Az erdélyi Karcfalván született, az Egyesült Államokban nemzetközi hírnevet szerzett fizikus professzor, Barabási Albert-László kutatásai a „hálózati forradalom” tárgykörében világszerte ismertté váltak. 2003-ban magyarul is megjelent könyvében (Behálózva. A hálózatok új tudománya) Barabási azt állítja, hogy minden hálózat, rendszer azonos szervezési elv alapján jön létre, és egyszerű, de hatékony szabályok alapján működik.

A Korunk különszámot szerkeszt a Háló kérdéskörében. A tudomány emberei mellett szeretnénk megszólaltatni írókat, művészeket is ebben a lapszámban. Két kérdésünk:

Az Ön véleménye szerint beszélhetünk-e az irodalom, a művészetek hálójáról is?

Mit jelent az Ön számára ez a szó: háló? (Pókháló, halászháló, lepkefogó háló, vadászháló, hálóhinta, futball- vagy vízilabdakapu hálója – világháló; netán hálószoba…)

(A szerk.)

Bányai János (Újvidék)
A halászóember

Mi teszi a hálót? – kérdezem Örkény István után szabadon. Azt a kérdést fogalmazom át, hogy mi teszi a paprikakoszorút. A paprika? A madzag, amire felfűzik?

Mi teszi hát a hálót? A madzag, amiből szövik? A csomók, amivel kötik? A madzaggal és a csomóval behatárolt kisebb-nagyobb üresség, a között, amelyen át szabadon áramlik víz, levegő, apróhal? Ám fogságba esik, aki/ami nem fér át a közön. „Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányba haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.” Rájöhet Az élet értelmére.

A háló ambivalencia: szabadság annak, aki átjut a madzag és a csomó által kijelölt közön, rabság annak, akit befog, és bennereked.

A háló veszedelmes eszköz a hálót szövő, a hálót kezelő, a hálót foltozó, a hálót kivető, a behálózó ember kezében.

De mit tesz a halászóember, aki már nem fon és nem veti ki a hálót, mert „ahhoz már túl öreg”, és nincs is hová kivetni a hálót „húst fogni s a nehéz vizen / könnyű álmot”. A tavat, amelynek vizében egykor halászott, „lecsapolták” „még életében”, és a halászóember csupa fehérben meg fehéren néz maga elé, csak néz maga elé, „mintha víz volna a föld / és halakat látna benne”. A halászóember, aki tó nélkül, öregen „ült a háza előtt a padon”, és „néha bement a házba, / matatott valamivel, / aztán kijött megint”, „csak ült, / és hallgatott, / pipázott, / nézett maga elé”. Akit apónak neveztek, és némán mentek el előtte, nem is köszöntek neki, mert érezték, a halászóember, amint néz maga elé, „emlékezetében halászik”. Mintha tudták volna róla, „fogni szeretne még valamit, / mielőtt elmegy a tó után, / melyet még életében lecsapoltak”. Már rég elment a tó után, „és a házát is lebontották”, mire megtudták, a szajlaiak, akik gyerekek voltak még akkor, „hogy ő a halászóember”.

Aki csupa fehérben ül a háza előtt, és néz maga elé.

Látja a múltat, és a múltban a halat, amit – akik őt nézik és emlékeznek rá – emlékezetnek hívnak.

Miként az Égi földművesek egy „álmodott sor”-ában „átkapálnak a jelenből a múltba”, úgy a halászóember is, ültében a háza előtt, áthalászik „a jelenből a múltba”.

Mint mindenki, aki akár hálóval, akár háló nélkül, mert nem lehet tudni, mi teszi a hálót, a madzag, a csomók, a madzagközök vagy valami más, „a jelenből a múltba” kapál, halászik, ír és olvas át. Ám ha valaki ezen az át-on Örkény nyomán, József Attila Hálóját ütemezve és Oravecz Imre Halászóemberét, „egy faluregényhez” készült „töredékek” könyvét lapozva gondolatait nem engedi elkalandozni, bizony „nagy igazságoknak jöhet a nyomára”. Behálózva vagyunk, fuldokolva vagyunk.      

Csiki László (Budapest)
(Korunk-kérdésre)

Lépések, kopogások című verseskönyvem elején és végén egyaránt ez állt, 1996-ban:

Megfogni nem bírod, hiába vetsz tőrt.

Eltalálni nem lehet, úgy suhan,

mindenfelől.

Hálót fonsz: hasonlatok, körülírások szövedékét

feszíted minden útra.

Leselkedsz éhesen, kialvatlanul a bozótosban,

hogy talán fennakad, s bár holtában ragyog.

De nincs sehol, mert ott van mindenütt.

Ráébredsz minden harmadnapon:

csak kusza műved jelzi,

hogy létezik valami,

megfoghatatlan, elpusztíthatatlan.

Üres hálókkal tele a sűrű,

és ezektől egyre sűrűbb, járhatatlanabb.

Erről azóta sem tudok többet (mondani).

Gömöri György (Cambridge,Londonba költözőben)
Magyar háló

Az internetet általában világhálónak fordítják magyarra,s az a világháló valóban összeköti a világ bármelyik részén élő embereket. Az információs forradalom egyik nagy eredménye ez, hiszen ha meggondoljuk, jóllehet a posta intézménye évszázados, szinte mindenkinek van története az elmúlt évtizedben elveszett, elkallódott levelekről, küldeményekről (és akkor még a hírhedten megbízhatatlan olasz postáról nem is beszéltem). Ez tehát minőségi változást jelent az emberiség történetében, s bár a világhálón is elveszhetnek üzenetek, kicsaphat a biztosíték a házban, amitől lefagy a gép (ez most tíz perce történt meg éppen nálam, Cambridge-ben), mégis tudom,hogy ha befejeztem ezt az írást és átküldöm Kolozsvárra, ott azonnal kinyomtathatják – és ez nem kis dolog.

De itt nem annyira a világháló jelentőségét szeretném méltatni, mint a saját „magyar hálóm” történetéről szólni pár szót. Ez 1956 végén kezdődik, akkor érkeztem ugyanis a levert forradalom után Angliába, azóta élek (egy-két éves szünettel) ebben az örökzöld országban. Számunkra, emigrációban élő írók, költők, kritikusok számára létfontosságú volt egy olyan kapcsolatrendszer kialakítása, ami helyettesítheti a hazai nyilvánosságot. Ebben segítségünkre voltak a Nyugaton megjelenő fontosabb folyóiratok, különösen a londoni (majd párizsi) Irodalmi Újság (1957–1989)  és a müncheni Új Látóhatár (1958–1989), majd később az 1962-ben induló párizsi Magyar Műhely – ezekből fedeztük fel egymást, néha levélben azonnal reagálva az izgalmasabb publikációkra. A másik intézményt, amitől beindult a nyugati magyar kapcsolatrendszer, „értelmiségi körök”-nek hívták: ilyen volt 1959-től a még ma is létező hollandiai Mikes Kelemen Kör, évente megrendezett tanulmányi napjaival, később az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem,a Pax Romana, illetve (amíg tartott) a genfi Dies Academicus. Tehát a nyugati magyar háló már a hatvanas évek közepére jól működött, levelezésen és személyes látogatásokon keresztül pontosan lehetett tudni, ki mit alkotott és hol közöl. Bizonyos értelemben ebben az időszakban többet tudtunk egymásról, mint a magyarországiak a kisebbségiekről – közénk nem állított szellemi drótakadályokat a cenzúra, illetve az egyes – állítólag szocialista – országok vámrendszere.

A helyzet 1962–63-ban kezdett megváltozni. A magyarországi amnesztia lehetővé tette az 1956-ban nem túl aktív emberek hazalátogatását, illetve a rendszeres levelezést hazai írókkal. Addig főleg azon dolgoztunk Nyugaton, hogy a bebörtönzött írókat szabadon bocsássák, vagy  hogy fölengedjen a hazai irodalmi lapok cenzurális fojtogatása, illetve az egyes hazai írók szekértábor-mentalitása. Emlékszem, milyen megütközést keltett, amikor egy jeles hazai író magántársaságban (Fülep Lajoséknál) kemény szavakkal ítélte el az Irodalmi Újságban megjelent recenziómat Hernádi Gyula A péntek lépcsőin c. regényéről, azt gondolván,hogy dicséretemmel csak bajt okozok a szerzőnek. (Mint később kitűnt, ez egyáltalán nem így volt.) 1963 után már jó szívvel lehetett olyan írókat népszerűsíteni Nyugaton, mint a régi kommunista Lengyel Józsefet, aki megrázó történetekben számolt be szibériai száműze-téséről, vagy  a Zágrábban élő Sinkó Ervint, akinek ugyancsak kommunista múltja tette lehetővé izgalmas moszkvai naplójának, az Egy regény regényének későbbi megírását. Voltunk néhányan, akik odafigyeltünk ezekre az újabb művekre, akik amellett hogy saját karrierünket is ápoltuk, az összmagyar irodalomról sem feledkeztünk meg.

Az én „magyar hálóm” is ekkortájt kezdett bővülni. A müncheni Molnár József közvetítésével léptem kapcsolatba az újvidéki magyar írókkal, akiknek lapját, a Hídat akkoriban Major Nándor szerkesztette. Első írásom a Hídban az 1962-es év júniusi számában jelent meg, az amerikai beat generationről, amihez mellékeltem Montreálban élő Vitéz György barátom Ginsberg-fordításának („Üvöltés”) egy részletét. És bár abban az évben még nem tudtam ellátogatni a Vajdaságba (nem kaptam jugoszláv vízumot, de ez egy másik történet), 1966-ban már ezt megtehettem, és akkor személyesen is megismertem Ács Károlyt, Major Nándort, Pap Józsefet és Tomán Lászlót, akik közül többel hosszan leveleztem, és persze továbbra is írtam, elég sokat a Hídba, ezzel néha parázs vitákat provokálva Újvidék és Budapest között. Egy újvidéki barátom mesélte,hogy 1969- ben, amikor az ottani Forum nyomda vállalta el harmadik verseskötetem, az Átváltozások kinyomtatását (a kiadó a londoni Szepsi Csombor Kör volt), Budapesten még szemére hányták, hogyan vehet részt egy baráti ország kiadója egy olyan kötet előállításában,amelynek szerzője egy Nyugatról uszító „ellenforradalmár”, azaz csekélységem.

1968-ban megnyílt hálóm Csehszlovákia, pontosabban az ottani magyar irodalom felé is. 1968 forró augusztusában Prágából jövet megálltam egy napra Pozsonyban, s ez az egy délután, ez fontos kapcsolatteremtő eseményt jelentett. Az ottaniak közül főleg Koncsol Lászlóval barátkoztam össze (ő az ottani irodalom egyik kulcsembere!), a prágai tartózkodás meg lehetőséget adott levelezésre a kitűnő Rákos Péterrel, aki az ottani magyar tanszéket vezette.

A háló nagyon kibővült a romániai magyar irodalommal. Ez is 1968–69-ben kezdődött – írtam erről elég részletesen az Erdélyi merítésekben, itt csak azt kell megismételnem, hogy ebben már korábbi, 1956-os ismerősökre, illetve emlékekre támaszkodhattam. Bár a Kolozsvár–Vásárhely közötti versengésben és vitákban nem vettem részt, inkább a kolozsváriakhoz húzott az ízlésem – persze Székely János, akit nagyon szerettem és tiszteltem, maga is „kihelyezett” kolozsvári volt Marosvásárhelyen. De ezen túl az volt a fontos, hogy elkezdtem közölni a Korunkban, ez csak 1982 és 90 között szünetelt, amikor Kántorék már nem hozhattak le anyagot nyugati szerzőktől, és hogy a hetvenes években három kutatóút-látogatás során elég jól megismertem az erdélyi irodalmi helyzetet. A régebbiek közül Kányádival, Fodor Sándorral és Deák Tamással voltam együtt leggyakrabban (persze kiindulópontom a Kántor–Láng szerzőpáros volt), de megismertem Lászlóffy Aladárt, Bálint Tibort és másokat, akikkel hamar  közös nyelvet találtunk. Engem még a megkeseredett és sokakat csepülő Panek Zoltán sem bántott, mert emlékezett hajdani közös harcunkra Dsida Jenő elismertetéséért. Egyetlen ember, akit nem ismertem személyesen, szegény Szilágyi Domokos volt (milyen fiatalon elment közülünk!), akinek hírét tehetségem szerint igyekeztem terjeszteni angol nyelvterületen, ahol az erdélyi magyar irodalom addig csak fehér foltként létezett. És néha írtam is, vagy saját nevemen, vagy álnéven az Irodalmi Újságban a romániai fejleményekről, ahol a rövid be-nem-avatkozási „független” közjáték után egyre gyorsabban elharapódzott a cipészből lett pártvezér félelmetesen balkáni megalomániája.

Végül 1989-ben lett teljes „magyar hálóm”, amikor nemcsak a hazai írók és nyelvek szabadultak fel, hanem még Kárpátalja is bejött a képbe – a 89-es kecskeméti Anyanyelvi Konferencián megismerkedtem Balla D. Károllyal, aki rögtön meginterjúvolt akkori lapja számára. Ami a nyugati magyar irodalom hazai elismerését illeti, arról még szólhatnék néhány keresetlen szót – miért és hogyan esett vissza a 89-90-ben magasra csapó érdeklődés irántunk, és miért van az, hogy kevés kivétellel a hazai kritika még mindig nem volt képes beintegrálni teljesítményünket jelenleg érvényes kánonjába. De ez nem változtat azon a tényen, hogy az elmúlt 15 évben magyar hálóm rendesen működött és most már aligha szorul bővítésre.

2005. május

Hajdú Farkas-Zoltán (Heidelberg)
Védőhálók

1. Az irodalom hálója az olvasó kezében van. Újabban úgy nevezik, hogy intertextualitás.

Már a Bibliára is ráfeszül. Összefogja és széthúzza az Írás szövegét. Általa az Ótestamentum a jövő felé mutat, az Újtestamentum a múltból építkezik. Gondoljunk csak Izsákra és a kereszten feláldozott Jézusra.

1 Móz. 22.7

És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány?

1 Móz. 22.8

És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt.

Mát. 26.19

És úgy cselekedének a tanítványok, a mint Jézus parancsolta vala nékik; és elkészíték a husvéti bárányt.

(vers 20–30: vö. Márk 14,17–26, Luk. 22,14–23, Ján. 13, 21– 26.)

Luk. 22.15

És monda nékik: Kívánva kívántam a husvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék.

Ján. 1.29

Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az * Istennek ama báránya, a ki † elveszi a világ bűneit!

* Jel. 5,12. † Ésa. 53,7.

Ján. 1.36

És ránézvén Jézusra, a mint ott jár vala, monda: Ímé az Isten Báránya! *

* vers 29.

1. Kor. 5.7

Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, a minthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, * a Krisztus, megáldoztatott érettünk.

* Ésa. 53,7. 1 Pét. 1,19.  Ján. 1,29.

Jel. 13.8

Annakokáért imádják őt a földnek minden lakosai, a kiknek neve nincs beírva * az életnek könyvébe, a mely a Bárányé, a ki megöletett, e † világ alapítása óta.

* rész 3,5.20,12.21,27. 2 Móz. 32,32. Zsolt. 69,29. Fil. 4,3. † 1 Pét. 1,20.

„Jeruzsálem... Egy – más világtájakon már rég megkopott – mitikus tragédia szinte érzékelhetően eleven mementója függ itt mindenütt az aranyfényű levegőben. Krisztus halálával valami rettentő törés támadt az etikai építményen, ami – ha szabad ezt mondani: - az ember lelki történelmének a tartóoszlopa. Mi ez a törés? Az apák halálra ítélték a gyermeket. Ezt soha senki nem heverte ki.”

Kertész Imre: Valaki más. 122–123.

A világirodalom otthonosságát biztosító háló. A magános olvasás, a magános otthonosság időben és térben táguló-szűkülő hálója. A felvilágosultak hálója. A textusbeli ablakok csak akkor világosodnak meg, ha felismerve ablak mivoltukat, bátran kinyitjuk őket. Rányitunk az ismeretlenre, hogy befogjon a tudásélmény hálója.

2. A család a legerősebb háló. Elpusztíthatatlan, akár a kereszténység.

Az individualizáltság – a megkötöttségektől való végleges szabadulás, a beágyazottságoktól való végleges elválás – a modern kor álomképe/agyréme. Ne tévesszük össze az egyéni kibontakozással, amely már a „sötét” középkorban is fontos téma volt!

Az emberi életnek értelmet adó nagy eszmék eltűnésével egy időben Európa újra felfedezi a legkisebb oszthatatlan egységet: a családot. Nemrég még a környezet nevelőerejére esküdtünk, ma már a génjeinkben kódolt meghatározottságokra. Ellenvetések nélkül elfogadjuk, hogy be vagyunk ágyazva az egyéni kibontakozásunknak határt szabó generációs láncolatba, hogy génjeink determinálnak. És a családi hagyományaink, és a felsőbb erők: sors, hit stb.

Mindez ellentmondásban áll a felvilágosodás központi értékével, a személyes érdem, a személyes teljesítmény elsőbbségével. Igen ám, de a felvilágosult polgárság már a kezdetek kezdetétől sem volt következetes, nem követte a személyes érdem kizárólagos ideálját. Elég, ha csak a családos „felvilágosítókra” gondolunk, akik mindenáron megkísérelték továbbadni utódaiknak a társadalmi létrán megszerzett rangjukat.

Kétszáz évvel ezelőtt a felvilágosodás hadat üzent a sors hatalmának. Ez a harc mára elveszettnek tekinthető: az európai világ rájött, hogy a varázslat alól feloldott önmaga kibírhatatlan magamagának. Képtelenek vagyunk meghúzni a határt a tudományosan bizonyítható és a mágia között. A természetet és a természetfelettit összekötő köldökzsinor átvághatatlan.

A tömegfogyasztás uniformizált világában az egyéniség veszélybe sodródott. A család maradt az egyetlen, amelyre felépítheti sorsát. Mert a családi sors megépítésével egy közösség tagjává, személlyé válik. És ha személyes szabadságának határait örökletes tényezőknek tulajdonítja, nem kell állandóan újradefiniálnia önmagát. Nyugodtan leülhet olvasni.

Lászlóffy Aladár (Kolozsvár)
Egyenes válasz körkérdésre

A napokban megkerült a válasz ama vicces problémára: mi volt előbb, a tojás vagy a tyúk? Ma, a templomból folyton kötéllel kiűzött izék Európájában, magyar piacon német csomagolásban holland tojást lehet kapni, melyet a szavatossági adatok, dátum, pecsét stb. szerint a tyúk csak holnap fog megtojni. Fizetni ma kell érte. Megtudtuk, hát ezt is megértük, s mit érünk vele? Ez nem Rotterdami világ végül. Vagy az? Így is? Bele se kellett meríteni a hálót az információ genezáreti tengerébe. A válasz kéretlenül érkezett, és szokásosan személytelen. Úgyhogy megint nem tudom, oldjak-e, kössek-e. Arkimédész és Ágnes asszony között mindent észrevettek, ami minden vízbe mártott testre vonatkozott s persze nem főleg piaci, mint a légy. Úgyhogy Vén Márkus, légy óvatos! Erasmus és doktor Sorge is része volt bizony valamely hálózatnak. A csodálatos halászat óta azért kissé megváltozott a dolog neccelése, heccelése. Háló az, amin vak pók is talál szemet(et). Az én Korunkomnak, Helikonomnak, Látómnak ez már özvegyi fátyol, ha látás ellen alkalmazzák. Éppen korunkban. Aki már ettől is ujjong, annak nem vagyok játszótársa.

Zelei Miklós (Budapest)
Alvilágháló

Lent vagyunk az alvilághálón. Vagyis maradtunk ott – a posztvilágszocializmus ügynökdemokráciáinak lakói –, ahol azelőtt is voltunk.

A XVI. században egy japánnak, Tojotomi Hidejosinak sikerült, hogy ügynökből politikussá – államfővé – küzdje föl magát, miközben egyesítette országát. A megszépítő messzeségből Tojotominak voltak nemes tulajdonságai. Például azt az elvet vallotta, hogy a győzelem órájában türtőztesse hadseregét. Politikája inkább megállapodásokon, mint agresszivitáson alapult.

Minálunk is születtek megállapodások szerivel. Miközben a rendszerváltó – vagy csak annak látszó – értelmiség mámorosan tüntetések  szervezésével foglalta el magát, a háttérben sorban köttettek az alkuk. Azok kötötték, akiknek a rendelkezésükre álltak az információk a máltai szovjet–amerikai csúcsról, a korábbi háttéregyezségekről, a rendszerváltásokra vonatkozó szovjet–amerikai megegyezésekről és elvárásokról. A profik. Akik egy rendszerváltást azért nem bíznak a véletlenre. Közülük most hirtelen kettőnek a neve jut az eszembe, akikről a nyilvánosság előtt dokumentáltan tudni lehet, hogy szolgálati ember.

És a többiek? Különféle sötét, politikai akciókban jönnek elő az újabb és legújabb nevek. Egy-két szerencsétlent nem számítva mind pozicionált emberek, mind belegazdagodtak az ügynökölésbe-besúgásba. Az állampárt idején élt a szabály – a párt vezető szerepéhez igazítva a lét fontosabb részleteit –, hogy vezetői állásba csak az állampárt egyetértésével lehet kinevezni valakit: politikai, szakmai, emberi alkalmasságot követeltek meg; úgy emlékszem, ebben a sorrendben. És mára mindez mintha így változott volna: titkosszolgálati alkalmasság. Ha ráadásnak szakmai is van, az nem föltétlenül akadály. Az emberit pedig ezek után már nem említeném.

A civil világ teljesen kiszorult a pályáról. Érdekvédelem, érdekérvényesítési lehetőségek nélküli, elszegényített kultúrában lézengünk, amelyben az önálló kezdeményezések – pardon, az önálló gondolatok! – esélyei mind csekélyebbek.

Nem is fogunk jutni semmire, amíg az ügynökdemokrácia ügynökdemokratáit el nem hajtjuk a francba. Csakhogy már náluk van az összes kapukulcs. Most már, ha sokat ugrálunk, ők hajtanak el bennünket.

Nem is fogunk jutni semmire, és maradunk az alvilághálón, amíg nem tudjuk, hogy melyik ügynökdemokratának ki volt és most ki az ura.

Hogy mondjuk – nem most, hanem még az ügynökdiktatúra idején! – 1953. július 3.–1956. október 24. között volt egy Bata István nevezetű – villamoskalauzból avanzsált – honvédelmi miniszter Budapesten. Melyik szovjet tábornoktól kapta félnapi gyakorisággal a parancsokat?

És így tovább. Máig.

Újsághír volt, nem is oly régen, hogy az iraki rendszerváltó elitet a magyarországi Taszáron képezik ki, hermetikus elzártságban.

Csak ekkor jutott eszembe a régóta esedékes kérdés: a magyar rendszerváltó elitet vajon hol, kik képezték ki?

És mire?