Elfáradt az emberiség, mondtuk egy véletlen, rövid s benne is indulat nélküli beszélgetésben. Röstelkedésünkből, miféle közhelyekre szorítkozunk már megint, ő segített ki a mondat folytatásával; tette ezt máskor is, úgy hiszem, jó néhányan tapasztalhattuk ezt a vele való beszélgetésben. Igen mélyen ült bennünk a melankólia, benne mélyen ülhetett – hisz másképpen vizsgáztatott volna is (szokta): mi különbség az elfáradt, a megfáradt s a kifáradt jelentése közt. Hiszen a nyelv, amellyel foglalkozunk, küzdünk, hihetetlen részletekig foglalkoztatta. Mindegy, legyintett aznap – s komoran végül más irányt próbált gondolatmenetének. A kérdés végül az volt (több s mélyebb fájdalmú a bölcseletnél): mi, akik mindezt jól látjuk, tágabb körben is annyian, mi ellen küzdjünk: az emberiség fizikai vagy szellemi fáradtságát igyekezzünk enyhíteni inkább (ha egyáltalán még lehet), egyik maradék miképpen erősíthesse a másikat? Nem tetszett homályosnak pillanatra sem mindez – de már maga az önkéntelen sorrend: fizikai vagy szellemi, fájdalmas, hallom a hangját. Ezzel végképp kiemelte közhelyszerű hangulatában dünnyögésünket. S mentünk tovább. Kolozsvári Papp Lászlót vitairatairól is ismertük immár, ennek a koronként perzselően szükséges műfajnak elejére tartoznak írásai, tehetség s habitus által elszántan összefogott műve ez is – nyelv- és stílusérzékenység benne összefogó elem. Stíluson az emberi magatartást értjük most inkább. Ehhez persze hozzátartozik az élet, amelyet már a gyerekkor pofozhat szigorú nyomdokba, amely nyomdokon aztán Kolozsvári Papp László is élete végéig következetesen haladt. Ösztön visz minket eleinte, meglehet, de aztán a tudat, s mondanám, a szerencse valami fonákja, hogy mindez nagyon is együttvaló. Innen nézve is érvényes, hogy ugyan nem úgy van, hogy Kolozsvári Papp László vitairatokat önös s uralhatatlan indulatában írt, s mást többé sem – épp az elmúlt hónapok egy-egy folyóiratszáma tanúsítja, regény készült közben, remek részletek emlékeztettek korábbi könyvekre –, s hisz munkássága kezdettől jelezte, az embernek, alkotónak társadalmi, politikai, morális mélypontok ostorozásában miképpen s meddig van igaza. A közírás se legyen a szándékos túlzások mezeje, ezt Kolozsvári Papp László is tudta; még a kiszámíthatatlan lépés sem csak öncélúan alkalmazott eszköz, akkor sem, ha a vívás váratlan sugallata. Kolozsvári Papp László önkéntelen vívásaiban is jobbítani kívánt. S ne feledjük, a szépíró volt benne mindig jelen, annak etikai érzékével, törvény-belátásával. Követhetjük ezt a Monológok a határon című első elbeszéléskötetétől a Szakolczayval az aluljáróban című esszéregényig, hogy csak e kettőt említsük, utóbbiban épp a rendszerváltás zaklatott napjait elemzi s örökíti meg. Sajátos szín benne, az íróban, hogy a színház világából jött, dramaturgként s színészként kezdte hajdan Temesvárt. Mekkora műveltséget hozott, s itt ne feledjük eszmélése helyét, Kolozsvárt, ezt néha francia, román, angol széppróza magyarra fordításával kényszerült elénk tárni – hozzátartozik ez is életművéhez. Alkotó, emberi iróniája az önirónia tapasztalatát is magában foglalta, nála bizonnyal erkölcsi kérdés volt. Mint ahogyan végül az is, hogy teste fáradását nem kívánta közüggyé tenni, s észrevehettük a szemérmesség  vonását is mindebben. Sírnivaló lett volna, ha a szellemi készenlét utolsó napjaiig nem olyan nyilvánvaló benne. „Befejezésül, drága szerkesztő úr, még két rejtélyről számolnék be”, olvashatjuk a Kortárs folyóirat, rendszeres fóruma, legutóbbi számában. Nosztalgikus hang lelkünknek, a díszlet Verne világa, de Kolozsvár, s a lejátszódó dráma a mi Közép-, Kelet-Közép-, Kelet-Európánk zaklatott, véres története. Az esszé végére érve keltezésként ott látjuk 2004 júniusát, júliusát. Mi a két rejtély, amelyről barátunknak még be kellett volna számolnia? Érdemes kérdeznünk? Elégszer vitatkozott s figyelmeztetett, a dolgok sajnos nem évülnek el, s nem évíthetők el, amint sokan, túl sokan is gondolják, azzal, hogy ügyeskednénk s a leglényegesebb ügyeket is kéz alatt intéznénk. Lehet még néhány tanítása számunkra az életműnek – amely végül úgy maradt félbe, hogy jelentésében s jelentőségében legalábbis teljes. Alkotójának, Neked, László, társaid, barátaid békességet kívánunk e félreeső, szép temetőben. Emlékedet, személyiségedet azzal is őrizzük, hogy műveid kezünk ügyében lesznek. Isten Veled!

*Elhangzott a kismarosi temetőben, 2005. április 25-én.