Lászlóffy Csaba Zanzibár; Az utolsó találka (versek)
vagy ott fekszik csodásan ő ma is
Kosztolányi emlékének
A vér, a tél, a hó! Mi vár
kétezerötben?… Zanzibár?!
Ott szolgált bantu Afrika,
néger törzsek büszke fia;
fejük aszott kókuszdió:
szegfűszegszárításra jó.
Buddhának „illatslágere”,
kábítószeres lágere;
szultánok s hány török sereg
turbánja alatt háremek;
vadászott elefántagyar-
kincsre sok angol, svéd, magyar
kalandor; kába alkonyon
neved ima volt ajkukon,
indiai fakír s király
szigete voltál: Zanzibár!
Ráolvasásként mondanám
én is (szegény apám s anyám!
holtatokban titokzatos
szót mormoltok ma is talán),
s dús habok közül visszahoz
az Indiai-óceán
csöndes órákat, szétfolyó
emlékárnyakat, hintaló
ringását, díszített fenyő-
fa alatt (mennybe szállt a hit),
virágot bontó, évelő
kaktuszok sóvár álmait,
delfinek táncát, képzelet
játékát háború sivár
éveiben s az életet
szépítő vágyat… Zanzibár!
Elfelejtett, ki se talált
tréfa, mely unokákra vár. –
Egy út talán, hogy a halált
nevetve elkerüld, ha már
más érved nincs, csak: Zanzibár!
2005. február 5.
Az utolsó találka
Ennyi volt csak, ennyi volt csak?
Kosztolányi
Eddig szép volt. Nem vágysz újabb
kalandokra. (Meddig fújnak
a szelek?)
Egy utolsó találkára
várnak téged, nem csupán a
szellemed.
Az órák gyorsan peregnek.
Most már mindegy, kipihented
magadat?
Szalonkabátod kifeslett;
megalázva, mint ki vesztett,
de szabad
lélekkel! Holnap reggelre
és kihalt
lesz utánad. Szavad elhull,
ez is, az is rosszra fordul,
s hogyha majd
vekker zakatol a párna
alatt, kit hajszol világba
nélküled?
Esti Kornél, te bitangul
árva démon, bizarr kandúr
és öreg –
ködöt köpve, részeg éjben
tűzparázsba nézve mélyen,
ezeregy
év suhant el, s tintavéred
Isten ujjának hegyén egy
paca lett.
Nincs már benned semmi rejtély;
cenzoraid agya elfér
az üres
zsebedben, s elaggott-kéreg-
sejtjeidtől már nem kérded,
hogy: mi lesz?
Ábel árnyékában Édent
újraálmodó: csak szégyent
s unalom
bugyrában is szívet tépő
ürességet érzel; késő
gyógyszalon-
kúrára járni, hogy hátha
nem nyel el a pesti járda-
sivatag.
Mivel ölted az időt el?
Hol az ezer esztendő, mely
kiapadt?
Gőg és könny folyt le a torkán,
míg világra szült, mint orkán,
jó anyád.
Kárpátoktól Adriáig
sorvadoznak csigolyáid,
holt hazák.
Ily halálra hívó estén
Üllői út végtelenjén
mire jó
egy fölszegett fejű lélek?
(Vagy a csont perel csak téged,
Földgolyó?!)
Hol vagy, önimádat s étvágy?
Elvesztetted Európát
s hitedet.
Vértől irtózó, vén barbár,
házipapucs-forradalmár,
el veled!
Szenvedélyedből egy olcsó
fintorra (a legutolsó)
még telik.
Míg ki nem békülsz szétázott
kalapoddal, benned lázong
az elit.
Végül kérleld meg az Istent,
aki eddig annyi mindent
rád hagyott
(elfoglaltsága talán, vagy
még inkább a nagy utálat
volt az ok?),
hogy kíméljen, már örökre –
őrjöngő gyász nem tesz tönkre
senkit itt,
akinek, míg süt a hó s a
láng hűt, voltál s vagy adósa
holtodig.
2005. február 8.