Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete

García Márquez Memoria de mis putas tristes című könyve 2004-ben jelent meg, és nem lehet tudni, ír-e, vagy ha ír, befejez-e még a súlyosan beteg szerző regényt. Nemrég adta ki a Magvető az emlékiratok Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című első kötetét (a kötetről lásd a Korunk 2004/12-es számát – szerk. megj.), és rögtön azután a Bánatos kurváim emlékezetét, én ebben egyfajta búcsúzkodást látok, a Márquez-kultusz azonban előreláthatóan ennél pompásabb gesztusokra is alkalmat adhat a magyar irodalmi életben.

A Bánatos kurváim emlékezete cím, elsősorban a „kurvák” miatt, hatásvadásznak tűnik, sajnos nem tudom, a spanyol „putas” milyen hangulatot hordoz, de tévében talán többször fordul elő, mint magyar megfelelője. Ami nem a fordítás helytelenségével, hanem a nyelvhasználatok és a történetek különbségével magyarázható, hiszen ha kizárólag a magyar irodalmat olvassuk, talán kevésbé tudjuk elmondani, micsoda is egy nyilvánosház, kicsoda egy kurva, és pontosan milyen célt is szolgál. De a dél-amerikaiaknál és elsősorban García Márqueznél és Vargas Llosánál a megfizethető testi szerelem olyan alaptörténeteit olvastuk, amelyekből kiderül, a prostitúciót lehet nem felsőbbrendűen, nem a kizárólagos erkölcsösség perspektívájából is szemlélni. García Márquez mintha ezt a tételt erősítené meg legutóbbi kisregényével, amely egy olyan kilencvenéves férfiról beszél, aki egyetlen kivétel nélkül egész életében fizetett a testi szerelemben töltött órákért. „Sohasem feküdtem le olyan nővel, akinek ne fizettem volna, és azt a keveset, aki nem volt hivatásos, ésszel-erővel meggyőztem róla, hogy fogadja el a pénzt, akkor is, ha utána kidobja a szemétbe. Húszéves koromban elkezdtem vezetni egy kimutatást: név, életkor, helyszín meg egy rövid emlékeztető a körülményekről és módozatokról. Ötvenéves koromig ötszáztizennégy nő, akikkel minimum egyszer együtt voltam. Aztán, amikor a testem nem bírta az iramot annyi nővel, abbahagytam a listát, mert papír nélkül is fejben tudtam tartani őket.” (14.)    

Ugyanakkor a cím a regény szóhasználatából is kilóg, amely nagyon finoman fogalmaz, távol tartja magát minden frivolitástól, a „titkos találkahely tulajdonosnője”, Rosa Cabaras meg a narrátor felbukkanó, néhai partnerei ugyan néhányszor szókimondóak, de maga az elbeszélő, azzal együtt, hogy a prostitúció intézménye magától értetődő számára, mindvégig tökéletes úriemberként mesél, néha modorosan is, mintha újságíróként a Béke Hírlapbeli tárcáit írná.

A könyv, és ez García Márqueznél nem gyakori eljárás, egyes szám első személyben íródott, így kevesebb alkalmat ad a rejtelmek és erős csodák megtörténésére, mint azt a szerzőtől megszoktuk. A kilencvenéves narrátor emlékezete mégis ki-kifakul az úgynevezett valóságból, és alternatív eseményeket talál ki, erre a képességére mestersége is rezonál: táviratdagasztó – feladata, hogy a világ híreit „bennszülött prózában” rekonstruálja és kikerekítse. Bár az elbeszélő újságíró életkora központi elem a könyvben, mégsem egy szokványos öregember emlékiratait olvassuk (hogy is olvashatnók), hanem egy olyanét, aki éppen kilencvenedik életéve után találja meg az igazi, „jó” szerelmet, és kel életre, miután az eltelt időről kialakított percepciója amúgy sem egyezett a közfelfogással. Amikor orvosa azt mondja, hogy testének fájdalmai természetesek az ő korában, tömören válaszol: „Akkor a korom nem természetes”. Kilencvenedik születésnapja előtt is azt találja ki, hogy „egy szűz kamaszlánnyal tölt egy szenvedélyes éjszakát”, így ajándékozza meg magát. Minthogy régi ügyfél, Rosa Cabaras megszervezi számára a kívánt éjszakát, csakhogy az újságíró egész egyszerűen beleszeret az alvó kislányba, egy darabig gyönyörködik benne, majd mellette alszik, ami egy nyilvánosházban, már csak a tulajdonosnő reakciójából is ítélve, a lehető legfurább dolog. Így veszi kezdetét az egyik sajátos márquezi szerelem: az újságíró és imádottja, aki egyébként gombvarrásból él, minden éjszaka találkoznak, de nem ébren: amikor a férfi odaér, a lány már alszik, és reggel sem költik fel egymást. Az újságíró kedveli ezt, jobban szereti Delgadinát aludva, mint ébren, állapítja meg, amikor álmában egyszer megszólal. Más-más módon kommunikálnak: az újságíró ékszereket visz neki, és figyeli, melyiket teszi fel, megsimogatja, és a lány teste válaszol. A szobát, ahol a találkák történnek, átrendezi, képeket és zenét hoz, felolvas az alvó Delgadinának, és néha, ha úgy látja, tetszik neki az olvasmány, megismétli. Az idillt, mely teljes mértékben kielégíti az újságírót, a Rosa Cabaras boltjának időszakos bezárása zavarja meg, sokáig nem láthatja a lányt, és amikor ismét rátalál, drámai éjszakát készít elő, mely előtt anyagi javairól hagyakozik, arra készül, hogy azon a születésnapi éjszakán bármi megtörténhet vele, és a józan ész olvasói elvárásaival ellentétben meg is történik: kakaskukorékolással arra ébred, hogy túlélte önmagát, Delgadina valószínűleg szintén szerelmes belé, és először látja magát boldog százévesként. A száz év magány itt kilencven évre zsugorodik, „Végre itt volt a valóságos élet, a szívem megmenekült, és arra ítéltetett, hogy jó szerelembe haljon bele a századik évemet követő bármely nap boldog agóniája után.”

Mire vonatkozik hát a Bánatos kurváim emlékezete ebben a történetben? Senki sem bánatos, mi több, a kurvák is csak epizódszerűen vannak jelen. A narrátor szerint ez annak a könyvnek a címe, amely szexuális kalandjainak leltárából íródna. És meg is jegyzi egy alkalommal, hogy „Ezt a visszaemlékezést annak a könyvtárnak a gyér számban megmaradt kötetei között írom [...]”, csakhogy ez a visszaemlékezés nem az a visszaemlékezés, mintha a címet találta volna meg előre, de a történet mégsem arra kanyarodott, amerre az újságíró szándékai szerint kanyarodhatott volna. Az újságíró, akinek, mint az eddigiekből talán kiderült, nincs neve, előre megkomponált terv szerint él, egy regényfigurához hasonlóan, akit ő maga talált ki, talán régimódi tárcáinak egyikében.

„Egyszer eszembe jutott, hogy az a nemi napló jó nyersanyag lesz kisiklott életem szánalmas eseményeinek elbeszéléséhez, és a cím is meglett, mintha az égből pottyant volna: Bánatos kurváim emlékezete. Nyilvános életemben viszont nem volt semmi érdekes: apátlan-anyátlan árva voltam, jövőtlen agglegény, közepes újságíró, aki négyszer bejutott a Cartagena de Indias-i Virágjátékok döntőjébe, és aki példás csúfsága miatt a karikaturisták kedvence lett.” (16.) Végül is nem tudjuk, hogy Delgadina egyáltalán belépett-e a férfi kilencvenedik évébe, vagy a kerek íróasztal és egy valószerűtlen tárcaíró együttműködésének terméke, García Már-quez írásmódjának ez is része: a szereplők gondolatai kiáramlanak a történetbe, és kényük-kedvük szerint alakítják azt. Hogy szerelmét fenntartsa, az újságíró a valós szinthez képest alternatív jeleneteket talál ki, amikor például a heves esőzések miatt a háza beázik, és menteni kell a szülei vagyonából utolsóként megmaradt könyveket, akkor a lány képzetével együtt hordja a klasszikusokat, tömködi a fal repedéseit, mikor pedig soha nem látta Delgadinát a nyilvánosházon kívül. Ugyanígy megtörténhet, hogy élete nőinek megírása helyett képzeli el immár aggastyán önmaga és a kislány végül is egymásra találó szerelmét, mint a már letisztult és még tiszta, a testiséget nem kizáró, de nem igényelő viszonyát.

Ilyen értelemben a Bánatos kurváim emlékezete a címhez képest ellentétes irányba halad, mint ahogyan ez az anakronisztikus újságíró is évei számának szaporodásával nem a megsemmisülés, de egyfajta újjászületés felé halad. „Amikor viszont évtizedem első napjának reggelén arra ébredtem Delgadina boldog ágyában, hogy élek, az a kellemes gondolat suhant át az agyamon, hogy az élet nem olyasvalami, ami úgy úszik tova, mint Hérakleitosz hömpölygő folyója, hanem egy soha vissza nem térő alkalom, hogy forduljon meg az ember a rostélyon, és újabb kilencven éven át süljön tovább a másik oldalán.” (97.) Szép ez egy búcsúzkodó mester tollából.

*Magvető, Bp., 2005. Ford. Székács Vera.