Az emlékezet mint kultuszhely

A nem-helyek. Bevezetés a posztmodernség (surmo-dernité) antropológiájába című könyvében Marc Augé a nem-helyet (non-lieu) a terek és események bőségével, a referenciák individualizálásával jellemzett folyamatok, a posztmodernség, a gazdasági globalizáció, a kulturális egyneműsödés reprezentatív tereként határozza meg. A nem-helyek az etnológusok által hagyományosan tanulmányozott valódi helyek oppozícióiként ragadhatók meg: míg ez utóbbiak az egyéni és kollektív identitás szimbolikus és történelmi dimenziójú alkotóelemei, a nem-helyek a fogyasztási, közlekedési és kommunikációs tereket – például a nagy kereskedelmi területeket, a repülőtereket, autóbusz- és vonat-pályaudvarokat, a metró és az autópályák területét – belakók és használók névtelenségét, magányát, láthatatlanságát reprezentálják.

Ezeken a helyeken az egyén a legtöbb országban azonos, egységes előadásmódú és kozmológiájú rendezés spektátora. Az egyén másokkal való kapcsolata a felvilágosító, előíró, tiltó, tájékoztató jelek, plakátok, hirdetések, szavak, beszédek, szövegek közvetítésével történik, amelyek által tudtunkra adják, hogy mit kell tennünk minden pillanatban. Ezek mögött a plakátok mögött nem egyének, hanem „morális” személyek csoportjai, a terekért felelős intézmények állnak: a közlekedési minisztérium, a városvezetés, a repülőtér vagy a vasútállomás polgári vezetősége, a légitársaság, a biztosítótársaság stb. Utazói, utasi, fogyasztói identitásunk ezeknek az intézményeknek a viszonylatában határozódik meg, s egy jegyben, számban rögzül, amely felhatalmaz az illető nyilvános vagy magánjellegű szolgáltatás használatára.

Ezek a helyek életünk zárójelei: részei személyes történetünknek, de nem alkotnak történelmet. Ezeken a helyeken tranzitutasként mindig csak áthaladunk. Amikor ott vagyunk, azt akarjuk, hogy gyorsan teljen az idő: olvasunk, mobilon beszélünk, óránkat nézzük, az információs plakátokat, gondolatban az épp hátrahagyott vagy a megközelítendő helyen időzünk, olyan térben és időben, ahol számunkra fontos események történnek, amelyek egy egyedi és egyszeri történelem részeként ivódnak be életrajzi emlékezetünkbe. Az ottlét  az idő és a személyes identitás felfüggesztésével járó  tapasztalat: nézzük a többieket, anélkül azonban, hogy látnánk őket, s anélkül, hogy ők észlelnének bennünket. Utazóként, fogyasztóként egy futó, ideiglenes identitásban osztozunk, nincsenek közös kompromisszumaink, kötelességeink, felelősségeink, csak azért vagyunk ott, mert teljesítettük a felelős szervek által mindenki számára előírt, az ottléthez szükséges feltételeket. Társainkat nem választottuk, egyszerűen összetalálkoztunk véletlenül egy vágyainktól és akaratunktól független pillanatra. Ki-ki a másiktól függetlenül érkezik és indul, egyetlen közös tájat alkotva a falragaszokkal, a szóbeli vagy írásbeli bejelentésekkel, tiltásokkal, ajánlásokkal, a minden pillanatra irányt szabó jelekkel, összekeveredve (egybeolvadva) a nem-helyek jellegzetes grafikai reprezentációival.

De vajon lehetséges-e, hogy a nem-hely valódi hellyé váljon a szó antropológiai értelmében, identitásteremtő, szimbolikus konstrukcióként, beíródva az őt belakók egyéni és kollektív történetébe?

A már idézett Marc Augé Háborús napló. A világ szeptember 11. után című könyvében, amelyben a New York-i, World Trade Center elleni merénylet esetét elemzi, pozitív választ ad erre a kérdésre. Hirtelen és tragikus módon a posztmodern (surmoderne) szintéziseként számon tartott s épp a történelem végét deklaráló ideológia reprezentatív terébe lép be a történelem, ahogyan a felhasznált eszközök, a repülők is az államhatárok és a nemzeti államok megszűnését hirdető egységesülés/egyneműsödés (mondialisation) legkézzelfoghatóbb kifejeződései. A Zéró-zóna az Egyesült Államok történeti örökségévé vált, emlék- és zarándoklathellyé, ahol az amerikaiak hazájuk iránti odaadásukat megújíthatják és megerősíthetik.

A Zéró-zóna kulturális és történelmi örökbevételének folyamata megismétlődött az ez év* március 11-ei, a madridi Atocha pályaudvar ellen elkövetett merénylet esetében. Az Atocha pályaudvar vasúti csomópont mind a madridiak, mind az ország többi részéből érkezők számára, naponta több mint egymillió ember használja. Egy olyan térről van szó tehát, amelyet március 11. előtt egy tökéletes nem-helyként tudtunk volna meghatározni, olyan térként, ahol a névtelenség, a magány, a láthatatlanság megakadályozta egy személyes identifikációjú tér észlelését, a kollektív összetartozás szimbólumainak felismerését.  

A merénylet után azonban az Atocha pályaudvar nem-hely állapota megváltozott, a személyes és kollektív történelem referenciájává vált az ország összes lakója számára. Az idő szétvált március 11. előttre és utánra, s az Atocha pályaudvar már nem olyan, mint a többi állomás. Az áldozatok emlékének zarándokhelyévé, Pierre Nora kifejezésével élve „lieu de  mémoire”-rá vált. 198 személy lépett ki a névtelenségből, a láthatatlanságból, hogy erőszakosan életünkbe nyomuljon: egy arccal, egy névvel, egy nemzetiséggel, egy történettel, amely a mienk is lehetett volna, hiszen mi magunk is ott lehettünk volna abban a pillanatban az Atocha pályaudvaron. A manapság gyakran elhangzó „mindannyian egy vonattal járunk” szlogenben is ez az érzés ismerhető fel. Az áldozatok ártatlansága potenciális áldozatokként azonosít, a velük és családjukkal való szolidaritás abból a felismerésből fakad, hogy egy olyan társadalomban élünk, amelynek az általunk előidézett, de uralni nem tudott kockázat lételeme.

A merénylet spontán módon az áldozatok emlékhelyévé változtatta az Atocha pályaudvart, a polgárok szimbolikus gesztusként egy nagy síremléket emeltek a halottak fotóiból, amelyek egyedül vagy családjuk, barátaik körében, iskolában, a hegyekben, futballozva, hazájuk ünnepségein ábrázolják őket. Mindeniküket nevükkel, arcukkal tettek láthatóvá: nem ismeretlen, névtelen halottaknak állítottak emlékművet, ők már a mi halottaink, közösségünkhöz tartoznak. A fényképek közelébe a polgárok mécseseket, gyertyákat, virágcserepeket és virágvázákat helyeztek, természetes és művirágcsokrokat, koszorúkat, vallásos illusztrációkat, szentképeket, Szűz Máriát ábrázoló medalionokat, kegytárgyakat, gyermekrajzokat, babákat, különféle nemzeti zászlókat, hiszen a 198 halott között tizenhatféle állampolgárságú személy volt. Félelmet, meglepetést, iszonyatot, szomorúságot, hitetlenséget kifejező maszkokat, és mindenhova fehér kezeket ábrázoló rajzokat függesztettek ki. A falon, a földön, az ablakon... mindenütt fehér kezek. A fehér kezek szimbóluma 1997-ben született, amikor az ETA terrorista csoport Baszkföld egyik ellenzéki politikusát fogva tartotta, majd kivégezte. A fehér kezek, akárcsak a ruhákon viselt, autókra, ablakokra tűzött fekete zsinór, a békevágy szimbólumává vált. A pályaudvar falaira szövegek vannak rögzítve: ajánlások, versek, rövid verssorok, szonettek, spanyol (A. Machado, R. Alberti) és dél-amerikai (P. Neruda) költők versei, az áldozatok családtagjai, barátai, szomszédai, ismerősei által írt versek, de ismeretlenek, közösségek versei is, akik áldozatot kínálnak az elhunytak emlékére.

Íme egy rövid válogatás ezekből az írásokból:

„Csak az hal meg, akit elfelejtenek, ti örökké élni fogtok.”

„Madrid nem felejt. Nem felejtünk el soha.”

„ A felejtés a népek tudatlansága. Mi nem felejtünk el soha.”

„Az ártatlanoknak, akik ezeken a vonatokon utaztak.”

„Odafent az égben 198 őrangyalunk van, idelent életben akarjuk tartani emléketeket.”

„Mondd, szerelem,

hol található a felejtés,

hol pihen az emlékezet,

hogy az átélteket vigyázza.”

A legtöbbször ismételt szavak a „felejtés” és az „emlékezet”, két egymással ellentétes, a polgárok érzését és akaratát kifejező fogalom: nem akarjuk felejteni, nem kell felejteni, nem szabad felejteni. Az igazi, egyetlen halott a felejtés: egy korábban emlékezet nélküli, történelem nélküli közösség és az Atocha pályaudvar ma már része a nemzeti történelemnek. A polgárok által spontán módon az áldozatok emlékére emelt emlékmű nemzeti emlékművé változtatta az Atocha állomást, a holtak tiszteletére tett látogatást pedig rítussá. A terrorista merénylet óta nemcsak vonatra szállni jönnek ide az emberek, hanem a síremléket meglátogatni, megnézni a képeket, elolvasni a verseket, imádkozni, áldozatot helyezni el, fotót, emléket készíteni. A fotókat őrző csarnokon áthaladva sokan keresztet vetnek, mozdulatlanul, csendben maradva. Ez a hely a Madridot meglátogató hazai és külföldi politikusok számára is kötelező megállónak számít, a város fontos eseményeinek útvonala az Atocha pályaudvar látogatását is tartalmazza.

Március 11-étől júliusig a polgárok által spontánul épített emlékmű az Atocha pályaudvar épületében maradt. Ez volt a halál személyes, családi és társadalmi feldolgozásához, a mindennapi életbe való visszatéréshez szükséges gyászidőszak. Júliusban a városi hatóságok azt javasolták, hogy higiéniai és köztisztasági okok miatt az áldozatok emlékére elhelyezett tárgyakat az Atocha pályaudvarból vigyék át egy másik helyiségbe, amelyet a „Szolidaritás terének” neveznek. Itt a 198 áldozat nevét felírták a falra, a földre gyermekek rajzoltak fehér kezeket, s két számítógépet helyeztek el, amelyek segítségével a www. mascercanos.es világhálós honlapra belépve üzenetet lehet küldeni, amelyet egy nagy vetítőn jelenítenek meg. Az üzenetek írásával egy időben arra is lehetőség van, hogy az üzenő a kézlenyomatát is rögzítse, ebben az esetben üzenete együtt jelenik meg a kivetítőn kézlenyomatával.

A tervek két gyermekfelsőtestet ábrázoló szoborcsoportot is tartalmaznak, az áldozatok ártatlanságának s a terrorizmus mindenkori áldozatainak szimbólumaként.

A „Szolidaritás tere” a polgárok és a hivatalos szervek akaratát jelképezi: ne felejtsünk, fejezzük ki az áldozatok iránti tiszteletünket, hogy tartsuk frissen emléküket, amely a mi emlékezetünk. De ez mégsem egy síremlék: a gyermekalakok, a fehér kezek nem a halál, hanem az élet jelképei, a reménységé és a békéé.

Tötszegi Tekla fordítása

Irodalom

Ariès, Ph.: Historia de la muerte en Occidente. Desde la Edad Media hasta nuestros días. El Acantilado, Barcelona, 2000.

Augé, M.: Non-lieux. Introduction à une anthropologie de la surmodernité. Ed. Du Seuil, Paris, 1992.

Journal de guerre. Le monde après l’once de septembre. Ed. Galilée, Paris, 2002.

Nora, P.: Les lieux de mémoire. Gallimard, Paris,1997.