A Pécsi Györgyi monográfiájának (Kalligram Kiadó, Pécs, 2003) borítóján a szemöldökét melankolikusan felemelő fehér hajú férfi könyököl – a fotó kiválasztása ebben az esetben nem szerencsés, és a kötet végén közölt fényképek bármelyike jobban szólna szerintem arról, amiről a könyv egyébként érdemben beszél: Kányádi Sándor műveiről és Kányádi Sándor életéről, akinek hangnemére éppen nem az elvágyódás jellemző, sem időben, sem térben. A többi, könyvbe foglalt fénykép egytől egyig Kányádi jelenvalóságát mutatja: édesapjával Nagygalambfalván (a kedvencem), feleségével különböző utazásokon, unokájával a Vörösmarty téri kőoroszlánon lovagolva, pici fiaival fürdetés közben, vogul-osztják rokonokkal Leningrádban, az írógép fölé vagy egy hídról lehajolva, Oki Alsacsi udmurt költőnő háza előtt nevet, pisolyog-pisolyog, ritkábban gondterhelt K. S., de mindeniken fokozottan az aktuális pillanatra reagál.

Kányádi hihetetlenül népszerű szerző Erdélyben és a magyar kultúra egyéb tájain is, a monográfia pedig korrekt módon megy utána a kultusz lehetséges okainak és mechanizmusának. Pécsi Györgyi monográfiáját olvasva arra a következtetésre juthatunk, hogy Kányádi népszerűségének egyik indoka éppen verseinek korabeli aktualitása lehet, hiszen az 1955-ös Virágzik a cseresznyefa című első kötetétől kezdődően poétikája olyan úton haladt, mely egybeesett az erdélyi magyarság többségének az alapattitűdjével. Többször elhangzik a könyvben, hogy költészetében ritmikusan megjelent és időnként – például a nyolcvanas éveknek a szülőföld pusztulásáról szóló verseiben – dominánssá vált a profetikus hangnem. Ez azonban nem a 19. századi–20. századi eleji vátesz-szerepben való pózolás, amely menthetetlenül anakronisztikus lett volna, hanem a közösségével együtt gondolkodó és érző emberé, aki történetesen az eseményeket verssé tudja oldani. A közösségi verselés, tudjuk, fokozottan problematikus, egyrészt a szöveg lehetséges jelentései szegényednek, ha azt egy meghatározott olvasói profilhoz kapcsoljuk, másrészt a szövegek szerzőjének hozzáállása gyanús: honnan tudja, mit hámoz ki az olvasó a textusból, ha ő már nincs a közelben. Nos, Kányádi esetében mindkét kérdés megnyugtató választ kap, jó verseinek recepciója ugyanis csak akkor kapcsolódik a konkrét korhoz, ha akarjuk, vagyis eléggé általánosít ahhoz, hogy a genézis körülményei ne lefogják a szöveget, hanem esetenként új értelmezési javaslatokat nyújtsanak annak. Ezeket az adalékokat, melyek referenciális történetekhez kapcsolják az egyes verseket, származzanak azok Kányádi személyes életéből vagy megírásuk korából, Pécsi Györgyi szépen felfűzi a poétikai bemutatásra úgy, hogy az ilyen irányú magyarázatok nem leszűkítik, de kiegészítik a vers jelentésrétegeit. A sokat idézett Fekete-piros háttértörténete szemléletes ilyen szempontból – a két világháború között Kolozsvárra cselédnek szegődött széki lányok, akik a tatárjárás emlékére fekete alapon piros virágmintás ruhát viseltek, a csütörtök és vasárnap délutáni kimenőn a téren énekeltek és táncot jártak. A környező házakban ezt csendháborításként érzékelték, és kiszóltak, hagyják abba az éneket, ekkor némán folytatták a táncot. A Fekete-piros – és ahhoz hasonlóan Kányádi rengeteg verse – ismételten a történelemhez és a személyes történetekhez kapcsolódik, a tatárjárástól a cselédlányok idegenségérzetéig; az ilyen intenzitású kulturális beágyazottságot az avatatlan/tudatlan olvasó legföljebb a vers és megidézett tánc ritmusából érezheti ki.

A Kányádi és olvasóközönsége közti élénk kommunikáció, illetve az a tény, hogy a szövegei által körvonalazott ideális olvasója gyakrabban felbukkan az erdélyi versolvasók/-hallgatók közt, mint az más szerzők esetében történik, az előbb említett kulturális beágyazottsággal is összefügg. Ideális olvasója ugyanis az, aki a székelyföldi mítosz- és rítusvilágból indul és az ötvenes évektől az ezredfordulóig intenzíven átéli egyrészt a politikai rezsim különböző fázisait, másrészt az Erdélyben ugyanekkor végbemenő modernizációs/urbanizációs fordulatot, miközben mindvégig magával görgeti azt az eredeti értékszemléletet, mellyel egy hagyományos falu közössége rendelkezik. A kommunizmus alatt a falvakból tömegesen elvándorló, első generációs városiak vagy akár a másod- harmadgenerációsak is különösen fogékonyak Kányádi költészetére, mely ugyanezt az utat járja be. Nem föltétlenül a megélt tapasztalatok ábrázolásáról van itt szó, bár kétségtelen, hogy – amint arra Pécsi Györgyi is felhívja a figyelmet – Kányádi kezdeti versei miméziselvűen működnek, hanem arról a poétikai változásról, mely főként hangnemben és alapattitűdben követi a szerző és az ideális olvasó felvázolt életútját. Kezdetben proletkult és sematizmus, majd népiesség, tájköltészet, a patriarchális falu zsánerképei, melyet a hatvanas években a lírai modernizmus irányzatainak poétikai integrálása és az idill megbomlása követ, a 80-as évek kiábrándultsága, az anyanyelvű közösség féltése, és végül a 90-es évek bölcseleti lírája – Pécsi Györgyi ezeket a poétikai változatokat hangsúlyozza Kányádi költészetében.

A monográfia ugyanakkor egy olyan bonyolult folyamatot mutat be, melyben Kányádi életútja maga is verssé (poétikus szöveggé) válik, részben a költőnek a saját történetéről nyújtott retorikus értelmezése miatt, részben a köré szövődő kultusz által. Pécsi Györgyi különösen jó érzékkel emeli ki a retorikus életrajzi pillanatokat. Születésének körülményeit és gyermekkorát például a költő mítoszának kialakulását elemző tanulmányban írta meg, A magyar költészet Ruhr-vidéke címmel (Forrás, 1997, 2.). „Mítoszok közt születik a költő – ha akarja” (12.), kommentálja a versekből kibomló önéletrajz kontextusában majd jelentőségteljessé váló adatokat. Ebben a székelyföldi folklórból táplálkozó magánmitológiában kiemelt értelmet kap, hogy a költővel egyszerre született egy elárvult kiscsikó, akit 18 év múlva farkasok ölnek meg, de ugyanúgy az újabb kori mítoszokhoz tartozik az is, hogy mivel a román királyság megalakulásának évfordulóján, május 10-én született, keresztlevelét egy nappal későbbi dátummal, Alexandru névre állították ki.

Az első kötetet, a Virágzik a cseresznyefát, melynek „helyszíne, a jellegzetes transzilván áthallások ellenére is, a szocialista Románia” (27.). Kányádi aztán „megtagadta”, vagyis verseit nem vette be későbbi gyűjteményekbe, válogatásokba. 1957-ben a Sirálytánc, az első saját hangon megírt könyve következik, melyben a kányádis stílus megszólal, és melyet a monográfus „virtuális (fél)kötetnek” nevez, ugyanis éppen az első és második kötetek közötti éles különbség miatt felfigyelt rá a cenzúra, és zúzdába küldte (a bezúzás költségeit pedig a költőre hárította). A Sirálytánc ezért ma gyakorlatilag hozzáférhetetlen, de az 1964-es Harmat a csillagon című kötettel együtt tulajdonképpen Kányádi igazi pálykezdését jelenti, melyek poétikáját Görömbei András találóan „népköltészeti indíttatású metaforikus lírának” nevezi. A szóban forgó kötetek tematikáját az erdélyi táj és a patriarchális falu határozza meg, formavilága leginkább a folklórhoz és a népiességhez közelít, mint a közismert A mi utcánk, Udvarunkon öreg gerenda, Bot és furulya.

A Kányádi-jelenség, vagyis a szerző népszerűségének kialakulását erre az időszakra teszi a monográfia. A költő 1960-tól a Napsugár szerkesztője, és ez valamelyes szellemi szabadságot biztosít számára, ugyanakkor a folyóirat találkozóin akkoriban ritka alkalom nyílik arra, hogy az irodalomról érdemben beszélgessenek az egybegyűltek. „Lassacskán olyan, kezdetben gyerek olvasó réteg kezd toborozódni körülötte, amely Benedek Elek óta páratlan a romániai (és egyáltalán) magyar irodalomban” (40.). Pécsi Györgyi részben ezeknek a találkozóknak és a körülöttük kialakult jó hírnek tulajdonítja, hogy a 80-90-es évekre Kányádi a legnépszerűbb erdélyi magyar költő (a Szürkület című kötetét tizennégyezer példányban nyomtatták ki, és azonnal elfogyott, ami még az akkori, az irodalomolvasásnak kedvező kontextusban is óriási teljesítménynek számított).

A köteteket kronológiájuk és poétikai jegyek szerint csoportosítja Pécsi Györgyi, felosztása szerint a népi líra jegyében történt második indulás kötetei után a hatvanas évek lírai modernizmusa következik, a Kikapcsolódás (1966), Függőleges lovak (1968) és Fától fáig (1970) verseskönyvekkel. Ebben az időszakban válik lírája többszólamúvá, dinamikusabbá, integrálja költészetébe a modernista irányzatok eredményeit. A hatvanas évek poétikai váltása világszemléleti váltással is egybeesik, az idillikus képet a disszonancia váltja föl, az elégikus hangnemet a tragikus és a groteszk. A költészete által megidézett kulturális emlékezet nem Petőfi és Arany körül gravitál, hanem Bartóktól Kazinczyig, Brâncuºitól a görög mitológiáig terjed, „intellektuális költővé” válik.

Kányádi poétikájának sajátosságát Pécsi Györgyi az önként vállalt provincializmusban látja, melyet maga is „provokatív fogalomnak” nevez, és mely a 60-as évek köteteiben, a 78-as Szürkületben, a kéziratban kicsempészett, és 89-ben Magyarországon megjelent Sörény és koponyában bontakozik ki, és folyamatosan jelen van a szerző kortárs lírájában is. Az önként vállalt provincializmus ars poeticái között van a Mikor Janus elhagyta Páduát című szabadvers, melyben tételesen megszólal az Európában vagy a provinciában élni dilemmája, és a mérleg ez utóbbi felé billen, vagy a Könyvek és kolompok, melyet az Európában tanult és hazatérve a mócokról író „legrománabb költőnek”, Ion Alexandrunak ajánlott. Tamási metafizikus gondolatát viszi tovább (azért vagyunk a világon, hogy) „otthon legyünk otthon benne”, mondja a monográfia, és hozzátehetjük, Kányádi annyira természetes hangon állítja ezt, hogy költészetében az ábeli axiomatikus meghatározásról is leoldódik az erőltetett felhang. Kányádi poétikája restitúciót hajt végre a klasszikus erdélyi irodalmi hagyománnyal szemben, amennyiben a szülőföldhöz való kötődés verseiben integrálja a modernizmus jegyeit, elsősorban a neoavantgárd és tárgyiasság formavilágát. Legszomorúbb könyve, a Sörény és koponya, melynek versei a monográfia szerint „búcsúzások (...) a kipusztulásra ítélt emberi világtól, s utolsó pillanatban egyfajta Noé bárkájaként egybegyűjtik az emberi arcokat, sorsokat, rekvizitumokat. A teljes érzelmi azonosulás, a megrendült vallomás semmiféle iróniának, játéknak nem enged teret, itt valóban inkább a himnusz, a zsoltár emelkedettsége, nemes pátosza az uralkodó tónus” (161.). Kányádi még ebben a könyvében is vigyáz azonban arra, hogy ne merüljön el az önsajnálatban, egyszerre építi Noé bárkáját és dekonstruálja azt. Ennek sajátos technikája, hogy az erdélyi magyarság életét a dél-amerikai indiánok és a finnugor népek kipusztulófélben levő kultúrájával veti össze, és ezzel sikeresen eltávolodik az önsiratás hangnemétől.

A lírai modernizmus eszközeit ugyanakkor nagy vigyázattal építi be érett költészetébe. A monográfia többször is idézi Kányádinak azt a gondolatát, hogy amikor ír, azt tartja szem előtt, hogy a négy elemit végzett, sokat olvasott édesapja is értse versét. „A modernséget ebben a bonyolult korban, bármilyen furcsán hangzik is, az egyszerűségében látom. Mondják, Einstein relativitáselmélete nem tesz ki többet másfél gépelt oldalnál. S ma már középiskolában is tanítják. A nagy lírai felfedezéseket is ilyen közérthető módon kellene közvetíteni, hogy azt a nem különösebben szakképzett olvasó is előbb-utóbb felfoghassa. Az imprumok, mint Einstein esetében is, csak egy szűk szakmai réteg számára érdekesek. Vigyáznunk kellene, hogy ne az imprumok kerüljenek az olvasó kezébe. Őt a közbeeső fázisok nem érdeklik – csak a végeredmény.” A közönségére ilyen alázattal figyelő költő a verset közösségi gesztusnak tartja, és az olvasók erre a következetesen kitartott attitűdre a maguk során figyelemmel válaszolnak, Kányádi kultuszának nyitja ebben a valódi dialógusban is keresendő. Ő maga egy élettörténeti metaforában sűrítette azt a bonyolult kulturális és személyes hálózatot, amely közönségéhez és közösségéhez kapcsolja: amikor 1987-ben meghívták a rotterdami könyvfesztiválra, csak úgy adtak volna neki útlevelet, ha nem tér vissza többé Romániába, válasza pedig az volt, hogy nem mehet el, mert Nagygalambfalván már négyszáz éve utca viseli a Kányádi nevet.