fenyegetés immár fegyveres támadásként bontakozik ki a népi demokráciák déli határán, Görögországban. [...] A népi demokráciák erősödő együttműködésének, egységes fellépésének egyik első próbája az, hogyan értik meg a Görögországban fenyegető veszélyt, és hogyan lépnek fel ellene”. Ennek megfelelően idézi az újságíró J. Masaryk csehszlovák külügyminiszter nyilatkozatát: „Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Albánia, Bulgária és Románia minden valószínűség szerint szabad védelmi szerződést kötnek egymással”. A verbális harciasság ennél is markánsabban tükröződik 1947–48 fordulóján a térségbeli országok miniszterelnökeinek, Dinnyés Lajosnak és Petru Grozának a nyilatkozataiban.38

A mindezek mögött álló szovjet védhatalmi szerepvállalásra utalt egy cikk a moszkvai Izvesztyia 1948. január 11-i számában. Ez előbb üdvözölte a fentebb érintett népi demokráciák között sorra születő megállapodásokat, majd külön méltatta azok egyikét. „Az együttműködés példájaként szolgálhat a gazdasági tervek összehangolásáról, a vámunióról és valutaparitásról szóló szerződés, amelyet Albánia és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság 1946. november 27-én kötött egymással.”39 Ilyen kontextusban aligha tűnhetett kirívónak Georgi Dimitrov január 18-i sajtóértekezlete a bolgár–román barátsági és együttműködési szerződés aláírása alkalmából, ahol a regionális integráció perspektíváiról is szólt. „A vámunió kérdése – mondotta – nagyon bonyolult, nagy előkészületeket igényel, különösen tanulmányozni kell az árrendszert, az árucsereforgalmat és sok egyéb kérdést. Ugyanakkor egy ilyen vámunió létfontosságú országaink fejlődése szempontjából. Ezért tudatosan és bátran készülünk a vámunió megteremtésére a szövetséges államokkal, és azt meg is valósítjuk. [...] Ha a föderáció kérdése megérik, és az okvetlenül be fog következni, népeink, a népi demokrácia országai, Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Albánia, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Görögország – jegyezzék fel, Görögország is! – megoldják. Ők hivatottak eldönteni, mi lesz belőle, föderáció vagy konföderáció, mikor és hogyan lesz megvalósítva. Elmondhatjuk, hogy népeink mai tevékenysége jelentősen megkönnyíti e kérdés jövőbeni megoldását.”40

A moszkvai Pravda 1948. január 23-i száma mondhatni rutinszerűen közölte Dimitrov fentebb idézett nyilatkozatát. Ugyanezen lapban öt nappal később viszont már rituális önkritikát olvashattak a kortársak. Szerkesztőségi közlemény tudatta: Dimitrov nyilatkozatának minden kommentár nélkül való közlése nem jelenti azt, hogy a szerkesztőség azonosulna annak tartalmával. Hogy mennyire nem, azt a folytatás tette világossá: „ezeknek az országoknak nem ez a kiagyalt föderáció vagy konföderáció a problémájuk, hanem függetlenségük és szuverenitásuk megvédése és megszilárdítása a belső népi demokratikus erők szervezése és mozgósítása útján”.41 A moszkvai közvélemény hátterében meghúzódó motiváló tényezőket illetően különbözőek a magyarázatok.42 Egyöntetű viszont az a vélemény, hogy az együttműködés fentebb bírált formáját is szorgalmazó politikai törekvések ezt követően szorultak radikális gyorsasággal és végérvényesen háttérbe. A Tájékoztató Iroda 1948. júliusi, Jugoszláviát elítélő határozata nyomán43 e korabeli elképzelések politikai feltételei jó időre elenyésztek.

„Hát így végződött, mi épphogy kezdődött” – mondhatnánk Petri Györggyel44 –, de ennek a finálénak Magyarországon volt még egy sajátos utójátéka a függöny legördülése után. 1948 centenáriumi év volt. Az egész országot átfogó, gondosan előkészített grandiózus ünnepség-láncolat volt hivatva emlékeztetni az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc századik évfordulójára. A háború óta felerősödő, erősen historizáló politikai hivatkozásokban – elsődlegesen Kossuthra emlékezve – aligha lehetett mellőzni a „Dunai Confederatio Projectuma” gondolatkörét. A koalíció minden egyes pártja tematizálta ezt külügyi megnyilatkozásaiban, az MKP pedig – mint a fentebbiekben többször is idéztük – külpolitikája vezérmotívumaként dédelgette. A korabeli népi kollégiumi hálózat fiataljai – ezen belül is elsődlegesen a Mocsáry Lajos Kollégium diákjai – a szomszédokkal való megbékélés szóban forgó programját is szem előtt tartva láttak hozzá egy-egy szomszédos nép nyelvének a mielőbbi elsajátításához.45 A tárgyalt évkörben végzett közvéleménykutatások is azt erősítették, hogy a korabeli magyar közvélemény reményeket fűz a környező országokkal létesítendő vámunióhoz. Már 1946 végére jóval nyolcvan százalék fölé emelkedett az erre vonatkozóan megkérdezettek egyetértése.46

Ilyen előzmények után magától értetődőnek tűnhetett az a centenáriumi brosúra is, melynek címe: A dunai népek szövetsége. A magyar külpolitika a kossuthi konföderációs gondolat megvalósítása. A kiadvány alkalomhoz illő – gyakorta patetikus – aktualizálással idézte Kossuth Lajos föderációs eszmefuttatásait, majd pedig sorra vette a szomszédos országokkal a megelőző hónapokban egymás után aláírt különböző barátsági szerződéseket. Konklúziója szerint „méltán nevezheti magát a magyar demokrácia az 1848–49-es szabadságharc követőjének, mert hazánk külpolitikája, a román–jugoszláv–bolgár–lengyel47 szerződések megkötése a kossuthi eszme valóra váltásának első lépése”.48 Legfeljebb az ejthette gondolkodóba egyik-másik kortársat, hogy ezt a historizáló külügyi brosúrát miért a Rajk László vezette belügyminisztérium jegyezte kiadóként s nem a történészként is ismert – szintén kommunista – külügyminiszter, Molnár Erik. Leegyszerűsítő válaszként adódhatott: Rákosi Mátyás után mégiscsak a „vasöklű” állandó jelzővel is felruházott belügyminiszter, Rajk László volt akkoriban a kommunista párt második számú frontembere…

Ez esetben viszont – úgy tűnik – Rajk sem volt elég éber. Ellentétben Rákosival, aki igyekezett naprakésznek mutatkozni. 1948 februárjának második felében, amikor moszkvai tartózkodása során számot adott M. A. Szuszlovnak a magyarországi politikai helyzetről, már a Pravda – fentebb ismertetett – elutasító álláspontjának ismeretében sietett elhatárolni magát a vámuniós-föderációs iniciatíváktól. Saját kijelentésein, illetve pártja néhány hónappal korábbi állásfoglalásain igyekezett gyorsan túltenni magát, elbizonytalanodni látszott viszont a Kreml újabb koncepcióváltása kapcsán. „Jóllehet nem mi kezdeményeztük és nem támogattuk a Dimitrov elvtárs által felvetett föderáció megalakításának gondolatát – mondta Szuszlovnak –, szeretnénk tudni, milyen irányvonalat kövessen e kérdésben Magyarország, valamint a többi kommunista párt. Groza román elnök például annak idején egy velem folytatott megbeszélés során szóba hozta a Románia és Magyarország közötti vámunió kérdését. Mi egyelőre tartózkodunk a javaslat megválaszolásától.” Szuszlov ekkori válasza: „Ami a balkáni országok föderációjának kérdését illeti, Ön is tudja, hogy az erre vonatkozó javaslat mondvacsináltnak bizonyult. [sic!] Mi a kilenc kommunista párt határozataihoz tartjuk magunkat, amelyek szerint valamennyi kommunista párt fő feladata, hogy harcoljon országa, népe függetlenségéért és szuverenitásáért”.49 A szóban forgó centenáriumi brosúra esetében az vélelmezhető, hogy annak kéziratát már a moszkvai álláspontváltozás január végi nyilvánosságra kerülése előtt lezárták és nyomdába adták. Más kormányzati kiadványok nem kapcsolták ilyen szorosan össze a kossuthi ideát és az aktuálpolitikát. A heti- és napilap-cikkek korrektúrázása, valamint az ünnepi szónoklatok véglegesítése során pedig már ügyelni lehetett arra, hogy az ad acta tett elképzelések ne okozzanak további malőrt. Így azután nem épült meg az a föderációs pontonhíd, amelyen – Károlyi Mihály víziója szerint – Sztálin és Truman találkozhatott és megegyezhetett volna. Helyette a Kreml egyik előretolt bástyája lettünk a Tito ellen hamarosan megindított sztálini „kis hidegháború” frontvonalán.50 

Miként helyezhetők el ezek a második világháború utáni regionális integrációs törekvések a térség, illetve Magyarország históriájában? Hosszú távon szemlélve ezen gondolatkör időszakonkénti feltűnését és alámerülését, a fentebb tárgyalt néhány év akkor is a virágzás évszaka volt, ha – mint már annyiszor – ismételten csak eszmetörténeti zárvány maradt. Számba véve azt a pusztítást, amit a világháború ebben a térségben (is) hátrahagyott, Köztes-Európa kisállamai – a Balkántól a Baltikumig – válságszituációban érezhették magukat, függetlenül attól, hogy győztesnek vagy éppen legyőzöttnek számítottak-e. A föderációs gondolat pedig az újkori Európa ezen fertályán egyike volt a válságtermékeknek. Ennyiben tekinthető a háború utáni néhány esztendő egy újabb évadnak a föderációs velleitások kalendáriumában.

Mindemellett számos, a korábbiaktól eltérő jellemzője is volt a második világháború utáni integrációs elképzeléseknek. Sőt mi több, inkább domináltak a korábbiaktól eltérő, semmint az egykori kútfőkkel – és körülményekkel – hasonlóságot mutató karakterjegyek.

a) A föderáció eszmekörét korábban elsődlegesen ellenzéki, illetve emigrációban élő (oda kényszerült) gondolkodók, politikusok, társadalmi-politikai irányzatok képviselték. Olyanok, akik (amelyek) koruk uralkodó politikai irányzataihoz képest marginális erőt jelentettek. A második világháborút követően a térségben az integráció egyes változatai a kormányzati politika részévé váltak, a nyílt és hivatalos külpolitikába szervesültek. 

b) Ezúttal győztesek és vesztesek kézfogási kísérletéről beszélhetünk. Aligha porciózható, hogy mennyi volt ebben a „történelmi tapasztalat” – törekvés arra, hogy túllépjenek a megelőző évszázad súrlódó együttélésén, illetve egymás ellenére élésén –, s mennyi az új európai status quo közepette fennmaradó vagy aktuálisan felhorgadó fenyegetettség-érzés az új nagyhatalom árnyékában. Ez alkalommal mindenesetre a mellékgyőztes és mellékvesztes kisállamok hajlottak arra, hogy maguk is keressék a de iure (nagyhatalmi) békerendezésen túl a de facto megbékélés és a regionális kisállami kollektív biztonság módozatait.

c) A fegyvernyugvást követően a peacemaker nagyhatalmak mindinkább kitapintható egymás ellen fordulása közepette egy regionális „különbéke” alternatíváját fogalmazták meg a társulni igyekvők a hidegháborús kontinensszétszakítással szemben. Még sarkosabban fogalmazva: a nagyhatalmi konfrontációs politika mögé való felsorakozás helyett – időlegesen, amíg tehették – a kisállami konszenzuskeresést állították. Létrejötte esetén viszont már túllépett volna a térség a kisállami mozaikosságon. A korabeli Európában egy ilyen 80-90 milliós államalakulat már a tradicionális kontinentális hatalmak – Franciaország, Anglia vagy akár az ekkor virtuális „össz-Németország” – méreteivel, potenciális önmozgásával kerülhetett egy sorba. Ez valóban alapvetően új európai status quót teremthetett. S miért kívánta volna a Kreml, hogy a kisállamok láncolatából szervezendő „önvédelmi övezet” helyén egy olyan új potenciális nagyhatalom szülessen, ami inkább gátolta, semmint segítette volna, hogy közvetlen befolyása legyen az európai politikára.

d) Ezen törekvések főként az érintett kisállamok kommunista vezéralakjainak nevéhez kötődnek – kivétel a „társutas” P. Groza –, de ettől még korántsem tűnik a föderációs gondolat képviselete Moszkvából generált, rejtőzködő ambíciónak. G. Dimitrov és J. B. Tito nevéhez már addigi életútjuk alapján is társítható volt a kommunista ideológián és politikán belüli „másképp-gondolkodás”. Rákosi ugyan sokkal inkább tartozik a „vigyázó szemét Sztálinra függesztő” szervilis pártvezetők sorába, de itt is volt egy – csak a tárgyalt korszakra jellemző – sajátosság. A korabeli magyar kommunista propagandában 1945 és 1948 nyara között a Tito vezette Jugoszláviát reklámozzák a legvehemensebben mint a „népi demokrácia” mintaállamát, mint követendő példát. (Ez az akkori kommunista pártsajtó – elsődlegesen a Szabad Nép –, illetve más propagandakiadványok tanulmányozásával jól nyomon követhető.) Azért kerülhetett Jugoszlávia ebbe a kedvezményezett helyzetbe, mert a kommunista dominanciával irányított politikai berendezkedés propagálásában kontraproduktív lett volna a hazai közegben már ekkor előtérbe helyezni a „szovjet mintát”. Egy kommunisták szervezte föderációban Rákosi saját pártja politikai érdemeként könyvelhette el a határokon kívül rekedt magyarság bizonyos fokú reintegrálását, miközben Tito és Dimitrov oldalán parádézhatott volna. Ilyen értelemben még az az új mozzanat is hasznosíthatónak tűnt, hogy Magyarország – eltérően a korábbi szituációktól – nem kezdeményezőként, hanem „meghívottként” lett részese a háború utáni integrációs diskurzusnak. Kérdés persze, hogy ez mennyiben hordozta – újra Jászit idézve – „a legkisebb áldozattal elérhető legnagyobb szabadság” lehetőségét.

Magyarországon úgy tért vissza nyolc év múltán ez a gondolatkör még egy rövid időre, mint Napóleon Elbáról. Az 1956-os forradalom nyitányaként megjelenő különböző egyetemi követelések között újra felbukkan: a magyar kormány lépjen kapcsolatba a népi demokráciák, valamint Ausztria és Jugoszlávia kormányaival, a dunai államokkal egy közép-európai konföderáció megvalósítása céljából. Az Országgyűlés külügyi bizottsága kezdeményezze a Varsói Szerződés felülvizsgálatát, és vesse fel a dunai konföderáció gondolatát. Ezek a kívánalmak Debrecen, Miskolc és Veszprém egyetemein kerültek a manifesztumokba, ugyanúgy, mint a határokon túl élő magyarság sorsának figyelemmel kísérését szorgalmazó pontok is.51 Hattyúdal maradt, még ha volt is rezonanciája, különösen a szolidaritást tevőleges segítséggel párosító Lengyelországban, illetve Erdélyben.  

Végül egy rövid reflexió a második világháború utáni nyugat-európai integrációs törekvésekre – mivel azok idővel sikeresnek bizonyultak. A történelmi megbékélés szükségszerűségének bölcs belátásához – elsősorban francia–német vonatkozásban – ott is erőteljes rásegítő faktor volt a fenyegetettség új formában való megjelenésének felismerése. Jean Monnet és Robert Schuman erőfeszítései akkor győzték meg igazából az érdekelteket a nyugat-európai integráció szükségességéről, amikor kiderült, hogy az amerikai atomernyő – gyakorlatban alig hasznosítható – védelme alatt a hagyományos fegyverrendszerekkel maguknak kell elégséges önvédelmi ütőerőről gondoskodniuk a szovjet fenyegetettséggel szemben. Ezt a fejleményt kétségbeesetten konstatálták Nyugat-Európa vezető politikusai és stratégái a NATO 1952. évi lisszaboni konferenciája nyomán. Ez vezetett el annak felismeréséhez, hogy csak Nyugat-Németország érdemi bevonásával biztosítható jó eséllyel kollektív önvédelmük.52 A kooperáció előnyeinek elvi belátásán túl nem keveset nyomott a latban a szovjet fenyegetettség keltette közös félelem is. Az európai unió születésénél két bába: a józan belátás és a fenyegetettség sokkja – mondhatni Traum und Trauma – együtt voltak jelen.

A Duna menti térség háború utáni integrációs törekvései arra utalnak, hogy ezen régió győztes és vesztes kisállamai annyival hamarabb ismerték fel kölcsönös egymásrautaltságukat, amennyivel közelebb volt hozzájuk a Szovjetunió. A Vörös Hadsereg pedig vagy országaikban állomásozott, vagy – Jugoszlávia esetében – ante portas. A fentebb tárgyalt vámuniós, föderációs tervezgetések sorsát illetően a Tájékoztató Iroda (Kominform) megalakulása tekinthető fordulópontnak. Sztálin túllépett azon a háború végi taktikai önmérsékletén, amikor a kommunista egyeduralom rendszerré szervezhetőségét a vele szomszédos térségben még évtizedes távlatban prognosztizálta. Ez a váltás érzékelhető azokban a nyilatkozatokban, amelyek az egymásután megkötött kétoldalú államközi szerződések aláírása alkalmából láttak napvilágot 1947–1948 fordulójának hónapjaiban. Eltolódtak és militánsabbá váltak a hangsúlyok. Ugyanazon – e kérdésben korábban is nyilatkozó – politikusok ugyanazon szófordulatai már nem a korábbi tartalmat hordozták. A vámunió, a föderáció már nem a parlamentáris berendezkedést regionális keretekben integrálni remélő kisállamok törekvéseit jelenítette meg, hanem a szovjet penetráció tudomásulvételét. Annak születését, amit az eufemizáló névadás belülről „béketábor”, az ellenlábas politikai nyelvészet pedig „keleti blokk” vagy „szovjet blokk” elnevezéssel jelölt. 

Szűk fél évszázad elteltével viszont kivonult a térségből a Vörös Hadsereg, és eltűnt a térképről a Szovjetunió. A térség kisállamai mégsem siettek, hogy a létrejött kontinentális hatalmi-politikai vákuumban felelevenítsék a regionális integráció évszázados ideáját. Nem erről szóltak a – többé-kevésbé – visszanyert szuverenitás közepette megfogalmazott (kül)politikai prioritások…

Jegyzetek

1. Jászi Oszkár: A monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Bp., 1918. Reprint, Mecenas, Bp., 1988. Lásd még Irinyi Károly: Mitteleuropa-tervek és az osztrák–magyar politikai közgondolkodás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1973.; Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa. Magvető, Bp., 1985.; Litván György–Szarka László (szerk.): Duna-völgyi barátságok és viták. Jászi Oszkár közép-európai dossziéja. Gondolat, Bp. 1991.; György Litván: Oszkár Jászi’s Danube Federation Theories. In: Hungarian Reconciliation Efforts, 1848-1998. Ed. by Ignác Romsics and Béla K. Király. CEU-Press, Bp., 1999. pp. 227–242.

2. Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: uő: Válogatott tanulmányok. I., 1935–1944. Magvető, Bp., 1986. 295–635.

3. Mitteleuropa-konzeptionen in der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. (Hrsg. Richard Plaschka, Horst Haselsteiner, Arnold Suppan) Wien, 1995.; Mitteleuropa. Idee, Wissenschaft und Kultur im 19. und 20. Jahrhundert. (Hrsg: Richard G. Plaschka, Horst Haselsteiner, Anna M. Drabek) Wien, 1997.; Hungarian Reconciliation Efforts, 1848-1998. i.m.; Romsics Ignác (szerk.): Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században. TLA, Bp., 1997. Gyarmati György: A revízió alternatívája. A regionális integráció formaváltozatai a magyar politikai gondolkodásban, 1920–1944. Limes, 1997. 2. sz. 43–58.

4. Az európai integrációs eszmekörnek a második világháború környéki időszakára lásd Walter Lipgens: Europa-Föderationspläne der Wiederstandsbewegungen, 1940-1945. München, 1968.; uő: Die Anfänge der Europäischen Einigungspolitik, 1945-1950. Stuttgart, 1977.; Vom Krieg zum Nachkrieg, 1943-1947. Bulletin des Arbeitskreises „Zweiter Weltkrieg”, 1985. Nr. 1-4. ZfG. Berlin, 1985.; Bóka Éva: Az európai egységgondolat fejlődéstörténete. Napvilág, Bp., 2001.; uő: A föderalista Európa eszméje a háború után. Európai Szemle, 2004. 4. sz. 89–102.

5. Réczei László miniszteri tanácsos jelentése Gyöngyösi János magyar külügyminiszternek Petru Grozával Bukarestben, 1945 márciusában folytatott megbeszéléseiről. Lipcsey Ildikó: Réczei László feljegyzései 1945. márciusi romániai megbeszéléseiről. Történelmi Szemle, 1984. 4. sz. 620–624., továbbá: Groza Péter emlékére. Bp., 1984. 72–74.

6. Uo. Egy későbbi, 1945 októberében napvilágot látott interjúban hasonló értelemben utalt Petru Groza arra, hogy felvetését egyeztette a környező államok más vezetőivel is. „Elmondhatom, hogy legutóbb Moszkvában részletesen beszámoltam mindenről Sztálin generalisszimusznak, és ő az egész magyar komplexumban osztja az álláspontomat. Ezenkívül Tito ugyanezt az utat kívánja követni, amelyre én léptem, és talán részem van abban, hogy Jugoszláviának Magyarországgal szemben ugyanolyan baráti céljai és törekvései vannak, mint Romániának és nekem.” Paál Jób: Beszélgetés Groza Péterrel. Debrecen, 1946. 13.

7. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Naplója. Bp., 1946. 38. A szlovákiai magyarság helyzetére vonatkozóan ugyanakkor csak azt konstatálhatták, hogy „sajnos az a hivatalos állásfoglalás, amely a csehszlovák kormány részéről rendeletileg is kifejezést nyert, s amely a szlovákiai magyarokat állampolgárságuktól megfosztotta azzal a szándékkal, hogy eltávolítsa őket Csehszlovákia területéről, a két ország közötti jó viszony kiépítését, melyre mindkét államnak szüksége van, megnehezíti.” I.m. 39.

8. A jegyzék teljes terjedelmében olvasható Kertész István: Magyar békeillúziók, 1945–1947. Európa-História, Bp., 1995. 535–545.

9. Szabad Nép, 1945. szeptember 23. A Magyar Szociáldemokrata Párt 1945. évi 34. kongresszusán elfogadott program külpolitikára vonatkozó tervezetében egy feljegyzés szintén állást foglalt egy „Duna-konföderáció” létesítése mellett, amit azonban a megjelentetett programból ekkor kihagytak. Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon, 1945–1947. Bp., 1975. 23. Ez azonban – mint látni fogjuk – nem jelentette azt, hogy a szociáldemokratákat ne foglalkoztatta volna továbbra is a föderációs eszme.

10. Gratz Gusztáv e tárgyú tevékenységéről lásd Gyarmati György: Gratz Gusztáv a Monarchia felosztásának következményeiről. Történelmi Szemle, 1995. 1. sz. 83–115.

11. A hivatkozott anyagokat keletkezésük rendjének megfelelően őrzi a MOL ezen korszakra vonatkozó külügyminisztériumi fondja (XIX-J-1-a), de egy másodpéldány-sorozat összegyűjtve található meg az Országos Széchényi Könyvtárban is.

12. Köztársaság, 1946. június 13. A lapot kiadó Dunai Munkaközösség önmagát s egyben programját is a következőképpen jellemezte: „Az itt élő népek és társadalmak megbékélése, politikai kiengesztelődése, gazdasági és szellemi összefogása érdekében létrehívott szellemi mozgalom.” Főszerkesztőként Bölöni György jegyezte a lapot, aki már a két világháború közötti emigrációjuktól kezdődően szoros kapcsolatban volt Károlyi Mihállyal.

13. Köztársaság, 1946. június 27.

14. Jemnitz János: A magyarországi szociáldemokrata párt külpolitikai irányvonalának alakulásához, 1945–1948. Történelmi Szemle, 1965. 2–3. sz. 163.; Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Bp., 1978. 503. Kisebb szócserével ugyanez az érvelés olvasható Károlyi Mihály Rákosi Mátyáshoz intézett 1946. július 20-i levelében. Lásd Károlyi Mihály levelezése. V. 1945–1949. Szerkesztette Hajdu Tibor. Napvilág, Bp., 2003. 286.

15. Köztársaság, 1946. június 27.

16. Erdély második világháború utáni státusának újragondolásáról – mind nagyhatalmi szinten, mind pedig az érdekeltek tekintetében – számos munka tudósít. Kertész István és Fülöp Mihály más összefüggésben is idézett könyvén túl lásd még: Romsics Ignác: Amerikai béketervek a világháború utáni Magyarországról. Typovent, Gödöllő, 1992.; Tofik Iszlamov: Erdély a szovjet külpolitikában a második világháború alatt. Múltunk, 1994. 1–2. sz.; Vincze Gábor: Álmodozások kora. Tervek, javaslatok az erdélyi kérdés megoldására, 1945–46-ban. Limes, 1997. 2. sz. 59–83.; Gyarmati György: A független Erdély alkotmánykoncepciója. Tervezet 1945-ből. Külpolitika, 1997. 3. sz. 130–153.; uő: Erdély – tertium non datur. A nagyhatalmak közép-európai béketervei a második világháború időszakában. In: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. (Szerk. Nagy Marianna.) JPTE, Pécs, 1997. 457–474.; Fülöp Mihály–Vincze Gábor: Revízió vagy autonómia? Iratok a magyar–román kapcsolatok történetéből, 1945–1947. TLA, Bp., 1998.

17. Köztársaság, 1946. július 18.

18. Köztársaság, 1946. július 25., augusztus 1., 8.

19. Köztársaság, 1946. augusztus 15.

20. Lásd Kertész István idézett műve, valamint Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. Hét torony, Bp., 1994.

21. Bibó István: Békeszerződés és a magyar demokrácia. Válasz, 1946. 10. sz. 58–59.

22. A népi demokrácia útja. A Magyar Kommunista Párt III. kongresszusának jegyzőkönyve. Bp., 1946. 68.

23. Lazo Krisztov: A délkelet-európai népi demokratikus országok együttműködéséről, 1944-1948. Bp., 1972. 54–66.

24. Közgazdaság, 1947. május 4.

25. Nagy Kázmér: Küzdőporond vagy közös haza? Közgazdaság, 1947. május 4.

26. Mgy. (Markos György): Vámunió? – sok és kevés. Közgazdaság, 1947. május 11.

27. Szakasits Árpád nyilatkozata a Libertatea című román szociáldemokrata lap munkatársának. Népszava, 1947. május 25. Lásd erről még Peter Heumos: Die Konferenzen der Socialistischen Parteien Zentral- und Osteuropas in Prag und Budapest, 1946 und 1947. Suttgart, 1985.

28. Károlyi Mihály levele Jászi Oszkárhoz, 1947. június 2. Lásd Károlyi Mihály levelezése. I.m. 324–325.

29. Vasile Luca: A romániai magyarság útja. Igazság (Kolozsvár), 1947. május 22.

30. Petru Groza személyiségének és politikájának ellentmondásosságáról lásd Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből. Státus, Csíkszereda, 1999.

31. Isztoricseszki resenija v Bled. Szofia, 1947. Idézi Lazo Krisztov: i.m. 71–76.

32. K. Karalkova: Vytrareni systemu dvoustannych spojeneckych smluv mezi europskymi socialistickymi zememi, 1943-1949. Rozpravy Ceskoslovenské Akademie. Ved. 1966. 3. Ezt erősíti meg jugoszláv oldalról V. Dedijer: J. B. Tito. Novi Sad, 1953. 447.

33. J. B. Tito: Beszédek és cikkek. 3. kötet. Novi Sad, 1962. 167–168.

34. A föderáció terve „természetesen örömet keltett – mondotta Tito –, s igyekeztünk megmagyarázni, hogy bár a föderációt még nem írtuk alá, a gyakorlati együttműködés során azt valósítjuk meg, mert papíron semmi értelme a föderációnak, ha nincs meg hozzá a szilárd alap, a szoros barátság, a gazdasági és politikai együttműködés.” J. B. Tito: i.m. 175–176.

35. Lazo Krisztov: i.m. 76.

36. Népszava, 1947. november 29.

37. Gimes Miklós: Új nagyhatalom! Szabad Nép, 1947. december 7.

38. Dinnyés Lajos, a magyar–jugoszláv barátsági és együttműködési szerződés aláírása után: „Nincs az az erő, amely meg tudná törni a szabadságszerető Duna menti népek egységét.” Új Magyarország, 1947. december 13. Petru Groza román miniszterelnök, a magyar–román barátsági és együttműködési szerződés aláírása alkalmából: „Itt vagyunk ezeknek a szövetséges, békeszerető népeknek a nagy családjában, amelyek tudatában vannak hatalmas erejüknek, amely az atomerőnek és a dollár hatalmának is ellen tud állni.” Beszéd, a magyarországi látogatásról, 1948. január 25. In: Petru Groza emlékére. I.m. 118.

39. Lazo Krisztov: i.m. 66.

40. Rabotnicseszko Delo, 1948. január 19.; G. Dimitrov művei. 13. kötet, 420.

41. Pravda, 1948. január 28.

42. V. Dedijer idézett munkájában a Szovjetunió és Jugoszlávia fokozatos szembekerülésére helyezi a hangsúlyt. Eszerint a föderáció kérdése csak másodlagos jelentőségű, bár a szovjet és a jugoszláv vezetés közötti – ekkor még csak a diplomácia kulisszái mögött érzékelhető – kapcsolatmegromlás időszakában közzétett Pravda-állásfoglalás nyilvánosan jelzett egy határozott álláspontváltozást olyan kérdésben, amelyben Jugoszlávia közvetlenül is érdekelt volt. Stephen Clissold, a vámuniós, föderációs elképzelések kútba esésének meghatározó motívumát ugyancsak a szovjet–jugoszláv kapcsolatban bekövetkezett fordulatra vezeti vissza, de ezen belül további két tényezőre is felhívja a figyelmet. Az egyik, hogy a világháborút követően létrejött népi demokráciák kommunista pártjaiban a jugoszláviai átalakulás hangsúlyozottan követendő és példaadó jelleggel bírt, amitől viszont a sztálini vezetés egyre inkább tartott. A szerző szerint ez utóbbi is szerepet játszott abban, hogy a Tájékoztató Irodát (Kominform) az egyközpontú nemzetközi kommunista mozgalom szervezeteként hívták életre. A másik momentum, hogy a már említett bledi tárgyalásokon a jugoszláv és a bolgár vezetők egyeztették a baloldali görög katonai mozgalom támogatására vonatkozó tervezett lépéseiket – sőt Dimitrov nyilatkozata alapján a tárgyalt föderációs elképzelésekben is számoltak Görögországgal –, s ezzel egy olyan kérdésbe avatkoztak, melyet Sztálin kizárólag nagyhatalmi kompetenciába tartozónak tekintett. Stephen Clissold: Yugoslavia and the Soviet Union, 1939-1973. London–New York, 1975. 42–62. A kérdést a gazdaságpolitika szemszögéből elemző Berend T. Iván arra a következtetésre jut, hogy a háborút követő fejlesztési tervekben és szerződésekben már testet ölteni látszott az a gondolat, hogy nem az egyes országokban, hanem a Közép- és Kelet-Európa egészében összehangoltan megvalósuló gyors iparosítás lehet a modernizáció leghatékonyabb útja. A hidegháború előrehaladtával azonban nemcsak a maradéktalan politikai egység kívánalma erősödött meg, hanem az „a dogmatikus felfogás, amely a szovjet gazdaságfejlesztési utat és módszereket a szocialista fejlődés egyetlen örök érvényű modelljének tekintette”. Berend T. Iván: A közép- és kelet-európai gazdasági integráció kérdéséhez. Közgazdasági Szemle, 1968. 5. sz. 540–564.

43. A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának határozata a Jugoszláv Kommunista Párt helyzetéről. In: A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának határozatai. Bp., 1951. 12–24.

44. Petri György: Egy fényképre, amelyen kezet ráznak. 1948. június 12. In: Petri György: Örökhétfő. AB Független Kiadó, Bp., 1981.

45. Kardos László (főszerk.): Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják… Népi Kollégiumok, 1939–1949. Akadémiai Kiadó, Bp., 1977.

46. A Magyar Közvéleménykutató Intézet felmérései. Közvélemény. Bp., 1947. 9–10.

47. A lengyel szerződésre való utalás annyiban kakukktojás a felsorolásban, hogy 1948. január 31-én magyar–lengyel kulturális együttműködési szerződést kötöttek. A többi országéhoz hasonló lengyel–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt majd csak ezt követően, 1948. június 18-án írták alá Varsóban.

48. A dunai népek szövetsége. A mai magyar külpolitika a kossuthi konföderációs gondolat megvalósítása. A Magyar Belügyminisztérium politikai tájékoztató füzete. Bp., 1948.

49. Moszkvának jelentjük… Titkos dokumentumok, 1944–1948. (Szerk. Izsák Lajos–Kun Miklós) Bp., 1994. 252–253. Szuszlov ugyan a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) első határozatára hivatkozik, szövegszerűen viszont a Pravda 1948. januári nevezetes közleményét rekapitulálja.

50. Okváth Imre: Bástya a béke frontján. Aquila, Bp., 1999.

51. Gyarmati György: Március – októberben. Az 1848-as eszmék utóélete az 1956-os forradalom követeléseiben. Mozgó Világ, 1997. 10. sz. 103–113.

52. Joseph Smith: A hidegháború. Ikva, Bp., 1992. 42–49.