Az információközlés és interpretálás egyik adekvát közege a média, amely által nemcsak tudomást szerzünk a történtekről, hanem beavatottá válunk, és virtuális résztvevői leszünk a Föld bármely pontján zajló bonyodalmaknak. A rendkívülinek számító eseményeket, az erőszakos megnyilvánulásokat a modern társadalom fokozott figyelemmel követi. A terrorizmus egyik legfőbb eszköze a globális kommunikáció: félelmet és rettegést keltő hatásra törekszik, amelyet az ismétlődő és nagy nyilvánosságot kapó erőszakos cselekmények (robbantások, emberek válogatás nélküli megölése, repülőgép-eltérítések, emberrablások, szabotázsakciók, stb.) közzététele által ér el.

Nem létezik általános érvényű meghatározás, amely a terrorizmus fogalmát magyarázná. Mind a köznapi, mind a sajtó- és a hivatalos diskurzus legtöbbször az egyének vagy csoportok politikai indíttatású erőszaktételével, valamely állam működésének megzavarásával, valamint a fennálló hatalmi viszonyok megváltoztatása céljából elkövetett cselekményekkel hozza kapcsolatba. A terrorizmusról alkotott kép a romániai társadalomban is legalább ennyire általános. Az 1989-es események anonimitásban maradt fegyveres erőit terrorista csoportoknak nyilvánították. Az ország határain belüli, illetve az állampolgárokat célzó merényletekre a közelmúltig nem került sor, így a közvéleményben és a médiában kialakuló reakciókat sem lehetett mérni. Az utóbbi években Románia is egyre nagyobb szerepet vállalt a nemzetközi békefenntartó erők keretén belül. Ezáltal azonban nemcsak külpolitikai tekintélyt, hanem ellenszenvet és közvetlen veszélyt is felhalmozott.

Irakban a háborút követően megsokszorozódtak az öngyilkos merényletek. Az egykori diktátor hívei a nemzetközi – s kiváltképpen az amerikai – katonai erőket országuk elleni hódítóknak titulálják, és a két fél közti aránytalan erőmegoszlást terrorista jellegű támadásokkal kompenzálják. Az általuk alkalmazott eszközök sokszor a civil társadalom tagjai közül szedik áldozataikat, a gombamód elszaporodott fundamentalista csoportok gyakran túszejtéshez és a túszok kivégzéséhez folyamodnak. Az idegen állampolgárok könnyen célponttá válhatnak, ilyenkor nincs különbség újságíró, üzletember, hivatalnok, politikus, vallási vezető, katona vagy szociális munkás között. Annak ellenére, hogy 2003 márciusától Irakban harminchét újságíró vesztette életét, a konfliktuszóna továbbra is tucatjával vonzza az írott és audiovizuális sajtó képviselőit. A háborús tudósítás a román újságírók körében is presztízsértékű. Lehetőségeik függvényében az egyes tévécsatornák több ízben is képviseltették magukat a hadszíntéren, de a fokozott veszély, valamint a magas költségek miatt (egyetlen kereskedelmi adó kivételével) csak rövidebb terepszemlézéseket tehettek.

Az Irakban elrabolt román újságírók ötvenöt napos „fogvatartásával” kapcsolatban számos kétely és kérdés vetődött fel. Mindazon információk nélkül, melyeket az állami szervek hosszas időre titkosnak nyilvánítottak, nem bocsátkozhat senki sem határozott magyarázkodásba, az események alatt a román sajtó azonban a véleménynyilvánítások paradicsomának bizonyult, és egy terrorista akció minden lehetséges verzióját felsorakoztatta. Az újságírók eltűnésének hivatalos forrásokból való megerősítését követően lavinaszerű információáradat lepte el a média fogyasztóit. A kollegiális viszony kinyilvánítása és az együttérzés mind nemes gesztusok, azonban ennek fesztiválszerűvé és -méretűvé duzzasztását már az emelkedett nézettségi hajsza sem mentegetheti.

2005. március 28-át követően Romániában a talkshow-k uralták a képernyőket. A tévécsatornák műsorrácsaik megbontásával e témára fókuszáltak, és szakemberekkel véleményeztették, magyarázták a fejleményeket. Az egyes kereskedelmi adók közti navigálás nem nyújtott változatosságot. A szűkös információk valóban tragikus történéseket jeleztek, de az erőltetett társalgások elrugaszkodtak a realitástól. A fogva tartás időszakában a három újságíróról és kísérőjükről kevés hír került nyilvánosságra, a közzétett audió- és videófelvételek azonban éjszakákba nyúló beszélgetéseket tápláltak, melyekben egyaránt helyet kaptak a testvéries gesztusok, a tartózkodó kommentárok, a fantáziadús megnyilvánulások, az újabb forgatókönyveket és örök igazságokat gyártó vélemények. Amikor már aktualitását vesztette a képsorokon látott kínai textíliák fölötti vita, amely a túszok mögött volt kifüggesztve, mindig adódott egy újabb verzió, mely tökéletesen illett a valóságra, természetesen mindez csak a következő esti műsorszámig. Az elrablás tervének itthoni kidolgozása további szempontokat vont be a vitákba. Alkalom nyílt bírálni az alulteljesítő titkos- és hírszerző szolgálatokat, ki-ki a maga meggyőződése szerint marasztalhatta el a kormányt vagy az ellenzéket, de az exállamelnöknek is bőven kijárt az ítéletekből.

Egy túszejtés esetében a fenti megnyilvánulások bizonyos mértékig normaszerűnek tekinthetők, nem hagyható figyelmen kívül azonban az, hogy a fokozott médianyilvánosság a terroristákat helyezi lépéselőnybe. Marie-Jeanne Ion, Sorin Miscoci és Ovidiu Ohanesian fogvatartását megelőzően még tucatnyi állam küszködött hasonló válsághelyzettel. Állampolgáraik elrablását szinte mindegyik állam eltérő módon reagálta le. Természetes volt a döbbenet, szolidaritás és elmarasztaló/elítélő véleményezés. Nem állíthatjuk, hogy a hazai média nem aggódott őszintén bajtársai életéért, hiszen mindvégig fennállhatott a veszélye annak, hogy a túszok olasz és iraki kollégáik sorsára jussanak. Az ellenőrizetlen forrásból származó rémhírek terjesztése, a meggondolatlan és tudatlan elemzések, a helyenkénti szarkasztikus humor, melyet a tévécsatornák és napilapok terjesztettek, semmivel sem nyújtott több információt, mint a hallgatásba burkolózó hatóságok.

A három újságíró nem volt idegen a politikai klientúrától, annál is inkább, hogy szerkesztőségeik és elrablóik előzetesen reklámpartnerekként működtek. Családi és baráti kötelékei által Marie-Jeanne tűnt legkevésbé ártatlannak, amit a vele tanúsított megkülönböztetett bánásmód is hangsúlyozott. A sajtóhadjárat következtében a román újságírókról kialakított kép – a lehetséges igazságoktól függetlenül – nem mentesül a terrorista csoporttal való összejátszás vádjától. Mindezt csak tovább fokozta a francia újságírónő román fogolytársaira vonatkozó elutasító válaszadása.

Tény, hogy a sajtó fogyasztóinak nagy része többnyire a szenzációra fogékony, ezért marketingstratégiának is bizonyul ennek a szempontnak az előnyben részesítése. A hírértékű információk bulvárlapszerű közzététele és a meg nem történt, esetleg eljátszott dolgokról való fantáziálás már elrugaszkodik a professzionalizmustól. A román újságírók szövevényes történetében sokan arra is felhívták a figyelmet, hogy a kihívásokkal/veszélyekkel szemben tanúsított nagyvonalúság miatt a román állam nagyobb árat is fizethetett volna. De a nagymértékű mediatizálást követő szabadulás kapcsán a hatóságok konszolidált pozícióba kerültek, az államelnök külpolitikai tekintélyre tett szert, és szorosabb együttműködésre késztette a hasonló helyzettel küszködő hírszerző szolgálatokat. Megválaszolatlan kérdés marad, hogy a terrorizmusnak álcázott esemény valóságos emberrablássá „fajulása” minősíthető-e tragédiának, vagy esetleg sokkal inkább az állami szervek javát szolgálta.