Amikor –

hát nem tudom, feleszméltem-e, mint ahogy az ellenkezőjében sem vagyok biztos.

Mindenesetre

arcok hajoltak fölém. A feleségem. Anyósom nem volt közöttük, persze, ha itt a feleségem, akkor anyósom a gyerekekre vigyáz. Anyám se volt ott, gondolom, ismét bonyodalmak támadtak az ingyenjegy körül.

Persze! Most már emlékszem.

Hazafelé tartottam.

Fogaton.

Gondolom, ismét divatba jöttek. Láttam ilyet a budai várban is.

Térdemen kürtőkalap –

Valami álomszép, aranyfejű botra támaszkodom.

Mindez olyan század eleji, nem? Majd megkérdem Bandi bácsit, ő mindent tud.

Lássam, merre járok. Honnan jövök.

Egy nő áll a hídon.

Úgy állítom meg a fiákert, mintha mindig is ilyennel utaztam volna.

– Jó reggelt, asszonyom! Ilyenkor kissé hideg a Szajna, nemdebár?

A fenébe! Szamost akartam mondani. A nő is meglepődve néz rám.

– Jó reggelt, uram! Egyáltalán nem állt szándékomban vízbe ugrani.

Miért beszél velem franciául?

És én mért beszélek vele franciául?

Mért tudom, hogy ezt a nőt már szerettem, mikor még csak most ismerem meg?

Ez a Garibaldi-híd, nem?

És a nő háta mögött a Fellegvár – nem.

Az Eiffel-torony.

Micsoda giccs! Ha Párizs, akkor csakis az Eiffel-torony lehet!

– Azt a kulcsot nézem. Nem akar beleesni a vízbe.

Áthajolok én is a korláton. Lássam.

Milyen magas ez a korlát!

És ez a nő is!

Mi az?

Valaki levágta térdből a lábam!

Dehogy. Megvan a jobb is meg a bal is, de mintha kölyökkoromban megálltak volna a növésben. Kabátom is a havat sepri.

Atyaisten, hogy kifordult az idő: hó – augusztusban!

Valahogy csak sikerül megpillantanom a kulcsot.

Tényleg ott lebeg a híd és az izé-folyó között.

– És most nem tud hazamenni?

– Ugyan, ez a szeretőm kulcsa, ma este adta ide, de összevesztünk, és nekem most olyan...

– Megalázó – bólintok.

A nő csak néz.

Ő is csak megvetéssel.

Nem is tudom: engem lát?

Lát engem?

– Elkísérhetem. Itt a kocsi.

– Köszönöm, de én mindig nagyon közel lakom.

Gyönyörű járása van.

És én imádom a század eleji divatot.

Megnézem.

A kulcs még mindig ott lebeg.

Érthetetlen.

A technika és a fény kibomló századában egy kulcs csak úgy lebeg!

Megpróbálom visszapiszkálni a botommal.

Persze előtte lecsavarom a fejét, és kiiszom azt a kevés konyakot, ami még maradt.

Hogy én ezt honnan tudom, hogy így kell csinálni?

Hiába, zseni vagyok.

Makacs ez a kulcs.

Valahogy felmászok a korlátra, fél lábam átvetem, leereszkedek a túlsó szegélyre, és úgy igyekszem megakasztani a kulcsot. Micsoda erő van a kezeimben!

Talán ha én én volnék. Saját méreteimben.

Igaz, akkor képtelen lennék így csüggni, mint egy majom, mindenféle értelmetlen dolgokba kapaszkodva.

Visszapillantok a hídra. Fájnak a térdeim. Nincs más megoldás, a végsőt kell választanom.

Felállok a korlátra, jól megnézem azt a kulcsot.

Ha nem kapom el, mindörökre ott marad. Én is belepuffanok ebbe a fagyos vízbe.

Már zuhanok.

Kabátom szétnyílik, zsebeimből mindenféle nagy tekercsek hullnak szerteszét.

Felkapja őket a szél, kibontja, látom: rajzok.

Moulin Rouge, írja az egyiken.

Akkor én most a Pubból jövök?

Abszinttől torzult arcok, kikent kurvák –

Egyre többet értek már.

És egyre rosszabbul érzem magam.

Viszi a rajzokat a szél, viszi. Bánja fene! Az enyémek!

Viszi őket a Louvre vagy az EMKE felé.

Én mindenesetre elkaptam a kulcsot.

Süti a kezem.

Várom, csobbanjunk már.

A vállam majd kificamodik.

Nagyon tartja valami ezt a kulcsot.

Visszanézek, a hídról arcok hajolnak fölém.

– Mon cher, qu’est-ce que c’est pas?

Mintha rázna a feleségem.

De miért beszél ezen a keleti értelmetlen hablaty-nyelven?

– Hagyjatok – kiáltom vissza –, nekem dolgom van!

Csak néznek tágra meredt szemekkel.

– Hagyjatok már, hogy végezzem a magam dolgát!!

Hogy utálok üvölteni, és néha nem megy másképp.

– Je ne compris pas. Il dit rien.

Én meg csak fogom konokul ezt a forró kulcsot, és képtelen vagyok már eljutni valahová.

1999. február 12–13.

Vasárnapi ebéd

– Na.

– Láttad, milyen szépen méltatták Wellmannék Gyurit a román újságban?

– Eh.

– Kicsoda?

– A teremei igazgató.

– Az öccse tavaly borult fel a hídnál.

– Mmö.

– Oszt ki lesz Gyuri helyett?

– Nem tudom. Majd megmondják.

– Ejsze még magát rakják be, oszt nézheti a fejit.

– Na, velem nem megy úgy. Én azt nem vállalom el.

– Meg aztán magyar nem is kerülhet oda.

– Nem, ugyi?

– Ccc...

– Én nem vállalom el, és kész. Velem nem lehet csak úgy né, kukoricázni. Én egy-kettő megmondom a magamét. Az igazat. Úgy gatyába rántanám az egészet, de nem akarom. Félnek tőlem. Én székely vagyok, és amit egyszer megmondtam, annak úgy kell lenni.

– Hö.

– És ezt nekik is megmondom, ha szóba kerül, tudják.

– Megüti magát.

– Ne féljen, mert megvan a magamhoz való eszem, kibabrálok én velük.

– Wellmann se marad sokáig.

– Nem, ugyi?

– Olyan szépen kiírták az újságba. Azt mondta: áléásző. Valami ilyesmi. Áléásző...

– Az nem lehet. Áléásző. Om áléásző, ez így nem helyes. Esetleg álész.

– Pedig így volt, na. Áléásző, és még volt valami.

– Mija?

– Választott, de úgy nem jó. Nem helyes. Rosszul olvastad.

– Újsághiba.

– Az. Itt minden hiba.

– Lehet, na. Én így emlékszem.

– Pedig nem így indultak a dolgok. Sokszor ősszel felültünk a szekérre, és ott danoltunk hazáig. Ott osztán minden volt. Ettünk, ittunk. Nem így indult.

– Elvették a földjit.

– El, a gazemberek. Pedig megdógoztam, most parlag az egész. De ez a rohadt büdös a hibás mindenért, hogy fordulna már meg benne a gyomra. Hogy nem tud már egyszer megdögleni?

– Jól tartják azt.

– Majd elveszik a többit is.

– Assincs minnyá hova temessenek.

– Majd urnába teszik.

– Mijazisten?

– Elégetik, mint a zsidókat.

– Na hallj oda, már ezt is? Elevenen?

– Miután meghalt.

– Oszt a hamuját beteszik egy kis ládikóba, azt meg egy kicsi likba.

– Ott elvagyok, mi?

– El a.

– Na aztán. Mint a kutyát. Chej...

– A.

– Nyma.

– Még megvan Gyuriéknak a kutyájok?

– Meg.

– Az a kicsike.

– Gyurié vót?

– Nem mindegy, kié? Ott van a házban.

– Na hallj oda!

– Hát ekkorka az egész. Az a japán fajta pincsikutya.

– Hát az meg milyen? Sárga, piros, fehér, ződ?

– Ződ kutya. Micsoda hülyeség.

– Barna.

– Sárgásbarna.

– Ilyen lapos képe van neki.

– Igen. Ott fürdetik a kádban, ahol ők is fürödnek.

– Na hallj oda.

– De ez aztán olyan szobatiszta. Azon egy bolha sincs. Még por sincs. Le merem fogadni, hogy rajtam több por van, mint azon a kutyán.

– És annak mindent szabad. Hogy micsoda figurákat csinál! És mindenüvé felmászik. Annak mindent szabad.

– Mint a falu bolondjának.

– Jóskának.

– A.

– Örökké szerepel.

– Külön ágya van. Párna.

– Na, ha hazamegyek, én is megmondom a szomszédasszonynak, hogy vessen ágyat a kutyájának. Derékaljat tegyen nekije.

– Az nem kutya.

– Há’ mi, ha nem kutya?

– Annak semmiféle kutyaformája nincs. Olyan rút, hogy annál rútabb se kell. Ilyen hosszú, sovány lábai vannak, ekkorka feje meg ilyen görbe teste.

– Az már nem kutya.

– Nem, ugyi?

– Csontváz. Rusnya.

– Há’ nem is etetik. Magam adok enni nekije, mikor van.

– És aztán hogy elvannak vele egyfelé.

– De még hogy.

– Csk.

– Egy kutyát nem csak szépségiért tartanak.

– Nem há’.

– Vén. Megvan az vagy tízéves is.

– Ejszen több is.

– Ugatni se tud.

– Nem há’.

– Khü.

– Magának jól jönne egy kutya.

– Há’ nekem vót is.

– Tudja, hogy van. A tót a vótra nem ad. Oda kutya kell, annyi állathoz. Tolvaj oda be nem teszi a lábát. Így van ez, vagy nem így van?

– Debiza. S még mennyi minden vót.

– Hajhaj...

– Lesz.

– Ammán soha.

– Megoldom én lánccal meg dróttal.

– Olyan lesz, hogy csuda. Lefestem a pajtáját is. És ráírom a nevit is.

– Menj már, megint tervezed a semmit.

– Ez így lesz. Irigykedni fognak.

– Jó, jó.

– Ha mondom! Maga mit szól?

– Elkelne.

– Phú.

– De azt etetni is kell.

– Hm.

– Tudja, hogy van. Kutyával egy disznót is fel lehet nevelni.

– Disznóeledellel a kutyát.

– Kutyaeledellel a disznót.

– Ó, hogy osztán valaki megétesse szeszes kenyérrel. A tolvajok mind így tesznek. Pálinkás ételt adnak, osztán rabolnak.

– A jól nevelt kutya nem fogad el ételt.

– Eszik az, ha éhes. Vagy ha olyat kap.

– Ennem. Ezt én úgy megnevelem. Megmondom neki, ülsz, és az le is ül. Olyan lesz.

– Ott a szomszédé...

– Az nem kutya.

– Nem a.

– Hörrc.

– S a Gyuriéké?

– Az csak olyan házikutya.

– Ha. Hogy mik nem vannak?!

– Istenem, istenem...

– Odalett az is.

– Szegény. Mennyit tartják?

– Három napot. Annyit szokták.

– Hogy?

– Csütörtökön halt meg.

– Há’ igen. Csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, hétfő. Ez öt nap.

– Csütörtököt ne számítsa belé, mert akkor este halt meg.

– Tízkor.

– Körülbelül.

– Hétfőt se, mert akkor temetik.

– Na, jól megtartják a halottasházban.

– Ma kiadták.

– Nem mindegy annak?

– Odahaza?

– Nem, a ravatalozóba.

– Hejejejej...

– Vettek nekije valamit?

– Egy szép nagy koszorút.

– És pénzt is gyűjtöttünk a feleséginek.

– Az jó.

– Beadtuk a maga nyugdíját is, oszt fizetéskor visszakapja.

– Megérdemli.

– Milyen szépen méltatták.

– Ilyen hirtelen.

– Hirtelen, hirtelen. Ammég jó is neki, nem szenvedett sokat. De fiatalon.

– Én is így szeretném. Egyből s gáttá.

– Khrö.

– Hogy szerette azt a kutyát.

– A.

– Az istenit a kurva életjinek.

– Csfrrh.

– Na.

Marosvásárhely, 1988. november