(Részletek)

Helyzetek, törések, konfigurációk

„Intenzíven dolgozom álláspontom tisztázásán” – írja Nagy Imre vejéhez, Jánosi Ferenchez intézett egyik levelében. Alább pedig leszögezi: „Én egyetlen pillanatig sem tértem el a saját irányvonalamtól.”

Az utókor szerencséje, hogy – amint azt a Szekuritáté 1958. január 28-i jelentése megállapítja – „valamennyi jegyzetfüzete megvan”. Nagy Imre feje tele volt feljegyzésre szánt gondolatokkal. Minden eshetőségre állandóan magánál hordott egy kis noteszt. Tulajdonképpen már csak az eszméi maradtak meg a számára, az, amit gondolt, és amit érzett. Az idő kényszerítő nyomása alatt.

De vajon mi volt Nagy Imre irányvonala? Vajon milyen vonalra gondol, amikor ezt leírja: „Én egyetlen pillanatig sem tértem el a saját irányvonalamtól”? Annál is inkább, mivel eléggé kockázatos dolog ilyesmit kijelenteni a 20. században, melynek során megannyi „irányvonal” keresztezte egymást, némelyikük pedig éppenséggel halálossá merevedett. Különösen ha egy politikus szájából hangzik el ilyen kijelentés. Olyan politikus szájából, aki egy radikális társadalmi mozgalomnak kötelezte el magát, amelyben az eszmék és a valóság, az elmélet és a gyakorlat végső soron égbekiáltó ellentétbe került egymással. Miközben maga az elmélet is egy sor közhellyé silányult. Amiből nem maradt ki az érdek…

Kétségtelen, hogy Nagy Imre sem menekülhetett attól a sokféle nyomástól, torzítástól, érvénytelenítéstől, ami ezt a viszonyt jellemezte. Ellenkezőleg, magán viseli ennek a világnak minden bélyegét. A beteges öncenzúrától a parancsra gyakorolt önkritikáig, az elszegényített, már-már „kodifikált”, klisévé sekélyesített politikai és elméleti nyelvezetig, az igazság kimondásától való óvakodásig, egészen addig, hogy hagyja magát a bűnös idők hálójába keríteni…

Noha igaz, hogy az adott társadalmi körülmények egyáltalán nem kedveztek az egyénnek, nem magyarázhatunk mindent a „körülményekkel”. Hiszen a legtudatlanabb, legsajnálatraméltóbb, legszámkivetettebb, legvédtelenebb embernek is megvan olykor a lehetősége a menekülésre. Hogy megóvja a bensejében létező humánumot. Ami viszont azt jelenti, hogy gondolkodása, érzelmei által továbbra is tehet valamit ezért a világért. Az ember szövetségese maradhat. […]

A menekvést az jelentheti, hogy vállaljuk saját lépéseinket. Szükség esetén az önmagunktól való elszakadást. Saját személyünk, tudatunk és megvalósításaink által. A fejlődésről, a valamivé válásról van szó…

Vajon egyáltalán lehetséges-e ez, és milyen mértékig? Nagy Imre esetében élete és gondolkodása a mérce, merem állítani: rendkívül ellentmondásos történelmi és emberi dimenziói, amelyekkel megajándékozott bennünket. Példamutató ajándékozás…

Természetesen a legerősebb jellemet is meg lehet törni. Ha másként nem, élete megsemmisítésével. Bár ez utóbbi próbatétel, paradox módon, a személyiség „exponenciális” megmentéséhez vezethet, az idő és az utókor lelkiismerete által.

Most pedig állítsuk villanófénybe a fiatal Nagy Imrét: 1929-ben járunk, ő pedig vitában van a Kommunisták Magyarországi Pártjának titkárságával az aktuális politika kérdéseiről. De a hosszabb távú politika kérdéseiről is, különös tekintettel a magyar parasztság jövőjére. A nézetkülönbségek, frakciók nem mennek ritkaságszámba ez időben a nemzetközi munkásmozgalomban, beleértve a magyar munkásmozgalmat is (Land-ler–Kun-frakció). Itt azonban nem annyira Nagy Imre igazát kívánom kiemelni, mint inkább azokat a karaktervonásokat, amelyek már akkor színesítették egyéniségét. És amelyek az idő múltával egyre inkább kidomborodnak, hogy élete utolsó szakaszában egészében uralkodókká váljanak.

Először is Nagy Imre elutasítja a „felülről” érkező levelek hangnemét, azt, ahogyan az érveket megkerülik. E „stílussal” kapcsolatban elmondja, hogy megtudta, a heves viták tüzében Lenin nem éppen hízelgő széljegyzeteket vetett papírra egyik-másik vitázó kijelentései kapcsán: „ostobaság”, „agyalágyultság”, meg ilyeneket. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ezek a széljegyzetek csupán személyes használatra készültek.) Nagy Imre ehhez hozzáfűzi: „Úgy látszik, a titkárság átvette Lenintől ezt a szokást.” De hogy ugyanakkor kissé „megnyirbálja” saját merészségét, még hozzáteszi: „Quod licet Jovi, non licet bovi.” Mindenesetre eléggé keményen bírálja ezt a stílust mint az egymás iránti kölcsönös tiszteletlenség, sőt faragatlanság megnyilvánulását, mely főként fentről lefelé honosodott meg.

Ugyanakkor elutasítja a fanatizmust és a merev hozzáállást, amit elfogadhatatlannak tart a kérdések megvitatásában. Olyan tulajdonságok ezek, amelyek a későbbiekben az egész mozgalmat jellemezni fogják. Sőt a hullamerevség már a mozgalom végét fogja jelezni.

Megsejtve mintegy az élete során majdan elébe tornyosuló problémákat, leszögezi: „Nem elég csupán a felületen mozogni, amikor annyi tisztáznivaló vár ránk.” Miután már akkor opportunizmussal és defetizmussal vádolták, előre látta, milyen súlyos nehézségek várnak rá…

Mert rengeteg nehézség várt rá. Az önfeláldozásig elkötelezett, az ész és a józan értelem törvényeit semmibe vevő mozgalmi ember olyan mértékben válik a kortárs történelem tragikus hősévé, amilyen mértékben igyekszik „kiszakítani” magát kötelmei béklyójából. Próbálva természetes medrükbe visszaterelni az általa eszményinek tartott értékeket. De addig még természetesen hosszú út vezet, ha vele együtt akarjuk azt bejárni…

Noha nem áll szándékunkban életének pályaívét fölvázolni, el kell időznünk egy keveset Nagy Imre életrajzának egyik kevésbé ismert, de lényeges mozzanatánál, a Moszkvában töltött éveknél. Arról az időszakról van szó, amikor feltehetőleg a legnyomasztóbb súllyal nehezedtek reá a kérdések és a félelmek.

Az 1929–1940 közötti időszak fontos szegmentuma Nagy Imre életrajzának. Egyébként minden ember élete helyzetekből és szegmentumokból tevődik össze. Ezek igazából csak halála után állnak össze valamilyen konfigurációvá, akkor is egymást keresztező fejlődésvonalakkal, hihetetlen törésekkel tarkítva, de mindenképpen magukban hordozva az egész élet végső jelentését.

Először 1999-ben kerültek a kezembe bizonyos, kétesnek tűnő információk Nagy Imre moszkvai korszakáról. Akkor jelent meg ugyanis Szergo Berija Apám című könyve (Plon/Criterion Könyvkiadó). A könyv egyik lapalji jegyzetében az olvasható, hogy Nagy Imre, a Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja 1929-ben visszatér a Szovjetunióba, majd pedig „1933-ban (?) az NKVD ügynöke lesz”. Ugyanitt esik említés arról, hogy kizárták a pártból, és csak 1939-ben vették vissza. Vajon nem csupán sötét pletyka ez az egész?

Ezzel szemben Johanna Granville, a pittsburghi Carnegie Mellon University politikai tudományok professzora cikkében (amely Nagy Imre, aka „Volodya” – A dent in the Martyr’s Halo? – Nagy Imre, alias „Vologya”. Folt a mártír dicsfényén? címmel a Cold War International Projectben olvasható) bizonyos dokumentumokkal szembesíti az olvasót, amelyek hitelességét nem vonja kétségbe, sőt egyszersmind további, a jövőben előkerülő dokumentumokra irányítva a figyelmet tárgyalja ezeket.

A férfi, aki később, 1953 júliusa és 1955 márciusa között Magyarország miniszterelnöke lesz, aki már 1949-ben nyilvánosan helyteleníti a mezőgazdaság szövetkezetesítésének módozatát és az erőszakolt iparosítást, illetve a szocialista állam által elkövetett törvénytelenségeket stb., aki majd igazolva látja magát a Szovjetunió Kommunista Pártja 1956 februárjában megtartott XX. Kongresszusán elhangzott leleplezések által – „hiteles és tragikus hőssé” válik. Inkluzíve fiatalkori botlásai következtében is…

Az agrárpolitika szakembere és egyetemi tanára, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a nagy könyvbarát, a könyörtelen Rákosi-politikusok közé sodródott idealista, az, akit később jobboldali elhajlóként a pártból is kizártak, aki végigcsinálta az 1956-os magyar forradalmat, akit elraboltak és a romániai Snagovra száműztek, 1958-ban pedig kivégeztek, aki a szovjet blokkban elsőként nyitott utat a szabadabb reformoknak – a Granville-től idézett dokumentumok tanúsága szerint 1933 és 1941 között maga is belekerült a besúgás poklába.

Nem először és nem is utoljára lesz a moszkvai hatalmi játszmák áldozata.

De csupán áldozat volt? Johanna Granville cikkének nyomdokain haladva: három dokumentum került elő a KGB levéltárából. Dátum szerint pontosan 1989. június 16-án (Nagy Imre kivégzésének évfordulóján), egy pénteki napon, a KGB akkori főnöke egy „Nagy Imrének az NKVD-n belüli piszkos intrikáira” vonatkozó levelet adott át Gorbacsovnak. A cél nagyon is átlátszó volt. Megzavarni a Nagy Imre rehabilitálásáért indított megmozdulást Budapesten és a magyarországi reformtörekvéseket. A dokumentumnak porrá kellett volna zúznia Nagy Imre alakját, megkérdőjeleznie helyét a kortárs történelemben, voltaképpen az egész általa képviselt politikai irányzat jelentőségét.

Mi lett a sorsa az előkerült dokumentumoknak? Gorbacsov tájékoztatja az MSZMP vezetőségét, amely úgy dönt, hogy az iratokat nem kell közreadni. A KGB főnökének Gorbacsovhoz intézett bizalmas levelét – mondja Johanna Granville – csak 1993-ban közölte a Stampa című olasz lap. Hogy egy hónap múlva, a Népszabadságnak adott interjújában, Grósz Károly megerősítse a dokumentumok hitelességét. Tudniillik azt, hogy Nagy Imre 1930-tól az ötvenes évek elejéig jelentéseket küldött elvtársairól a szovjet titkosszolgálatnak. […]

Mi volt az ára annak, hogy az egymást érő letartóztatások és kivégzések évtizedében Nagy Imre együttműködött az NKVD-vel, sohasem fogjuk megtudni. A tények azonban tények maradnak, a dokumentumok pedig konkrétságukkal beszélnek.

Az tehát, hogy miért és hogyan lett Nagy Imre informátor, nyitott kérdés marad. Személyes meggyőződésből? Mert ezáltal nagyobb biztonságban érezte magát az akkori nappalok és éjszakák bizonytalanságában? Mivelhogy külföldi volt, és a külföldiek gyanúsak voltak, gyanúsabbak, mint a hazaiak? Vagy mivel a körülötte lévők sorra eltűntek, és emiatt félni kezdett? Mert többet tudott, mint mások? Vagy – és ez a fő kérdés – menteni akarta az életét? Megannyi, a jövő egére felvetülő kérdés. És alighanem örökre az is marad.

Lukács György mondja azokról az időkről: az embernek „szerencséje” kellett legyen ahhoz, hogy megússza. Olyan „események” követték egymást, amelyek közt ügyesen kellett lavírozni… Persze nem mindegy, hogy miképpen. Nagy Imre így „védekezett”.

Johanna Granville minden irónia nélkül jegyzi meg, hogy az NKVD-vel való kapcsolat „a tekintély és a szavahihetőség” jele volt.

Ám bármennyire is bonyolultak voltak ennek az időszaknak az útvesztői, és függetlenül attól, hogy mi játszódott le Nagy Imre tudatában, függetlenül későbbi jellemfejlődésétől, életének ez a vonatkozása legalábbis sebezhető marad. Johanna Granville-lel együtt, egyelőre tudományos óvatosságból és az erkölcsi feddhetetlenség okán, hangtompítót kell használnunk a jövőben esetleg felbukkanó dokumentumokra várva. Egy dolog azonban bizonyos: Nagy Imre Granville által tétovának tartott politikai és személyes tevékenysége nem korlátozható arra a hosszú évtizedre, amely bizonyos irányt szabott a „létező szocializmusnak”. De kitörölni sem lehet Nagy Imre életéből…

Figyelemre méltó tény, hogy Nagy Imre meghaladta önmagát. Ahogyan Granville mondja: „hűségével és azáltal, hogy a barikádnak ugyanazon az oldalán harcolt, mint 1956 októberének felkelői”, a következetes demokrácia embere lett. De nem csupán önmagát haladta meg, hanem saját lehetőségeit is. Azokat a hírhedt „körülményeket”.

És mindenekfelett: volt bátorsága túllépni egész kora manicheizmusán. Ott kereste a jót, ahol megtalálhatta. Tekintve, hogy minden politikai és katonai konglomerátum súlya agyonnyomja az embert.

Saját korán messze túlmutató magatartás ez, miközben az emberi, társadalmi és személyes méltóság ismét értékké lehetett számára. Maga az élet vált értékké. Gondolkodása és politikája által. Vajon milyen árat fizetett e letisztult magatartásért?

Végtére is túl távoli célokat követett? Tanú rá a történelem. Akkortól máig. Próbálkozása haszontalannak bizonyult? Bizonyos értelemben, azonnali hatását tekintve talán igen. De teljes bizonyossággal ezt sem jelenthetjük ki.

Megtartva a mértéket, tehát a különbségeket: a maga idején Giordano Bruno tette is haszontalannak, hiábavalónak tűnhetett…

[…]

Snagovon

A szigorú, bár a korabeli Romániában „luxus” fogva tartásnak tekinthető őrizetben Snagovon írt, mintegy ötszáz oldalt (kétrét hajtott ívpapírt) kitevő feljegyzések a maximális feszültség légkörében készültek.

Az „áruló” minden oldalról elárulva érzi magát. Teljesen elszigetelték. Deportált társairól semmit sem tud, sem azt, hogy mi történik velük, sem azt, hogy mit gondolnak. Az elszigeteltségnek ebben a nyomasztó légkörében, amely önmagában is a nyomásgyakorlás egyik módozata volt.

Nagy Imre a remény és a komor jövőkép között ingázik, amiből nincs kizárva a halálra ítélés lehetősége sem. Mégis mindenekelőtt Magyarország sorsa foglalkoztatja, a forradalmi lépések és ezek eszmei és politikai következményei.

Ott, Snagovon a deportáltak idejük legnagyobb részében, alighanem álmukban is, megvitatják a lejátszódott eseményeket és azok okait. Ugyanakkor gyökeret ver közöttük a gyanú is. Mégpedig nem alaptalanul, hiszen némelyek közülük „elszakadnak”, más hajóra szállnak, megtagadják saját korábbi tetteiket és nézeteiket. Magát Nagy Imrét is.

A fogva tartottak lelkiállapota a bizonytalanságságérzet súlya alatt egyre feszültebbé válik. Nő a nyomás is, amely a román párt és annak képviselői (Walter Roman, Nicolae Goldberger, Ardeleanu és Vas Gizella) szándéka szerint bomlasztó hatású akar lenni. Mindezt a román Szekuritáté által gyakorolt nyomás tetőzi. És nem szabad megfeledkeznünk a magyar pártvezetés közvetlen vagy közvetett nyomásáról sem (Kállai és nem csupán ő). Az ideológiai és politikai nyomás különböző formáiról van szó, amelyek célja a „megpuhítás”, az álláspontok módosítása, egészen a gyökeres megváltoztatásig. Ezt igyekeztek és részben sikerült is megvalósítani a csoport megosztása által. Ilyen helyzetben, a megosztás és az általános gyanúsítgatás erjesztő hatására, eluralkodott a kollektív és egyéni hisztéria állapota.

De mit nem adna Nagy Imre azért, ha legalább elbeszélgethetne társaival, eszmecserét folytathatna velük, és ily módon valamit megtudhatna tőlük… Ugyanis mind a román, mind a magyar hivatalos személyek egyre hosszabb időszakokra teljesen „eltűnnek”. Még ezt a fajta abszolút magára hagyást is a baljóslatú nyomásgyakorlás egyik eszközeként alkalmazták.

Ilyen körülmények között egyedüli társa a Feljegyzések, az elmélkedés. Valamint a felesége is. Az egyedüli személy, akivel megoszthatja gondolatait, aggodalmait, kételyeit.

Kézírása szabályos: apró, egyforma betűket ró a papírra. A betűk, akárcsak gondolatai, tisztán sorjáznak. Úgy ír, mint akinek már semmi veszítenivalója. Saját maga számára akarja tisztázni a dolgokat, öncenzúra nélkül. Valamiféleképpen persze az utókor számára is…

És közben egyre indulatosabb, egyre szigorúbb a sztálinizmusnak nevezett lecsúszott rendszer által „elkövetett történelmi bűnökkel szemben”. Ugyanakkor Gomulkához, Gheorghiu-Dejhez, Togliattihoz, Kádárhoz, Titóhoz címzett leveleket fogalmaz, még mindig remélve, hogy össze fog ülni egy nemzetközi bizottság, amely részrehajlás nélkül megvizsgálja a történteket, vagyis a tényeket.

Ezek a levelek az igazságérzet és az egyre halványuló remények kifejezései. Mindazonáltal Nagy Imrét a komor jövő rémképei gyötörték. Egyik napon ezt mondta feleségének: „Le fognak tartóztatni, és felakasztanak.”

A Snagovi feljegyzések 1956. október 23-tól 1956. november 4-ig, a csoportnak a jugoszláv nagykövetségre való meneküléséig követik nyomon az eseményeket. A szovjet hadsereg második budapesti beavatkozásának pillanatáig. Egyként vonatkoznak mind az események előzményeire, mind pedig a következményekre.

Egyszersmind utalnak a jugoszláv nagykövetségen töltött időre, beszámolnak a csoport elrablásáról és Romániába, Snagovra való szállításáról. A számukra ismeretlenbe vezető útról.

Az októberi események elemzése kapcsán Nagy Imre Feljegyzései a szocializmusról vallott két nézetet állítanak szembe egymással. Tulajdonképpen a beadványaiba foglalt nézeteit fejti ki újra Nagy oly módon, hogy azok találkoznak a magyarországi népi megmozdulás követeléseivel.

Az elemzés során ismét megvizsgálja a demokrácia eszméjét, belső logikáját, és arra a következtetésre jut, hogy a demokrácia mint rendszer összeegyeztethetetlen a pártállam, az egypártrendszer által bevezetett korlátozásokkal, szükség van tehát koalíciós kormányra mint a demokrácia gyakorlati, intézményesített kifejezésére hatalmi szinten. Ebben a gondolatmenetben különleges fontosságot tulajdonít a Népfrontnak, amely mint a civil társadalom egyik formája keretet biztosít az ellenzéki kritika megnyilvánulásának, és biztosítja az állami kereteken kívüli részvételt a társadalom dolgainak intézésében. Nem zárja ki a demokrácia egyes konkrét formáit sem, amelyek különleges és egymástól eltérő érdekeket fejeznek ki, megkönnyítve az élénk, közvetlen társadalmi részvételt. Ilyen értelemben sokra értékelte az események alatt spontán módon alakult munkástanácsokat.

A Feljegyzésekben ismételten taglalja az állam és a párt átszervezéséhez fűződő problémákat, beleértve azt is, hogy az állambiztonsági szervek az őket megillető helyre kerüljenek, és így kizárt legyen annak a lehetősége, hogy vak engedelmességre kényszerítsék és terrorizálják a lakosságot, elnyomják és lezüllesszék a parasztságot és az értelmiségieket, végső soron demoralizálják az egész társadalmat.

Nagy ismét fölveti azt a problémát, miszerint a magyar gazdaság fejlesztését a saját lehetőségekre kell alapozni és nem a rákényszerített uniformizáló modell szerint véghezvinni. Elutasítja a túlzott iparosítást, aminek Magyarország nem képes eleget tenni, hasonlóképpen a mezőgazdaság erőszakos szövetkezetesítését, amely önkényes intézkedéseivel traumatizálja a parasztságot.

Egyszersmind elítéli a szellemi, kulturális életbe való beavatkozást, ennek irányítását, az értelmiség egy részének megalázását, sőt korrumpálását, ami által voltaképpen az egész társadalmat lefejezik.

A tanügyet a szabad és korszerű oktatás megvalósításaként fogja fel, amely a művelődési hagyományok szellemében, beleértve a nemzeti hagyományokat is, azt a célt szolgálja, hogy mindazokat a társadalmi osztályokat, amelyek korábban ki voltak szolgáltatva a történelmi igazságtalanságoknak, a magasabb rendű humánum színvonalára emelje. Ahogyan egy mai kortársunk mondaná szerencsés kifejezést használva: „elitnevelést” kívánt biztosítani mindenki számára.

Noha elismeri, hogy 1945-ben a szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot a belső fasizmus és a német nácizmus alól, a Feljegyzésekben minden ország számára jogegyenlőséget követel a nemzetközi kapcsolatokban (bandungi elvek). Ebből kiindulva nem riad vissza a Szovjetuniónak a többi országhoz való viszonyát gyarmatosításnak minősíteni. Sztálin halála után létfontosságúnak tekinti megszabadulni e viszony béklyóitól.

Az 1956-os események olyan társadalmi-történelmi szakasz meghaladását célozták, amelyben a politikai, társadalmi és erkölcsi feszültségek a végső határig fokozódtak, Nagy Imre pedig úgy igyekezett megfelelni ezeknek az elvárásoknak, hogy olyan világot igényelt, amelyben az embereknek többé nem a félelem jegyében kell élniük.

Nagy Imre kritikai megnyilatkozása várható volt, mégis mintha az égből pottyant volna. De mindenképpen azt igazolta, hogy valami másra van szükség. Ily módon a történelmi szorongások miatt inkább csak gondolatban vagy csupán konspiratíve kifejezett kritikák most „hivatalosan jóváhagyott” formát nyertek, amiket Nagy Imre mások előtt mondott el többé vagy kevésbé hivatalos elemzések formájában. Hivatalos formában, mivel mindent rendkívül komolyan vett.

1956-ban, a tömegfelkelés, a tömegek haragjának, a korántsem teljesen „tiszta” forradalom feltételei között (hiszen szocializmusellenes, fasizáló elemek is felbukkantak) ugyanazok a problémák merültek fel, mint amelyek Nagy Imre 1953-as programjának is részei voltak. És elsősorban azok, amelyekről 1955 tavaszától 1956 nyaráig gondolkodott. Mindenképpen említést kell tennünk itt bizonyos elvi koherenciáról, ahogyan a politikai kérdéseket vizsgálta.

Így politikájának változatlan alkotóelemeként visszatér a nemzeti függetlenség, a Szovjetuniónak, általában a nagyhatalmaknak való alávetettségből kívánt kitörés, a hidegháború „tűzvonalából” való kivonulás, szövetség az el nem kötelezett szocialista vagy nem szocialista kis nemzetekkel, elsősorban az övezetbeli szomszédos országokkal.

A jövőre nézve, amelyért már most, a jelenben dolgozni kell, a balkáni népek konföderációját javasolja. A kérdés kulcsa e népek gazdasági, politikai közelségében, de kulturális közelségében is keresendő, a teljes demokrácia jegyében. Ezzel mintegy szervesen összeköti a mély jelentést hordozó, komoly, abban az időben nem véletlenül alábecsült patriotizmust egy reális nemzetköziséggel. Amely a népek és kultúrák megannyi közös értékét fejezi ki. Tehát nem elszigetelődés, hanem közeledés. Ami bárminemű alárendeltséget kizár. Hogy ekképpen lehessen az emberi horizontok felé előrehaladni.

Egy ilyen politikai elgondolás magától értetődően a párt- és államvezetés leváltását feltételezi. Nagy Imre számára ez a „megújulás” a változás elemi, elvi feltétele volt. Mindazonáltal az 1956-os októberi események forgatagában Nagy Imre mindegyre lemaradt önmagától, késlekedett. Ahelyett, hogy már kezdettől fogva rászánta volna magát egy radikális lépésre, beleegyezett, hogy a pártvezetésben Rákosi Mátyást… Gerő Ernő váltsa fel. Csakhogy Gerő, ahogyan valaki plasztikusan megfogalmazta, „a rákosizmust jelentette Rákosi nélkül”. Nagy Imre pedig jól tudta, hogy Gerő megrögzött sztálinista.

Nagy Imre haragja, mi több, gyűlölete a teljes eltorzulás felé haladó „szocialista” rendszer iránt nem pusztán meggyőződésből, hanem egész élettapasztalatából fakadt. Olyan emberi és politikai tapasztalat volt ez, amely pozitíven alakította személyiségét, de torzított is rajta. Utána lassú, de folyamatos eszmélés következett, amelynek során nem csupán átmodellálta önmagát, de praktikusan is cselekedett. Ez pedig életébe került. […]

Románia

Románia viszonyulása a magyarországi eseményekhez, a forradalom vezetőihez egészen sajátlagos. Gheorghiu-Dej személyesen közbelép, beavatkozik a budapesti nagykövetség útján. Többé-kevésbé hivatalos üzenetvivői révén. És nyilván a megfelelő szakminisztériumokon keresztül. Az események idején Budapesten tartózkodó román íróküldöttség útján. Teljes mellszélességgel beavatkozik a snagovi tartózkodás alatt is, figyelemmel kíséri a deportáltak lelkiállapotát, mindenekelőtt a Nagy Imréét, de a csoport minden tagjáét is.

A „vendégül látás”, amelyet a csoport elrablásakor ajánlottak fel, miután az elhagyta a jugoszláv követséget, a Dej és Hruscsov közötti egyezség eredménye volt, és természetesen egyetértett vele Kádár is, aki korábban Münichhel együtt dezertált Nagy Imre csapatából. Közvetlenül a Kádár-kormány 1956. november 7-ét követő berendezkedése után Dej Budapestre látogat, és a Román Munkáspárt áldását adja az új kormányra. Annak ellenére, hogy Nagy Imre nem mondott le.

A román–magyar megállapodásnak megfelelően a jugoszláv követségre menekült csoport tagjait – noha biztosítékot kaptak, hogy szabadon hazatérhetnek lakásaikra – letartóztatják, és szovjet páncélos járműveken egy katonai iskolába viszik. Innen szállítják őket másnap, két szovjet katonai repülőgépen, melynek úticélja számukra ismeretlen, Romániába, Snagovra.

Itt a román párt- és állami szervek képviseletében Emil Bodnăraş és Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) fogadja őket, és elbeszélgetnek Nagy Imrével meg a csoport többi, vezető beosztású tagjával. Az első napokban kirándulást szerveznek számukra a Prahova völgyébe, majd az otopeni-i kórházba utalják be őket kivizsgálásra és egészségük helyreállítása végett. És ezzel a deportáltak „luxusfogadtatásának” vége. Valamennyi illúzió szertefoszlik.

Következik a kegyetlen elszigeteltség. Mindenekelőtt Nagy, Losonczy és Donáth részére. Elszigeteltségük speciális, mert nem csupán egymástól választják el őket, hanem a „nagy csoporttól”, a többi fogva tartottól és ezek családtagjaitól is. Következik a szigorú őrizet, a kemény rendszabályok bevezetése, beleértve a mozgáskorlátozást is, bizonyos, egyre szűkebbre vont körlettől eltekintve. Hírek, információk a lehető legminimálisabbra csökkentve.

Alkalmazták továbbá velük szemben a nyomásgyakorlás legkülönfélébb praktikáit. Próbálták demoralizálni s szembeállítani őket egymással. Ami egyeseknél sikerrel is járt. Szántó Zoltán és Vas Zoltán esetében. Ők ketten az események idején tagjai voltak Nagy Imre csapatának, de nem tudjuk, részvételük milyen mértékben tulajdonítható „szubjektív” szempontjaiknak, az elszenvedett sérelmeknek és igazságtalanságoknak, és mennyire épült elvi, felfogásbeli alapokra.

A többiek a stresszkeltő „megbeszélések”, a lelki nyomás, a korrumpálási kísérletek, a feszült idegállapot, sőt éppen hisztéria ellenére csodálatosan helytálltak. Legtöbbjük megvédve igazát.

A román párt- és állami szervek reagálása a magyarországi eseményekre mindenekelőtt a rettegést fejezte ki. A forradalom továbbterjedésétől való rettegést. Nehogy a pártban vagy a pártvezetés soraiban, de a lakosság szélesebb köreiben is antisztálinista, demokratikus nézetek, állásfoglalások kristályosodjanak ki.

Természetesen mindezek hátterében a megszorítások álltak, az ideológiai, kulturális és politikai nyitástól való elhatárolódás. A gondolkodás- és politikai mentalitásbeli merevség, a fennálló helyzethez való görcsös ragaszkodás. A román pártvezetők ugyanis képtelenek voltak felvetni és végiggondolni a rendszer valós kérdéseit. Legalább olyan mértékben, ahogyan azok Hruscsovnak a XX. Kongresszuson előterjesztett jelentésében kirajzolódtak.

A politikai és ideológiai merevség gyökere a párt abszurditásig érvényesített, úgynevezett tévedhetetlensége. Hibát csak mások követhetnek el. Így „védelmezzük” „pártunk politikáját”. Így marad érintetlen a hatalom.

Ahogyan Rákosi reagált a Szovjetunió Kommunista Pártjának XIX. és XX. Kongresszusára, ugyanúgy viselkedett most Dej is. Álságos módon azt állítva, hogy „nem rólunk van szó, minket ezek nem érintenek! Mi ezeket a problémákat már rég megoldottuk!” A román közvéleményt még csak nem is tájékoztatták. Csupán a pártaktíva zárt ülésein hangzottak el szűkszavú tájékoztatók. A Hruscsov-jelentést pedig titokban terjesztették, úgy, hogy külföldről hozták be.

Romániának a fennálló állapotokat védő, a valódi reformokat elutasító belpolitikája igen sokrétű volt: az országhatárok biztosításától (lezárásától), a hadsereg és az állambiztonsági szervek, a bíróságok átszervezésétől, különös tekintettel a nemzetiségek lakta „érzékeny övezetekre”, el egészen az egyetemi központokra, általában az ifjúságra, a munkásközpontokra irányuló fokozott figyelésig sok mindenre kiterjedt. Ez az ellenőrzés mellett megfélemlítést is jelentett, amihez hozzátartoztak a mindenfajta zaklatások, a masszív letartóztatások, a perek, a sok évre terjedő súlyos börtönbüntetések. Nem maradtak ki ebből a falvak sem. De nem maradtak ki mindenekelőtt a bukaresti, iaşi-i, kolozsvári és temesvári egyetemi központok.

Másfelől pártkörlevelek hívják fel a figyelmet arra, hogy nem kell túl nagy lármát csapni e politikai akciók körül. Meg kellett őrizni a nyugalom látszatát. Mintha nálunk nem történt volna semmi.

Mindezzel párhuzamosan, de ugyanazon okokból, leeresztették a valóságot álcázó „demokratikus politika” ködfüggönyét. Vigaszintézkedések apró csomagocskáiról volt szó. Preventív politikáról a folyamatban lévő események súlyával szemben. Vagy azok rosszat sejtető hazai visszhangjával szemben.

A deportálásból hazatérő szászoknak visszaadják a lakásaikat. Tervbe veszik a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem új épületének felépítését. Szintúgy tervezik, hogy új épületet kap a kolozsvári Állami Magyar Színház. Javaslat születik új magyar és német lapok megjelentetésére. A falvakon megszüntetik a kötelező „terménykvóta” beszolgáltatását stb.

Voltaképpen egy kétségbeesett politikai játszmáról van szó. A cél a sztálinista politikai koordináták megtartása, a reális és mélyreható demokratizálás elutasítása. Ugyanakkor ezek a figyelemre méltó perfídiával megtett politikai sakklépések pompásan kiaknázzák a hazai magyarság kívánságait, aminek persze a magyar forradalom leveréséhez való hozzájárulás az ára.

Románia jelentős hasznot húz mindkettőből: a szovjet csapatokat még 1959-ben kivonják az ország területéről. Ezzel szemben Magyarországon erre csak harminc évvel később kerül sor. Pár év múlva a szovjet tanácsadókat is hazahívják Romániából. Miközben Magyarországon a függetlenségre való törekvést, a szovjet csapatok és tanácsadók kivonását stb. egyenesen ellenforradalmi megnyilvánulásnak bélyegzik.

E politikai húzások természetesen javára szolgáltak Romániának. De felmerül a kérdés: honnan ered ez a kettős bánásmód? A beleegyezés az egyik és brutális elutasítás a másik oldalon. Nyilvánvaló, hogy egyfajta cserekereskedelmi megállapodásról volt szó a barikád ugyanazon oldalán álló felek között.

Köteteket lehetne összeírni a Szovjetunió és Románia közötti kompromisszumokról, amelyek azt a célt követték, hogy leverjék a nem egészen „tiszta” (maga Nagy Imre is elismerte konzervatív és ellenforradalmi elemek jelenlétét) magyar forradalmat, amely azonban lényegét tekintve elsősorban antisztálinista és demokratikus forradalom volt. Ebből a meggyőződéses sztálinizmus alapján kötött szövetségből mind Románia, mind pedig a Szovjetunió alaposan profitált, végső soron a demokrácia rovására. Saját országuk demokratizálódásának a kárára.

A Román Munkáspárt szempontjából az említett sakklépések tökéletesen beváltak. Nem kellett változtatnia semmit a politikáján. Viszont elnyerte azt, amiről addig álmodni sem mert. Minden harc nélkül… Hatékony politika volt ez. Véghetetlenül ördögi és teljes mértékben immorális. A Szovjetunió pedig a szomszéd kezét is felhasználja, hogy kikaparja a gesztenyét a forró parázsból. És azt is meg kell mondani, hogy ezáltal Dej egész életére biztosította magának a hatalmat: apró kompromisszumokat tett, de közben erős kézzel irányította az adott sztálinista keretben folytatott játszmát.

Gheorghiu-Dej politikai öröksége nem választható el a Ceauşescu-diktatúrától. És Ceauşescu diktatúrája sem 1956-tól. Románia következő évtizedeit tekintve sok minden magyarázható az 1956 és 1958 közötti román politikával. Néhány máig félrevezető látszat ellenére.

Bizonyos időpontig Ceauşescu sokak számára valóban demokratikus szándékú reformernek tűnhetett. Akkor azonban „elment az esze”… 1965-ös uralomra jutásakor elvégzi „a múlt demokratikus kritikáját”. Elítéli a Szekuritáté és az állam egymásba fonódását, a koncepciós pereket (Pătrăşcanu), és a szovjet gyámsággal szakító politikát kezdeményez. A nemzeti függetlenség megszerzése ennek a harcnak a legfőbb célkitűzése lesz, amelyről nem mond le. Ez egyébként teljességgel jogos és demokratikus követelmény. Gesztusát az egész ország és a Nyugat is hangos tetszésnyilvánítással fogadja (amit ő a végletekig kihasznál – a román nép érdekeinek kárára).

Csakhogy az ily módon kivívott nemzeti függetlenségnek is egyedül az „ő” politikai függetlenségét kellett szolgálnia. Végső soron a saját, mélyen autokratikus, egyre diktatórikusabb, aljasul szeszélyes politikai vonalát. És szó sem lehetett arról, hogy az ország demokratizálódásának az eszköze legyen. E politika által Ceauşescu egy számára és eljövendő politikája számára rendkívül fontos ütőkártya birtokába jutott. A román nép szemében is nyertes lett. Az egész nép szemében, amely az ő politikai gesztusaival táplálta saját reményeit.

A társadalmi és nemzeti vonalon kezdeményezett demokratikus nyitásból, az értelmiség és a nemzetiségek iránti gesztusaiból, az irodalommal, tudománnyal, művelődési intézményekkel kapcsolatos ígéreteiből – ezeknek az ígéreteknek azokban az években volt is némi társadalmi-kulturális hozadéka – jelentős politikai tőkét kovácsolt a maga számára. Ily módon, megtévesztő türelemről téve tanúbizonyságot, alaposan előkészítette a talajt személyi hatalma kiteljesítéséhez, miközben egy autarkikus gazdaságpolitika szakadékába taszította az országot, kimondhatatlan szenvedéseket okozva a népnek, amiről azonban nem volt szabad beszélni. Olyan diktatúrát vezetett be, amely semmilyen külső beavatkozást nem tűrt el, de mivel szembeszegült a Szovjetunióval, a Nyugat jó szemmel nézte. Az országon belüli diktatúrát azt a látszatot keltve erősítette meg, hogy teljesítette a nép függetlenségi óhaját, de tulajdonképpen okkult szövetséget kötött a régi és az új nacionalista erőkkel. Persze mindezt a szocializmus nevében, mégpedig úgy, hogy minden társadalmi vagy nemzeti „nyitás” a lényegét tekintve nagyon is kemény, sajátságosan primitív kútfőkből táplálkozó „nacio-nál(ista) szocializmus” megerősítését szolgálta.

Ily módon a magyarországi eseményeket a végsőkig kihasználták a romániai sztálinista terepen. A megszerzett függetlenséget társadalmi síkon átalakították a diktatúrának totálisan alárendelt függőséggé.

Dej széljegyzetei

Nagy Imre levelein, román és magyar beszélgető társaival, illetve feleségével folytatott párbeszédeinek lehallgatási jegyzőkönyvein jelennek meg. A megjegyzések azon frissiben íródtak, ahogyan olvasás közben, az azonnali benyomások hatására kikívánkoztak. Dej folyamatosan csalódik elvárásaiban, hiúságát sérti, ha azt látja, hogy ideológiailag nem tudja maga alá gyűrni Nagy Imrét, és diadalmaskodik, amikor fáradtabbnak, legalábbis stilárisan engedékenyebbnek érzi. Hangneme végig azé az emberé, aki magas lovon érzi magát. Aki vitathatatlanul ura a helyzetnek. Aki előtt egy legyőzött, menekvés nélküli ember áll, de aki váratlanul meglepte őt, és „nagy rosszat” tett neki. Rosszat, amely alkalmasint még nagyobb lehetett volna… valóságos rémálom: a hatalom elvesztése.

A széljegyzetek egyszersmind Dej egyfajta őszinte meggyőződéséről is vallanak. Dej hitt a többi vezetővel foganatosított döntések és intézkedések helyességében. Másfelől úgy érezte, magasan a többi vezető fölött áll, a hazaiak fölött pedig mindenképpen. Állhatatossága, ahogyan a végsőkig menően, a kétség leghalványabb jele nélkül, pillanatig sem habozva elítélt abszolút mindent, ami Budapesten történik, kőkemény meggyőződésére utal… Innen ered szigorúsága is, ahogyan az események szereplőit elmarasztalja.

Mindent fekete-fehéren ítél meg. Pofonegyszerűen: „Aki nincs velünk, az ellenünk van.” A legcsekélyebb politikai aggály, csöppnyi ideológiai kétely nélkül. Olyan terület volt ez, ahol az erkölcsnek nem jutott hely. Mivelhogy nem fértek el benne az emberi sorsok sem. Nem létezett emberi együttérzés, hiszen egy olyan közösségért folytatott harc, amelyből ki van zárva az egyén, az ember, az árnyalt emberi sors, puszta jelszó, szubsztancia nélküli absztrakció marad. A politikában többnyire nincs helye az együttérzésnek, a „humanista” absztrakciókból kiürül a konkrét történelmi szenzibilitás, ami úgymond fölment bárminemű lelkiismeret-furdalás alól. Olyan ez, mint valami politikai jó magaviseleti bizonyítvány.

Márpedig éppen ez a lényeg és látszat közötti, a marxista ideológiát, de gyakorlatot is feszültté tevő összeférhetetlenség teszi lehetővé a cinizmus megjelenését. Olyan alapállás ez, amely az arroganciáig menő felsőbbségtudatot ad a vezetőknek. Mivelhogy a maguk részéről kizártnak tartják a tévedés lehetőségét. Azt, hogy esetükben is érvényesülhetnek az emberi, történelmi korlátok.

Valóban, ez a légüres tér és az együttérzés teljes hiánya adja azt a keveréket, amely felfokozza a cinizmust, és ami Dej széljegyzeteire is jellemző. Miután Nagy Imrét mint ellenfelet legyőzve látta, a győztes fennhéjázásában – bármennyire is múlékony érzés ez – szikrányi részvétet sem engedett meg magának, egyetlen pillanatig sem hagyta abba a diadalmaskodást.

A Feljegyzések egyik emlékezetes oldala hiteles tanúja lehet a „kétféle felfogásnak”. Kétféle gondolkodásmód, politikai érzékenység szembesül itt egymással. Homlokegyenest szemben álló társadalmi nézetek feszülnek egymásnak. Megközelítési módok, ellentmondó stílusok. Amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Mindezek felett összecsap a legyőzött (Nagy Imre) saját igazába vetett hite és a győztes (Dej) elvakultan diadalmaskodó arroganciája.

Amikor Nagy, hogy ismételten leszögezhesse álláspontját, további információkat kér a börtönön kívül történtekről, Dej odafirkantja: „Hát igen, egyszer már leszögezted az álláspontodat, most fordítasz a lemezen.”

Amikor Nagy „a tényekre támaszkodó” kritikai elemzést követel, mivelhogy az e módszertől való bármilyen eltérés „súlyos hibákhoz vezet”, Dej odaveti: „Még ő tart leckét nekünk!”

Amikor Nagy megígéri, hogy a tárgyilagos elemzés nyomán esetleg beismeri, ami beismerhető, Dejnek az az érzése támad, hogy rést fedezett fel, és ezt írja a lapszélre: „Nagyon érdekes! Kilencvenfokos fordulat.”

Amikor pedig Nagy a szovjetekkel kötött 1956. október 30-i megállapodásról kiadott nyilatkozatot kommentálja – a megállapodástól azt várta, hogy a szovjet csapatok Magyarországról való kivonása ígéretből ténnyé váljon –, Dej mintegy leleplezően jegyzi meg a lap szélén: „Micsoda képmutatás… Erről mintha másképp nyilatkoztál volna…”

Az árulással, ellenforradalmi tettekkel vádolt Nagy ezeket jegyzi fel: „Amennyiben úgy hoztak rám vonatkozó döntéseket, hogy magam jelen sem voltam, akkor ezt az eljárást nem tartom helyénvalónak… És kérnem kell ügyem felülvizsgálását.” Világos, hogy úgy viselkedik, ahogyan jogállamban szokás. Dej azonban gúnyt űz Nagy Imre kijelentéséből és látásmódjából: „Már nem vagy vehemens és pimasz.” A „pimasz” szót aláhúzza.

Az 1953-as eseményekre utalva (amikor miniszterelnökké nevezték ki, hogy 1955 márciusában, a sztálinista erők hatalomba való visszatérésekor leváltsák és kizárják a pártból) Nagy ezt írja: „Én voltam az egyedüli, aki exponáltam magam, és a végsőkig harcoltam a párt- és népellenes pártvezetés és politika ellen.” Mire Dej: „Azokért az eseményekért nagymértékben te vagy a felelős.” Kicsivel lennebb pedig hozzáteszi: „Petőfi Kör, ifjúság, értelmiségiek, szervezett ellenállás, az eredményt ismerjük.”

Nagy Imre így vall: „Amiként a múltban sem voltam, most sem vagyok áruló, és ahogyan a múltban sem, úgy jelenleg sem fogja megállni a helyét ez az undorító állítás.” Dej széljegyzete: „Hűségnyilatkozat.” Ki iránt? Dej semmit sem ért meg Nagy Imre lelkiállapotából és erkölcsi tartásából.

Adott pillanatban, előre látva a lehetséges jövőt, vagyis hogy hamarosan elítélik és kivégzik, Nagy így kiált fel: „Tartóztassanak le, és akasszanak fel!” Dej, mint akinek nincsenek kétségei eziránt, mint aki mindent tud, a lapszélre jegyzi: „Érzed, ugye, mi vár rád?”

Vagyis? Játék az élettel és a halállal. Annyi bizonyos, hogy a győztes a végső kifejlet előtti pillanatban sem rejtette véka alá kegyetlenségét. Lelkiismerete még csak meg sem rezdült…

Nagy Imre abban reménykedett, hogy a kommunista mozgalom demokratizálódó szárnyának legalább egy része – azok a személyiségek, akik valamennyit is megértettek az eseményekből – hallatni fogja a szavát, ha arra, hogy védőfalat emeljen köréje, már nem is lesz képes. Levelei bizonyságát adják ennek a reménynek. Csakhogy az egészből semmi sem teljesedett be.

Ezzel szemben rá és társaira folyamatos nyomás nehezedik. És ez a nyomás egyre rettenetesebb. A nyomásgyakorlás legnehezebben elviselhető formája pedig talán az, amikor a tárgyalás előtt teljesen elszigetelik a foglyot. A nyomás már Budapesten elkezdődött. Azon az emlékezetes éjszakán, amikor elrabolták és letartóztatták őket. És azt sem tudták, hova kerülnek.  Csak azt, hogy semmi jóra nem számíthatnak. Sőt inkább a legrosszabbra.

És a korrumpálási kísérletek első éjszakáján. Még a budapesti szovjet fogságban. Ezen az éjszakán viharos beszélgetésre került sor közte és Walter Roman között. Ami azonban eredménytelen marad, mert Nagy Imre nem hátrál meg.

A nyomásgyakorlás Snagovon folytatódik, friss erőkkel. Nagy Imre, Losonczy és Donáth elszigetelése önmagában is súlyos teherként nehezedik a foglyokra. Nem kevésbé az ismeretlenség. Ugyanilyen súlyos az információhiány. És ide sorolhatjuk továbbá a párbeszéd lehetetlenségét, hiszen Roman, Vas Gizella, Ardeleanu vagy Goldberger csupán kérdéseket tettek fel, ezen túl csak sunyítottak, kitértek az eszmecsere elől.

Nagy Imre Romanhoz fűződő viszonya formálisan tekintve akár barátinak is tűnhet (bizonyítékul Romanhoz intézett levelei szolgálhatnak). De az alapvető kérdéseket illetően a nézetkülönbség állandó maradt. Az említett két felfogásmód munkál közöttük.

Adam ezredessel, Mladinnal, Roşia-nuval, Timoftescuval, Mózessel, az egész „szolgálati személyzettel” való kapcsolata szintén szigorúan korlátozott volt. Annyi az egész, hogy ezek a személyek mégis valaminő emberi környezetet jelentettek számára. Kéréssel fordulhatott hozzájuk, vagy panasszal élhetett. A szolgálati személyzethez hasonlóan az orvosok sem jelentettek „semleges” közeget, ám mindenképpen szükségesnek bizonyultak. Ők is hozzájárultak a „luxusbörtön” benyomáshoz. „Marina”, a takarítónő, akinek pontos időközönként jelentéseket kellett írnia, paradoxális módon meg is tudja örvendeztetni. Azonkívül, hogy szépen viselkedik Nagyékkal, néha egy-egy szál virágot is hoz… Nagy pedig megköszöni. És pozitívan értékeli a gesztust. Szereti a virágokat… És tényleg örül.

Ha mindezeknek a személyeknek, az orvosoktól a fényképészig a legkülönfélébb kötelességeknek kell eleget tenniük, a főszereplőknek „csupán” az a feladata, hogy rávegyék a csoport tagjait álláspontjuk minél radikálisabb megváltoztatására. Hogy „megpuhítsák” elszántságukat, hogy eltérítsék őket „ellenforradalmi” következetességüktől.

A dokumentumokból, melyek kivétel nélkül az ő kezéhez jutottak, kiderül, hogy a szolgálati személyzet egész tevékenységét Walter Roman (is) koordinálta.

A közös nevezőn túl árnyalati, sőt az általános légkörre utaló különbségeket találunk. Természetesen nem eszmei vagy politikai, hanem egész egyszerűen emberi különbségeket. Ami semmit sem változtat a lényegen. De egy emberibb hang, oldottabb légkör, amely mintegy a semmiből fakad, ilyen körülmények között sokat jelenthet. Többször is újraolvastam a Mogyorós és Nagy Imre közötti beszélgetéseket. Talán tévedek, talán csak a kihallgatás más módjáról van szó a Mogyorós esetében, de hiányzik belőle az agresszivitás, és mintha több megértést mutatna a Nagy Imrét jellemző kritikai szellem iránt. Más hangfekvésben persze, de a börtönőr embersége is számíthat valamit…

A Rákosi-rendszer kritikáját illetően egyébként egyetértés van Roman és Nagy Imre között. Ez pedig nem kevés. Ezen túlmenően azonban a nézetkülönbségek következnek. Nagy több ok miatt is várja a vele való találkozásokat… Csakhogy ezek is egyre ritkábbakká válnak.

Ha a deportáltaknak nem kellett verbális agressziót elszenvedniük – legalábbis ez derül ki a rendelkezésünkre álló dokumentumokból –, a Romannal való találkozások formálisan megőrzik a civilizáltan barátságos hangnemet. Még Moszkvából ismerik egymást, az 1930-as évekből… Kettejük között egyfajta kölcsönös tisztelet alakult ki. Nagy pedig azt remélte, hogy bizonyos napi kérdéseket Roman útján sikerül megoldania. Így azt, hogy unokái, akiktől elszigetelték, látogathassák. Úgyszintén lánya és veje is, akiket ugyancsak Snagovra deportáltak. De nem történik semmi lényeges. A politikai karantén egyre szigorúbbá válik.

Nagy Imre magatartása nem változik. Szilárdan ragaszkodik meggyőződéséhez. Modern szocializmusról álmodik, sőt ez a javaslata is. Elutasítja az emberi áldozatokra alapozott szocializmust. Teszi ezt a „védőőrizet” ellenére, amelyben él. Amelyben a hazugság az ígéretekkel, a hízelgés a durvasággal, a fenyegetésekkel és ez az egész együtt a baljós hallgatással keveredik.

Ilyen körülmények közt Nagy úgy véli, hogy „a sztálinizmus a szocializmus legnagyobb ellensége”. És az igazi ellenforradalmi mozgalomnak nevezi. A „bűnbeesés”, azaz a sztálinizmus hálójába esés után csak két lehetőséget lát: ez vagy a szocializmusra való áttérés egy másik útja a „sztálinista katonai diktatúra meghaladásával”, vagy a katasztrófa. Az úgynevezett szocializmus katasztrófája.

A szocializmus útja valódi demokráciát jelent, amely „a függetlenség, a magyar demokrácia” alapján és a teljes jogegyenlőség alapelvének a szigorú tiszteletben tartásával „gazdasági elégtételt” nyújt „valamennyi társadalmi osztály számára”. A szocializmushoz vezető saját utat a saját lehetőségek figyelembevételével. Másképp bekövetkezik a katasztrófa. A csőd útja.

Kerekes György fordítása

*Nagy Imre: Însemnări de la Snagov. Corespondenţă, rapoarte, convorbiri. Ediţie îngrijită, selecţie documente şi studiu introductiv de Ileana Ioanid. Editura Polirom, Buc., 2004. Col. Document (Snagovi feljegyzések. Levelek, jelentések, beszélgetések. Sajtó alá rendezte, a dokumentumokat válogatta, a jegyzeteket és a bevezető tanulmányt írta Ileana Ioanid. Polirom Könyvkiadó, Buk., 2004. Document sorozat.)