2001. szeptember 11-e után észlelésünk a világról sokkal inkább megváltozott, mint maga a világ. A veszély ismert volt, mégis a terrorista merényletnek álcázott háborús cselekmény az egész világ számára a globális sebezhetőség új dimenzióit tudatosította. A terrorizmus új típusa minden korábbi formájától eltérően nem fogalmazott meg területi vagy politikai követeléseket, s az általa első számú ellenfélnek tekintett Egyesült Államoknak engedte át azt a feladatot, hogy a támadást illetően végkövetkeztetéseket vonjon le. Az „üzenet” annak a világrendszernek a szétrombolását hirdette meg, amelynek a hidegháború után a szuperhatalmi partner nélkül maradt Egyesült Államok vált legfontosabb pillérévé.

A hidegháborús megosztottság végével mind teljesebbé vált az a felismerés, hogy a világ egyetlen globális tér, minden állam egyetlen globális világ részévé vált, amelyben a hatások és ellenhatások sokkal közvetlenebbül érintkeznek egymással, mint korábban bármikor. A szakértők ezt a folyamatot térforradalomnak nevezik, s a meglévő intézmények territoriális alapjainak széttöredezésére asszociálják. A vasfüggöny lehullása után nincsenek többé elválasztott földrajzi térségek, sőt ma inkább a társadalmi-gazdasági logika és a funkcionális differenciálódás szerint működik a határait elvesztő világtársadalom. Ez egy olyan globális tér, ahol nincsen „túloldal”, nincsen „másik oldal”, következésképp az erőszak és a terror nem kívülről hat a civilizáció egészére, hanem annak része.

Az intézményes Kelet–Nyugat konfliktus megszűnésével a globalizálódás azt is magában foglalja, hogy a problémák kül- és belpolitikai besorolása (ezzel a kül- és belpolitika hagyományos megkülönböztetése) – legalábbis a világ fejlettebb részeiben – mind nehezebbé válik. Léteznek olyan elméletek, amelyek a globalizálódás kategóriájával szemben a térben és időben, régiónként és országonként különböző mértékű „társadalmi denacionalizálódás” fogalmának adnak elsőbbséget, hangsúlyozva, hogy a világ ma nem „globalizáltabb” annál, mint amilyen az első világháború előtt volt. Ugyanakkor, ha növekedett is a mai világban a fejlett országok kapcsolatában a határokon átívelő csere- és munkafolyamatok száma, úgy ezek mindegyike korántsem nevezhető valóban globálisnak. Sőt a globalizálódáshoz hasonlóan a denacionalizálódás előrehaladása is arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági, pénzügyi, társadalmi és kulturális biztonságpolitikai folyamatok túlhaladják az egyes államok területi határait, s így a politikai és nem politikai terek egybevágósága megszűnik.

Ha a globalizálódás meg is kérdőjelezi a hagyományos, territoriális külpolitika fogalmát, mindez nem a politika végét, hanem a politika kitörését jelenti a nemzetállami keretekből a „transz- és szupraterritoriális térbe”. Ha a kül- és belpolitika határát elmosó olyan problémák, mint a nukleáris fegyverek elterjedése, a nemzetközi terrorizmus, a szegénység, migráció stb., globalizálódnak, úgy nyilvánvaló, hogy a politikának is globalizálódnia kell, lett légyen szó a nemzetközi szervezetekről, a terrorizmus elleni globális koalíciókról vagy éppen az egyes államok funkcióinak meghatározott nemzetközi keretbe történő delegálásáról s ilyen módon az állam problémamegoldó képességének növeléséről. De ha a politika és a biztonságpolitika globalizálódik, akkor elkerülhetetlen, hogy az alapfogalmak maguk is változzanak, tehát a biztonság mint fogalom, mint jelenség is folyamatos változásokon, globalizálódáson megy keresztül.

A 2001. szeptemberi terrormerénylet is arra hívta fel a figyelmet, hogy a 21. század nem a „nagy háborúval” vagy klasszikus értelemben vett háborúval, hanem sokkal inkább a globális térben minden irányban terjedő, a korábbiaktól eltérően a territóriumhoz már kevésbé köthető terrorista fenyegetéssel és az erre válaszként indított új típusú háborúval vette kezdetét. A történelemben ez volt az első alkalom, hogy terrorista merényletnek álcázott háborút indítottak egy világhatalom ellen, konkrét követelések nélkül, s az Egyesült Államoknak, illetve támogatóinak „engedték meg”, hogy a konzekvenciákat levonják, és magát a támadást definiálják. A példátlan terrormerénylet elkövetési módja és időpontja természetesen meglepte a világot, ám a valóságban a terrorista fenyegetés a hidegháború után minden biztonságpolitikai elmélet és forgatókönyv, illetve hírszerzői előrejelzés egyik központi gondolata volt.

Az ENSZ BT 2001. szeptember 12-i egyhangú döntése a New York-i és washingtoni terrorista merényleteket a nemzetközi béke és biztonság fenyegetéseként értelmezte, és szeptember 28-án ezt a határozatot a terrorizmus leküzdésére irányuló átfogó cselekvési tervvel egészítette ki. A BT határozata szerint az elkövetőket támogató országokat, szervezeteket is felelősségre kell vonni, s ez a nemzetközi jog eddigi értelmezésének továbbfejlesztését is jelenti. Az Egyesült Államokat agresszió érte, s az önvédelem természetes joga alapján legitim „háborút” indíthatott a terroristák és az azoknak szállást adó afganisztáni tálib rezsim ellen. Az új helyzet a kérdések egész sorát vetette fel: miként függ össze a globális terrorizmus a hidegháború utáni nemzetközi rendszer fejlődésével? Valóban klasszikus értelemben vett háborúról van szó? Miképpen változtathat a globális terrorizmus az államok és a meglévő szövetségi rendszerek viszonyán? Vajon a hidegháborús ideológiai megosztottságot túlhaladva létrehozható-e a bécsi kongresszushoz hasonló, „nagyhatalmi globális összjáték” a terrorista fenyegetések elhárítására? A kérdések egyre csak halmozódnak, miközben a válaszokkal óvatosan kell bánnunk. Ma már tudjuk ugyan, hogy a segítségét szinte elsőként felajánló korábbi ellenség, a Szovjetunió örökébe lépett Oroszország újfajta kapcsolatokban mutatja meg kompromisszumkészségét, és újfajta kontextusokban próbál legitimitást nyerni a sokat bírált csecsen lázadások relációjának kedvezőbb elbírálásában, de nem tekinthetünk el attól sem, hogy kételkedjünk ezen „akciók” hitelességében, habár a legújabb orosz–NATO megállapodás a globális együttműködés szempontjából némi bizakodásra adhat okot. Optimizmusunk már csak azért sem lehet töretlen, mert amíg a terrorizmus elleni háború frontjain majdhogynem töretlen az együttműködés a nagyhatalmak között, addig más területeken nem egészen kielégítő a hatalmi érdekek koncentráltsága és kompromisszumkészsége, ezek a negatív tényezők pedig kihathatnak a már eddig elért eredményekre is. Ám egyes vélemények szerint Oroszország nem csupán geopolitikai okokból lett az Egyesült Államok partnere. Putyin elnök határozott pragmatizmusában a globális koalícióhoz való közeledéskor nem csupán az érdek-, hanem az értékközösség szempontjai is felmerültek. A Nyugat számára az orosz demokrácia támogatása azért is fontos, hogy Oroszország az Egyesült Államok valódi partnere és szövetségese legyen. A globális terrorista veszély elhárítása erősítheti a transzatlanti együttműködést, gyengítheti a hidegháború utáni évtized amerikai unilateralizmusának gyakorlatát, s ezáltal erősítheti az Egyesült Államok érdekeltségét a nemzetközi szervezetekben folyó együttműködés iránt.1

A terrorista kihívás hatására már ma is érezhető az európai integrációs politika „felgyorsulása”, a második és harmadik pillérhez tartozó politikák – a közös kül- és biztonságpolitika, valamint a bel- és igazságügyi együttműködés – területén. Ezek a folyamatok a „szabadság, a biztonság és az igazságosság térségének” megteremtését s ezzel a második és a harmadik pillér egymáshoz való közelítését célozzák. Ha belegondolunk, ebben rejlik a globalizmus egyik ereje, amely remélhetőleg orvosolni tud olyan problémákat is, mint a nemzetközi terrorizmus.

Amióta a CNN-en megjelent a felirat: America’s new war, még inkább pedig az ENSZ BT határozata a „nemzetközi békét és biztonságot fenyegető cselekménynek” minősítette az Amerikát ért terrortámadásokat, és elismerte az Egyesült Államok jogát az „egyéni vagy kollektív önvédelemre” a szeptember 11-i támadásért felelős terrorista csoportok, illetve az őket támogató rezsimek ellen, szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy a terrorizmus elleni küzdelmet háborúnak kell tekintenünk. A világ első számú hatalma által vezetett új háborúval összefüggésben ráadásul több szempontból is kapcsolatba hozható a totális és a komplex jelző. Nem csupán, sőt nem is elsősorban olyan értelemben tekinthetjük mindent átfogónak, hogy területi kiterjedése nehezen körülhatárolható, vagyis Amerikában éppúgy folyik, mint a világ számos más országában és pontján, hanem mindenekelőtt azért érvényes rá a komplex és totális jelző, mert eszközeiben és módszereiben radikálisan szakít a hagyományos hadviseléssel, s egyszerre vet be rendészeti-adminisztratív-jogi, hírszerzési-titkosszolgálati, politikai-diplomáciai, gazdasági-pénzügyi, társadalompolitikai, katonai és kommunikációs eszközöket. E háború újdonsága azonban mégsem az, hogy a háború fogalmába bevonja az említett területeket, hanem hogy felértékeli és a katonai dimenziónál fontosabbként kezeli azokat a nem katonai frontokat, amelyeknek a korábbi hagyományos háborúkban csupán kiegészítő szerepük volt. Ilyen értelemben tehát a terrorizmus elleni háború új típusú világháború, de semmiképp sem a harmadik, mert kilép a hagyományos háborúk logikájából.

Az Egyesült Államok új és hangsúlyozottan hosszúnak ígérkező terrorizmus elleni hadjáratát egyszerre több fronton nyitotta meg, már első intézkedéseivel kijelölve azokat a területeket, amelyek várhatóan a jövőben is a „new war” területei, hadszínterei lesznek. A terrorizmus elleni háború ugyanis mind Amerikában, mind pedig Európában azonnali rendészeti, majd pedig ezeknek megfelelő jogi lépésekkel vette kezdetét. A rendészeti lépések kapcsán elég talán a polgári légi közlekedéssel kapcsolatos belső rendészeti-védelmi helyzetet, valamint a határrendészetet megerősítő egyesült államokbeli intézkedésekre gondolnunk (pl. a légi forgalom azonnali felfüggesztésére, a repülőterek biztonsági rendszereinek megszigorítására stb.). Hasonló intézkedéseket vezettek be szinte valamennyi európai országban, az EU pedig egységes álláspontot alakított ki a polgári légi közlekedés biztonságának szavatolására. Ami a jogi lépéseket illeti, ismeretes, hogy különböző, úgynevezett terrorellenes csomagtervek kerültek kidolgozásra, illetve elfogadásra az Egyesült Államokban éppúgy,2 mint Európa több országában, az Unió terrorizmus elleni akcióprogramját pedig sürgősségi eljárás alá vonták a tagországok.

Az azonnali rendészeti-adminisztratív intézkedésekkel szinte párhuzamosan indult meg a harc a hírszerzési frontokon. Ez három nagy területen vette kezdetét: megindult az akcióval kapcsolatos nyomozás; a hasonló események megelőzésének céljából intenzívebbé vált a terrorista hálózatok felszámolására irányuló tevékenység; s végül kezdetét vette a katonai válaszlépés titkosszolgálati előkészítése is. Mindhárom területen olyan nagy, korábban nem tapasztalt nemzetközi együttműködésnek lehetünk tanúi, amely sokak szerint alapjaiban változtathatja meg a nemzetközi viszonyok elméleteit, a korábbi szövetséges viszonyokat.

Az új háború harmadik frontjaként a politikai-diplomáciai természetű lépéseket lehetne említeni, amelyek egyrészt a terrorellenes fellépés nemzetközi jogi hátterét, másrészt pedig bizonyos konkrét terrorellenes akciók politikai, logisztikai és morális nemzetközi támogatását hivatottak biztosítani. Igen fontos területet, illetve eszközt jelentenek a terrorizmus elleni harcban a terrorizmus infrastruktúrájára irányuló, azokat lehetőleg gyengítő, illetve annak felszámolását segítő gazdasági-pénzügyi intézkedések. Ebben az esetben nem elsősorban a védelmi, titkosszolgálati költségvetési prioritások3 átértékelésére kell gondolnunk, hanem sokkal inkább arra a hirtelen szemléletváltásra, amely az adóparadicsomok felszámolása, a számlák ellenőrizhetőbbé tétele és általában a transzparencia, illetve a kétes tevékenységek fedőszerveként működő NGO-k kapcsán érzékelhető. De e tekintetben legalább ilyen fontos azokkal az illegális bűnözői tevékenységekkel szembeni határozott fellépés, amelyek a nemzetközi terrorizmus anyagi forrásait biztosítják.

A szóban forgó elemzési témák közé tartozik a társadalompolitikai aspektus is, amelynek lényege, hogy az USA olyan, a terrorizmust tápláló jelenségekkel száll szembe a világban, mint a rasszizmus, az előítéletek, a deviáns magatartásformák stb.

Végül nem lehet nem észrevenni azt a kiélezett küzdelmet, amely a hírközlés és a kommunikáció vagy – egyszerűbben szólva – a média területén folyik. Elég arra utalnunk, hogy az amerikai kormányzat hosszú időn keresztül a CNN-en keresztül kommunikált a terroristákkal, hirdetett ellenük előbb „szent”, majd „jogos-igazságos” háborút, jelentett be ultimátumokat, s igyekezett pszichológiai nyomást gyakorolni az ellenséget ténylegesen vagy potenciálisan támogató rezsimekre. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a washingtoni kormányzat – éppen a jelenlegi háború politikai-diplomáciai érzékenysége miatt4 – ezúttal sokkal inkább megszűrte a médián keresztül a nyilvánosságnak szánt információkat, mint tette azt az öbölháború vagy akár a Jugoszlávia elleni akció idején.5

JEGYZETEK

1. Calton, Timothy: America’s Real Russian Allies. Foreign Affairs, vol. 80. No. 6. November/December 2001.

2. George Bush amerikai elnök október 25-én írta alá azt a kongresszus két házában rekordidő alatt kidolgozott, egyeztetett és végül elfogadott terrorizmusellenes törvényt, amely jelentős mértékben kiterjeszti a bűnüldöző, illetve igazságszolgáltatási szervek jogkörét a terroristák elleni hatósági fellépés során. A terrorizmus elleni fellépés hatékonyságának növelésére hivatott jogi eszköztár részét képezi az elnöki rendelet is, amely lehetővé teszi, hogy terrorizmussal vádolt személyek felett ne polgári bíróság, hanem különleges katonai törvényszék ítélkezzen.

3. A terrortámadások hatása alatt 1982 óta nem tapasztalt mértékű védelmi költségvetés-növekedést szavazott meg a Képviselőház, majd pedig a Szenátus: így a 2002-es évre előirányzott védelmi kiadások összege 345 milliárd USD. Figyelemre méltó egyúttal, hogy a rakétavédelmi programra szánt 8,3 milliárd dollárból 1,3 milliárd dollárt a terrorizmus elleni küzdelemre kell fordítani.

4. Az antiterrorista koalíció jövője és hatékonysága döntő mértékben az arab és a muzulmán világ támogatásától függ, vagyis egyáltalán nem mindegy, hogy ez utóbbiak milyen képet alkotnak az afganisztáni akcióról.

5. A tanulmány az e-tudomány hozzájárulásával jelent meg (a szerk. megj.).