Hatházi András: Daniló

A könyvecske alcíme: nagyon rövid próza, és a Transindexen megjelent írásait is hozzáolvasva a Danilóhoz, úgy tűnik, Hatházi ebben a műfajban szeret utazni. Ha Orbán János Dénes Vajda Albertje nem foglalta volna le, itt kézenfekvő lenne a „próz” megjelölést használni, vagy talán inkább a „pró” lenne adekvát – (a)pró. Mindenesetre az (a)pró remeke volt a Hatházi-féle sms-novella, amelyet díjaztak is, talán 2002-ben, pontos és cizellált: „Kincseket ajánlott, ha megírom. Rettenetesen megijedtem, és haladékot kértem. De közben felébredtem. Megírjam?”

A Transindex Holt költők rovatában a Danilóhoz hasonlóan rövid prózát közöl, bár alapvető különbség van a Csapdát gyanítok és a tavaly megjelent kötet írásainak hangneme között. Amikor holt költőként kezdett publikálni, varázslatos gyerektörténetek láttak webvilágot, Somarebiről – olyan történetek, melyekbe a gyerek mint a narráció meghatározó alakzata lép be, tőle függ a téma, a hangnem, a szóképkészlet. Nagyjából Lóci óriás lesz típusú szövegek, melyekben a felnőtt perspektívájából csak a rácsodálkozás marad, a teret egyébként átengedi az apró és a történéseket igen frappáns módon alakító hősöknek – akikből időnként narrátorok is válnak. Hogy például Rebi és Soma milyen módon léteznek a szobában felállított sátorban, vagy hogyan vetélkednek abban, ki tud nagyobb számot kitalálni (Indiánok, A élet) – elragadó a jelenetek ártatlansága, és találó a holt költő attitűdje. Az olvasó öröme akkor hagy alább, amikor ezekben az írásokban a narrátor hangnemet vált, és elvont, de explicit gondolatokkal asszociálja a gyerekek jeleneteit (is), jól megmondja, hogy az illető bájos jelenet milyen irányból és milyen irányba értelmezhető. Történetei ilyenkor úgy funkcionálnak, mint bölcs meghatározások nagy szavakról, és nem mindig sikerül a frappáns és találó kategória keretein belül (tudom, inkább kardélen, rajta) maradni. Mert ha egy kisgyerek azt mondja, „Végtelen-egy, végtelen-kettő, végtelen-három…”, abból éppen elegendő gondolat következik anélkül is, hogy a narrátor hozzátenné: „Szóval nem is olyan bonyolult a élet”. A Daniló kötetben sajnos ez utóbbi sajátosság erősödik fel, eladdig, hogy több esetben megzavarja az olvasás örömét.

Már az aprószövegek címeit átfutva is az elvontság szele csap meg, itt van például a Daniló két verse közötti szegmentum a kötetből: Daniló verse – Magyarázat – Tökéletesség – Megnyilatkozás – Akaraterő – Az élvezet – Asszimiláció – Élettárs – Teljesítmény – Státusz – Kommunikáció – Daniló verse a tanulságról. Ha csak szavakként szemléljük is őket, a kiragadott címek közül egyedül az Élettárs ígér némi konkrétumot, de kiderül, az élettársi kapcsolat itt sem a szó megszokott értelmében szerepel, hanem szerző és hőse közti viszonycserére vonatkozik: hol egyik gondolja el a másikat, hol másik az egyiket. Amiből nem is lenne baj, csakhogy fárasztó a tisztán metafikciós történetet olvasni anélkül, hogy lenne valami, egy kis szövegsziget, amin a képzelet elidőzhet és felüdülhet, további elméleti belátások meghódítása érdekében. Azt gondolom, hogy értekező szöveget, néhány elméleti belátást ültet át sztoriba Hatházi, de mivel sem itt, sem ott, vagyis sem a fogalmi nyelvhasználat, sem a történetek konkrétuma mellett nem dönt, olvasóját kissé indokolatlanul a senki földjén hagyja, ahol, ha túl hosszan ácsorog, az unalom kerülgeti. Ebben a kérdésben a Somarebi nézetével kell egyetértenem, hogy tudniillik „ezt a világot csak az egyéni tapasztalás teszi” (Soma ideje), ha pedig egy történetből ennek minden maradványát kigyomlálták, illetve absztrahálták, akkor oda éppen az a világ.

Ha a prózáról van szó, akkor mindenképpen Örkényt is be kell vonni a vizsgálódásba, aki távolról sem törekedett ennyi elvontságra (huncut, aki azt mondja, mégis jókora adag okosságot hagyott maga után az egypercesekben). Itt van például Az élet értelme, melyben a cseresznyepaprika, a madzag és a felfűzés gesztusa között egyensúlyoz a paprikakoszorú léte, és amelyben éppen a képszerűség megnyerő és viszi tovább a szöveg értelmét. Vagy A félelem relativitása című, melyben ugye egy lócitrom, két légy, a Fővárosi Nagycirkusz oroszlánja, egy fecske és egy ima szerepelnek, és a két rettenetesen bonyolult címbeli tényező egy csapásra, mélységesen érthetővé válik.

A Daniló kötetben is azok az írások tudják címbeli fogalmaikat frappánsan közölni, melyekből a szerző nem sajnálta a plasztikusságot, a konkrét sztori általi szemléltetést, amelyek egymagukban is érthetőek lennének, akkor is, ha nem lépünk ki a történetből, az előbb említett senkiföldjére. Ilyen képszerű történet a Felmenetel: a narrátor „romantikus” halálba távozni készül, hogy Danilónak feltűnjön majd, mekkora űrt hagyott maga után, de mivel közös lakásukhoz kulcsa nincs, meg kell várnia. Amikor azonban Daniló megérkezik, két nővel jön, akikkel jól mulat, a narrátor-figura meg reggel mérgében leteperi, éppen abban a pillanatban, amikor a kávéfőző felrobban. És ekkor már úgy van, hogy az őrangyal beszélt eddig, ő akarta védencét elhagyni, ő lakott vele együtt az (úgy képzelem) bérházban. S ha a „felmenetel” illusztrációjában ennyi a képszerűség, jól szórakozom, úgy is, mint könnyed történeten, miközben az őrangyalok természetrajzáról való elmélkedés is megesik.

Amit még nem értek a kötetben: a nagybetűk használata. Amúgy is nagyon sok a rövidke mondat, így természetszerűen az átlagosnál több a nagybetű, ami a szöveg kinyilatkoztatás jellegét hangsúlyozza. De ez nem elég, mert létezik még ugye az szimbolizáló nagybetű, melyet Hatházi kedvel, minthogypéldául: Földrészek, Nagy Választó Vizek, Hamis, Igaz, Te, Tegnap (sőt Te vagy a Tegnap gyöke), Magunkba (sőt Magunkba zuhant), Angyal. Aztán vastagított betűket is bedob (valami, annyi, semmi, valahol, valahol), talán az ún. „mondanivaló kiemelése” érdekében, vagy miért is?

És ha már a kérdéseknél tartunk, nyilván ki kellene ebből a recenzióból derülnie, hogy micsoda ez a Daniló, annál is inkább, mert a hátlap szövege is effélékkel foglalkozik. „Daniló olyan, mintha te lennél, egy kicsit morcosan, egy kicsit játékosan, egy kicsit duzzogósan, egy kicsit gondolkozósan, szóval olyan bumfordian. Mintha keresnéd magad, de nem bánkódnál, hogy nem találod.” Ezzel a bemutatással megsokszorozódik a doppelgängerek száma a kötetben – eddig ugyanis csak a narrátor és Daniló mutatkoztak egymás alakváltozataiként, most meg te is, azaz úgy sejtem, hogy én, az olvasó is, belekerülök az áttételek játékába. „Gyakorolta kicsit a teremtést”, kezdődik a kötet, majd „na, aztán egyszer mégiscsak megjelent Daniló” (A veleje, Na), és így tovább, egy szerző-narrátor kalandjai következnek saját szereplőjével, akivel, mint volt már szó róla, időnként, és nem is ritkán, helyet cserél. A szerzői szkizofréniának ebben a tobzódásában Daniló többször metafikciós cselekedeteket hajt végre, például addig ír, míg lába, törzse, teste, feje, előbb jobb, majd bal keze el nem tűnik, az itt használandó terminus: „kiírja magát”. Egész egyszerűen és direkt módon beszél a jelenségről, a közvetlenség jót tesz egyébként az írásoknak, és ebbe a kötet vége felé lendülnek bele a szövegek. A Nemlét képzeletbeli gyakorlat: meddig bírja a szerepjátszó személy a felvett játékot („én nem vagyok”) kitartani, például mi történik, ha ilyen kontextusban szembejön egy autó? Ugyanilyen szerepjáték közben háromszor hal meg A harmadnapról címűben, Daniló meséjében pedig az ember, akinek volt egy botja, hiába megy, nem találja meg, sem a fa ágai között, sem a kemence hamujában, s azóta is megy. Az, hogy nem találja meg, vagy sokadszor halálozik el, egy cseppet sem tragikus a szövegekben, ilyen értelemben igaza van a hátlap szövegének, nem bánkódik sem Daniló, sem más. Inkább csak nézi, hogy mi sem történik, közben meg haladgat. Az utolsó írás pedig, a Tanmese ráerősít erre a közömbösségre, mely sem a fásultsághoz, sem a derűhöz nem közelít, viszont végre lemond a didaxisról. „Danilónál is megjelent a tanítvány. – Mester, mi az értelme egy ilyen anekdotának? Nem tudom, mit csinált Daniló. De nem kellett volna.”

*Polis Könyvkiadó, Kvár., 2004