Joakim Garff: SAK. Søren Aabye Kierkegaard

  ... egykoron majd írásaim mellett életemet,

           az egész gépezet furmányos titkát is

          újra meg újra tanulmányozni fogják.

(Kierkegaard)

Az élet és a mű kölcsönös áthatásának, organikusságának vezérelvével megalkotott biografikus Kierkegaard-narratíva a SAK. Az elbeszélő, Joakim Garff a koppenhágai Søren Kierkegaard Kutatóközpont munkatársa, a dán gondolkodó életművének kritikai kiadását szerkesztő bizottságnak a tagja. Szóban forgó könyve már első látásra igazán vaskos, szolid opus, a magyar változat nagy formátumában majd hatszáz oldal. A kötés is gondosan kivitelezett, úgyhogy kímélő olvasás ajánlott, inkább asztalnál. A 2000-ben megjelent dán kiadás nyomán mondhatni azonnal több nyelvre lefordították, és bestsellerként jegyzik.

A tematikához értő szakavatott tekintélyébe vetett bizalmat tehát, úgy néz ki, előlegeznünk kell – hogy ráhangolódjunk, ráhagyatkozzunk mondandójára. Jobb hiszem-mel, mint ő maga teszi azt gyakran alanyával. „Ez a könyv tág értelemben véve a Kierkegaard nevű komplexum bemutatását tűzte ki célul” (8.) – írja Garff. A regényes elbeszélésmód hézagaiból mintha csak egy pszichologizálva kémkedő tekintet meredne rá a „komplexumra”. Jogos és elodázhatatlan ez a megközelítésmód, mert manapság még mindig fungál. Garff szavaival élve ettől és így „kritikusabb, történetibb és kevésbé tekintélytisztelő” ez az éles tekintet. „Megkíséreli megfejteni” a gondolkodót „elfojtott tudatalatti vágyai”, „ödipális konfliktusai” leleplezésével, hogy előrevetített végeredményében megtekinthetővé legyen a gondolkodásra, teológiai és filozófiai problémák termelésére ítélt figura. A tisztázgatás pedig egyenesen követelmény, ha az illető testalkata karikaturális, ha az egyetlen esedékes nőt is kitaszítja mindennapjaiból, ha szisztematikusan utálja embertársait, és ha a közösség, főként klérusék kedélyeit is megszállottan borzolja – és tovább sorolhatnánk különcködéseit. Maga is zsigeri szükségletei bírta hús-vér ember: el kellene dönteni, miféle szerzet. Ne takarja furmány és zsenialitás. Hol van a törés, a trauma, mitől a lelki sérülés, amelynek „szublimálása” avagy „kompenzációja” Kierkegaard egzaltáltsága és életműve? Mi táplálja elméjének lángját, mi titkának a nyitja, avagy a diagnózis? Nyomozói kérdések ezek.

Garff lineáris rendezésben, egymást követő éveire fejezeteli a rövid életívet (1813– 1855). Rendkívül aprólékos és szerteágazó, mégis teljesnek és elevennek ható szociális-politikai-kulturális korrajzba (beleértve akár Koppenhága szennyvízrendszerét vagy a dán király hóbortjait is), illetve tág családi háttérbe illeszti Kierkegaard életének impulzusait és eseményeit. A precíz filológiai-adatoló kutatás eredményeképpen az életrajznak ez a rétege a SAK kétségtelen erőssége, és nem is hagyhat maga után kívánnivalót. A regényes, gördülékeny elbeszélésmód úgyszintén érdembeni. Megbízható tehát az a benyomásunk, hogy az életmozzanatokat testáló minden egyes fennmaradt, valamirevaló dokumentum számba lett véve. S itt nemcsak Kierkegaard műveire, levelezéseire, naplóira, feljegyzéseire, cikkeire stb. célzunk, hanem mindazoknak hasonszőrű irataira, visszaemlékezéseire, akikkel valamilyen módon kapcsolatba lépett. Sőt a szabómester vagy az elfogyasztott ebédek számlái, a végrendelet, az árverési katalógus és sok más hasonló „jelentéktelen” papírfecni is latba esik, ahogyan el is várnánk. Mindemellett saját szövegelemzéseihez rendelve a biográfus bőségesen idéz Kierkegaard említett írásaiból is. Gyakran fogja szaván alanyát, rápirítana, figyelmeztetné, hogy bizony gőg, hiúság, alakoskodás, önellentmondás, paranoia is ott fészkelődik amúgy zseniális lényében.

Az értés intenciója és a távolságtartás malíciája feszül egymásnak: Garff könyve szépséges építmény, melynek olykor falához vághatja Kierkegaard-t. Például midőn az alany religiózus egzaltáltságának megfejtése, magyarázása jogán a biográfust el-elragadja a freudi művészet- és valláskritika józansága. Pedig ez utóbbi tudományos érvényében is korlátozott, anakronisztikus és a redukció mérvét tekintve naiv. Értetlenkedünk, miért hajlik Garff minden árnyalás és finomítás dacára a pszichologizálás éppen ezen pán-szexuális-igazságtevő válfajához. Annak töretlen befolyása/kultúrdivatja miatt? Vagy talán mert a „Kierkegaard nevű komplexum” azonmód, vallomásaival kínálkozott a freudi eszmefutamok „kemény magvának”? Jelesül: a művészet, illetve a vallás(osság) a primer ösztönök elfojtásának tünete, szentimentális kompenzáció lenne az elszenvedett frusztrációkra és a civilizált együttélés kényszereire, neurotikus, illuzórikus válasz az emberi lét céltalanságára, az istenképzet pedig nem más, mint a gyermeteg apakomplexus transzponáltja.

Vessük csak össze e sarktételeket a biográfus magyarázatával, melynek fényében Kierkegaard lelki sérülését, „a válságot az apa alakjára kell visszavezetni, aki bűnével foltot ejtett a fiú ártatlanságán, és elrabolta tőle a természetes szerelem előfeltételét, a közvetlenséget” (266.). E konklúzió levonásához azonban Garff előzetesen betekintést biztosít a Kierkegaard család vallásosságának vészterhes, babonás szövevényébe. Az apa sanyarú pietizmusát visszavezeti a büntetéstől való rettegésére, minthogy ifjúkorában apja megátkozta volt istenét. Tény, hogy feleségét és öt gyermekét temeti el, és innentől kezdve képtelen szabadulni a rögeszmétől, hogy Søren Aabye és a teológus Peter Christian fiai sem érik meg a krisztusi harmincharmadik életévüket. A családtagok pusztulásának okát pedig saját képzelt, továbbörökített szifilisfertőzöttségének véli. A vallásos borzalom és búskomorság azonban átterjed két fia elméjére is, annak ellenére, hogy mindketten túlélik a kritikus életkort. A kisebbik Kierkegaard fiú megláthatta az apa bűnbánó jámborságának és saját puritán neveltetésének visszáját. Iszonyattal töltötte el a paradox tudat, hogy az Úr nem a jámborok, hanem a megátalkodottak Istene. Istentelenné kell lenni, hogy bárki hithű kiválasztottja lehessen. Freudi–garffi következtetésben: a grafománná lett Søren írásaiban „így nyernek nyelvi megformálást a konfliktusok, minden fájdalmukkal, de egyben a távolságtartás pátoszával megelevenednek azok az életstádiumok, melyeket Kierkegaard az önmaga megtalálásához vezeto úton megtett, miközben a lelki sérülés a nyelv segítségével megszabadul magánjellegétől, és művészetként támad fel” (266).

Egy másik alapvető és az előbbit kiegészítő magyarázat a kierkegaard-i alkotásra: „A szellem és a test közti torz viszony nem pusztán teológiai kérdés, egyszersmind előfeltétele a művészi alkotásnak. Ilyenformán aligha mondunk sokat azzal, hogy Kierke-gaard nagyszabású diadalát a világirodalomban sajátosan paradox logikájának köszönheti, mely pszichoszomatikus bajából fakad” (314). 

Ilyenformán aligha kérdezhetjük, hogy ha már a nagy elődök szellemében pszichologizálnánk és analizálnánk, miért is ne lett volna szerencsésebb jungi motívumokat működtetni: a „komplexumot”  fenomenológiai és egyben átfogóbb tekintettel venni szemügyre. Azaz minél inkább úgy, ahogyan megtekinthető, ahogyan az látszik, vagyis létezőként és igazként szemlélve, nem pedig az illuzórikus tünetegyüttesek („kompenzációk”) lefejtésének szándékával. A jungi hagyományú pszichológia nem akarja szem elől téveszteni, hogy a modernitás világossága nem iktathatta ki végérvényesen a babonákat, rögeszméket, vallásos félelmeket stb. az ember világából, mivel legalább annyira eredendően gyökereznek lényében, mint a szexualitás, s ezért hajlandó szélesebb körű eszmetörténeti-antropológiai anyaggal közelíteni e problémákhoz.

Ennek szellemében teszünk rövid, „megértőbb” kitérőt a melankólia kapcsán, mely Kierkegaard-t viselte, amint azt maga is gyakran írta és hangoztatta. A melankólia ismert fogalom a görög antikvitás tudománya számára, a hippokratészi medicinától az arisztotelészi filozófiáig. A négy pszichoszomatikus típus legátkosabbja az ugyancsak négy testnedv egyikének, a fekete epének (melaina cholos, lat. atra bilis) a túltengését jelzi. Azonban a nedv „hőfokának” megfelelően hozhat romlást, nyomorúságot hordozójára vagy felruházhatja kivételes képességekkel is. Immár neoplatonikus felfogás szerint a melankolikus ember a Szaturnusz (a hellenisztikus és középkori világképek legtávolabbi bolygójának!) asztrális lenyomatát viseli: nyomasztó magány és végletek jelleme, labilis, démoni megszállottság és teljes magába roskadtság között hullámzó kedéllyel, intenzív időérzékkel és kontemplatív hajlammal. A mélabús, vélték, paradoxnak tűnő módon szolidáris az önemésztő, kínos szenvedéllyel, éppen mert a lelke fokozottabb szabadsággal (vacatio) rendelkezik a test és az érzéki világ kötöttségein túl, és inkább élhet saját törekvéseinek. Amint Kierkegaard hasonlóképpen vallotta: „Ahogy a beteg arra vágyik, hogy megszabaduljon a kötéstől, úgy az én egészséges szellemem arra vágyik, hogy megszabaduljon a testi bágyadtságtól”, ettől az „átizzadt, fojtogató dunsztkötéstől, ami a test és a testi bágyadtság” (314). Más szóval „az örökkévalóság után sóvárog” és zseniális, de a szorongással vagy a „halálos betegséggel”, a kétségbeeséssel fizet meg a létezés „privilégiumáért”. Kierkegaard gondolkodása azonban a szellemre, az „Én”-re helyezi a hangsúlyt, „amely” test és lélek eredendően idői viszonya, s az örökre, a végtelenségre, a szabadságra függesztett tekintettel a mulandóval, a végességgel, a szükségszerűséggel is számolnia kell. 

Úgy értenénk, hogy a melankólia nem a civilizációs normákhoz igazítandó „rendellenesség”, nem teljes jogú pszichopatológiai terminus, hanem a világba vetettség, a végesség, a semmisség emberi diszpozíciója – ontológiailag/egzisztenciálisan „már mindenekelőtt” indokolt és e regiszterben késztet válaszra.

Ilyen értelemben írhatja Karl Jaspers – aki történetesen jártas volt a pszichopatográ-fiák megrajzolásában (Strindberg, Van Gogh, Swedenborg, Hölderlin, Nietzsche), illetve a pszichiátriai klinikai gyakorlatban – Filozófiai önéletrajzában: „Mint minden ember, minden beteg ember is kimeríthetetlen. Soha nem lehetünk vele tisztában annyira, hogy legalább ne érezzük rejtett titkaiban a személyiséget, még ha csupán puszta lehetőségként is, csodás töredékeinek visszfényeként.”

Félreértés ne essék, ez nem a garffi Kierkegaard-komplexum alternatívájának a jelzése, csupán ösztönzés a SAK olvasásához. Azt jelentené, hogy terméketlen egy pszichológiai megfejtés, elégtelen egy pszichoszomatikus zavar rögzítése, megtéveszt egy szikkadt diagnózis. „Voltaképp mit tud az orvos?” – oktalankodott Kierkegaard is. Talán nem tudja – ismét jaspersi fogalommal – az egzisztencia határhelyzeteként, az emberi élet kudarcaként, de egyben a létre eszmélés (a személyiség mint az élet teljességének) lehetőségeként értelmezni a bizonyos diagnózist, válaszolhatnánk. Pedig csak ez a tekintet veheti számba egyáltalán, és kevésbé egy filológiailag és pszichológiailag korrektül elvégzett biográfia, a dán gondolkodó életvitelének hitelességét vagy bukását, hogy sikerült-e kilépnie a „halálos betegség” bűvköréből, a „búskomorság hitetlenségéből” vagy töméntelen papírra vetett felismerésének záloga az élet kudarca kellett hogy legyen. Másképpen fogalmazva: érdekfeszítőbb életműve, azaz gondolathozama, mint többé vagy kevésbé esetlen, grafomán életfigurája; fáradságosabb kihívás, írásai révén, létének kibontása („adni”), mint életének felgöngyölítése („venni”). Nem a felebaráti szeretet és a jópolgári szolidaritás követelőzéseitől terhesen, hanem mivel éppen a lét felfedése szavatolja a hiteles értelemtulajdonítást, a gondolatot. A szabad humánum „pillanatát”.

*Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004.