A falu, a forradalom és a terroristák

Amikor az 1989-es, terrorizmussal és terroristákkal terhelt forradalom zajlott, gyerekek voltunk még, ezért az alant következő szövegnek ne tulajdonítson senki tudományos értéket: a terrorizmusról nem is tudnék semmi tudományosan érvényeset mondani. Bár lehet, hogy kellene a londoni események után. Vagy lehet, hogy inkább nem? Kissé kényelmetlenül is érzem magam, mert kezdetben az volt a szándékom, hogy elmesélem, az összeomlott világ és a rend hiánya, a félelem, valamint a médiából sugárzott információk, a félrevezető közbeszéd nyomán születő helyi válaszok mennyire nevetségesek, amikor egy kis, a centrumtól igen távol eső falu saját magát célpontnak képzeli, és ennek megfelelően cselekszik. Persze mindezt az utólagos értékelés formálja át. Akkoriban mindenki elhitte, hogy a terroristák vidéken bujkálnak, és a hó alatt gyanútlanul szendergő falvakra csapnak le. Így én magam is, aki most nevetek a történteken, teljesen komolyan hittem abban, amit mondtak, és talán kertelés nélkül mondhatom: berezeltem. Erről akartam beszélni tehát, mert jólesik az embernek, ha utólag derülhet a saját balgaságán. És amikor a szándék megszületett ez írás megalkotásához, nem tűnt úgy, hogy bármilyen időben és térben közeli esemény érvénytelenítené a tréfálkozást. A londoni robbantások sorozata azonban keserűvé teszi a nevetést. Mégis maradok eredeti szándékomnál, és elmesélem a siménfalvi forradalom és a falut ért terrortámadás történetét.

Az események

Az események persze azzal kezdődtek, hogy Bukarestben megmozdult a tömeg. Pontosabban a temesvári tüntetésekkel, vagy tán korábban, Gorbi elszánásával, amikről a híradásokat apám titokban hallgatta, és erről bennünket is tájékoztatott. Tudtuk tehát, hogy valami készül, de elképzelésünk sem volt róla, hogy pontosan mi, ezért a szimbolikus és hétköznapi ellenállás különböző formáit választottuk. Apám az ominózus nap reggelén a friss Hargita Kalendáriumból kitépte a Képet, és azzal gyújtott tüzet – noha köztudott, hogy a krétázott papír erre a feladatra nem a legalkalmasabb. Egy falusi tanítónak, aki úgy tudta, hogy személyesen ráállított őrzője van a biztonságiaknál, elégtételnek ez sem volt kevés. Az életnek azonban mennie kellett, és ellenállás ide, ellenállás oda, tejre szükség volt, ezért barátommal Székelyszentmiklósra mentünk tejért.

A barátom

A barátom, akivel mentem, egyébként fontos szereplője a történetnek. Bukarestben laktak, de a nyári vakációkat mindig, a téli vakációkat pedig általában nagyszüleiknél töltötték. Együtt játszottunk vietnamost például, ami abból állt, hogy a fejünkre kendőt kötöttünk (így láttuk a filmekből, Rambo, a magányos hős volt a példaképünk), és a patak sekély vizében rohangáltunk, majd bevetettük magunkat a fűzbokrok közé, amiket bambuszrengetegnek képzeltünk. Ezt is a filmekben láttuk, amelyekért filmenként öt lejt fizettünk szombatról vasárnapra virradólag, amikor egy éjszaka alatt négy-öt filmet is megnéztünk. Bukaresti barátom valahogy sokkal több filmet látott, mint mi, ezért általában rá hallgattunk, amikor ki kellett találni a bozótharcos játék koreográfiáját. Valahogy így képzeltük a terrorizmust is, mert az újságok megkozmetikázott híradásaiból nem akothattunk képet arról, hogy annak vajmi kevés köze van a patak vizében történő magányos és céltalan rohanáshoz. Ez a barátom, aki egyben a terrorban is társam volt, általában a vakáció első napján, pontosabban a tanítás utolsó napján már megérkezett nagyszüleihez, annyira, hogy mire én az évzáróról hazaértem, ő már a nagyanyja ebédjétől jóllakottan kereste a mókát. Ezért az sem volt feltűnő, legalábbis nekem, hogy ‘89 decemberében a tanítás befejezése előtt hazahozták a szülei. Lehet, hogy apámnak ez volt egy biztos jel arra nézve, hogy tényleg történni fog valami. A barátom apja ugyanis egy vezető bukaresti vállalat igazgatója volt, tehát kellett tudnia valamit, hogy a gyerekeit korábban vidékre hozta, és talán ezért mert apám a Képpel begyújtani. A barátomat, aki korábban érkezett, a nagyanyja, hogy valami hasznát is lássa, és addig is ne valami csínyen törje a fejét, elküldte tejért. Ő meg engem hívott, és ketten a havas, talpunk alatt csikorgó úton haladva szimbolikusan ellenálltunk a rendszernek: szidtuk azt, aki a Képen volt.

A forradalom

A forradalom bukaresti kitörése ezért Székelyszentmiklós és Siménfalva között ért bennünket. Azt sajnos nem tudni, hogy arrafele vagy visszafele, mert L. J., szentmiklósi gazda, akinek a legjobb tehenei voltak a környéken, a tej mellé nem adott információkat a forradalom állásáról. Most már nem tudom megmondani, hogy meglepődtünk-e, amikor a faluba visszaérkezve a rendőrség előtt Z.-vel, másik bozótharcos társunkkal találkoztunk, aki azzal fogadott, hogy megdőlt a hatalom, szabadság van. És rikkantott hozzá egy hangosat. A rendőrség előtt. Milícia előtt. És közben rázta is az öklét a félt épület felé. Nekünk, gyengébb idegrendszerű barátainak a vietnamos edzettség ellenére ez már kissé sok volt, s bár hittük is, nem is, amit Z., a friss helyi forradalmár mondott, próbáltuk őt csitítani, nehogy még baj legyen a dologból. Aztán a rendőrség épületéből civilben eltávozó, félig-meddig menekülő rendőr láttán bizonyságot kaptunk arról, hogy tényleg kitört a forradalom. A rendőrtől azelőtt mindenki félt, apámnak megvetően nem is köszönt, mert néhányszor próbált közbenjárni virgoncabb legények ügyében, és ilyenkor bizony elég szókimondó volt. Ez a rendőr menekült most, és a látvány igen nagy elégtétellel töltött el bennünket. A rendőr menekülése közben próbálta megőrizni méltóságát, ezért szaladni nem mert, de sétálni sem volt bátorsága, így inkább svindliző távgyaloglónak nézett ki, amint a havas úton elkacsázott befelé. Mint később kiderült, a pálinkafőzdében vészelte át a terhes napokat, ahol a régi rendszer idején megfenyített virgoncabb legények felkeresték, de ezek kedélyét mindig sikerült valakinek lecsillapítani.

Mi hazamentünk. Óvatosan, hogy össze ne gyűrődjön, félrehajtottuk a tévé képernyőjéről anyánk csipketerítőjét, bekapcsoltuk a régi készüléket, és napokon keresztül néztük, amint élő egyenesben megy a lövöldözés Bukarestben, közben be-bekapcsolnak a stúdióba, ahol egymás hegyén-hátán tolonganak a kiszolgált tűzoltótiszt megjelenésű katonák és a magas nyakú pulóveres politikusok. Szabályos időközönként rávertünk a tévé oldalára, tetejére, kinek-kinek ízlése és tévémárkája szerint, és vártuk, hogy ki javára dől el a meccs. Közben Siménfalván is megalakult a forradalmi bizottság: néhányan beültek a néhai néptanács egyik jól fűtött irodájába, a volt tanácselnök szilvapálinkáját itták, kártyáztak, és amikor a tévéből érkező hírek alapján elérkezettnek látták az idejét, az adu ász birtokosát megválasztották a nemzeti megmentési front helyi vezetőjének. A tévéből meg jöttek a hírek, hogy a katonaság átállt, a milícia átállt, sőt a kazánfűtők is átálltak, tehát a meccs a nép javára látszott eldőlni, de megjelentek a terroristák, a Képimádók, akik kitartottak a rendszer mellett, és most már ellenük kellett hadakozni. Ha mindenki velünk, kicsoda ellenünk? A terroristák, persze.

Ha jól emlékszem

Ha jól emlékszem, mindez hétvégén zajlott, és csak akkor voltunk egészen, de egészen biztosak a forradalom megtörténtében, amikor hétfőn reggel a doktornő lánya azzal állított be hozzánk, hogy az anyja vajat és citromot vásárolt az üzletben. Nem margarint és citromsót, hanem vajat és citromot. Ezt meg kell nézni, mondtuk, és reggeli nélkül rohantunk, de mire odaértünk, üresen, kenyér nélkül állt a bolt. Hazafelé vigaszképpen megnézhettük, hogyan készül a terroristák fogadására a helyi tűzoltóegyletből és a tüzesebb vérű atyafiakból verbuválódott sereg. A készülésnek nyomós okai voltak, tudtuk meg később: elterjedt a híre, hogy terroristákat fogtak el országszerte, akik stratégiai pontokon próbáltak pokolgépeket elhelyezni. Ha lett volna annyi eszünk, akkor elgondolkodtunk volna azon, hogy kies falunkban és környékén a be nem fejezett bikaistállón kívül miféle stratégiai pontra vadászhatnak a vérszomjas terroristák, de belenyugodtunk a felnőttek döntésébe, akikről úgy gondoltuk, hogy a körülményekhez mérten mégiscsak bölcsen cselekednek. Hisz láthattuk a tévében, hogy a terroristák vaktában lövöldöznek, bár a nyomjelző golyók fényében sem sikerült egyet sem felfedeznünk. Hallottuk, hogy vannak, földalatti kiképzőtáborokról és kábítószer hatása alatti akciókról, fanatizmusukról, fekete ruhájukról, álarcukról és az őket kiszolgáló, később megölt lányokról egyaránt meséltek. Létezésüket számunkra a község védelmére szerveződött csapatok akciói is bizonyították: a harcra kész honvédok ugyanis egy traktor utánfutóját (akkor úgy mondtuk neki, hogy remorka) állították keresztül az úton, és minden arra járó autót tüzetes ellenőrzés után engedtek csak el, mert meg akarták védeni a népi demokráciát a zsarnokok terrorizmusa ellen. Szerintem boroskorsókon és disznólábakon kívül nemigen találtak semmit, hisz a népek a forradalom ellenére karácsonyra készülődtek, de legalább nyelvtörténetileg igazuk volt, mert mint tudjuk, valamikor mindenféle mordályokat neveztek disznólábnak. Ám a helyzetet komolyan kellett venni: esténként, miközben a tévé képernyőjén a nyomjelző golyók hosszú fehér csíkokat húztak, tehát még mindig nem volt végeredmény, bár egyre inkább úgy tűnt, hogy most már tizenegyeseket kellene rúgni, szóval ekkor az apám olyanokat mesélt, hogy Parajdon csak szöges deszkára futtatással tudtak megállítani egy déli megyéből származó autót, meg hogy a zetelaki gátnál robbanószert találtak. De a faluban csak nem történt semmi, azon kívül, hogy a legények terroristák híján időnként meg akarták verni a rendőrt, és fel akarták gyújtani a rendőrséget. Egyiknek sem lett volna értelme: a rendőrséget közmunkával építették még annak idején, a rendőr pedig nagyon jó ember lett, akár magyarul is megszólalt, és még én is Szabó úr lettem neki.

Egy délelőtt

Egy délelőtt aztán, amikor megenyhült az idő egy kicsit, elterjedt a faluban, hogy a temető felől terroristák közelednek a falu felé. Addigra már annyit hallottunk róluk, hogy nem is kételkedtünk a hír igazságértékében, de még azon sem gondolkodott el senki, hogy vajon a terroristák Kiskedéből vagy Székelyszentmiklósról jönnek-e, mert csak azok a falvak estek a temető irányába, és lakosaik létszáma együtt sem érte el a 100-at. A terroristák ott voltak, mindenféle spekuláció ellenére, egyesek látni is vélték őket, mások oda sem mertek nézni. Akik látták, azok rögtön két táborra oszlottak: az egyik tábor váltig állította, hogy a terroristák fekete ruhában voltak, a másik tábor pedig azt mondta, hogy épp ellenkezőleg, fehérben. Az addigi ismereteink alapján mindkettő igaz lehetett, hisz úgy tudtuk, hogy a terroristák népviselete fekete, de azt sem vontuk kétségbe, hogy télen, amikor hó borítja a tájat, talán alkalmasabb fehér ruhát ölteni. Tapasztalt bukaresti barátom és én a Kémek a sasfészekben című film alapján – amelyet a román tévé is sugárzott valamilyen oknál fogva, talán mert a fasizmus elleni örök harcot példázta – azon az állásponton voltunk, hogy a terroristák mégiscsak fehér ruhában vannak, éppen ezért igen nehéz lesz észrevenni őket. Mindhiába is meresztettük a szemünket, nem láttunk semmit, és ez szerfölött elszomorított bennünket, mert a sikertelen citromnézés és -vásár után ez már a második kudarcunk volt a forradalom néhány napja alatt. Közben a szomszédság elszalasztott A. bácsi távcsövéért, mert abban reménykedtek, hogy az, ha nem is véd meg minket a terroristák ellen, de legalább jó előre tudjuk, hogy fekete vagy fehér ruhások támadtak ránk. Bukaresti barátom, mintegy a mindennapi, családi terror részeként öccsének passzolta a feladatot, aki egy jobb időket és talán nagy színészeket látott színházi távcsővel tért vissza, ami a helyzetet csak annyiban segítette, hogy most az egyre nagyobb tömeg azon kezdett vitatkozni, vajon hol kell fókuszálni az ékszernyi eszközt. A helyzet ettől még feszült volt, és mivel egyre többen látták a terroristákat a temető szélénél békésen ámbolyogni, és azok mindenféle feltételezés és várakozás ellenére sem akartak elsöprő támadást indítani a falu ellen, más kiút nem mutatkozott, a község védelmére felesküdött harcos atyafiak úgy döntöttek, elébe mennek a veszélynek, és felderítő akciót szerveztek. Valaki közben elkezdte rebesgetni, hogy a vélt terroristák valójában a szentmiklósi gyerekek, akik a juhokat legeltetik a temető le nem kaszált füvén és bokrain. Mi is hajlottunk volna e vélekedésre, mert az időközben beállított színházi látcsövön keresztül ráadásul felismerni véltük Gy. E. hosszú fekete kabátját, amitől még nyáron sem vált volna meg. Ám a forradalmi és harci láz legyőzött minden félelmet és kétkedést, a csapat elindult, az asszonyok pedig kezüket tördelve várakoztak. Az izgalom egy cseppnyit ránk is átragadt, bár elég biztosak voltunk már benne, hogy a gyerekek vannak kint a juhokkal, de félelemmel vegyes reménykedéssel gondoltunk arra, hátha mégis lesz ott egy-két terrorista.

Nem volt

Nem volt ott egy fia terrorista sem, a szerencsétlen Gy. gyerekek szedték össze a faluban a juhokat, hogy egy kis ennivalót szerezzenek a gazdáktól. Őket nézte a falu fekete, a juhaikat pedig fehér ruhás terroristáknak. Abban a hangulatban, amelyet a sajtóból származó hírek nyomán szerveződő fokozott félelem és várakozás jellemzett, mindenkinek hihetőnek tűnt, hogy terroristák vannak, és esetleg pont a mi falunkra csapnak le. Senki nem kérdezte meg, hogy lehet-e a mi falunk célpont, hisz nem is tudtuk, hogy a terroristák célpontokra támadnak. Ráadásul a hírek alapján inkább sarokba szorított veszett vérebeknek képzeltük őket, akik mindenbe beleharapnak. Talán úgy jártunk, mint Gárdonyi szereplője és annyi más ember, aki a felhőt sárkánynak nézte. Csakhogy nem érkezett meg a juhász, aki a bicikliző diákban a sárkányt hajtó garabonciást látta, és ezzel megerősítette a felhő mögött sárkányt sejtő öreg történetét. Minket, bár látni véltük, senki nem erősített meg ebben: a felderítő csapat azzal tért vissza, hogy hazaküldték Gy.-éket, nehogy bajuk essék, ha mégis támadás éri a falut. Időnként a forradalmakban az időjárás is döntő szerepet játszik: apám szerint a megenyhült idő kedvezett a bukaresti forradalmároknak. Nem is tudta, hogy ezzel mennyire a dolgok közepébe talált, hisz tudjuk, hogy vannak olyan elméletek, amelyek szerint a francia forradalom kitörése a korszak egyik legforróbb napjára esett. A megenyhült idő a siménfalvi terrorizmus rövid kibontakozásának is kedvezett, így teljesült be és végül cáfoltatott meg egy társadalmi várakozás.

Mondhatják, hogy talán mégis volt ott terrorista a juhok vagy a pásztorok között. A farkasok szívesen öltenek báránybundát. Lehet, nem tudom. Nem tudni, hogy hol van a forradalom igazsága, amiként azt sem lehet tudni, hogy hol van az ír, a fundamentalista iszlám és egyéb mozgalmak terroristáinak igazsága. Hogy egy (vagy két) híres író vendégszövegét parafrazáljam: a történelmet a győztesek írják, a legendákat a nép szövi. Bizonyos csak a halál.