Párizsi napló

A kolozsvári Babeş utcában levő Pell Art bőrdíszműüzlet évek óta kielégítően látja el Kolozsvár humán értelmiségének táskaigényét. A bőr- és hasított bőrből készült tíz-tizenöt kapható modellnek megvan az a hátránya, hogy viszonylag drága, viszont az az előnye is, hogy nem egyhamar megy ki a divatból, jó minősége miatt tartós is, tehát egy életben maximum két alkalommal kell megtenni a táskába fektetés anyagi erőfeszítését. Funkcionalista forma, egyszerű vonalak, mindenhez adaptálható színek és a természetesség iránti nem hivalkodó nosztalgia van ezekben a nem véletlenül sikeres modellekben. Viszont most Párizsban hirtelen meghúzták a vészféket. Október 7-től február 20-áig lehetett látogatni a Divat- és Textilmúzeumban A táska ügye (Le cas du sac) című kiállítást, mely egyszerre akart rákérdezni a táska ontológiájára és történetére. Mielőtt azonban én is a táska ügyét hoznám elő, teszek egy kis intézménytörténeti kitérőt.

Az akár világi hívságnak, akár a fogyasztói kizsákmányolás megnyilvánulásának tekintett divat a francia társadalomhoz pozitív értékképző minőségben tartozik hozzá, a kulturális örökség (a bűvös patrimoine) részének tekintik, és külön intézmények léteznek az öltözködéskultúra konzerválására. Párizsban két nagy gyűjtőhelye van a divattörténeti forrásanyagnak, és mindkettőhöz egy-egy múzeum tartozik. A táskakérdésben mindkettőnek szerepe volt. Az első intézmény a Divat- és Textilmúzeum (megtalálni egyszerű, a Louvre épületének egyik szárnyában működik), a másik pedig a Galliera vagy simán Divatmúzeum, ez már a Trocadero Múzeum és a Tokyo Palota közelében. Az előbbi 1905-ben alakult (apropos jubilációs alkalmak) két intézmény, a Dekoratív Művészetek Központi Egyesületének, illetve a Kosztümművészetek Központi Egyesületének fúziójából. A kétfajta anyag egy 81 000 művet összesítő gyűjteményt tesz ki, melyből 16 000 kosztüm, 35 000 kiegészítő, illetve 30 000 textília, s mindez az elmúlt három évszázadból. A legrégebbi darabok, a 16. századból származóak, a kelmék között vannak. A 20. század elejétől elkezdődő, divattervezők köré szervezett öltözködéskultúra a legdokumentáltabb, Paul Poiret, Madeleine Vionnet, Jeanne Lanvin, Elsa Schiaparelli, Mainbocher, Chanel, Pierre Balmain, Christian Dior, André Courrčges, Paco Rabanne, Yves Saint Laurent hagyatéka van a múzeum tulajdonában. A gyűjtemény egy a muzeológusokkal folytatott beszélgetés árán megszerzett engedéllyel bárkinek hozzáférhető. A múzeum sajátossága, hogy nincs állandó tárlata, hanem időszakosan tematikus bemutatók köré rendezve mutatja be a tárgyak egy részét. Viszont a Louvre Iskolája keretében évente meghirdetik a nyilvános divattörténeti kurzust, ahol a múzeum foglalkoztatta művészettörténészek, divatteoretikusok tartanak a gyűjtemény darabjaival dokumentált előadásokat. Ugyanez a nem lineáris és nem kimerítő exponálásmód jellemző a Galliera Múzeumra is (melynek egy tavalyi tárlatát korábban szintén említettem). Ez az intézmény, a Louvre-hoz társuló és nemzeti ideológiájától nem mentes, azonos profilú társával ellentétben Párizs múzeumának vallja magát, és a metropoliszi logika felől építkezik. Ezt a tendenciát jelzi az is, hogy a múzeum épülete egy Gallierának nevezett grófnő kezdeményezéséből épült fel 1878-ban, s arra szolgált, hogy a nemesi család magán műalkotásgyűjteményét, melyet a grófnő az államnak adományozott, látogathatóvá tegye. Egyébként az olasz reneszánszból inspirálódó épület fémvázát Gustave Eiffel tervezte. Gyűjteményének legrégebbi darabjai szintén a 18. századból származnak, és három nagy tömbbe csoportosíthatóak: kosztümöket, kiegészítőket, illetve fényképeket és rézkarcokat archiválnak. Viszont ehhez a múzeumhoz könyvtár is társul, mely a divat vizuális aspektusainak követése mellett arra is vállalkozik, hogy a divatról való elméleti reflexiót elősegítse. A diákoknak és kutatóknak fenntartott könyvtár 7500, divathoz kapcsolódó múzeum és kiállítás anyagát, 5000 nagy üzlet és márka katalógusait, 7 tematikus blokkba rendezett periodikum-gyűjteményt, illetve 1100 divattervező személyes hagyatékát összesíti (a legutóbbi kategória csak különleges engedéllyel konzultálható). A Galliera egyfajta központi fóruma a divatról való beszédnek, hatáskörébe vonta Párizsban a divatnak szentelt tévéadót, a profilba illő művészeti egyetemeket, illetve azon kutatókat, akik ezen a területen dolgoznak.

A táskaprobléma most mindkét irányból idevonzotta a szakembereket. A kiállítás ötletét az Hermčs-ház kezdeményezte azzal, hogy egy konferenciával rákérdezett a táska funkcionalitására és történeti evolúciójára. A táskabizniszben 1837 óta folyamatosan részt vevő francia cég gyakorlati hasznát látta a szakmai fórum összehívásának, a kérdés egyelőre csak az volt, milyen irányba tart a kortárs táskagyártás, mire van szüksége az egyre több és egyre eltérőbb természetű apróságot maga után hurcoló 21. századi embernek. A Textilmúzeum lépett először, Olivier Saillard muzeológus és divattörténész irányítása alatt állt össze a tárlat Christian Rizzo művész közreműködésével, abban a labirintusszerű kétemeletnyi térben, ahol korábban Elsa Schiaparelli, illetve a Victor&Rolf-ház munkásságát ismertették. A tárlat megvalósított egy tudományosan nehezen követhető, de a térkezelés eljárásaival igencsak elegánsan művelhető bravúrt: egymás mellé helyezte a szinkrónt és a diakrónt, tárgyának ontológiáját és eltérő, konfliktusban álló ontológiáit, illetve azok történetét. A sötétített termekbe, körkörös szerkezetű kiállítóterekbe elhelyezett táskákon megáll a fény (Cathy Olive tervei szerint), s a fekete háttérre eltérő kulturális használatok, egyéni élettörténetek, utazások és nagy sikertörténetek íródnak.

A kiállítás két dologra vállalkozik: egyrészt megkonstruálni a táska történetét egy olyan evolúciós modellben, ahol a tárgyak folyamatosan távolodnak a viselő testétől, megszűnnek összhangban lenni azzal, illetve másrészt a táska funkcióinak és műfajainak történetét is reprodukálni. A kronológiai és formalista-funkcionalista tömb két nagy szerkezeti egységben válik el: az első a táska utilitására figyel, illetve szakmákhoz, embercsoportokhoz, cselekvéstípusokhoz való kapcsolatára, a második pedig esztétikai, frivol, funkció nélküli kategóriaként veszi komolyan a táska lehetőségét. Az első tömbben van alkalom a törzsi kultúrák kellékeinek (ahol a férfinak jár ki a díszesebb, színesebb, designosabb darab), illetve a tanárok, kéményseprők, bányászok, orvosok sajátos táskáinak, szakmai tudásuk reprezentációjának bemutatására. Innen tudtam meg azt is, hogy nem a nomádoknak kell köszönetet mondanom azért, hogy ma az összeszíjazott könyv- és füzetcsomag viselése helyett szereplője lehetek az elegáns szállításért folyó harc nagy történetének, hanem a 17–18. század városi polgárainak, akik éjszakánként fejüknél őrizték az alváshoz, majd felkeléshez szükséges kellékeket (a tükröt, fesűt stb.), s dekoratív, fiókos apró dobozaikból a 18. század végére emancipálódott utcai használatúvá az, ami ma a kézitáska. Helyük van a fejlődéstörténetben vallásos életgyakorlatok folytatóinak és a helyhez kötött mesterségek gyakorlóinak, illetve aztán a második tömbben szerzői nevek is jelezni fogják a fordulópontokat. Az egyik vitrinben az Hermčs-ház kreációiból látható összeállítás, az alkotók között egy máshonnan ismerős név: Le Corbusier, aki elegáns, tiszta vonalakat társított a tervezői dinasztia hagyományos modelljeihez. A tárgyakat egyénítő viselők sem maradnak el: megtekinthető Jean Gabin bőr utazótáskája, Dora Maar cserélhető védőburkú kézitáskája. És a legvégén nyilván a kuriózumok: az utolsó előtti kirakatban különböző tárgyakat imitáló kiállított darabok vannak: a durvábbak közül a műanyag drótból font állatfigurákat, a zöld békát és a piros rákot, illetve a finomabbak közül a Nina Ricci-háznak tervezett hasítottbőr-borítású telefon és sakkfigura alakú retikülöket, Karl Lagerfeld közel kétéves cd-formájú Chanel-táskáját, Lacroix merész, gyöngyös állatfiguráit jegyeztem meg. A visszafogottságából és márkaiszonyából kultuszt űző Martin Margiela tokiói üzletének megnyitására készítette el a műanyag szatyor tökéletesen egyszerű, hófehér vászon-megfelelőjét, melyet az esemény napján méregdrágán lehetett vásárolni. Itt is volt belőle egy példány. A kiállított tárgyak utolsó darabja a reklámszatyor inventív átköltése: a felhős eget imitáló papírra sárga, kalligrafikus betűkkel ezt a szöveget írták: Ceci n’est pas un sac.

A történet és részletei meggyőzőek: táska nélkül nincs kiút a 20. századból.