Tolnai Ottó A glóbusz
Olivér a balkáni kilimmel leterített kisasztalról felvette az éjszaka forgatott Nietzsche-kötetet (Zarathustra jegyzetfüzetei), hogy afféle reggeli agytornaként kimásoljon valamit. Valójában mindössze egyetlen mondatról volt szó, ám – és ez kissé megzavarta, erre nem volt felkészülve – az égve hagyott kis asztali lámpa (amióta Molotov-koktélt dobtak a Homokvárra, itt-ott égve felejtettek egy-egy lámpát, legalábbis úgy tettek, mintha égve felejtették volna, jóllehet féltek) megégette a könyv fedelén a festéket, és egy izgalmas, új, akárha átlyukasztott fedőlap keletkezett. Zavartan forgatta, tapogatta a még forró fedelű könyvet, lyukat. Mintha én terveztem volna, gondolta felülmúlva zavarát Olivér, és a komputer mellé helyezte. Épp maga elé húzta, a szintén balkáni kilimmel leterített magas, karcsú lábú, a Homokvár régi tulajdonosainál a mosókonyhában szolgáló, egyszer már kiszuperált asztalon, a komputer billentyűzetét, s már le is ütötte az első betűt, a billentyűzet legalsó sorának utolsó betűjét, kissé nagyobbat talált ütni, ugyanis le akarta ellenőrizni, gyulladásban van-e még az ujjbegy, amely napok óta fájón pulzált, vagy a genny, mert jócskán begennyesedett, már kiúsztatta a belefúródott szálkát (mind több a szálka a kezében, a csertölgy valamiféleképpen egészen másképpen szálkálódzik, mint az akác, a nyír vagy a bükk például, félő, mire kitanulmányozom, megszokom, teljesen kicserzi lényem, mert e tömérdek szálka, akár mint egy cserzési folyamat része, illetve mint egy alig észlelhető Szent Sebestyén-i nyílzápor is értelmezhető, gondolta Olivér), mindig ilyen bemásolásokkal, ujjgyakorlatokkal kezdte a napot (egy breviárium lebegett a szeme előtt), amikor a billentyűzet alól eszeveszett cikázással kifutott egy pók. Míg a mondatot másolta, zongorázta – a nagy zongoristáknak, Rachmaninov etcetera, mintha
Milyen szabálytalan a tejút.
de még le sem ütötte a mondat végén a pontot, s még a pók sem tűnt el, amikor Olivér a másik szobából betegen (gerincsérv, amely ideggyulladást okozott a jobb lábban) fekvő felesége hangját hallotta. A Homokvár szobái mind egybe voltak nyitva, így csak még inkább relativizálódott az ún. elefántcsont-, illetve világítótorony (megfelezett torony-, pontosabban torony alatt lévő szobáját nevezte olykor így) motívum valóságfedezete. Ma mit főzöl?!, kérdezte felesége. Olivér összerezzent, kissé össze is zavarodott, arra gondolt, hagyni kellene egy ideig imaginárius breviáriumát, csak a semmis tények egyhangú regisztrálását kellene folytatnia. Ma például csak azt feljegyezni, hiszen a legnagyobb történésekkel, szenzációkkal vetekedett – és ami a legfontosabb, mindennél fontosabb: a tavaszt jelezte egyértelműen! –, ahogyan most, az első betű leütésekor, eszeveszetten kifutott a billentyűzet alól ez a pók. Igen, mint nagy történést, szenzációt feljegyezni, majd három-négy rövid mondatban szép, semmis ténnyé visszanyesni, redukálni, ahogyan a régi, szétmosott, foltozott kilimen, a kávéscsésze mellett eltűnik szótárak (Czuczor–Fogarasi) tomusai alatt, feljegyezni, ahogyan a régi mesterek jegyezték fel a tűzhányók kitörését, a háborúkat. Ha mész a boltba, ne felejts bemenni a postára, napok óta itt hányódik ez az értesítés. Már évek óta készülsz nagyobb postaládát csináltatni a bádogossal... Meghalt, kiáltott vissza Olivér. Ki?!, kérdezte felesége. A bádogos, mondta Olivér. Már megyek is, mondta, még erősebben ütve le a mondat végén, jóllehet megszédülve kissé, úgy érezte ugyanis, hogy nem is a mondat végére ütötte gennyes ujjbegyével a pontot, hanem a tejút zsúfoltan izzó semmis pontjai, gomolygó rasztere közé ejtette volna, már megyek is, ismételte, noha fogalma sem volt, mit fog főzni. Tükörtojást már csinált, ma talán hajában főtt krumpli meg sóbavízbe leves következhetne szegényes étlapjáról. Olivér felesége sosem is engedte Olivért a konyha közelébe, legfeljebb a mosogatóhoz volt szabad bejárása, nem úgy, mint barátainak, akiknek saját kötényük, késeik, fenőköveik vannak, akik igazi, jóllehet valójában kilencven százalékban mégiscsak fél-dilettáns, konyhaművészek, de most elvárta tőle, hogy összetett ebédekkel traktálja. Ez most is jól kihallatszott kérdéséből. Nyitva hagyva a komputert, talán le sem védte a kis, félbemaradt fejezetet (minden harmadikat elveszítette – ez biztosítja a vágások ritmusát, mondta olykor, egy-egy váratlan áramszünet végére várva, keserűen mosolyogva, sőt nemegyszer imádkozva is), amelyben egy a tejútra vonatkozó citátum keveredik a billentyűzet alól kifutó pók leírásával... Vette a bevásárlószatyrot (Magyar Szó – felesége mindennap elolvassa napilapjukat, ez családi hagyomány náluk, noha újabban mind gyakrabban hallja, ahogy kiabál a másik szobából, hogy: Nincs benne semmi!, mire Olivér, noha tudja, miről van szó, átszól a szobákon, leszól a toronyszobából: Miben? Miben nincs semmi? és hallja: A Magyar Szóban! –, kenyér, tej, reggelire burek), és két ujjával felcsípte, hogy a csipkét ne fogja oda véletlen, mert ha véletlen odafogja, a szűk helyről biztosan lezuhan a kis porcelán váza, az előszoba tükrének semmis (ám legalább kétszáz éves) csipkéjéről felcsípte az elázott postai értesítést. Szólt kutyájának: Nusika, megyünk sétálni! Gondolta, útja végén majd a Vértavat is érinti, hagyja megfürödni Nusikát. Az igazság az, nem szándékozott gyorsan visszatérni. Gondolta, ha elvégzi dolgát, álldogál egy kicsit a Vértó partján, a vadnarancsfák alatt. A vadnarancsfaligetben, ahogyan Olivér nevezi. Ősszel és tavasszal ott szokott álldogálni, a Vértó partján, a vadnarancsfák alatt, a vadnarancsligetben, nyáron pedig lenn trónol a lecsapolt tó fenekén, a nádlabirintus valamelyik rizómagubancában… Benézett feleségéhez, aki megpillantva Olivért, elszörnyedt. Hogy nézel ki?! Neceguga! Megijednek tőled az emberek! Vegyél magadra valami normális zakót… Ha felkelek, első dolgom lesz betüzelni ezeket a kacatokat! De Olivérnek már nem volt ideje külcsínével foglalkozni, Nusika ugrálni kezdett rá. Örömében még bepisil. Ahogy kilépett a vaskapun, s elindult a feketefenyők boltja alatt, Olivér arra gondolt, egy-két hónap és mezítláb lehet járni, meg arra, hogy gyerekkorában minden május elsején megfürödtek… A piacon regisztrálta: fiatal albánok érkeztek lentről, Macedóniából (a palicsfürdői albán kolónia nagyobb része macedóniai volt, egy árnyalattal akárha civilizáltabb, jóllehet ezt a kifejezést nem lenne szabad ilyen összefüggésben használni velük kapcsolatban, ugyanis teljesen más civilizációról van szó, amelyről Olivérnek valójában fogalma sem volt). Nem volt szándéka gyümölcsöt venni, de most mégis a bódéhoz kanyarodott. Az új albán gyerekek még egy szót sem tudtak szerbül. Banánt vett beteg feleségének, netán engesztelheti vele majd a hajában főtt krumpli és a sóbavízbe leves tálalása után. A postán beállt a sorba. Szeretett állni, ólálkodni így az emberek között. Az emberek között meg a vadnarancsligetben is, a Vértó partján, Olivér szeretett ólálkodni. Ezek az emberek itt, az ország északi csücskében szinte törik magukat, hogy időben befizessék havi kötelezettségeiket, míg lejjebb, délen ezzel nemigen törődnek, legalábbis nem törik annyira magukat, nem jelent számukra problémát az ilyesmi, igazán talán nincsenek is tudatában polgári kötelezettségeiknek, és ez valamiféle szabadságot kölcsönöz nekik, igen, az ő esetükben is más civilizációról van szó… Olivér a falra kinagyított helytörténeti vonatkozású iratokon, levlapokon azt olvasta, hogy 1927-ben: 600 kabin volt a tó körül! Most ha a Női és a Férfi strandon együttesen mindössze: 60! Sokáig keresték az Olivér számára érkezett küldeményt. Egy másik rekeszben találtak rá. Ugyanis fizetnie kell érte. Míg a nő könyvelt, s Olivér előkereste a pénzt, megjegyezte, hogy eddig sosem kellett fizetnie a küldeményekért. Most miért kell?!, emelte fel váratlanul a hangját. A tisztviselőnő felpillantott. Mert felnyitották a vámon, mondta hidegen. De akkor miért nem ők fizetnek!?, kérdezte Olivér még mindig az előbbi, felemelt hangfekvésben. Két kis formátumú kiadványt tapogatott ki a nagy, kellemesen puha, lágy borítékban. Akkor miért nem ők fizetnek, akik felbontják?!, morgott még távozás közben is. Már csak künn a posta szép verandáján – Olivér mindig megállt itt egy pillanatra, megállt és mindig: Karády Katalinra gondolt –, már csak künn a szép verandán vette szemügyre a kellemesen puha, lágy borítékot. Igen, ha itt, Palicsfürdőn nyaralt, mint azt az Olivér által szerkesztett Palics és környékében bebizonyították a helytörténészek, ebben az egykori szép villában lakott 1943-ban és ’44-ben a magyar Marlene Dietrich, Karády Katalin. Itt nyaralt, ezen a verandán itta reggeli kávéját, törökösen, és szívta mellé aranyvégű cigarettáját. Olivér már rég tartalékolta magának ezt a témát. Ahogy ő mondta, jegelte a motívumot. Amely már nukleuszként is kész regény volt...
A színésznő az ostorfákon futkározó mókusokat, repülő nyakprémeket nézi a helyi tőkés, Kohnen Vilmos feje fölött, akitől néhány éve, amikor megismerkedtek, lévén Kohnen Vilmos édesanyja, Kohnen Julcsa messze híres baromfifeldolgozó, drága tollboát kapott ajándékba, nézi a mókusokat, miközben a tőkés szinte belezuhan a gyönyörű, nagy, szokatlanul nagy arcba (a színésznő már-már utánakap a hihetetlen energiákkal teljes kis figurának, hiszen jól ismeri saját arcának sivatagát, jól ismeri a sivatagban kóválygó hasonló kis figurák sorsát), és zuhanás közben a Tito partizánjai felé tett első lépésekről számol be a színésznőnek. A színésznő a repülő nyakprémeket nézi. És arra gondol, hogy amikor egyszer, otthon, nyakába dobta azt a boát, bácskainak nevezte, bácskai boa, kis híján elhányta magát, megcsapta ugyanis a szárnyasok mocska-bűze. Elsuttogott beszámolója után a kis tőkés teniszpartira invitálja a mókusokkal röpködő színésznőt, a tóhoz néhány házzal közelebb fekvő villája udvarába. A nevezetes villába, ahol majd néhány év múlva már, amikor a Karády-villából posta lesz, a Kohnen-villából Tito-villa, a második világháború utáni korszak két legnagyobb szerb írója (Olivér szeretett írókat szerepeltetni szövegeiben, cseles módon azokkal íratta, kubikoltatta ugyanis maga helyett magát a regényt) – a realista és a szürrealista (hatottak egymásra, a realista szürrealista módszerrel dúsította véres jeleneteinek leírását, a szürrealista pedig realisztikus eljárással próbált vázat, történetet csempészni a valóság szürreális káoszába) – itt, ebben a villában írják a szó szoros értelmében végtelen regényfolyamaikat a partizánokról, csetnikekről, jóllehet arról fogalmuk sem volt, két civilizáció volt az is, hogy egy izgalmasabb és semmivel sem végtelenebb regényfolyam színhelyét bitorolják, fogalmuk sem volt arról, hogy Kohnen kapcsolatban állt a partizánokkal, sőt talán még a csetnikekkel is – különben a második világháború utáni korszak két legnagyobb szerb írója közül a realista később, hogy tárgyával, amelyre könyveivel hihetetlen nagy hatást gyakorolt, olyakkorát, hogy később már tulajdonképpen a maga kreálta világot írta le, szó szerint is azonosuljon, a két nagy szerb író közül a realista majd: Jugoszlávia egyik utolsó államelnöke lesz... Különös, de a nukleuszt körülvevő jég máris misztikus prizmaként kezdte bontani a fényt, s a repülő nyakprémekben gyönyörködő színésznő arca mellett Olivér számára még egy arc, még egy szép, a híres színésznőétől is szebb, gyönyörűbb arc kezdett mutatkozni. Kohnen Vilmos lányának arca. Aki valójában az egész történetet meséli Olivérnek, miközben, a realista író, államelnök leváltása, valójában saját kreatúrái által való leváltása után vagyunk (amikor már a hágai bíróság elé való citálása is felmerül), a villa visszaszerzésén ügyködik, jóllehet már a várost kormányzó magyar párttal szemben is… Olivér tehát szemügyre vette végre a kellemesen puha, lágy borítékot, noha ujjbegyei, mindenekelőtt az a legérzékenyebb, szálkával átdöfött, gennyesen pulzáló, már jóval előbb jártak, ők már a két kis formátumú kiadványról is tudtak valamit. Arról volt szó ugyanis, hogy Olivér már hetek, hónapok óta várta, hogy megjelenjen – hogy megkapja, kézbe kapja (mindig ezt a fordulatot használta: kézbe kapja, kézbe vegye) első német nyelvű kötetét. De az igazság az, már nem hitt az egészben. Valójába már sikerült is zárójelbe tennie a dolgot. De ilyenkor, ha valami küldemény érkezett, feltételes reflexeinek mégsem tudott igazán parancsolni. És a boríték felső bal sarkában megpillantotta: Alma Walazza (lehetséges kiadója) fekete tintával írt nevét. Olivérre különben is mágikusan hatott ez a név. Tervezte, majd egy vers refrénjeként is felhasználja. Valahogy úgy, mint kedvenc költője, aki Aletta van der Maet nevét szőtte volt versébe, a magyar költészet egyik legszebb refrénjét, versét teremtve meg így… Olivér rendkívül örült Alma Walazza küldeményeinek, ám mégis vigyázatos volt velük, ugyanis utoljára saját kötetének vélte Pasolini szép, kemény fedelű képzőművészeti albumát. Most arra gondolt, a Mallarmé-köteteket küldhette meg Ponge és Blanchot kísérőszövegével. Becsúsztatta a nagy, hófehér borítékot a szatyrába, a banánfürt mellé (ugyanis, noha megedzette már magát, a kiábrándulást, mármint hogy most sem az ő könyve érkezett meg istentelen vidéki magányába, már nem biztos, hogy el bírta volna viselni), miközben Nusival átszaladtak a nemzetközi úton, az áruházhoz. A kutyát a nagy, szörnyű beton virágtartó mellé ültette. Lehajolt hozzá. És most is megrázta Nusi fájdalmas tekintete. A NATO-bombázás, valamint fia, Godot halála összetörte Nusika lelkét. Az emberek szeméből Olivér, noha ez volt a foglalkozása, nem tudta kiolvasni ezt a mérhetetlen fájdalmat, szenvedést, jóllehet szinte naponta haltak meg körülötte a fiatalok, amint a bátyja is, noha Ókanizsán nem bombáztak, csak Palicsfürdőn és Horgosnál, illetve hát Újvidéken és Belgrádban, viszont igaz, szegény bátyja a menekültek elhelyezésével volt megbízva, másrészt fia, mint Olivér fia is, katonaköteles volt... Nusi csak egy pillanatig maradt a beton virágtartó mellett, máris beszaladt Olivér után, az áruház két üvegajtaja közé. Olivér nem tartózkodott soká az áruházban, nápolyi szeletet vett a feleségének, kukoricalisztet Nusikának, félt, hogy Nusika konfliktusba kerül a kóbor kutyákkal. Ahogy kiért, ismét lehajolt hozzá, és tenyere közé fogta nemes vonású kis fejét.
Süt a nap – immár egyértelmű volt, ez a nap hasított ama nukleusz prizmájába is –, a Pub teraszára már ki lehet ülni, gondolta. És ez, mármint a ragyogó nap, némi problémát jelentett Olivér számára. Ugyanis a teraszon való napozás előtt, amit máris felcserélt a Vértó-parti vadnarancsfák alatti ólálkodással, még el kell intéznie egy-két dolgot. Be kell néznie a homályos Don Corleonéba, Tomóékhoz, akik általában ott székelnek. Forog, tétlenkedik, ólálkodik néhány pillanatig, éppen úgy, mint borítékkal kezében, a szembeni verandán, majd Nusika kíséretében elindul a Don Corleone irányába. Olivér határozottan, ritkán tesz ilyen határozott gesztusokat, benyit, de ugyanakkor kissé vissza is hőköl a benti homályos, füstös közegtől. Még nem lát, de már hallja, hogy Melanija éppen telefonál. Olivér először Maki-Makár-Makarioszt, az asztalok között, gyerekkocsiban alvó keresztfiát pillantja meg. Mélyen alszik, szép kis arcára a fény rávetíti a függöny mintáit. Olivér sokác barátja, Tomo két nyomdásszal tárgyal. Ahogyan csak ő tud tárgyalni. Fehér ing, nyakkendő van rajta, biztosan most érkezett a szabadkai bíróságról. Névjegykártyát akar nyomtatni velük. Biztos tartoznak neki, és áruval szeretnének fizetni. Hol itatósszerű papirosról, hol pedig már leheletnyi farostról értekeznek. A betűk mindenféleképpen égetettek legyenek és sötétkékek, köti ki Tomo. Olivérnek is szüksége lenne már névjegykártyára, csak egy problémája van: nem tudja, mit írjon az ország helyére. Végül is úgy határoz, kivár még, jóllehet ezt szeretné leginkább felírni kártyájára:
Jugoszlávia – Vajdaság – Bácska – Észak-Bácska,
noha a dolgot némileg bonyolítja, hogy kettős állampolgár immár (normális útlevél, ahogy ő szokta mondani: az Adria nélkül nem tudna létezni), tehát Magyarországot, illetve Pilisborosjenőt (Weindorf) is fel kellene tüntetnie, ahová Pestről, a Lónyay utcából, lányáék épp kiköltöztek... Már megyek is, szól oda nekik, akiknek különben sincs rá idejük, szeretik, ha ott van velük, ott ül naphosszat forgalmas asztaluknál, de nincs rá idejük, át kell ugranom az Il Padronéba, mondja, majd pedig ki akarok ülni egy kicsit a napra a Nusival, a Pub elé éppen rakják ki a székeket. Nusika örül, hogy távoznak a sötét, füstös közegből, ám Olivér máris benyit a szomszéd Il Padronéba, ugyanis egy nagy, régi földgömböt helyeztek az ablakba, hogy némileg ellensúlyozzák a Don Corleone Rózsa, az ószeres Rózsa által antikváriummá alakított profilját. Modern plakátok, Dali-nyomat, valamint a söntés fölött Tito marsall kéken ragyogó fényképe. A kora reggel elkezdett semmis, faktográfikus feljegyzés, fejezet címe valójában: A GLÓBUS kellett volna hogy legyen, noha még minden irányban nyitott volt, különösen ahogy átszaladt rajta a pók, valójában még az a Nietzsche által szabálytalannak vélt tejút is ehhez a földgömbhöz, e földgömb fölé kellett volna hogy kerüljön... Sört rendelt, s közben, akár egy zsebmetsző, aki jobb híján saját magát lopja, metszi, kiemelte a borítékot. De nem merte feltépni. Visszacsúsztatta a szatyorba a banánfürt és a kukoricalisztes zacskó közé.
A falra festett – Picasso, a helyi piktor műve – Olaszország-térképen, noha csak Velence, a Vezúv és Szicília volt külön kiemelve, Palermóval, Olivér Dél-Tirolt, Lanát, Bolzanót próbálta elhelyezni. Arra is gondolt, egyszer, ha már kinyitja a borítékot, vagy netalán el is jut oda, Dél-Tirolba, megkéri Picassót, rajzolja fel a falra, jelölje meg valamiféleképpen Lanát, Meránt, Bolzanót. Ha még maradt egy csöpp aranya. Mármint Picassónak. Ugyanis épp a napokban mesélték, mennyire megjárta Picasso Vaso kutyájával. Arany csíkokat kellett volna húznia Vasóéknál az egyik szobában. Picasso a teraszon belekeverte az aranypigmentet a tojás sárgájába. De akkor valamiért be kellett ugrania a lakásba, és mire visszajött, az aranyfestéknek hűlt helye volt. Újra keverte. De másodszor meg a mobilja kezdett el csörögni valamelyik szobában. És az aranyfesték ismét eltűnt. Picasso csak másnap oldotta meg a rejtélyt. Ahogy belépett, Vasóék udvarában szanaszét: nagy aranyrögöket pillantott meg. Vaso komondorának ürülékrakásait. Olivért már hetek óta izgatta az az öreg glóbusz ott a kirakatban. Talán a palicsi iskoláé lehetett egykor, itt a posta és a könyvtár között is volt egykor iskola, vagy valamelyik tudós hajlamú földrajztanáré, aki nyugdíjaztatása után ezen utazgatott haláláig, ugyanis többé élete folyamán sosem is jött össze annyi pénz, hogy ténylegesen is valamelyik egzotikus országba utazhasson. Schweppes-et rendelt, majd körülményesen megkérdezte a pincérnőt, maga elé vehetné-e a kirakatból a glóbuszt, szeretne megnézni rajta valamit. Noha Olivér valójában inkább magát a glóbuszt mint olyant akarta szemügyre venni. Ifjú tollforgató korában (korán, 15 éves korában, tehát 1956-ban jelent meg az első nyomtatott szövege) két dolgot képzelt,
A pincérlány, akárha valami nagy ebédet, ritka italt készülne felszolgálni, előbb letisztította az asztalt, félretette a hamutálcát, elvitte az üres poharakat, kisimította a terítőt, majd körülményesen Olivér elé helyezte a glóbuszt. Még jó, hogy nem hoz mellé evőeszközt, szalvétát is, gondolta. A glóbusz kiemelése a kirakatból kisebb szenzációt keltett a kávéházban, jóllehet alig akadt vendég, azok is inkább a zenegép és a biliárdasztal körül bóklásztak. A tulaj (Olivér, amikor újranyitott az Il Padrone, megkérdezte Tomót, miféle emberekről, pénzekről van szó, ám Tomo csak legyintett, jobb, ha nem tudod, mondta) odajött, mintha ő is először látná a glóbuszt, illetve egyáltalán először látna glóbuszt. Megérinti, pörgetni próbálja. Az igazság az, valóban sosem vetett rá eddig pillantást; a kocsmával örökölte, ott állt a söprűk meg a létrák között a sufniban. Valaki kitette a kirakatba, talán, hogy a kőművesek ne törjék össze, talán, hogy a piktorok, Picassóval az élen, ne fessék, maszatolják át, s azóta ottfelejtették. Melyik országot keresi?!, kérdezte finom iróniával. Olivér, ha akarja, pillanatnyi helyzetünkre való utalásként is felfoghatta volna a tulaj kérdését, mármint hogy talán a saját helyét keresi a nap alatt (ugyanis közben beindult Vajdaságnak, különösen a montenegrói és koszovói elszakadási törekvések függvényében, Szerbia részéről ismét egy, ki tudná megmondani, hanyadik, újrahódítása), de gyorsan rávágta (jóllehet gondolkodott, először Alexandria jutott eszébe, meg Limbólia, majd Theszaloníki meg Besszarábia – Kisinyov is, azt is leellenőrizte, szülővárosa netán rajta van-e stb., de hát az igazság az, valójában a glóbuszon is Olaszországot bámulta): egy Lana nevű városkát keresek, illetve kettőt. Hogyhogy kettőt? Hát, ha jól tudom, kettő, sőt három is van belőle... A tulaj elsomfordált, nem értette, mi a fene ütött Olivérbe. A glóbusz talpazatában isteni kis busszola didergett. Ez meghatotta Olivért. Lévén busszola-érzékeny. Delejes. Delejezett, delejjel általfolyatott lény, mintha a didergő mágneses mutató nem is künn a világtájak között rezegne, hanem Olivér bensejében. Jobban szereti a busszolákat, mint az órákat, jóllehet a gyűjtők vasárnapi találkozóján, Szabadkán, a Népkörben, most nemrég, sokáig nézett egy szép, régi Doxát... Papírt kotort elő, felírt egy-két dolgot. Mármint a glóbusz adatait.
ERDGLOBUS
Der Deutschen Buch-Gemeinschaft
Hergestellt von dem Kartografischen Institut
DIETRICH REIMER (ERNST VONSEN) A-G
Volkerbunde – Mandate (ehen deutsche Kolonien)
Aztán pörgette még egy kicsit, már csak azért is, ne rozsdásodjon be a tengelye, majd segítkezett a pincérlánynak visszahelyezni a kirakatba. Úgy vitték, mint valami magasztos tárgyat. A Pénzes püspök viszi így az aranykelyhet a körmenet élén, jegyezte meg valaki az egyik asztalnál.
Ahogy Olivér kilépett az Il Padronéból, megpillantotta a részeg embert. Már a Don Corleone előtt is föltűnt. Egy halványzöld zacskó csonttal bukott ki Lalikától, a hentestől, egyenesen neki a kerékpároknak. Melanija felugrott, féltette Maki-Makár-Makariosz kitűnő, külföldi (Melanija Nisben élő édesapja ugyanis az egyik szlovén gyógyszergyár balkáni területi képviselője) műanyag gyermekülését. A részeg ember már megtalálta saját kerékpárját, és elindult a füvön keresztül az áruház, a piac irányába, jóllehet közben ezeregy kis kávézó, kocsma leselkedett rá, s végül, megkerülhetetlenül (noha nincs kizárva, hajnalban még éppen onnan indulhatott), mint nagy patkányfogó, a vadzölddel elhúzott, citromsárga kocsma, a CITROM, a piacon, amit nem kerülhetett ki senki, aki két-három italt már elfogyasztott valahol. Az ugyanis egy még békebeli kocsma. A részeg ember hatalmasat esett, elterült a füvön, kerékpárja a hasán feküdt keresztben, kerekei még soká forogtak, a zacskót nem engedte el, noha néhány véres csont már szétgurult. Olivér felgyorsította lépteit, hogy segítsen neki feltápászkodni, noha ugyanakkor egy asszony is odaszaladt. Valami baj van? Rosszul érzi magát?, sopánkodott az asszony rossz kiejtéssel, szerbül. Pálinkát ivott?, kérdezte Olivér magyarul. Pálinkát, mondta büszkén a részeg ember. Akkor üljön a padra, szusszantson egy kicsit. Olivér elkezdte összeszedni a füvön szétrepült csontokat. Levesbe vagy a kutyának?, kérdezte. Levesbe, mondta a részeg ember. Hiába, a zöld zacskó már teljesen szétfoszlott. Ezeken a leheletnyi zacskókon gazdagodnak meg a műanyagosok, a helyi műanyag-gyáros, Lederer is, morgott Olivér, de az asszony azonnal előteremtett egy erősebb zacskót a kosarából. Olivér vigyázva a részeg ember kerékpárjának kormányára akasztotta a csonttal teli új zacskót. Az asszony, amikor meggyőződött, hogy egy részeg emberről van szó, mintha mi sem történt volna, továbbsietett a dolgára. Jöjjön, mondta Olivér a részeg embernek. A részeg ember megszorította Olivér kezét. Csak most tűnt fel Olivérnek, immár mind a kettejük keze piszkos a csontoktól. Nem akarta elengedni, de a pad felé sem akart indulni vele. Tudja, hogy én magát szeretem?, kérdezte. Olivér meglepődött, zavartan kezdett forogni. Valamit motyogott a csontokkal kapcsolatban. Maga a mi írónk!, mondta a részeg ember.
Olivér ismét megkísérelte a pad felé kormányozni, de hiába, nehezebb, erősebb volt Olivérnél, valami hihetetlenül erős gravitáció mozgatta. Olivér pontosan, szinte egzaktul ismerte, mikor kezd kerozinná válni az emberben a bácskai pálinka. Magára hagyta a részeg embert. Kiült a Pub teraszára. Néhány munkás éppen az elkorhadt korlátot javította, padlódeszkával próbálták beborítani. Előkerült Igor, a pesti születésű, erősen, egy időben tüntetően jugoszláv érzelmű, különös fiú (Vukovár körül is ott csellengett állítólag, még most is bizonygatja: nekik volt térképük az aknákról, de aztán jöttek a szabadcsapatok, és azok mindent összekuszáltak, összevéreztek; talán Koszovón is járt, szóval átvett minden behívót, ez volt az elve, hogy tüntetőleg átvett minden behívót, nem úgy, mint a vajdasági magyar gyerekek nagy része), különösen amióta a Palics és környéke valamelyik számában meg is említette nevét, Igor kedvelte Olivért. Igor még mindig festi a haját, de már nem olyan feltűnően, és fűzöld biciklijét sem látta sehol. Lehet, csak akkor feltűnő szalmaszín haja, ha vele van fűzöld kerékpárja, amit az apjától örökölt volt. Még mindig kutakat ások, mondta. Önállósultam, saját cégem van. Még mindig Zimonynál dolgoztok?, kérdezte Olivér. Nem, már Belgrád túlsó oldalán, mondta Igor. Teljesen körüllyuggatod Belgrádot, mondta Olivér. Mi lesz, ha egy napon elönti az artézi víz a fővárost? Pesti létemre (Igor Pesten született, anyja pesti, de Igor azóta talán egyszer sem járt Pesten, azért nem is menekült a behívók elől, mert akkor édesanyjához kellett volna menekülnie valójában) lassan belgrádivá lettem, de a bázisom, figyelj, továbbra is: mint nektek, ez a Pub! Csak át ne fúrd a földgolyót, ugrasztotta Olivér. Egyelőre még megfizethetetlenek számomra az új gépek, mondta Igor.
A Pubból is figyelték a részeg embert. Éppen ismét elvágódott a pázsit közepén. És úgy nézett ki, aludni fog egyet, és aztán szépen hazakarikázik, a kormányrúdon az isteni csontokkal. Olivér szinte érezte a föld (földlabda) kellemes hűsét, már-már irigyelte a részeg embert. Sőt már a csontleves illatát is érezte, még az is megfordult a fejében, benéz Lalikához, és ő is csontlevest főz ebédre feleségének.
Hosszú volt ez a tél, igaz, közben kétszer leugrott az Adriára, de már nagyon megkívánta, hogy a pázsitra heveredjen. Megkívánta, a részeg ember mellé feküdjön, jóllehet az igazság az, Olivér már rég ivott jó pálinkát. Talán a nyáron, az a Farkas-féle Édenkert-címkés barack volt az utolsó... A csont biztonságban lógott a felkunkorodó kormányon. A műanyagosok nagyon bögyében voltak Olivérnek, noha Lederer, Palicsfürdő egyik leggazdagabb embere azok közé tartozott, akik támogatták a Palics és környékét, igaz, Özvegy, a kiadó, kétoldalas interjút készíttetett vele a helyi tévé újságírónőjével, Mónikával. A Palics Forumnak legalább le kellene ellenőriztetni, Lederer hová engedi a szennyvizét, az ún. káros anyagokat – gondolta Olivér. Nusi ott feküdt Olivér lábánál. A korlátot javító mester megkérdezte, hány éves, mármint a Nusi, ugyanis az utóbbi időben nagyon fehéredni kezdett neki is a szakálla. Mintha testvérek lennénk, gondolta olykor Olivér. 1994-ben született, mondta, tehát: 8 éves. Akkor nem is olyan öreg, jegyezte meg a korlátot javító asztalosmester. De hát a bombázás őt is megviselte, tette hozzá Olivér. Hát igen, a mi kutyánk is ronggyá lett azóta, immár nem nevezhető kutyának, morogta a mester. Akkor hirtelen egy rendőrautó állt meg a nemzetközi úton, a részeg ember magasságában. Erélyes fiatal rendőr ugrott ki. Gyorsan fel akarta állítani a részeg embert, de amikor nem ment, félő volt, előveszi gumibotját. Olivérnek fejébe szaladt a vér. Ha verni kezdi, közbeavatkozik, megvédi. Végül a rendőr kutászkodni kezdett a részeg ember zsebében, kikereste az igazolványát, elvitte a kocsihoz, felírta adatait, lehet, vissza sem adta az igazolványt, majd elviharzott. Fél óra se telt el, a részeg ember feltápászkodott, és dülöngélve eltűnt az áruház sarkánál. A szép, új kis pincérlány előbb terítőt hozott Olivér asztalára, majd szivacsos párnát is a feneke alá, a padra. Ne haragudjon, mondta, hogy állandóan zavarom. Nem, mondta Olivér, sőt örülök, ha itt matatsz körülöttem, hozzál még valamit... Mit hozzak?!, csillant fel a kislány szeme, hiszen Olivér volt az egyetlen kuncsaft. Légy szíves, hozd ki a Bliccet, ma még nem láttam újságot. A Bliccben Booviæ asszony megtámadta a Karadiæot éltető neves párizsi festőt, Ljuba Popoviæot. Booviæ asszony nemrég üdvözletét küldte, Boškón keresztül, Olivérnek, egy Danilo Kišnek szentelt értekezletről, Párizsból, azt mondta, Belgrádban, a HAOS nevű galériában ismerkedtek meg, Bem és hát Jelena Trpkoviæ kiállításán. Igen, magyarázta Olivér, az egyik legjobb belgrádi kisgalériát vezette Booviæ asszony, mielőtt kultúrattasévá nevezték volna ki, amiről Olivérnek nem volt tudomása. Olivér még a képeladásban is segített volt neki, így kerül Bem Monet eljárását idéző, akárha tavirózsával teli medencéje Palicsfürdőre… Ljuba majd nagyképűen válaszol Booviæ asszonynak, hogy ha nem tudná, ő, mármint Ljuba, drágább Picassónál, és bekerült Jean Louis Ferries a 20. század művészettörténetét átfogó könyvébe – és hogy ő különben is gyermekkora óta Robin Hoodnak drukkol, így természetes, hogy most is az erdőkben bujdosó Karadiæ pártján áll. Olivért a hányinger kerülgette, pedig hát éppen most írt Ljubóról egy szép könyvet – izgalmas, kinagyított mikrodetaillokkal, maguk a nagy képek különben alig elviselhetően émelygősek már régóta, legtöbbször nagyon rosszak, a minden képen megismétlődő csenevész nőfigura képtelen tartani, traverzává lenni a borzalmas, színes, valójában giccses tárgy- és kozmikus hulladékzuhatagnak – az egyik vezető szerb értelmiségi, Jovica Aæin, Olivér barátja, kritikusa...
A kis pincérlány Olivér elé tette a nádkeretben lévő belgrádi lapot. Iliæ, a bágeres (kotrógépes) forradalom èaèaki vezére, akit akkor, azokban a forradalminak tűnő napokban Olivér is istenített, hiszen valójában ő küldte, talán az ő ötlete is volt, azt a bizonyos kotrógépet, amely végül is eldöntötte az eseményeket, azt kérdezi, hogyan lehet Szerbia új elnöke (miután a régit, Milutinoviæot, minden jel szerint Hágába küldik) egy ilyen nevű ember, mint: LABUS?! Olivér félredobta az újságot, nézte, hogyan próbálják megmenteni a korhadt régi korlátot a mesterek. És akkor, a túloldalon megpillantotta Regény Misut, amint egy vékony könyvvel a hóna alatt kilépett a posta melletti, szép, kis sárga kúriából, a düledező palicsi könyvtárból. Olivér felugrott, integetett, kiabált. Regény Misu pontosan úgy lépkedett a klasszicista stílusban, még a századvégen, Falcione Felix telkén épült, majd Saághy ezredes tulajdonába került s általa némileg ki is bővített kúria szép kőlapjain, mint Agatha Christie hőse, Poirot, a tévésorozatban, Poirot, akinek kis, szűk cipői vannak, jóllehet, ha valakit üldözni kell, ugyanúgy fut, mint a többiek... Olivér azért jegyezte meg Falcione Felix nevét, azért tartalékolta ezt a témát, jegelte ezt a motívumot is, jóllehet csak most kerültek egymás mellé a tömbök, ahogyan a valóságban egymás mellett áll a két épület, a posta és a könyvtár, mert már rég meg akarta kérdezni levéltáros barátját, Magyar Lacit, van-e valami köze ennek a palicsi Falcione Felixnek ahhoz a zomborihoz, Tyiro Falcionéhoz, akiről Konjoviæ Milan, a nagy szerb festő, Párizsból való hazatérése után egyik legjobb portréját festette, amelyik ma is ott látható a jó nevű újvidéki galériában, s akit aztán, hiszen a portré 1944-ben készült, a partizánok a szó szoros értelmében megnyúztak, és bőrét a szemétdombra dobták – ez az eset azért foglalkoztatta annyira Olivért, mert a portré is egyfajta megnyúzása volt Falcionénak, noha még a fotel csíkos huzata és Falcione zsebórájának lánca is látszik, igen, egyfajta megnyúzása, mivel Konjoviæot Párizsban komolyan – durvábban, nyersebben, mint magyar barátját, Czóbelt, megérintette volt Rouault és Soutin, a vadak festészete… Arról volt szó, hogy a tavasz megérkeztével Regény Misu valahonnan egy régi, pirosbarna simicipőjét kerítette elő, minden bizonnyal teljesen véletlenül, és minden lépés komoly fájdalmat okozott számára. Regény Misu, ezt filmezni kellene, gondolta Olivér, átvergődött a nemzetközi úton. Átbicegve, a pázsitra érve Misu is megvizsgálta a terasz korhadt korlátját. Nem értette, miért nem cserélnek ki előbb egy-két tartóoszlopot. Majd, mint valami kellemes karámba, beült Olivér mellé. Mit olvasol?, kérdezte kíváncsian Olivér, ugyanis még sosem látta Misut könyvvel a kezében. A Hófehérkét vettem ki bátyám kislányának. Misu török kávét kért, jóllehet már Palicsfürdőn is mindenütt espressót, capuccinót főznek, kivéve az Alcazart, amit a menekültek, a valutaüzérek és a leszerelt, illetve civil rendőrök (mert nem hiszem, hogy Miloševiæ egy rendőrjét is leszerelték volna) látogatnak (előtte babágyú), és persze a vadzölddel elhúzott, citromsárga piaci kocsmát, a CITROM-ot. Mi az?!, kapta ki a Hófehérkét Olivér kezéből Misu. Mi az, Olivér!, a te kezed véres?! A zakója is!, szólt közbe a pincérlány, vesse le, majd kipucolom. A csontokat gyűjtöttem össze itt a füvön, mondta, noha látta Misu semmit sem ért az egészből, hiszen úgy bicegett át pipiskedve a pázsiton, hogy észre sem vette az ott heverő embert. Talán itt filmezték a koszovói ütközetet, kérdezte, hogy utána neked kellett összeszedni a véres csontokat?! Még jó, hogy Misu semmit sem tudott arról a nagy, drága rámában lévő sötét nyomatról: a Koszovói lánykáról, amit Olivér a Kosztolányi utcában kapott Dudustól, majd Dudus cseh muzsikus rokonai, megalázva Olivért, még aznap visszakövetelték a képet, mint mondották, egyik legértékesebb darabját örökségüknek... Szerencsére abban a pillanatban, ahogy Misu kimondta a koszovói ütközetet, megjelent Gorotva és Sanyi. Sört rendeltek, szomjasak voltak. Vidánál égetik a levelet, a legalább 10-20 éve fölgyülemlett tűlevelet. Mutatták kormos kezüket. Mondd meg a Jutkának, fordult Sanyi Olivér felé, most megyek nyugdíjba. Ugyanis volt némi tartozása: megvette volt felesége megboldogult nővérének villanysparheltjét. Már szabadságon vagyok. Dolgozok a Vidának meg az öreg Zomborinak is, de egyelőre
70 nyírfa és 100 rózsatő Tito marsall 70. születésnapjára.
A 70 nyírfa majd mind szépen megfogant, hatalmas fák már, beolvadtak a többi fák közé. A rózsagrupp kiképzését én vezettem. A legjobb minőségű rózsákat hozattam. De aztán úgy 20 éve kezdett elhanyagolódni a grupp. Aztán meg teljesen benőtte a gaz. Igaz, olykor, éjszaka, titokban meg-megmetszettem őket, de nem paréztam ki, nehogy valakinek az új belgrádi főnökök közül szemet szúrjon a bronztábla. És aztán egy következő éjszaka, úgy 10 éve már a dolognak, szépen kiszedtem mind a 100 tövet. Az új főnökök még meg is dicsértek érte, hogy kidobtam őket, hogy likvidáltam Tito rózsagruppját. Közben szereztem, felkészítettem a padlásra egy 100 literes hordót. És jól körülnyirbálva szépen beleraktam, beletapostam a 100 rózsatövet, majd a rossz kis Fiatomat elcseréltem a Hollóval 50 liter mézért. És az 50 liter mézet szépen ráöntöttem a 100 rózsatőre. Namármost én is belefoglaltattam a Tomóval végrendeletembe, hogy a 100 rózsatövet két unokámra hagyom. 10-20 évet még kihúzok, aztán meg már szépen el lehet őket adni valamelyik angol pipagyártó cégnek… Láttátok Tomót?, kérdezte Gorotva. Az előbb még a Don Corleonéban volt, mondta Olivér. Meg kell íratnom vele valami kérvényt. Sanyi visszament a tűlevelekből rakott tűzhöz, nehogy belekapjon az óvoda erdélyi motívumokkal teljes faszerkezetébe. Misu még maradt egy kicsit.
A Rozi csávója Bécsben van, mondta
Nem tudom, mi ütött az emberekbe, morfondírozott Olivér, ahogy ismét egyedül maradt, mindenki a földet (földgolyót-, a Glóbuszt) fúrja, luggatja?! Majd ismét a kis pincérlányt nézte, aki kiakasztotta Olivér zakóját a napra, majd magához intette, rendelt még egy Schweppeset. Közben egy pillanatra, véletlen, a lány lába közé nyomult a könyöke. De a lány nem húzódott, nem ugrott hátra. Hogy hívnak?, kérdezte. Pucinak becéznek, mondta új minőséggel mosolyában. Nusi hirtelen morogni kezdett. Kóbor kutyák jelentek meg – és máris találtak egy nagy véres csontot, amit a részeg ember, még Olivér beavatkozása előtt veszthetett el. Igor kirontott a Pubból. Mi történik?!, kérdezte a frontokat megjárt fiatalokra jellemző furcsa izgalommal, már-már habzó szájjal. A kutyák, mondta Olivér. Igor visszarohant. Tényleg sok a kóbor kutya, bosszankodott, miközben egyik lábát finoman ráhelyezte Nusi hátára, jóllehet így is fennállt a veszély, Nusi is közéjük veti magát.
Olivér a nap felé tartotta arcát. Ahogy egyik barátja szokta mondani: rossz képét. És mint egy zsebmetsző, mint az a párizsi fiú, aki a metrón kilopta farzsebéből a repülőről tartalékolt frissítő-kendőt, a postai küldeményért nyúlt.
Kiemelte. Feltépte. És maga elé helyezte az egyik kis formátumú, breviáriumszerű kötetet. Jóllehet még mindig lehunyt szemmel. Tapogatta. Miféle finom papirosok! Nusi megmozdult.
Olivér kinyitotta a szemét. A finom zsírpapíros címoldalán végig a békebeli narancspapirosról írt szövegét ismerte föl, a másik oldalán, hirtelen nem is tudta eldönteni, melyik is akkor a címlap, ott olvasta saját nevét. Még egy könyvének sem örült meg ennyire. Valahogy nem készült ennyire elő, noha most sem volt tudatában, hogy egész nap erre a pillanatra készül. Ismét lehunyta szemét, de tenyerét már nem mozdította róla. A könyvéről. Német könyvéről, melynek megjelenési helyeként:
Wien. Lana volt megjelölve.
Amikor ismét kinyitotta szemét, s a kis, finom, zöld tónusú könyvre pillantott: két véres mancsot látott. Megijedt. Nem értette, mi történt.
Azt hitte, rosszul lát. Honnan ez a két, szörnyű, véres mancs?! Várt. Lázasan gondolkodott. És akkor kezdett letisztulni előtte a kép. Hiszen a saját keze volt az: a részeg ember csontjaival való bajlódás közben vérezte ennyire össze kezét. Kissé megnyugodott. Végtére is boldog volt. Hiszen első német nyelvű könyvét – szép kis, bibliofil-értékű könyvét tartotta kezében. Egy verssor jutott az eszébe, amellyel a még reggel kiírt Nietzsche-mondatra akart válaszolni majd.
Az Isten magömlése a tejút.*
* Juhász Ferenc sora.