Az 1940-es „hazatérés” eufóriával átitatott ünnepségei után a munkás hétköznapok következtek Észak-Erdélyben. Az ismételten meg/visszaváltozott helyzet a körülmények szükséges metamorfózisát is megkívánta. A közigazgatás át/visszaszervezése után hozzáértő szakemberek úgy gondolták, hogy elérkezett az ideje az erdélyi tudományos élet – „magyarságtudomány irányában való” – átalakításának, megszervezésének is. Kényszerű szegedi működtetés után újra kellett indítani a Ferenc József Tudományegyetemet, ismét lendületet kellett adni az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájának, létre kellett hozni az Erdélyi Tudományos Intézetet, és határozott irányt kellett szabni működésének, be kellett kapcsolni az ígéretes tehetségeket a nagy múltú erdélyi művelődéstörténet több száz éves eredményeinek méltó folytatásába, kiteljesítésébe. Ennek a nagy ívű és felelősségteljes munkának – bizonyára sok lappangó társa közül – egyik, eddig közöletlen emléke a Pro memoria Erdély tudományos életének a magyarságtudomány irányában való megszervezéséről elnevezésű, szigorúan bizalmas minősítésű, szerző(k), címzett és időpont megjelölése nélküli emlékirat.1

Figyelmes elolvasása után több megállapítást is tehetünk. A Pro memoria szigorúan bizalmas minősítése, szövegösszefüggései alapján okkal feltételezhetjük, hogy a kormány egyik tagjának, a vallás- és közoktatásügyi miniszternek, Hóman Bálintnak íródott. A szövegben előforduló dátumok és utalások alapján az 1942. esztendőt tekinthetjük megfogalmazása időpontjául. A szerző(k) kilétére is ad támpontokat a fogalmazvány. Egyértelműen erdélyi szerző a megfogalmazója, melyre egyes szóösszetételekből következtethetünk: pl. „három tanszéken ősrégész, kettőn meg római régész ül”. [kiemelés tőlem – S. P.] A szerző(k) személye minden bizonnyal kolozsvári, amit a helyi tudományos élet és képviselőinek beható ismerete, valamint egyedül az ő jövőjük részletekbe menő taglalása támaszt alá. Az egyetlen nem kolozsvári helyszínű tudományos közgyűjtemény (múzeum) – az emlékiratban többes számot olvasva, a többiek sorsa mégis elsikkad – a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, különös tekintettel annak akkori igazgatója, Herepei János tevékenységére. Ő sem kakukktojás ebben az elképzelésrendszerben, hiszen régi kolozsvári család leszármazottja, akit 1938-as igazgatói kinevezése előtti munkálkodása, valamint témaválasztása is a „kincses” jelzővel rögzült városhoz köt. A gépirat egyik helyén csillaggal megjelölt, kézzel betoldott részt találunk, mely Szabó T. Attila kézírása. Az emlékiratban megfogalmazott elképzelések, a név szerint is kiemelt tudományos szakerők, a személyre szabott változtatások mögött fennálló összefüggések – melyek bemutatására a későbbiekben történik kísérlet – mind azt látszanak erősíteni, hogy jeles nyelvésztudósunk lehetett az addigi tudományos rendszer átalakítás-tervezetének (egyik) szellemi kimódolója, de legalább a vizsgált emlékirat megszövegezője. Szabó T. Attila egyébként is nagyon járatos volt a tudományszervezésben. 1940 ősze után két tudományos intézmény felállításának elképzelését dolgoztatta ki gróf Teleki Pál. Az egyiket kolozsvári székhellyel képzelték el – így alakult meg a Szabó T. Attila tervezte, majd kezdetben igazgatta Erdélyi Tudományos Intézet2 –, a másik tudományos intézet székhelye Sepsiszentgyörgyön lett volna. A székelyföldi központ elgondolását Herepei Jánossal munkáltatta ki, a tervezet azonban Teleki halála után hamvába holt, Hóman Bálint miniszter kihátrált a megvalósítás elől.3

Ha elfogadjuk, hogy az emlékirat szerzője Szabó T. Attila, akkor ezt a tudományszervezési elképzelést egy, a témában korábban íródott tanulmánya folytatásának tekinthetjük. 1941-ben közölt írásában így fogalmazott: „Pillanatnyilag úgy látszik, hogy a külső körülmények miatt az elmúlt harmadfél évtized alatt lehanyatlott erdélyi tudományművelés nemcsak új erőre kap, hanem módszerben, szervezettségben és szempontokban is megújulva, megerősödve szolgálja Erdély megismerésének ügyét.”4 A kétségkívül megújult módszerben, szervezettségben és szempontokban látott további megújítani valót a továbbgondolkodó tudományszervező.

Az emlékiratot értékelve megállapítható, hogy utólag is jó elképzelésnek minősíthető az erdélyi tudományosság kutatási területein folytatandó gyűjtés, feldolgozás és kiadás egy közös irányító rendszere kidolgozásának tervezete. A levéltári munkák (Kelemen Lajos), a településtörténet és magyar történelem (Szabó István, Szabó T. Attila, Szilágyi Loránd), a néprajz (Szabó T. Attila, Kovács László), a múzeum és régészet (László Gyula), a magyar–román és magyar–szász viszony (Tamás Lajos), a szociológia (Venczel József), valamint a fajbiológia-örökléstan (Csík Lajos) területén kimunkált, majd összesített részletek végleges formába öntése öt szakember: Kelemen Lajos, Szabó István, Szabó T. Attila, Tamás Lajos, László Gyula feladata és persze felelőssége lett volna. Kicsit sok talán az előzetes elképzelést összeállító és a végleges döntést meghozó személyek közötti átfedés, mely egyes szakterületeknek kevesebb, másoknak több lehetőséget biztosított volna az érdekérvényesítésre. Mintha valamilyen politikai akaratnak vagy elvárásnak való megfelelés is érződne a névsor olvastán: Szabó T. Attila, Tamás Lajos és László Gyula Hóman Bálintnak köszönhették kinevezésüket.5 (Valószínűleg Szabó István is Hómannak köszönhette, hogy egyetemi tanár lett Debrecenben.) Kelemen Lajos formai nyugalomba menésével egyidejű levéltári főigazgatói kinevezéséért ugyancsak Hómannak lehetett hálás.6 Őt azonban nem lehetett soha elfogultsággal vagy túlzott tekintélytisztelettel megvádolni, ha valaki nyomást akart volna gyakorolni rá, ellenkezett volna, és nem vállalt volna semmilyen bizottsági részvételt. Amikor Hóman 1941-ben a Corvin-serlegbeszéd tartására kérte fel, akkor is kitért a megtiszteltetés elől, mondván, a rendelkezésére álló idő alatt nem tud felkészülni, mert ehhez legalább egy év kell, másrészt „nincs frakkom, mint akár Mátyás királynak hogy nem volt”.7

Mintha néhány helybeli, régóta bizonyító szakember pedig hiányozna a csúcsgrémium névsorából: pl. Biró Vencel és György Lajos egyetemi tanárok.

Az összefüggések jobb megértése érdekében kicsit vissza kell mennünk az időben. A szakirodalomból is jól ismert Pósta Béla régészprofesszor8 keze alatt formálódott ki tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak, és folytatta a mester által elkezdett céltudatos feltáró-, gyűjtő- és feldolgozómunkát. A magasra emelt mérce feltételeinek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triásznak” nevező társaság, mely az éremtanban kiváló Kovács István, Roska Márton és az első világháborúban, fiatalon elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó aranyosrákosi Létay Balázs hármasát jelentette.9 A hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot, Pósta Béla utódát számlálták.10 A körön belülinek érezhette magát még Kelemen Lajos, Herepei János, Ferenczi Sándor és a Genealógiai Füzetek című családtörténeti folyóiratot szerkesztő csíkszentmihályi Sándor Imre is.

A kolozsvári társasághoz kapcsolódott később Szabó T. Attila is, akit Kelemen Lajos ébresztett rá a levéltári kutatás elengedhetetlen fontosságára. Az 1940-ben visszahívott – szép magyar szóval: reaktivált – főigazgató úr „köpenye” nélkül (Gogol után szabadon) sok fontos és nagyszerű munka, így Szabó T. Attila erdélyi magyar szótörténeti tára sem születhetett volna meg. Mint ahogyan 1919-ig Pósta Béla, úgy egyre jobban előrehaladva az időben, akaratán kívül Kelemen Lajos lett a társaság középpontja, erjesztő kovásza.

Az emberi kapcsolatokban sorsszerű hajszálrepedések náluk is jelentkeztek. Meglehetősen sajátos volt Ferenczi Sándor viszonyulása az őt körülvevő kollégákhoz. Szembekerült egykori tanárával, Buday Árpáddal – akivel repatriálása után meg is szakadt minden kapcsolata –, majd hosszú évtizedekre munkatársával, későbbi főnökével, Roska Mártonnal is. Roska Márton vélt vagy valós – köztük több, valóban súlyosnak minősíthető – sérelmeinek egy közel nyolcoldalas beadványban adott hangot, melynek alkalmi megszületését címe is jelzi: Méltó-e dr. Ferenczi Sándor múzeumőr, tart. hadnagy  a vitézi címre?11 A közreadandó emlékirat kiemeli Ferenczi „izzó magyarságát”, mely – bár az adott időszak gyakori szóhasználata – utalás lehet arra a tevékenységére, mely valószínűleg vitézi címe adományozásának alapjául szolgálhatott. 1940. szeptember 6-án távirat érkezett az I. Ferdinánd király Tudományegyetem Régészeti és Érmészeti Intézetébe (Universitatea Regele Ferdinand I. din Cluj. Institutul de arheologie si numismatică) Dimitru Theodorescu igazgató és Constantin Daicoviciu ügyvivő részére, melyben Tzigara Samurcaş főfelügyelő (inspector general) Radu Budişteanu miniszter nevében elrendelte a múzeum kiürítését: „a román állam minden tárgya elviendő, a román államhoz nem tartozó tárgyak érintése nélkül” („repetăm să se ridice toate obiectele aparţinând statului român fără atingerea vre-unui obiect ce nu ni se cade”). Amint a csak magyarul tudó Duka Péter műszaki altiszt hasonnevű fia segítségével megértette a román nyelvű távirat szövegét, nem továbbította a címzetteknek. Daicoviciu nevében – de tudta nélkül – Ferenczi Sándor megfogalmazott egy ugyancsak táviratban elküldött választ, amelyben jelentette, hogy „a kiürítést a nyert rendelkezéseknek megfelelően végrehajtottuk”.12 Bizonyára az altisztek és Ferenczi lélekjelenlétén múlt, hogy a szeptember végén bevonuló magyar katonaság nem üres intézetet és múzeumot talált. Merész tettüket alapvetően befolyásolhatta Constantin Daicoviciunak a távirat megérkezése előtti naponi viselkedése, amikor – Ferenczi visszaemlékezése szerint – „őrülthöz hasonlóan, magánkívül ordítozott az intézet kapuja előtt az utcán, hogy jöjjön akárki s vigye az intézet fáját, még azt se bánja, ha magyar is viszi, csak ne maradjon az a magyar államnak”.13

Roska és Ferenczi párharcában az emlékirat szerzője (Szabó T. Attila) Ferenczi Sándort támogatta. Roska vezetői beosztása nem rendülhetett meg, mert azt 1940-ben Hóman Bálint jóvoltából foglalhatta el.14 Tamás Lajos, az Erdélyi Tudományos Intézet 1942-ben kinevezett igazgatója pedig éppen Roskának a „Torma-gyűjteményt feldolgozó nagy művével” kedveskedett őt kinevező miniszterének, Hómannak.15 (Ne feledjük, az elképzelés szerint Tamás Lajos is tagja lett volna az erdélyi tudományosság jövőjét meghatározni javasolt öttagú grémiumnak.) Végül is 1945-ig nem történt váltás a régészeti intézet vezetőjének személyét illetően, amikor Roska Márton önszántából engedte át helyét: „Most, hogy László Gyula kartársunk elfoglalhatta helyét karunknál, kérnem kell, hogy az Érmészeti és Régészeti Intézet vezetésével őt megbízni szíveskedjék. Pár hét múlva betöltöm a 65. életévemet, 44 éve tartozom a múzeum kötelékébe, a legnehezebb időkben úgyszólván egyedül kellett tartanom a posztomat. Idegeim megkoptak, egészségi állapotom sem a legjobb, a románok felé vörös posztó vagyok… László Gyula kartársunk fiatal, tetterős, a románokkal való érintkezésben mi sem feszélyezi, oroszul is tud s így az oroszság fele is megvan a könnyebb érintkezési lehetősége. […] Négy év előtt, amikor László kartársunk magántanárságát beindítottam, kijelentettem előtte, hogy utódomnak szemeltem ki. Ezt az ígéretemet is most kívánom beváltani, mielőtt még valami non putarem adódna elő.”16

A már említett és egykor Kolozsvárt munkálkodó Herepei János sepsiszentgyörgyi múzeumigazgató és munkatársainak tevékenységét – egyedül az összes nem kolozsvári közgyűjtemény (múzeum) közül – kiemeli és dicséri a most közreadandó forrásközlés szerzője. Ahogyan megfogalmazta: „a legnagyobb készséggel és lelkesedéssel dolgoznak szűkebb pátriájuk és az egész erdélyi magyarság érdekében.” Megfogalmazása azért meglepő, mert Herepei egyedül Kolozsvárhoz és nem a Székelyföldhöz vagy e tájegység valamelyik városához kötődött. Ettől még a legnagyobb készséggel és lelkesedéssel dolgozott ugyan, de az nem felelhet meg a tényeknek, hogy szűkebb pátriájáért. Ebből adódott konfliktushelyzete is, soha nem fogadták be az általa vezetett múzeum városában, mert nem volt odavalósi, kolozsváriként ugyanolyan „ejtőernyősnek” tekintették, mint az 1940-es második bécsi döntés után Észak-Erdélyre szabadított magyarországi tisztviselőket.17 Sokkal jobb lett volna 1938-ban nem odaküldeni, kiszakítva természetes és megszokott környezetéből – szinte eltávolítva Kolozsvárról, vagy legalább 1940 ősze után valamilyen, a képességeinek és az erdélyi tudományosság érdekeinek megfelelő állást teremteni számára szülővárosában. (Hacsak nem a tudományszervezés valamilyen rejtett szándékú „kolozsvári falovaként” küldték oda a kinevezése érdekében munkálkodók.) A sepsiszentgyörgyi múzeum tudományos intézetté való fejlesztése úgyis elmaradt, a lételemét jelentő kutatási tevékenység és az igazgatói, irányítási feladatok – hangsúlyozandó: idegen, nem befogadó környezetben való – ellátása egymástól merőben eltérő feladatkör, ami nem ugyanolyan habitusú embert kíván. Bizonyosan lett volna helybeli, közmegegyezéssel elfogadható szakerő, aki megfelelt volna a kívánt feladatnak, s a legnagyobb készséggel és lelkesedéssel dolgozott volna szűkebb pátriájáért. (Megjegyzem, Szabó T. Attila valóban jól tájékozott volt a múzeum és igazgatója ügyeiről, hiszen Herepei János haláláig leveleztek egymással.)18

Ugyancsak a Székely Nemzeti Múzeum kapcsán olvashatunk a korszellemet jellemzően tükröző megállapításról, mely szerint egy olyan munkaterületet kell erősíteni helyi munkatárssal, „ahol »nélkülözhetetlen« zsidó származású kutatók dolgoznak csupán (népi és úri kézimunka)”. (Sajnálatos módon itt is tetten érhető a politika jelenléte.) Ebből is kitetszik, hogy Kolozsvárról képzelték el a székelyföldi közgyűjtemény alakítását, a várható következményekért igazgatója legfeljebb a hátát tarthatta. Az említett kézimunka-kutatók személyét illetően elsősorban Palotay Gertrúdra kell gondolnunk, akit egyébként Szabó T. Attila messzemenően tisztelt és publikációs lehetőségekkel segített a valóban nehéz időszakban is: „179. sz. [erdélyi tudományos] füzet szerzője Palotay Gertrúd A szolnokdobokai Szék magyar hímzései címen a Mezőség talán legérdekesebb népi szigetének magyar hímzésanyagát dolgozta fel gazdag képanyag kíséretében. Felkértem a szerzőt, a múlt év elején éppen nyomtatás alatt lévő Szolnok-Doboka magyarsága című kötetbe írjon egyebek mellett a széki hímzésről is népszerűsítő cikket és az oda elkészítendő dúcokat használja fel a széki hímzésről írandó tudományos monográfiához is. Ilyen módon gr. Bethlen Béla szolnokdobokai főispánnak személyes anyagi támogatásával jelenhetett meg mindkét dolgozat. Palotay a magyar kézimunka legjobb szakértője, és ezért vállalnom kellett azt is, hogy dacolva az akkor, 1944. április-májusban már a zsidó szerzők tudományos munkáinak megjelentetésére vonatkozó tiltó rendeletekkel, a dolgozatot mégis sajtó alá adjam.”19

Nézzük, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen megvalósítottak-e valamit az emlékiratban javasoltakból. A neveléstudományi tanszékre nem nevezték ki Boda Istvánt. A magyar településtörténelmi tanszéket nem alakították ki Szabó István vezetésével. A bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karon az 1942–43. tanév első felében A honfoglaló magyarok régészeti emlékei, az 1942–43. tanév második felében A honfoglaló magyarok régészeti emlékei különös tekintettel Erdélyre címmel, az 1943–44. tanév mindkét felében A magyar őstörténelem régészete címmel heti kétórai előadást tartott László Gyula. A néprajzi tanszéken az 1942–43. tanév első felében A magyarság néprajza címmel Kovács László – ahogy az emlékirat jelezte – megbízott előadóként tartott heti három órát. A későbbiekben neve nem szerepelt az egyetem tantestületének névsorában. A közgazdaságtudományi karon nem állították fel a magyar szociológiai tanszéket Venczel József kinevezésével. A szövetkezettudományi tanszéket sem állították fel, így az arra javasolt Nagy Zoltán sem válthatta Oberding Józsefet. (A gépiratban – tévesen – Oberding Károly szerepel.) Oberding József – később Ősy József néven – szövetkezeti politikából tartott kötelező kollokviumot és szemináriumot.20 Meglepő, hogy a tudományszervezési tervezet az egyetemre meghívandó tanerők között semmilyen formában sem vetette fel Kelemen Lajos beállítását, akárcsak előadótanári meghívását. Köztudomású, hogy Kelemen szeretett előadásokat tartani, és olyan előadónak ismerték meg, aki magával tudja ragadni hallgatóságát, anélkül hogy a szakmai mérce szintjét jottányival is lennebb engedte volna. Különösen érthetetlen ez annak ismeretében, hogy a kolozsvári egyetem 1943–44. tané-  vének első felében Kolozsvár műemlékei címmel heti egy óra előadást iktattak be, melyre Biró Bélát magántanárként kérték fel. Erre a feladatra a legteljesebb mértékben megfelelhetett volna Kelemen Lajos, Biró Béla pedig ettől még nem hullott volna ki az egyetemi előadók sorából, mert Erdélyi biedermeier művészet címmel is tartott hetente két órát.21

A továbbiakban – a javasolt egyetemi változtatások megvalósulása és az Erdélyi Tudományos Intézet igazgatója (Tamás Lajos) egyetértése esetén – több szakember is bekapcsolódhatott volna az intézetben folyó munkába. Így Biró Sándor, az Erdélyi Fiatalok mozgalmának egyik vezéregyénisége, a magyar–román kapcsolatok jó ismerője, Debreczeni László, a hányatott sorsú műtörténész (egyébként kiváló grafikus és Kós Károly követője),22 és a valóban kiváló tehetségű fiatal régész, Méri István.23 Meglepetésként hathat – Tamás Lajos Budapestre való távozása esetén – a megüresedő intézeti igazgatói állás Kelemen Lajossal történő betöltésének gondolata. Továbbá „várható szervezői feladatainak tehermentesítésére ismét létrehozandó az adminisztratív ügyvezetői igazgatói állás”, „s erre Szabó T. Attila nevezendő ki”. Az elképzelt intézeti változások nem történtek meg. Szabó T. Attila – ha nem is az Erdélyi Tudományos Intézetnél és nem ügyvezető igazgatóként – Kelemen Lajos főigazgató mellett levéltárigazgató lett.24 Ez a kinevezés is egyértelműen jelzi, hogy Kelemen Lajos őt választotta és tekintette lehetséges utódául a levéltár élén.

A tudományszervezési tervezet – ígéretével ellentétben – nem foglalkozott az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel. Nem tudható, minden korabeli állapotot konzerválandónak tartott-e, vagy egyéb okok miatt nem tért ki a célszerű vagy lehetséges változtatások akár személyre lebontott taglalására.

Az erdélyi magyar képzőművészet sorsával kapcsolatban tett néhány megjegyzés kapcsán: a hiányolt modern magyar művészeti múzeumot részben pótolhatta a Kós Károly által még 1930-ban tervezett Műcsarnok, melyet a Barabás Miklós Céh megbízásából 1942–43-ban építettek fel a Sétatéren. Vásárhelyi Ziegler Emil megbecsült munkatársa volt az Erdélyi Helikonnak, Pásztortűznek, Hitelnek, Láthatárnak. A vele kapcsolatban tett kritikai megjegyzés annyira szubjektív jellegű, hogy nem lehet tárgyilagos megítélésként kezelni.

Az emlékiratban fejtegetett tudományszervezési elképzelések értékelésétől és megvalósulásától függetlenül az erdélyi magyar művelődés története igen szép és komoly eredményeket mondhatott magáénak abban az időszakban is. Magas színvonalú oktatómunka folyt az egyetemen, magas színvonalú kutatómunkát végeztek az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél, az Erdélyi Tudományos Intézetnél és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnál is. Az elért tudományos eredményeket rendre publikálták, közkinccsé tették. Nagyon sok olyan könyv és tanulmány született, jelenhetett meg, amely ma is kiindulópontja az adott témában végzett további tudományos munkálatoknak. Ezért is tűnhet olyan lehangolónak és kiábrándítónak az Erdélyi Múzeum folyóirat felelős szerkesztőjének, Szabó T. Attilának a folyóirat 1944-es munkatervében leírt tényszerű megállapítása: „az ez évi költségvetéssel nem érheti el még a román megszállás alatti terjedelmet sem.”25 A háborús viszonyok közepette, amelybe egyre jobban belesüllyedt Magyarország, nem lehetett nagy várakozásokkal tekinteni a jövőbe és főleg éppen az erdélyi tudományos élet felvirágoztatását remélni.

Szigorúan bizalmas

Pro memoria

Erdély tudományos életének a magyarság-tudomány irányában való megszervezéséről

Ezt a munkát a következő intézményeknek kell elvégezniük: a Ferenc József Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Tudományos Intézet, továbbá az erdélyi Közgyűjtemények (Múzeumok).

A tervszerű és minden területre egyenletesen kiterjedő munka a különálló személyiségekként viselkedő intézményekben folyó munkával nem oldható meg. Az alább javasolt legszükségesebb személyi változások, illetőleg a már meglévő munkaerők kiegészítése lehetővé teszi egy olyan rendszer felállítását, amelyikben egységes és nyugodt munkamenettel igen eredményes magyarságtudományi, munkatárs nemzetnevelő munka végezhető, olyan módon, hogy az eddig is már meglevő vagy éppen már munkában levő tervezetek szervesen beleépíthetők az egészet egybefogó munkarendbe.

Ez a tervezet röviden az lenne, hogy Erdély történeti és népi kérdései osztassanak fel rugalmas kategóriákba s minden fő kategória annyi további részre, amennyit egy-egy kutató egy-két éves munkával elvégezhet, illetőleg amely rész doktori disszertációnak is kiadható. Ez a tervezet táblázatszerűen készül el, s minden főszaknak meglesz a felelős gazdája, aki maga és mások munkájával a vállalt terület kidolgozásáról gondoskodik, méghozzá belátható időn (2–10 év) belül.

Ezáltal elkerülhető lesz az, hogy bizonyos területeken részletfinomságokig sűrűsödjék a tudományos munka, más területeken pedig még a kérdések megfogalmazásáig se jussunk el. Az utánpótlás és munkatársnevelés munkája ugyanis a fel nem dolgozott területek felé irányítandó.

Ennek a gyűjtést, feldolgozást és kiadást egyaránt irányító rendszernek kidolgozása alapos tudományos előkészítést kíván. Az alább javasolt személyek hivatottak e tervezet egyes részeinek elkészítésére és végleges összegezésére. Levéltári munkák: Kelemen Lajos, település történelem és magyar történelem: Szabó István, Szabó T. Attila és Szi-lágyi Loránd, néprajz: Szabó T. Attila és Kovács László, múzeumi és régészeti ügyek: László Gyula, magyar–román és magyar–szász viszony: Tamás Lajos, szociológia: Venczel József, fajbiológia-örökléstan: Csík Lajos.

A megbízottak terveiket világos, összefoglaló táblázatban készítik el, és Kelemen Lajoshoz nyújtják be, legkésőbb a megbízatástól számított 2 hónap alatt. A terveket egyetlen táblázatba összegezve véglegesen egy 5 tagú bizottság állapítja meg, tagjai: Kelemen Lajos, Szabó István, Szabó T. Attila, Tamás Lajos és László Gyula. Az összegezett terv alapján a Kultuszminiszter Úr őnagyméltósága 1943. év kora tavaszán az összes érdekelt erdélyi kutatókat közös értekezletre hívja össze Kolozsváron, s ott a tervben lefektetett munkamenetet, a tudományos munka megkövetelte rugalmas időhatárok biztosításával, mint a magyar kormány megbízását kötelező feladatává teszi a megbízottaknak.

A tervezet biztosította közös munkával elérhető eredmények:

1. Erdély magyar népének, történelmének és nemzetiségeinek kérdései  olyan európai szintű tudományos feldolgozásban táratnak fel, amely nemcsak eredményeiben, hanem a munka egészében is nagy tett lesz mind a magyar, mind pedig az európai tudományosságban.

2. Forrásértékű kiadványainkat és legszigorúbb tudományos módszerrel elért eredményeinket még ellenségeink is kénytelenek lesznek idézni, s ez beláthatatlan erkölcsi értéket jelent a magyar tudománynak.

3. Megfelelő módon megszervezve az eredmények állandó közkinccsé tételét Erdély magyarságának öntudatát s így állandó feszítőerejét a lehető legmagasabbra fokozzuk, különösképpen ha ennek az egyetemi képzéskor is megnyilatkozó új szellemű nevelést is biztosítani tudjuk.

Ezek a feladatai Erdély tudományos életének és Erdély magyar egyetemének, ha be akarja tölteni azt a harcos magyarságtudományi hivatást, amit a magyar élet s az erdélyi ember különös képességei követelnek tőle.

Ehhez a munkához azonban szükséges az, hogy mindenki a maga képességeinek megfelelő helyen dolgozhassék, illetőleg azok, akik csupán helyet és nem hivatást töltenek be, helyüket oda való, hivatást vállaló magyar embereknek adják át. Az alább javasolt személyi változásokat lehetőleg úgy terveztük meg, hogy azok a magyar államháztartásnak semmiféle terhet ne jelentsenek, illetőleg a kívánt egy-két új stallum olyan csekély terhet jelentene, hogy azt egy nagyobb község költségvetése is alig érezné meg.

Személyi változások

A Ferenc József Tudományegyetem jelen összetételében, bár sok kiváló kutató van tanárai között, nem felel meg annak a hivatásának, hogy Erdély harcos magyarságtudományi egyeteme legyen. Összetétele ma is a múlt század humanisztikus gondolatát képviseli. Vele szemben a kolozsvári román egyetem – román szempontból – mintaszerű és gyönyörű munkát végző nemzeti egyetem volt. Feltétlenül szükséges, hogy a magyarság és egész Európa e keleti végvárában ősi hivatását felismerő s a magyarság sorskérdéseiben szervezetszerűen is építőmunkát vállaló egyetem fejlődjék. Ennek fokozatos keresztülvitelére a megüresedett tanszékek ilyen szempontú betöltése alkalmas.

Jelenleg üresedésben levő tanszékek: a két neveléstudományi katedra egyike, a két klasszika-filológia tanszék egyike, az öt történettudományi katedra közül kettő, és helyettesítéssel oldódott meg ideiglenesen a néprajzi tanszék.

Valamennyi egyetemünkön bőven vannak képviselve a klasszikus tudományok, ellenben a magyarságtudomány haladása által önállóvá fejlődött tudományszakok képviselete aggasztóan gyenge. Ez az állapot az előző nemzedék klasszikus beállítottságának vetülete, s mint ilyen érthető, de el nem fogadató. Pl. a magyar néprajznak a működő négy bölcsészeti karon mindössze két katedrája van, s ezek közül az egyiken nincs kinevezett tanár, a magyar településtörténelemnek csak egy tanszéke van (Budapest, Mályusz Elemér), pedig az egyik legnagyobb feladatunk, még érthetetlenebb a helyzet a régészeten, ezekből ugyanis, bizonyos személyi kérdések érvényesülése következtében, öt tanszék van, de ezek közül három tanszéken ősrégész, kettőn meg római régész ül, s így a nemzeti szempontból legfontosabb korra, a népvándorlás és a magyar honfoglalás korára nincs fóruma egyetemeinknek. Annál bántóbb ez a helyzet, mert köztudomású, hogy éppen ebből a korból olyan rendkívül gazdag leletanyaggal rendelkezünk, amely nemcsak a magyar és a magyarral rokon népek őstörténetének nélkülözhetetlen forrása, hanem az egész közép-európai néptörténet kusza kérdéscsomójának is megoldását rejti magában.

Az egyetem magyarságtudományi irányú fejlődését a következőképpen lehetne biztosítani a megüresedett tanszékek betöltésekor:

1. A neveléstudományi tanszékre kinevezendő Boda István egyet. ny. c. rk. tanár.

2. A két világtörténelmi tanszék egyesíttessék, és a felszabaduló tanszék alakíttassék át a magyar településtörténelem tanszékévé, és töltessék be Szabó István egyet. m. tanárral.

3. A két klasszika-filológiai tanszék üresedésben levő egyik katedrája szüntettessék meg s helyébe a népvándorlás és az első magyar századok régészete c. katedra állíttassék, gazdájaként László Gyula egyet. m. tanár neveztessék ki.

4. Betöltendő a néprajzi tanszék, tekintettel arra, hogy a javaslatba hozottak egy része nem felel meg a különleges erdélyi követelményeknek, bízassék meg erre a tanévre továbbra is a helyettesítéssel Kovács László (megbízása már megtörtént), az 1942–1943. tanévben vele töltendő be a katedra (erre a halasztásra azért van szükség, hogy sajtó alatt lévő két főműve megjelenhessék eddig az időpontig).

A közgazdaságtudományi karon magyar szociológiai tanszék állítandó fel Venczel József kinevezésével. Ha sor kerülne a szövetkezettudományi tanszék felállítására, akkor arra a javasolt Oberding Károly helyett Nagy Zoltán nevezendő ki.

Ezáltal az Erdélyi Tudományos Intézetnél felszabadulna két VII. f.[izetési] o.[sztály] és egy VIII. f. o. állás, s ezek betöltésével újabb kiváló erdélyi kutatók jutnak a maguk helyére anélkül, hogy az államra ez megterhelést jelentene (lásd alább).

Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára sem kiállítás, sem tudományos munka szempontjából nem felel meg hivatásának, pedig anyaga olyan rendkívüli gazdag, hogy Erdély magyarsága és közép-európai szerepe dokumentumának európai színvonalú intézményévé válhatnék. Anélkül, hogy részleteznők a dolgot, meg kell állapítani, hogy mindez az igazgatón, dr. Roska Márton egyet. ny. r. tanáron múlik. Roska dr. összeférhetetlen és szűk látókörű ember lévén nem alkalmas a múzeum vezetésére, képtelen a modern múzeumrendezés szempontjait érvényesíteni, képtelen a kutatást megszervezni, képtelen munkatárs- és tanítványnevelésre s képtelen a történeti Erdély problematikájának képviselésére és megoldására. Működése a magyarságtudomány szempontjából enyhén szólva negatív előjelű.

Ezen állapot megszüntetésére a múzeum élére kormánybiztos küldendő ki dr. Fettich Nándor Nemzeti Múzeumi igazgatóőr személyében, aki azonnali hatállyal szüntesse meg Roska dr. szokásjogon alapuló igazgatóságát, és azonnali hatállyal nevezze ki a múzeum igazgatójává Ferenczi Sándor jelenlegi múzeumi őrt, akinek izzó magyarsága, nagy gyakorlata és tudása s a többi erdélyi kutatókkal való együttműködési készsége a legnagyobb biztosítékot jelenti arra, hogy az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtára be fogja tölteni hivatását.

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és tisztviselői, leszámítva a semmirevaló Kovács Márton gyakornokot, a legnagyobb készséggel és lelkesedéssel dolgoznak szűkebb pátriájuk és az egész erdélyi magyarság érdekében. A szükséges változások: Herepei János múzeumigazgató, aki most a VII. f. o.-ban van, neveztessék ki a neki járó VIII. f. o.-ba. Székely Zoltán Mikó-kollégiumi tanár neveztessék ki egy újonnan megszervezett VIII. f. o. állásba. Ez az egyetlen új állás, eltekintve a Tudományos Intézetnél alább javasolt átminősítésektől, ami Erdély magyarságtudományi megszervezésében szerepel. Fadgyas Anna kezelőnőnek a tudományos segédtisztviselők létszámába való átminősítése folyamatban van, ennek elintézése igen fontos, mert egy kitűnő munkaerőt nyer benne a magyar tudomány éppen azon a területen, ahol „nélkülözhetetlen” zsidó származású kutatók dolgoznak csupán (népi és úri kézimunka).

A Székely Tanalap 10 házának mindenféle ügyét a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója kell végezze. Ez olyan óriási tehertétel, ami tudományos munkája idejét rabolja el. Utóbbi időben egy látszatmegoldás jött létre, mely szerint a Tanalapot Bogáts Dénes kezeli, a tényleges helyzet azonban továbbra is az, hogy mindent Herepei Jánosnak kell végezni. A Székely Tanalap kezelését ki kell venni azonnali hatállyal a Székely Nemzeti Múzeum gondozásából és Háromszék vármegyére kell bízni.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel a rég lejárt szerződés helyett sürgősen új szerződés kötendő, amelyben a magyar állam a méltányosság legszélsőbb határáig segítségére kell legyen ennek a nagy múltú s a magyarságért rengeteg munkát és vagyont áldozó egyesületnek.

Az Erdélyi Tudományos Intézetben a következő személyi változások viendők az igazgatóval, Tamás Lajossal való megbeszélés után keresztül. Ha az egyetemnél javasolt kinevezések megtörténnek, akkor az Intézetnél legalább három állás üresedik. Ezekre a VII. f. o.-ba kinevezendő Biró Sándor dr. középisk. tanár, a magyar–román kapcsolatok újkori szakára. Debreczeni László a tudományos segédszemélyzeti állásra átminősített VII. f. o. állásba a művészettörténetbe s végül az ugyancsak a tudományos segédszemélyzeti stallumra átminősített VII. f. o. állásra az intézet jelenleg X. f. o.-ban levő segédtisztje, Méri István, aki egyik legnagyobb ígérete a magyar régészetnek. Méri István megüresedő X. f. o. állására fényképésznek kinevezendő Molnár János, a Néprajzi Múzeum jelenlegi kisegítő szolgája. Ezen állások egyike sem jelent semmiféle új tehertételt az államnak, mert csupán az egyetemre menő tanárok felszabadult helyeit töltik be arra való kitűnő magyar kutatókkal.

Abban az esetben, ha Tamás Lajos ez év folyamán Budapestre távozna az Intézet éléről, úgy helyébe Kelemen Lajost kell kinevezni, mivel Kelemen Lajosnak megvan az állami fizetése, ismét helyreállítandó az adminisztratív ügyvezetői igazgatói állás, hogy Kelemen Lajost felmentse a sok szervezési teendőtől, s erre Szabó T. Attila* [*Az eredeti tervezetben is kijavítani!!] nevezendő ki.

Igen fontos lenne, ha a kultuszminiszter úr őnagyméltósága élve jogával megengedné, hogy a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészeti Kara a kereskedelmi iskolai jeles rendű érettségivel rendelkező s most rendkívüli hallgatóként beiratkozott Méri Istvánt az 1942–43. tanév II. félévétől kezdve rendes hallgatóként vegye fel. Ezáltal lehetővé válnék, hogy ez a kiváló szakember rendes félévei lehallgatása után doktorátust tegyen, s így a részére átminősítendő VIII. f. o. tudományos stallum ismét tudományossá minősíttessék.

Bár nem tartozik szigorúan véve a fenti tárgykörhöz, meg kell említeni az erdélyi magyar képzőművészet sorsát is. Ezen két módon lehetséges segíteni: l. a közönség nevelése és így vásárlókedvének fokozása; 2. a művészek nevelése.

Az állam ezek közül csak az 1. pontban említett dolgokban segíthet alapvetően, olyan módon, hogy Kolozsváron állíttassék fel a Szépművészeti Múzeum letéteként egy modern magyar művészeti múzeum, s ennek anyaga vándorkiállításként a nagyobb erdélyi városokba  is jusson el. Erre számtalan példa van már, a kezdeményezés ismét Roska dr.-tól függene, s így semmi remény nincsen arra, hogy a jelenlegi állapotban valami is történjék ezen a téren. A kiállítással kapcsolatos közönségnevelés, valamint az itt élő művészek komoly kritikával való nevelése már olyan feladat, amelynek teljesítését magunkra vállaljuk. Szükséges azonban, hogy ebből a munkából a nagy befolyással, de igen egészségtelen kritikával rendelkező helyi potentát, Vásárhelyi Ziegler Emil, amennyire lehetséges, kizárassék.

Meg kell említeni, hogy a románok egy modern román művészeti gyűjtemény felállításával és tervszerű gyarapításával ezen a téren is sokkal egészségesebb kezdeményezők voltak, mint mi. Igen jól beváltak a székelyföldi ösztöndíjak, ezek fenntartandók, és ha lehet, még növelendők, hogy fiatal művészeink megismerkedhessenek az itteni tájjal és néppel, s így észrevétlen szervességgel kapcsolódjanak bele a magyar életbe, s váljanak annak európai színvonalú kifejezői mellett a magyar tudatosodásban is fáklyahordozói.

[1942]

JEGYZETEK

1. Lelőhely: MTA Kt (Bp.) Ms 5558/23.

2. Tamás Lajos: Az Erdélyi Tudományos Intézet. In: Erdély magyar egyeteme. Kv., 1941. 409–416.

3. Sas Péter: Herepei János tudományszervezői munkássága a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban (1938–1944). Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2001. 1–2. 75–93.

4. Szabó T. Attila: Az erdélyi tudománypolitika kérdéséhez. Hitel 1940–1941. 2. 189.

5. Vö. Sas Péter: Erdélyi levelek Hóman Bálinthoz. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2001. 1-2. sz. 85–102. és Sas Péter: i. m. 89–92.

6. Kelemen Lajos levele Hóman Bálinthoz. (Kolozsvár, 1942. júl. 16.) Sas Péter: Erdélyi levelek Hóman Bálinthoz. 97.

7. Kelemen Lajos levele Hóman Bálinthoz. (Kolozsvár, 1941. dec. 29.) Uo. 95–96.

8. Buday Árpád: Dr. Pósta Béla emlékezete. Szeged, 1925. (Klny. a Dolgozatok a m. kir. Ferenc József Tudományegyetem Archaeologiai Intézetéből c. folyóirat első évfolyamából.)

9. Az elnevezést Buday Árpád hagyományozta az utókorra, mely a Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1916. évi I. füzetében megjelent Néhány szó római provinciális problémákról és Szórványos rómaikori emlékek Erdélyből című dolgozatai dedikációjában így olvasható: „A triásznak a Negyedik.” Buday-hagyaték (Bp.).

10. Munkásságáról lásd Sas Péter: Buday Árpád kolozsvári évei. In: Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kv., 2003. 487–509.

11. Hat melléklettel. (Kolozsvár, 1942. december 19.) MTA Kt (Bp.) Ms 4547/46.

12. Ferenczi Sándor egyetemi tanársegéd jelentése (Kolozsvár, 1941. február 25.). MTA Kt. (Bp.) Ms 4547/37. és Duka Péter jelentése (Kolozsvár, 1941. június 3.). MTA Kt. (Bp.) Ms 4547/40.

13. Ferenczi Sándor egyetemi tanársegéd jelentése. Lásd a 12. jegyzetet.

14. Roska Márton levele Hóman Bálinthoz. Sas Péter: Erdélyi levelek Hóman Bálinthoz. 99.

15. Tamás Lajos Hóman Bálinthoz (Kolozsvár, 1942. február 28.) Sas Péter: Erdélyi levelek Hóman Bálinthoz. 98.

16. Roska Márton levele a Kolozsvári Magyar Egyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karához. (Kolozsvár, 1945. március 29.) MTA Kt. (Bp.) Ms 4547/73.

17. Székely Zoltán ny. igazgató szíves közlése.

18. Lásd Sas Péter: Szabó T. Attila Herepei Jánoshoz írt levelei. Magyar Múzeum 1991. 1–4. 226–248.

19. Jelentés az [Erdélyi Múzeum-] Egyesület 1944. évi kiadványairól. (Kolozsvár, 1945. február 24.) MTA Kt. (Bp.) Ms 5558/28.

20. A magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem tanrendje az 1942–43. tanév első és második felére.  Kolozsvár 1942–1943; A magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem tanrendje az 1943–44. tanév első és második felére. Kolozsvár 1943–1944.

21. A magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem tanrendje az 1943–44. tanév első felére. Kolozsvár 1943. 33.

22. Debreczeni Lászlót behívták katonának, és csak 1948-ban keveredett haza a Donyec-medencében töltött szovjet hadifogságból.

23. 1927-ben, a kolozsvári Főtér északkeleti részén folyó földmunkálatok során Herepei János sírokat fedezett fel és leleteket mentett. 1943-ban nyílt lehetőség egy régészeti ásatás beindítására; a munkát László Gyula kezdte el, de lényegében Méri István folytatta. Lásd Kovalovszki Júlia: Ásatás a kolozsvári Főtéren, 1943. Új Erdélyi Múzeum 1990. 1–2. 202–222.

24. Az EME helyzete és teendői egy kiürítés elrendelésekor. Feljegyzés. (Kolozsvár, 1944. szeptember 2.) MTA Kt. (Bp.) Ms 4549/59.

25. Szabó T. Attila: Az Erdélyi Múzeum 1944. évi munkaterve. (Kolozsvár, 1944. febr. 15.) MTA Kt. (Bp.) Ms 5558/26.